---------------------------------------------------------------
23/1990. (X. 31.) AB határozat
Közzétéve a Magyar Közlöny 1990. évi 107. számában
---------------------------------------------------------------
89/B/1990
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !
Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést
Ellenzők Ligája nevében a halálbüntetést előíró büntető
rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványa tárgyában
Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleményével,
Dr. Lábady Tamás és Dr. Tersztyánszky Ödön, továbbá
Dr. Sólyom László, Dr. Szabó András és Dr. Zlinszky János
alkotmánybírók párhuzamos véleményével meghozta a
következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a halálbüntetés
alkotmányellenes. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. tv. ( a továbbiakban: Btk. ) 38. § (1) bekezdés
1. pontja, a 39. §-a és a 84. §-a, a büntetőeljárásról
szóló 1973. évi I. tv. ( a továbbiakban: Be. ) 399. §-a,
a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló
1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a, valamint a
Büntetésvégrehajtási Szabályzatról szóló 8/1979.
( VI. 30. ) IM rendelet 151., 152. és 153. §-a az
Alkotmányba ütközik, ezért azokat megsemmisíti.
Alkotmányellenes a Btk. 155 (1) bekezdés, a 158. §
(2) bekezdés, a 160. §, a 163. §, a 166. § (2)
bekezdés, a 261. § (2) bekezdés, a 262. § (2)
bekezdés, a 343. § (4) bekezdés, a 346. § (1)
bekezdés, a 347. §, a 348. § (3) bekezdés, a 352. §
(3) és (4) bekezdés, a 354. § (3) bekezdés, a 355. § (5)
bekezdés, a 363. § (2) bekezdés, a 364. §, a 365. §
rendelkezéseiben a kiszabható büntetési nemek
megállapításánál a halálbüntetés mint alkalmazható
büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett
tényállásaiban a halálbüntetés mint kiszabható büntetési
nem előírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
A megsemmisített rendelkezések e határozatnak a Magyar
Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat. Az
Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3)
bekezdése alapján egyben elrendeli a halálbüntetést
előíró, megsemmisített büntetőjogi rendelkezések
alkalmazásával halálbüntetést kiszabó, jogerős
határozattal lezárt olyan büntetőeljárások
felülvizsgálatát, amelyekben a hozott ítéletet még nem
hajtották végre.
Indokolás
I.
Indítványozó a halálbüntetést elrendelő jogszabályok
alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozással
kezdeményezte, hogy e rendelkezések sértik az Alkotmány
54. §-ában foglaltakat, miszerint a Magyar Köztársaságban
minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet
önkényesen megfosztani ( (1) bekezdés ); illetve senkit
nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó
elbánásnak vagy büntetésnek alávetni ( (2) bekezdés ).
Kérelmében kifejtette, hogy a halálbüntetést etikailag
nem igazolható, az emberi jogokkal összeférhetetlen,
jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan büntetési
eszköznek tekinti, amely a súlyos bűncselekmények
megelőzésére, illetve az ilyen bűncselekmények
elkövetésétől való elrettentésre alkalmatlan és
célszerűtlen büntetési nem.
II.
1. Az Alkotmánybíróság megkeresésére az
igazságügyminiszter az 1990. március 19-én kelt
állásfoglalásában a halálbüntetésre vonatkozó
rendelkezéseket alkotmányellenesnek tartotta. Úgy
vélekedett, hogy a halálbüntetés szükségtelen és
antihumánus, erkölcsileg nem indokolható büntetés, nem
szolgálja a büntetés célját és nem alkalmas sem a
társadalom védelmére, sem a társadalom tagjainak a
bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására.
Rámutatott arra, hogy a halálbüntetésnek a Btk-ból való
kiiktatása terén jelentős előrelépésre került sor az
1989. évi XVI. törvény megalkotásával, amely az állam
elleni bűncselekmények büntetési tételeiből mellőzte a
halálbüntetést.
Utalt arra is, hogy a halálbüntetés megszüntetése
összhangban van az európai jogfejlődéssel. Nyugat-európai
országokban vagy teljesen megszűnt a halálbüntetés
lehetősége, vagy csak kivételesen, katonai
bűncselekményekre és háború idején alkalmazható.
2. Az Alkotmánybíróság szakértői vélemény elkészítésére
kérte fel Dr. Földvári Józsefet, Dr. Korinek Lászlót és
Dr. Sajó Andrást.
Dr. Földvári József a halálbüntetést - a büntetés
céljából kiindulva - nem tartja indokolt büntetésnek. A
halálbüntetés eltörlését azonban egy átfogó büntetőjogi
rendezés feladatának tekinti. Dr. Sajó András szerint a
halálbüntetés alkotmányellenes, mivel önkényes és
kegyetlen büntetés, sérti az emberi méltóságot, s
ellentétes a jogállamiság eszméjével. Korinek László a
halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait
vizsgálta, s úgy foglalt állást, hogy a halálbüntetés a
bünözés elleni harcnak sem nem alkalmas, sem nem
szükségszerű eszköze.
3. A Teljes Ülésen - Az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
évi XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján felszólalt:
Dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és
Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.
Dr. Solt Pál felszólalásában annak a jogi és erkölcsi
meggyőződésének adott hangot, hogy a halálbüntetésnek
általában és itt most Magyarországon nincs többé helye.
Álláspontja szerint, a halálbüntetés büntetőjogi
szempontból igazolhatatlan, a büntetőjogi szabályozás és
az Alkotmány összefüggését figyelembevéve:
alkotmányellenes.
Dr. Györgyi Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés
eltörlésének híve - felhívta az Alkotmánybíróság
figyelmét, hogy önmagában az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése alapján a halálbüntetés önkényessége nem
mondható ki, a döntéshez az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésének és az 54. § (1) és (2) bekezdéseinek
komplex, egymásra vonatkoztatott értelmezése szükséges.
Meggyőződése szerint a leghitelesebb fórum e döntés
meghozatalára a Parlament lenne, de nem vitatja el az
alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény
erejénél fogva nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.
III.
A halálbüntetést a Btk. a Büntetések és intézkedések c.
fejezetében, a 38. § (1) bekezdésében a főbüntetések
között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a
halálbüntetés kiszabhatóságának alanyi feltételéről,az
alkalmazható mellékbüntetésről és egyes
jogkövetkezményekről rendelkezik.
A büntetés kiszabása c. fejezetben a 84. § előírja, hogy
halálbüntetést kivételesen és csak akkor lehet kiszabni,
ha - a bűncselekmény és az elkövető társadalomra való
kiemelkedő veszélyességére, a bűnösség különösen magas
fokára figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés
alkalmazásával biztosítható.
A Be-nek a halálbüntetést is érintő 399. §-a a
kegyelmezési eljárással, a terhes, illetve elmebeteg
elítélttel, valamint a távollétében halálbüntetéssel
sújtott vádlottal kapcsolatos legfontosabb eljárási
szabályokat állapítja meg.
Az 1979. évi 11. tvr. 17. és 18. §-a a halálbüntetés
végrehajtásának körülményeit határozza meg:
A Büntetésvégrehajtási Szabályzat alkotmányellenesnek
nyilvánított §-ai a halálraítélttel kapcsolatos
büntetésvégrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a
halálos ítélet végrehajtását követő intézkedéseket írják
elő.
A Btk. szerint - az Alkotmánybíróság határozatának
közzétételéig - halálbüntetés a következő bűncselekmények
elkövetőivel szemben volt alkalmazható:
az emberiség elleni bűncselekmények közül
a népirtás ( 155. § (1) bekezdése )
a polgári lakosság elleni ( 158. § (2) bekezdése )
erőszak minősített esete
a bűnös hadviselés ( 106. § )
és a hadikövet elleni ( 163. § (2) bekezdése )
erőszak minősített esete
a személy elleni bűncselekmények közül
az emberölés ( 166. § (2) bekezdése );
minősített esetei
a közrend elleni bűncselekmények közül
a terrorcselekmény ( 261. § (2) bekezdése )
minősített esetei és a
légi jármű hatalomba ( 262. § (2) bekezdése );
kerítésének minősített esete
a katonai bűncselekmények közül
a szökés különösen ( 343. § (4) bekezdése ),
minősített esetei
a kibúvás szolgálat alól ( 346. § (1) bekezdése ),
minősített esete
a szolgálat megtagadása ( 347. § ),
a kötelességszegés ( 348. § (3) bekezdése ),
szolgálatban különösen
minősített esete
a zendülés különösen ( 352. § (3) és (4)
minősített esete bekezdései ),
a parancs iránti ( 354. § (3) bekezdése ),
engedetlenség
minősített esete
az elöljáró vagy ( 355. § (5) bekezdése ),
szolgálati közeg
elleni erőszak
különösen minősített
esetei
a harckészültség ( 363. § (2) bekezdése )
veszélyeztetése
minősített esete
a parancsnoki ( 364. § )
kötelességszegés
és a kibúvás a harci ( 365. § ).
kötelesség teljesítése alól
IV.
Az Alkotmánybíróság a halálbüntetést lehetővé tevő
jogszabályok alkotmányellenességét kimondó és azokat
megsemmisítő határozatának indokolásául a következőket
fogalmazza meg.
Az Alkotmány az Általános rendelkezések c. I. fejezetében
kinyilvánítja , hogy a Magyar Köztársaság elismeri az
ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,
ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű
kötelessége . ( 8. § (1) bekezdése ) Az Alapvető jogok
és kötelességek c. XII. fejezetben pedig elsőként
állapítja meg, hogy a Magyar Köztársaságban minden
embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi
méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen
megfosztani.( 54. § (1) bekezdése ). A 8. § (4) bekezdése
szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jog
olyan alapvető jognak minősül, amelynek gyakorlása
rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet
idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható.
Az Alkotmány idézett rendelkezéseinek összevetéséből
megállapítható, hogy Magyarországon az élethez és az
emberi méltósághoz való jog - állampolgárságra tekintet
nélkül - minden embernek veleszületett, sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az
élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is
elsőrendű kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje.
Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése azt állapítja
meg, hogy az élettől és az emberi méltóságtól senkit nem
lehet önkényesen megfosztani. E tilalom megfogalmazása
egyben megengedte az élettől és az emberi méltóságtól
történő nem önkényes megfosztást.
A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának
megítélésénél azonban az Alkotmány 8. §-ának (2)
bekezdése az irányadó, amelyet az Országgyűlés az 1990.
június 19-én elfogadott és június 25-én hatályba lépett
1990. évi XL. törvény 3. § (1) bekezdése iktatott az
1989. október 23-án kihirdetett 8. § (2) bekezdése
helyébe. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének hatályos
rendelkezése szerint a Magyar Köztársaságban az alapvető
jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény
állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban
nem korlátozhatja.
Az Alkotmánybíróság úgy itélte meg, hogy a Btk-nak és a
kapcsolódó hivatkozott jogszabályoknak a halálbüntetésre
vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi
méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának
tilalmába ütköznek. Az élettől és az emberi méltóságtól
halálbüntetéssel való megfosztásra vonatkozó
rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz
való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák,
hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt
biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan
megsemmisítését engedik meg. Ezért megállapította ezek
alkotmányellenességét és megsemmisítette ezeket.
V.
A Btk. és a hivatkozott egyéb jogszabályok
alkotmányellenességét és megsemmisítését kimondó
alkotmánybírósági határozat fenti indokainak
megfogalmazása után az Alkotmánybíróság szükségesnek
tartja megjegyezni a következőket is.
1. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének az 1990. június
19- i alkotmánymódosítással beiktatott rendelkezése és az
54. § (1) bekezdésének idézett szövege nincs
összhangban. Az Országgyűlésre hárul az a feladat, hogy
az összhangot megteremtse.
2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan
egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték.
Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak
egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan
alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és
feltétele. Az emberi élet és méltóság egységéből fakadó
alapjogokat az alkotmányos jogállam a vonatkozó
nemzetközi egyezmények és az alapvető jogelvek
figyelembevételével, az Alkotmányban meghatározott
közösségi és egyéni érdekek szolgálatában hivatott
szabályozni. Az emberi élethez és méltósághoz mint
abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam
büntetőhatalmával szemben.
3. Az Alkotmánybíróság figyelmet érdemlőnek tartja a
kriminológia és a kriminálstatisztika számos ország
tapasztalait értékelő következő megállapítását. A halál
büntetés alkalmazása vagy eltörlése sem az összbünözésre,
sem a korábban halálbüntetéssel fenyegetett
bűncselekmények elkövetésének gyakoriságára nincs
bizonyíthatóan törvényszerű hatással.
4. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmánya - amelynek Magyarország is részese és
amelyet az 1976. évi 8. tvr-rel hirdetett ki - 6.
cikkének (1) bekezdése megállapítja minden embernek
veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek
védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen
megfosztani. Ugyanezen cikk (6) bekezdése pedig
megállapítja, hogy e cikk egyetlen rendelkezésére sem
lehet hivatkozni avégett, hogy késleltessék vagy
megakadályozzák a halálbüntetésnek az Egyezségokmányban
részes valamely állam általi eltörlését. Az
Egyezségokmány tehát olyan fejlődési folyamattal számol,
amely a halálbüntetés eltörlésére irányul. Az emberi
jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában,
1950. november 4-én aláírt Egyezmény 2. cikkének (1)
bekezdése még elismerte a halálbüntetés jogszerűségét, az
1983. április 28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv
1. cikke viszont úgy rendelkezik, hogy a halálbüntetést
el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni
és halálbüntetést nem szabad végrehajtani. Az Európa
Parlament által 1989. április 12-én elfogadott Az
alapjogokról és alapvető szabadságokról c. nyilatkozat
22. §-a ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A
magyar alkotmányfejlődés is ebben az irányban halad,
amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. §
(1) bekezdésének megalkotását követően a 8. § (2)
bekezdésének új megszövegezésével kizárja alapvető jog
lényeges tartalmának törvényi korlátozását .
5. Mivel a Btk-ban meghatározott büntetések összefüggő
rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek mint e rendszer
egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi az egész
büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az
Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.
Budapest, 1990. október 24.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal
előadó alkotmánybíró
Dr. Herczegh Géza
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza Dr. Lábady Tamás
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter Dr. Szabó András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön Dr. Vörös Imre
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró és
Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró párhuzamos véleménye
1. Az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezmények
elismerésével Magyarország kötelezettséget vállalt az
általános emberi jogoknak, mint alapvető értékeknek az
elismerésére. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése
értelmében a Magyar Köztáraság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog általánosan elismert szabályait,
biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi
kötelezettségek és a belső jog összhangját.
2. A hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak
kiindulópontja az emberi méltóság. A Polgári és Politikai
Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya az emberi közösség
valamennyi tagja veleszületett méltóságáról szól és az
emberi méltóságot a jogok végső forrásának tekinti akkor,
amikor arra a felismerésre utal, hogy az emberi jogok az
emberi lény veleszületett méltóságából erednek.
3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az
emberi élettel együtt az emberi lényeget jelenti. A
méltóság ember-voltunknak és értékünknek fölemelő és
feltétlen tiszteletet parancsoló volta, emberi lényegünk
rangja. Ugyanúgy a priori érték mint az élet, s a létezés
ember-dimenzióját fejezi ki. Emberlét és emberi méltóság
egymástól elválaszthatatlanok. Mindkettő az ember
elidegeníthetetlen, immanens, lényegi sajátja. Létezésre
méltónak lenni: emberségre való méltóságot jelent, így
külön-külön az emberi élet és az emberi méltóság
tulajdonképpen kezelhetetlenek.
4. Az ember létezése és méltósága, mint maga az emberi
egység, valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog
számára tulajdonképpen transzcendens, azaz
hozzáférhetetlen. Az emberi jogok katalógusában és a
modern alkotmányokban az emberi élet és méltóság ezért
elsősorban nem is mint alapjogok, hanem mint a jogok
forrásai, mint jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek
sérthetetlenek. E sérthetetlen értékek tiszteletben
tartásáról és védelméről kell a jognak gondoskodnia. Ez a
védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az
itt belépő jog különféle terebélyű tilalomfákat és
garanciákat állít fel mindenki számára, így az állam
számára is.
5. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése tehát akkor,
amikor az élethez és a méltósághoz való veleszületett
jogokat tételezi - figyelemmel az Alkotmány 8. § (1)
bekezdésében írt sérthetetlen és elidegeníthetetlen
jelzőkre is -, olyan, a jogi értékeket is megelőző
kategóriákról rendelkezik, amelyek a lehető legteljesebb
jogi oltalomban kell hogy részesüljenek és amely
értékekkel szembeni követelmények - mint valóságos jogi
tilalmak - korlátlanok, vagyis az államot is kötik. Az
állam tehát azért nem foszthatja meg büntetőhatalmánál
fogva az embert az élettől és az emberi méltóságtól, mert
a halálbüntetéssel az Alkotmányban védett fenti értékeket
önkényesen átrendezi. Önkényesen: mert az emberi lét és
méltóság az értékek rangsorában minden értéket megelőz,
itt az emberi jogok forrásáról, eredőjéről és alapjáról,
azaz a jog által is sérthetetlen és elidegeníthetetlen
értékekről van szó. A halálbüntetés ennek folytán
önkényes, és ezért alkotmányellenes.
6. Mivel az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és
az emberi méltóságtól való önkényes megfosztást
tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere
a nem önkényes megfosztásnak is. Ezért nem állítható,
hogy az élettől való minden megfosztás fogalmilag
jogtalan, azaz önkényes.
Az élettől való megfosztás csak jogi síkon nem történhet
meg, de az ugyanolyan értékrendek - azaz a más ember léte
és méltósága - egymással már versenghetnek. A jog ebben
az esetben már nem az értékeket rendezi át, hanem
helyzeteket rendez: a jogos védelemnél, vagy más, nem
önkényes megfosztás esetében nem a halálbüntetés jogát
ismeri el, hanem a nem önkényes védekezés minőségét
oltalmazza az önkényességgel szemben.
Budapest, 1990. október 24.
Dr. Lábady Tamás Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye
1. Az Alkotmánybíróság szabadsága határozata
kialakításában.
Az Alkotmány szerint az élethez és az emberi méltósághoz
való jogtól senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
Eszerint a halálbüntetés alkotmányosságának formális
kulcsa az önkényesség értelmezése. Mivel nyilvánvalóan
senkit sem lehet semmilyen jogától önkényesen
megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog
elvételének speciális feltételeit kell meghatároznunk,
vagyis az önkényességet e jogok sajátosságaira való
tekintettel kell értelmeznünk. A halálbüntetés
alkotmányossága feletti döntésnek ezért az élethez és
emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja.
Az Alkotmány kimondja, hogy az alapvető jogokat
szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem
korlátozhatja. Annak eldöntéséhez, hogy a
halálbüntetésről szóló törvényi rendelkezések nem
korlátozzák-e az élethez és az emberi méltósághoz való
jog lényeges tartalmát, s ezért nem alkotmányellenesek-e,
először e jogok tartalmát kell tisztáznunk.
Az élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog a
legalapvetőbb emberi jogok. Az Alkotmánybíróság
értelmezése szerint az emberi méltósághoz való jog
anyajog , azaz a még nem nevesített szabadságjogok
forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni
autonómia határainak megvonására más emberi jogok
esetében, csakúgy, ahogy az élethez való jog értelmezése
befolyásolhatja az élet feletti rendelkezés más vitás
eseteinek eldöntését ( pl. abortusz, eutanázia ).
Egy ilyen horderejű döntés előtt tisztázni kell az
Alkotmánybíróság szabadságát és kötöttségeit határozata
tartalmának kialakításában.
Az Alkotmánybíróság határozata a halálbüntetés
alkotmányosságának kérdésében a döntés alapját és
véglegességét tekintve lényegesen más, mint a
halálbüntetés törvénnyel való eltörlése. Az
Országgyűlésnek szabadságában áll bármilyen érv alapján
dönteni; legyen az tudományos, vagy gyakorlati,
büntetőpolitikai, vagy tetszőleges aktuálpolitikai
meggondolás, vagy indíték. ( Lásd a halálbüntetés
eltörlését a politikai bűncselekményekre 1989-ben. ) A
törvényhozási folyamat nyilvánossága alkalmat teremt
minél több érv ismertetésére és ütközésére; s egyben elő
is készíti a közvéleményt a döntésre. Könnyebbsége
parlamenti döntésnek, hogy a halálbüntetést eltörlő
törvény önmagában nem jár kényszerítő következményekkel
az élethez való jog más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az
Országgyűlés ki van téve a közvélemény nyomásának. A
Parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti,
vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés
alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki nem mondta a
végső szót.
Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi
érvekkel alapozhatja meg döntését. Különösen nem érheti
be az általában alkalmazott kriminológiai érveléssel,
hogy ti. a halálbüntetés hatékonysága a bűnmegelőzés
szempontjából nem bizonyítható. Nem köti az
Alkotmánybíróságot a törvényhozó szándéka, hiszen a
Büntető törvénykönyv alkotmányosságát felülvizsgálhatja,
az Alkotmányt pedig értelmezheti. Az Alkotmánybíróság
döntése végleges. Nem köti az Alkotmánybíróságot sem a
többségi akarat, sem a közvélemény. Nem köti egyetlen
erkölcsi, vagy tudományos irányzat sem.
Az Alkotmánybíróságnak tehát saját értelmezést kell
kidolgoznia az élethez való jogról.
Ebben az értelmezésben az Alkotmány egésze a
kiindulópont. Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt
a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az
Alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és
ítéleteivel koherens rendszert alkot, amely a ma még
gyakran napi politikai érdekből módosított Alkotmány
fölött, mint láthatatlan alkotmány , az alkotmányosság
biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó
új alkotmánnyal, vagy jövőbeli alkotmányokkal sem kerül
ellentétbe. Az Alkotmánybíróság ebben az eljárásában
szabadságot élvez, amíg az alkotmányosság fogalmának
keretén belül marad.
Az alkotmányozók a rendszerváltozás utáni társadalomban
és államban érvényesülő értékpluralizmusból indultak ki;
az Alkotmány 1989. október 23-án kihirdetett módosítása
( az 1989. évi XXXI. törvény ) szakított a korábban az
állam alapjává tett hivatalos ideológiával, és azzal,
hogy a jogokat ezzel összhangban kell értelmezni. A
különböző eszmei áramlatoknak az Alkotmány kidolgozása
során javasolt felsorolása csak a sokféleséget akarta
példázni, csakúgy, mint az 1989. októberi módosításban
ebből megmaradt a polgári demokrácia és a demokratikus
szocializmus értékei. Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel
- ez is kikerült az Alkotmányból. Az alkotmányos jogok
igen absztrakt megfogalmazásában nem fedezhető fel
semmilyen jele annak, hogy a törvényhozó ezen jogok egy
adott értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha
így is lett volna, ez az Alkotmánybíróság számára nem
lehetne kiindulópont: Az Alkotmánybíróság független a
törvényhozó szándékától, de egyébként is aggályos lenne
arra hivatkozni, hogy az eltelt egy év alatt olyan
társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá
tették az alkotmányozó eredeti koncepcióját. Ez ugyanis
azt jelentené, hogy az Alkotmánybíróság megváltoztatni
kénytelen az Alkotmány értelmét. Az Alkotmánybíróságnak
nem erre van hatásköre. Az alkotmányértelmezésnek az
értelmezendő jogok fogalmából kell kiindulni, mint
semleges kategóriából, amelynek határaira nézve nagyfokú
konszenzus állapítható meg, tartalmára nézve viszont
több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha
így járunk el, akkor az Alkotmány tág definíciói megannyi
morális kérdésfeltevést ( is ) tartalmaznak. A pluralista
társadalom lényegéhez tartozik, hogy ezekre a kérdésekre
többféle válasz adható, vagyis a jogok többféle
értéktartalommal kitölthetők, úgy hogy közben a jogok
egész alkotmányos rendszere koherens és működőképes
marad. Az Alkotmánybíróságnak a határesetekben kell
beavatkoznia, azt a vonalat meghúznia, amely túl egy
adott tartalmi koncepció ( válasz ) már az Alkotmány
egész rendszerével ( alapelveivel ) nem hozható
összhangba. Pl. az állampolgári egyenlőség számos
értelmezést elvisel; az Alkotmánybíróságnak ki kellett
mondania, hogy az egyenlőség nem korlátozható a
mechanikus egyenlőségre az anyagi javak elosztása
vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív
diszkrimináció megengedettségét, annak feltételeivel
együtt. Más esetben az Alkotmánybíróság azt állapíthatja
meg, hogy az alkotmányos jog egy adott tartalmi
koncepciója belefér az alkotmányos fogalmi keretbe, akkor
is, ha azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az
is előfordulhat, hogy egy alkotmányos jog csak egyetlen
értelmezési koncepciót tűr el. Ez természetesen
értékítélet. Az Alkotmánybíróságnak azonban éppen erre
van felhatalmazása: hogy ti. az Alkotmány fenntartása
érdekében a saját tartalmi koncepcióját érvényesítse.
Határesetekben és össze nem férő koncepciók ütközésekor
az Alkotmánybíróság feladata a választás. Az élethez való
jog fogalmát nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni,
amelyek közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja
a halálbüntetést. Az Alkotmánybíróságnak itt azt az
értelmezést kell kötelezővé tennie, amely szerinte az
Alkotmány egészével összhangban áll.
Ez a döntési szabadság és kötelesség egyben óriási
felelőséggel terheli meg az Alkotmánybíróságot. Hiszen a
bíróság, bár az Alkotmány egészéből indul ki, maga
alkotja folyamatos értelmezésével az értelmezés mércéjét
is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját lelkiismerte
és a közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt
kell helytállnia. Szembe kell néznünk tehát azzal, hogy
az alkotmányos jog fogalmának egyik lehetséges értelme
válik kötelezővé ( amelyet esetleg az Alkotmánybíróság
későbbi ítélkezés korrigálhat - vagy a desuetudo ronthat
le ). A hibátlan szakmai érvelés is már az előzetes
értékválasztáson belül érvényesül.
A fenti koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése
tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még abban
az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket
deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel; s
ítélete pl. a halálbüntetés, vagy abortusz kérdésében
elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre. Az
emberképe, filozófiai választása, bírói feladatának
felfogása megannyi szubjektív adottság. Ezért kívánatos,
hogy az Alkotmánybíróság objektív támaszként vegye
figyelembe a halálbüntetés kortársi nemzetközi
megítélését; ennek értékelése már az Alkotmánybíróság
megengedett politizálásához tartozik.
Az USA Legfelsőbb Bíróságának ítélete 1972-ben
alkotmányellenesnek nyilvánított minden halálbüntetést
kimondó törvényt, s ezzel felszabadító hatású példát
állított más országok elé. Ugyanakkor 1976-tól kezdve a
halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa
Tanács viszont a tagállamok többségében lejátszódott
fejlődés alapján általános tendenciának tekintette a
halálbüntetés eltörlését, és az 1950-ben kelt Emberi
Jogok Európai Egyezményéhez 1983-ban jegyzőkönyvet
kapcsolt a halálbüntetés eltörléséről. ( Ezt a 6. számú
jegyzőkönyvet a 22 tagállam közül 15 aláírta és 12
ratifikálta - de pl. a nem ratifikáló NSZK-ban nincs
halálbüntetés. ) Az Európa Parlament által 1989. április
12-én elfogadott, Az alapjogokról és alapvető
szabadságokról szóló nyilatkozat 22. §-a kimondja a
halálbüntetés eltörlését. Ezzel az európai államok nagy
része túllépett a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmányának a halálbüntetést lehetővé tévő
kompromisszumán, amelyet az önkényes megfosztás
tilalmával a magyar Alkotmány még 1989. októberében is
követett.
Az Alkotmánybíróság joggal támaszkodhat saját történelmi
helyzetünkre is, amikor a halálbüntetés eltörlésével az
élethez való jog tiszteletét erősíti, és az állam
büntetőhatalmát innen visszaszorítja. Többről van itt
szó, mint az emberi életet politikai céljaira
gátlástalanul feláldozó rendszerrel való szimbolikus
szembefordulásról; a politikai bűncselekményekre
lehetséges halálbüntetés eltörlése 1960-ban lehetett
volna helyén, ahogy a Német Szövetségi Köztársaság
Alaptörvényében a halálbüntetés tilalmának hasonló
motivációja 1949-ben időszerű volt. Az aktuális
történelmi feladat annak a törvényhozót is kötelező
megállapítása, hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett
és védett alkotmányos rendben az állam nem teheti meg,
hogy egy ember életét elvegye.
2. Az élethez való jog az Alkotmányban. Ebben a pontban az
élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit
és a rá vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését
vizsgálom, az élethez való jog tartalmi koncepciójának
kifejtése nélkül.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint A Magyar
Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az
élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem
lehet önkényesen megfosztani.
Értelmezendő kérdések:
a ) az élethez és az emberi méltósághoz való jog
kitüntetett szerepe és kapcsolata,
b ) a veleszületettség ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti
sérthetetlenség és elidegeníthetetlenség ,
c ) a nem lehet önkényesen megfosztani kitétel,
tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.
a ) A 18. századi természetjogban szokásos volt a
természetes jogokat néhány ős-, vagy alapjogra
visszavezetni. Ilyen kiindulópont volt az élethez való
jog. Ma hasonló alapnorma-szerepet játszik az emberi
méltóság, alkotmányokban és nemzetközi egyezményekben
egyaránt. E funkciójában a természetjogi természetes
szabadság örököse. Az emberi méltósághoz való jog a
német, az amerikai és a magyar alkotmánybírósági
gyakorlatban kifejezetten anyajog ; a bíróság a
cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új és
új szabadságjogokat vezet le belőle. Mindemellett az
élethez való jog sem vesztette el kitüntetett szerepét.
Vannak nézetek, amelyek továbbra is ezt tartják a többi
jog alapjának. Elterjedtebb, hogy az élethez való jog a
méltósághoz való jogot követi az alapjogok katalógusának
élén, s előfordul, mint a magyar Alkotmányban, hogy
ugyanabban a szakaszban szerepelnek. Ma az a szokásos,
hogy az élethez való jogot egyrészt a testi épséghez és
egészséghez való joggal kapcsolják össze, másrészt pedig
a nemzetközi jog hatására a kínzás és a kegyetlen,
illetve megalázó büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát,
hogy fontosságát megtartva külön életet él a két jog.
Közelebbi vizsgálat azonban kimutathatja lényegi
összefüggésüket; azt, hogy csakis egységükben adhatják
meg az ember jogi státuszát, s lehetnek így valóban az
alapjogok alapjai. Az élethez és méltósághoz való jog
egysége különbözteti meg az embert egyrészt a többi
személytől, másrészt a többi élőlénytől. Az ember jogi
státusza e két aspektusának külön-külön történelmi
szerepe nem mond ellent annak, hogy a mai történelmi
pillanat, s különösen az élet feletti idegen rendelkezés
kiéleződött kérdése, az élethez és méltósághoz való jog
egységes szemléletét követelik meg. Mindennek
bizonyításához részletesen meg kell vizsgálni e két jog
sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem el.
b ) Az Alkotmány 54. §-a szerint az élethez és
méltósághoz való jog minden ember veleszületett joga.
Ezek a jogok a XII. fejezet címe alapján alapvető jogok .
A 8. §-ban a Magyar Köztársaság az ember sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvető jogait ismeri el. Ezen jelzők
értelmezése nem ad elegendő alapot a halálbüntetés
alkotmányosságáról való döntéshez. Van például olyan
klasszikus elmélete az elidegeníthetetlenségnek, amely
szerint az élethez való jog a társadalmi szerződésben
átruházhatatlan az államra, az állam tehát ezért nem
veheti el. Hasonló magyarázat kidolgozható lenne a
sérthetetlenségre, vagy a veleszületettségre is, mint
ahogy mindeme jelzők nélkül is lehet érvelni amellett,
hogy az élethez való jogot az állam nem korlátozhatja
( lásd 3. pont ). A veleszületettség értelmezhető úgy is,
mint annak kifejezése, hogy az élet ( és a méltóság )
apriori értékek, amelyekből az ezeket védő jogok erednek.
A jogtörténet és a mai alkotmányok, illetve nemzetközi
egyezmények viszont számos példát mutatnak arra, hogy az
élethez való jog elidegeníthetetlenségének deklarálása
nem zárta, illetve zárja ki a halálbüntetést. A magyar
Alkotmány 54. § (1) is lehetővé kívánta tenni az
élethez és méltósághoz való elidegeníthetetlen és
sérthetetlen, veleszületett jogtól való megfosztást, ha
az nem önkényes. Az önkényesség értelmezése nélkül tehát
nem lehet az élethez és a méltósághoz való jog
elidegeníthetetlenségéről állást foglalni.
c ) Az élethez való jog határai tehát az önkényesség
értelmezésétől függenek. Önkényesnek minősülhet a
büntetéskiszabás, ha túlságos teret enged a bíró
szubjektív döntésének. Bár az USA-ban a halálbüntetést
szokatlan és kegyetlen büntetés volta miatt mondták ki
alkotmányellenesnek, valójában az volt a kifogás a
kérdésessé tett törvény ellen, hogy a halálbüntetés
feltételei nem voltak precízen tisztázva.
Ehhez hasonló Sajó András érvelése szakvéleménye I.
pontjában. A Btk. előírásai a halálbüntetés kiszabására
azonban nem térnek el lényegesen akármelyik más
büntetésfajta feltételeitől, s ezért önkényességük más
büntetések kiszabására is érvényes lehet. Az Alkotmány
54. §-ában írott önkényesség azonban szerintem olyan
speciális értelmezést kíván meg, amely csakis az élethez
és méltósághoz való jogra érvényes.
Más felfogás szerint az önkényesség a törvénynek
megfelelő eljárás hiányát jelenti. Ezt támasztja alá az
Emberi Jogok Európai Egyezménye ( 1950 ), amelynek 2.
szakasza csakis jogszerűen hozott halálos ítélet
végrehajtását tekinti az élettől megfosztás megengedett
esetének. ( 1983-ban viszont a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli
a halálbüntetést. ) Jogállamban minden fajta büntetést
csakis törvényes okból, törvényes eljárásban lehet
kiszabni. Ezt az Alkotmány a szabadságtól való
megfosztásra szabatosan meg is fogalmazza ( 55. § ). Az
54. § (1) bekezdése és az 55. § (1) bekezdése
összevetéséből az következik, hogy az élethez és
méltósághoz való jog esetében önmagában nem zárja ki az
attól való megfosztás önkényességét, ha az törvény
alapján, törvényes eljárásban történt. Ez szükséges, de
nem elégséges feltétel. A különbséget az élettől való,
illetve a szabadságtól való megfosztás minőségileg más
volta indokolja ( lásd 3. pont ).
De ha a halálbüntetés formális legalitása nem zárja ki
feltétlenül a önkényességet, akkor csak az a tartalmi
kérdés marad, hogy maga a halálbüntetés, mint büntetési
nem, nem önkényes-e.
Elterjedt nézet szerint a halálbüntetés azért önkényes,
mert nem bizonyítható, hogy alkalmas lenne az
Alkotmánnyal összhangban lévő büntetési célok
megvalósítására. ( Erre a jelen határozat indokolása
egyebek között utal is. ) Ezzel a bizonytalansággal
szemben az emberi élet és méltóság előnyt élvez. Igaz,
hogy alkotmányellenes az a büntetés, amely nem képes
betölteni célját. Igaz az is, hogy mivel itt alapvető
jogok elvonásáról van szó, a célra való alkalmasságról
bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom
elegendőnek a halálbüntetés alkotmányellenességének
megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl. a
börtön preventív hatásáról sincsenek megbízható
bizonyítékaink. Itt megint a szabadságvesztés és az
életvesztés közötti különbséget kellene kifejteni ( az
élethez való jog speciális voltát ), hogy bizonyíthassuk,
a börtönhöz, a pénzbüntetéshez beérhetjük a büntetés
célszerűségének, vagy hatékonyságának ( nagy )
valószínűségével, a halálbüntetéshez nem. Ebből folyó
második ellenvetésem az, hogy a fenti érvelés szerint a
halálbüntetés alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja
bizonyosan elérhető lenne. A szokásos megnyugtató válasz
az, hogy a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz
soha teljes bizonyossággal elérhető - márcsak az emberi
tévedés kizárhatatlansága miatt sem. A válasz tehát
pragmatikus marad. A körből nehéz kitörni, mert a
büntetés gyakorlati hatékonyságára kérdezünk, noha
valójában azt kellene bizonyítani, hogy a halálbüntetés
elvileg alkalmatlan. Ez a kérdés viszont továbbvisz a
halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre
váltunk át: a halálbüntetés speciális voltát az élethez
való jog sajátossága alapozza meg. Jobb lenne tehát eleve
az élethez való jog sajátosságából kiindulni, s
bizonyítani, hogy akkor sem lehet az életet elvenni, ha
az nagyon is célravezető lenne.
d ) Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján az élethez
és méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát az
ezeket szabályozó törvény nem korlátozhatja. A kérdés,
hogy az alapjog korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk
meg, a mi esetünkben különös súllyal vetődik fel. A
halálbüntetéssel ugyanis nem az élethez való jog
önmagában áll szemben, hanem az élethez való jog, mint
olyan jog, amelytől nem lehet senkit önkényesen
megfosztani. Ezért az, hogy a Btk. a halálbüntetéssel
egyáltalán korlátozza-e az élethez való alkotmányos
jogot, az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt
önkényes megfosztás értelmezésétől függ. Ha az élettől
való megfosztást minden esetben, fogalmilag önkényesnek
tartjuk, vagyis az élethez való jogot abszolutnak, akkor
a halálbüntetés korlátozza azt. Ha viszont az élethez
való jogot magában az Alkotmányban korlátozottnak
tekintjük azáltal, hogy az élettől való megfosztás
bizonyos, nem-önkényes eseteit - pl. ha az törvényes
eljárásban történt - összeférhetőnek tartjuk az élethez
való jog természetével, akkor a Btk. ehhez képest nem
korlátozza az élethez való jogot; az pedig, hogy az
Alkotmány maga korlátozhatja-e alapjog tartalmát, nem a
Btk. alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.
3. Az emberi méltósághoz és az élethez való jog
sajátossága Az emberi méltósághoz való jog nem puszta
erkölcsi értékdeklaráció. Az, hogy az emberi méltóság a
jog előtt és felett létező érték, amely a maga
teljességében a jog számára hozzáférhetetlen, nem zárja
ki azt, hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük -
mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény
és alkotmány teszi -, vagy hogy a jog a méltóság
tiszteletben tartását és védelmét előírja, avagy hogy
egyes aspektusait valóságos joggá formálja.
Az emberi méltósághoz való jognak két funkciója van.
Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy abszolút határ,
amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma
nem terjedhet túl, vagyis az autonómiának, az egyéni
önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól
kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás
szerint - az ember alany maradhat és nem válik eszközzé,
vagy tárggyá. Ezt fejezi ki egyébként az - az
Alkotmánybíróság által is osztott felfogás, hogy az
emberi méltósághoz való jog anyajog , mindig újabb
szabadságjogok forrása, amelyekkel az önrendelkezés
szféráját folyamatosan biztosítjuk az ( állami )
szabályozással szemben. A méltósághoz való jognak ez a
felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől,
amelyek teljesen szabályozás alá vonhatók, nincs
érinthetetlen lényegük. ( Ez az elvi különbség az ember
és a jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok
jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek . Az utóbbiak
mintájára ugyanis mindig képezhetők analóg jogok a jogi
személyek számára. )
Látni fogjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog ezt a
funkcióját csak akkor tölti be, ha az egyes emberek
élethez való jogával egységben értelmezzük; míg ha attól
elvonatkoztatunk, az absztrakt méltóság megengedi a
konkrét egyén tárgyként való kezelését.
A méltósághoz való jog másik funkciója az egyenlőség
biztosítása. A minden ember egyenlő méltósága történelmi
vívmánya az egyenlő jogképességet jelentette; azaz a
formálisan egyenlő esélyt. Jelen határozatunkhoz az
egyenlőségnek azt a tulajdonságát kell kiemelnünk, hogy
erre a jogra épülhetnek további jogok ( pl. az egyenlő
méltóság jogképességként instrumentalizálva további jogok
szerzésének alapja ); de elvenni belőle nem lehet. Ez
egyben azt jelenti, hogy a méltóság oszthatatlan és
redukálhatatlan, azaz az emberi státusz minimális
feltétele, amely tehát egyetlen embertől sem vehető el.
Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal
való egységében kell azt biztosítania, hogy ne lehessen
különbözően értékes puszta életeket jogilag másként
kezelni. Nincs az életre méltóbb és méltatlanabb. Az
egyenlő méltóság miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék
és az erkölcsi szörnyeteg bűnöző élete és méltósága is.
Az emberi méltóságban mindenki osztozik, aki ember,
függetlenül attól, hogy mennyit valósított meg az emberi
lehetőségből és miért annyit. Az élethez és méltósághoz
való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő
mindenki: az életek egyenlőségét a méltóság garantálja.
Az ( puszta ) élethez való jog csak egyes természetjogi
elméletekben volt abszolút ( pl. Hobbes-nál ), amennyiben
a felette való rendelkezést nem is lehetett az államra
átruházni. Amíg a civilizációs folyamatban a
halálbüntetés ( illetve a háború ) nem vált kérdésessé,
másrészt amíg nem merültek fel más élőlények jogai az
életre, nem vált aktuálissá annak feszegetése, hogy mi
teszi az élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az
ember méltósága, és ennek kapcsolata az élettel
különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb
jogtól. Az élethez való jog a méltóság nélkül nem az
emberi élethez való jog. Az említett természetjogi
felfogásban a természeti állapot maradványa, a túlélés
minden fölé helyezése, amely joga - mint már Spinoza írta
- az állatoknak is megvan . Ma pedig a méltósághoz való
joghoz kapcsolódása teszi specifikussá az ember élethez
való jogát az állatok és fák jogai textusában.
Szétválasztandó ugyanis az állam kötelezettsége külön az
élet ( minden élet ) védelmére és külön a méltóság
védelmére az ember alanyi jogától az életre és
méltóságra. Az állatok és fák jogai nem puszta metaforák:
az államnak valóban vannak kötelességei minden élet
természeti alapjainak fenntartására, s védeni köteles
minden életet a mohától kezdve az embrión keresztül az
emberig, de ez a védelem a szorosan vett egyéni emberi
életet kivéve relatív, és csak az embernek van rá
szubjektív joga.
Mi határozza meg ma az élethez való jog és a méltósághoz
való jog kapcsolatát? Ha egy alkotmánybíróság életről és
halálról dönt, tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a
dualista felfogás uralkodik: a test és lélek eltérő
státuszának különböző szekularizált változatai. A testi
jogok individualitásukban alacsonyabbrendűek, mint az
absztrakt, a konkrét egyéntől könnyen elválasztható
lélek: a méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az
ember biológiai és társadalmi lény. De ennek az
összekapcsolásnak a jogban már nincs következménye,
hiszen az élethez való jogot mint a biológiai-fizikai
létezés jogát fogják fel; ezért kapcsolódik hozzá
hagyományosan a testi épség, egészség joga is. Ezek
( individuális ) testi jogok a legtöbb alkotmányban nem
élveznek abszolút védelmet, szemben a méltósághoz való
joggal, amellyel az egyén az emberi nem méltóságából
részesedik, s amely ezért érinthetetlen. ( Ez a nembeli
jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan
- a kegyeleti jogokat a halott jogának tekintik. )
A méltósághoz való jog és az élethez való jog ilyen
hierarchiája súlyos következményekkel jár. A dualista
felfogás alapján ugyanis indokolhatóvá válik az egyes
ember feláldozása közösségi célokra. Ez esetben a
generális prevenció céljából is ki lehet végezni a
bűnözőt, mert méltósága úgysem szenved csorbát. ( Hegel a
büntetéssel becsüli meg a bűnözőt. Szerintem ez az érv
csak a halálbüntetésen kívüli egyéb büntetésekre
fogadható el. ) A dualista értékrenddel könnyű lesz az
élet feletti idegen rendelkezést megindokolni azokban az
esetekben is, amikor megállapítják a méltóság elveszését
- pl. a tiszta tudat végleges elvesztésével járó
betegség. Azaz: ha az ember védelmét a dualizmus folytán
az absztrakt méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a
konkrét ember életét kiszolgáltatjuk.
Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és
oszthatatlan ember-felfogásból indul ki, elvetve a test
és lélek dualizmusát, azaz az embert élete és méltósága
egységében szemléli. Ennek megfelelően csakis az élethez
való alanyi jog és a méltósághoz való alanyi jog egysége
adja meg a specifikusan a konkrét egyénre vonatkozó
státuszt: Az ember élethez való jogát az emberi
méltósághoz való jogban bennefoglalt érinthetetlenség és
egyenlőség teszi sajátosan az emberi élethez való joggá
( túlmenve az állatok és mesterséges jogalanyok létezési
jogán ); másrészt a méltóságnak mint alapjognak az egyén
számára nincs értelme, ha már nem él. ( Halálának
esetleges erkölcsi értéke a túlélők ügye - beleértve az
állam idevágó kötelességeit is -, ettől persze még
motiválhatja az ő tetteit, akár önfeláldozását is. ) Az
emberi méltóság az emberi élettel eleve együttjáró
minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja,
hogy a méltóságtól megfosszák az egyént. De az emberi
méltóságtól az embert csakis életének elvételével lehet
megfosztani, s ezzel mindkettő végérvényesen megszűnik.
Az emberi méltósághoz és az élethez való jog a fenti
felfogás szerint alapvetően különbözik minden más jogtól.
Ez a jog az osztatlan és egész embert érinti - míg minden
más jog elvont szerepeket , rész-aspektusokat szabályoz.
( Még a személyiségi jogok is az átlagos, normális
érzékenységű embert veszik csak figyelembe. ) Az élethez
és méltósághoz való jog, mint az ember jogi státuszának
alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.
A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk
annyiban is csak részleges lehet, hogy korlátozásuk más
jogok érvényesülését nem zárja ki. Számos jog teljes
egészében elvehető, majd ismét megszerezhető. Elvonásuk
végső határa éppen az ember élethez és méltósághoz való
joga ( ami nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni
minden esetben alkotmányos lenne ). Ezzel szemben az
élethez és méltósághoz való jog csak elvehető, mégpedig
csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is
megszűnik. Az élethez és méltósághoz való jog
oszthatatlansága folytán elvileg korlátozhatatlan, s
egyben minden más jog korlátozásának elvi határa. ( Ha e
két jog egységében az egyén jogi státuszának alapját
ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében lehet
arról különbözőképpen dönteni, hogy azok milyen mértékben
korlátozhatók. A személyes szabadság korlátozása például
büntetésképpen sokféle lehet. Az adott jogrendszeren
belül meg kell határozni egy olyan határt, amelyen a
szabadságvesztés büntetése sem léphet túl. Ez a nyitott
börtöntől a térdig vasban fogságig országonként -
alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és
méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos
jogokat is korlátozhatják - pl. a méltóság külső
megnyilvánulása tekintetében. De az elítéltet számos más
jog továbbra is megilleti, s büntetése letöltésével a
személyes szabadsághoz való joga is helyreáll. A
korlátozások azonban az élet és méltóság alapjogát nem
érinthetik; nemcsak mert tilos, hanem mert a jog nem is
képes erre. Könnyű belátni például, hogy amíg a fogoly
tudatánál van, elvehetetlen tőle az autonóm reakció, a
szabad viszonyulás lehetősége: akár belső ellenállás,
akár bűnbánat, vagy más döntés. S amíg él, emberi
státusza kétségbevonhatatlan. Az élet és méltóság
egységes szemlélete ennél is teljesebben védi az embert:
méltósága nem függ tudati vagy erkölcsi állapotától,
hanem életével adva van. Emberi státusza azért
kétségbevonhatatlan, mert élete méltóságánál fogva
érinthetetlen. )
Az Alkotmány 8. §-a határt szab az alapjogok
korlátozhatóságának. Lényeges tartalmukat eleve kivonja a
törvényhozó, azaz az állam rendelkezése alól, másrészt a
legfontosabb alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy
korlátozását rendkívüli állapot, szükségállapot, vagy
veszélyhelyzet idején sem engedi meg. Az élethez és
méltósághoz való jog viszont fogalmilag korlátozhatatlan,
csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az
embert, azaz nem lehet különbséget tenni korlátozható
rész és lényeges tartalom között. Az élethez és emberi
méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az
állam nem rendelkezhet fölötte. E jogok minden más
alapjog lényeges tartalmának is részét képezik, hiszen az
összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok
korlátozhatóságának abszolút határai.
Ebből az következik, hogy az élethez és méltósághoz való
jogtól megfosztás fogalmilag önkényes . Az állam az
Alkotmány egész alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha
a halálbüntetés lehetővé tételével és szabályozásával
rendelkezik az emberi élethez és méltósághoz való jog
elvételéről. Ezért az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem
értelmezhető úgy, hogy mint nem-önkényes megfosztást,
lehetővé tenné a halálbüntetést. Ellenkezőleg, a
halálbüntetés alkotmányellenes.
A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez
való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert
az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán
- eleve korlátozhatatlan. Ezért nem is kellett az
Alkotmány 8. § (2) és (3) bekezdésének az 1990. évi
XL. törvénnyel való módosítása ahhoz, hogy a
halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az Alkotmány 54.
§ (1) bekezdésében szereplő önkényesség fogalmát akkor
sem lehetett úgy értelmezni, hogy az - mint nem-önkényest
- lehetővé tenné a törvényes eljárásban kiszabott
halálbüntetést, amikor az Alkotmány 8. §-ának (3)
bekezdése még megengedte az alapvető jog gyakorlásának
olyan korlátozását, amely az állam biztonsága, a belső
rend, a közbiztonság, a közegészség, a közerkölcs vagy
mások alapvető jogainak és szabadságának a védelme
érdekében szükséges. A halálbüntetés már ekkor is
alkotmányellenes volt, mert az élethez és méltósághoz
való jog vonatkozásában mindenfajta és bármely alapon
nyugvó korlátozás lehetősége elvileg kizárt.
4. A jogos védelem problémája
Az Alkotmánybíróság szükségesnek látta megjegyezni, hogy
a halálbüntetés megszüntetésével az egész büntetési
rendszer felülvizsgálata esedékessé válik. A büntetések
rendszerével kapcsolatos problémák súlyán sokat enyhít
az, hogy a halálbüntetés a Btk-ban mindig vagylagos
büntetés volt. Az élethez és méltósághoz való jog
egységes szemlélete viszont valóban elkerülhetetlenné
teszi a jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az
esetre, ha az élet ellen támadót megölik. ( Az alábbiak
kizárólag a jogos védelemnek erre az esetére
vonatkoznak. ) Ha ugyanis az élethez való jogtól
megfosztás fogalmilag önkényes, akkor senkinek, semmilyen
körülmények között nem lehet joga arra, hogy egy másik
ember életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes
minden más esetre is, amikor törvény megengedi az élet
elvételét, mint pl. végszükségben, vagy elöljáró
parancsára.
Bár e következmények levonása nem az Alkotmánybíróság
feladata, röviden utalok arra, hogy a 3. pontban
kifejtettekből a jogos védelem vonatkozásában mi
következik. Az élettől való megfosztásra nem áll a jogos
védelem szokásos indokolása, hogy a jogtalan támadás
színhelyén az állam bűnüldöző szervei éppen nincsenek
jelen, s így a megtámadott ( vagy az érdekében fellépő
személy ) a támadóval szemben a társadalom védekezését
valósítja meg. Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át
olyan hatalmat, ami neki sincs: a támadót nem ítélhetné
halálra a bíróság sem. Az élethez való jog abszolút
felfogása következtében a jogos védelem köre szűkebb
lesz. Élet csakis élettel lehet arányos. Ha anyagi
javakat, vagy a közérdeket ért támadást a támadó
megölésével hárítanak el, a büntethetőséget nem lehet a
jogos védelem szabálya alapján kizárni. A kérdés azonban
fennmarad: miért nem büntethető az, aki az életet ért
támadást a támadó megölésével hárítja el?
Ha a megtámadott megöli támadóját, a jogos védelem
biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettől
való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a
szituációnak jogon kívüliségét, amelyben a támadás és
elhárítása lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis
akkor áll fenn, ha életek közötti választásról van szó, a
halál újraelosztásáról , mert a megtámadott élete csak a
támadó élete árán maradhat meg. A halált azonban a jog
nem oszthatja el és nem oszthatja ki. Ebben a
határhelyzetben a jog nem kötelezi és nem jogosítja
semmire a megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem
adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elő, hogy a
megtámadott tűrni köteles: ezzel ugyanis az ő élete
felett rendelkezne. Így tehát a természeti állapot tér
vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti
választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről
van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet
minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan
nem emberi jogról ( amely az állatoknak is megvan ). A
választási helyzet megszűntével lép be újra a jog, amely
azonban csak kompetenciája határait, vagyis a jogos
védelmi helyzet feltételeinek meglétét vizsgálja, s ami
ott történt, nem értékeli.
Budapest, 1990. október 24.
Dr. Sólyom László
alkotmánybíró
Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye
1. A meghallgatott szakértői vélemények a halálbüntetés
hatástalanságát, a büntetési célok beteljesítésére való
alkalmatlanságát és az ítélkezés ingadozásaihoz képesti
önkényességét vizsgálták. Véleményem szerint ezek az
érvek nem ügydöntőek, mert nem csak a halálbüntetésre,
hanem lényegében minden más büntetésre is vonatkoznak.
Tanulságuk azonban az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem
a célra való alkalmatlanság sem az ítélkezés eltérései,
ingadozásai nem kérdőjelezik meg a büntetés
létjogosultságát általában. Közismert tény, hogy a
büntetőjogi retorzió nem képes lényegesen befolyásolni a
bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom
aktuális állapota határozza meg. Ebből azonban nem
következik, hogy a büntetések hatástalansága, a célok
beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési
gyakorlat eltérései és ingadozásai miatt le kellene
mondani a büntetésről általában. Nem a büntetés
hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége
a büntetésalkalmazás alapja, hanem az az elv, hogy bűn
büntetlenül nem maradhat, illetve, hogy a bűn büntetést
érdemel. Ha pedig ezek az érvek nem kérdőjelezik meg a
büntetőjogi büntetést általában, nem kérdőjelezik meg a
halálbüntetés létjogosultságát sem. A büntetési célok
beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren
belül csak akkor tenné kérdésessé a büntetések és így a
halálbüntetés alkotmányosságát, ha a büntetési célok
alkotmányosan meghatározottak lennének. Márpedig
alkotmányosan legitimált büntetési célok nincsenek. Ehhez
képest a halálbüntetés - mint büntetési nem -
alkotmányosságát, vagy alkotmányellenességét egyedül és
kizárólag az dönti el, hogy az Alkotmány hogyan
szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány
8. §-a az állam által védendő és lényeges tartalmában még
törvény által sem korlátozható alapvető jogként
definiálja.
Amikor tehát az Alkotmánybíróság a halálbüntetést
büntetési rendszerünkből kiiktatta, ezt nem büntetőjogi,
vagy kriminológiai megfontolásokra alapozta, hanem
egyedül és kizárólag az Alkotmányra. Fenntartotta a bűn
büntetést érdemel elvét, de az állam büntetéshez való
jogát - alkotmányos jogállamhoz méltóan - nem az
államhatalom korlátlanságából vezette le. A büntetéshez
való jog nem korlátlan. Le kell tehát mondanunk a
halálbüntetésről, mint a korlátlan hatalomból folyó
büntetési jogosítványról.
2. Az Alkotmánybíróság megállapította határozata
indokolásában, hogy a Btk-ban meghatározott büntetések
összefüggő rendszert alkotnak, a halálbüntetésnek mint e
rendszer egyik elemének megszüntetése szükségessé teszi
az egész büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely
azonban nem az Alkotmánybíróság feladata. A
felülvizsgálat szükségességét a magam részéről az
alábbiakban látom:
- a büntetőjog mai rendszere - függetlenül a szakértők
véleményétől és a büntetőjogelméleti magyarázatoktól - a
halálbüntetést a büntetési célokkal, a generális és
speciális prevencióval indokolja;
- a halálbüntetés kiiktatása a büntetési rendszerből
tehát szükségképpen kihat a büntetőjog társadalmi
rendeltetésének Btk-ban adott értelmezésmódjára;
- mivel pedig a halálbüntetés büntetőjogi rendszeren
belüli indokait a büntetési célokban, a büntetések
célkövetésében találta meg, ezeket is szükségképpen
alkotmányellenesnek kell tekinteni;
- a büntetőjogi büntetést nem szükséges célkövetéshez,
vagy célra való alkalmassághoz kötni, hiszen attól, hogy
nem hatásos, vagy nem teljesít be célokat, alkalmazása
még szükséges, igazságos és indokolt lehet. A bűn
büntetést érdemel elve célkövetés, hatékonyság és
hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet;
- a büntetőjog társadalmi rendeltetése az, hogy a
jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. Nincs
önálló működési terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más
a büntetőjogi szankció, mint az egyéb jogágak reparáló,
helyreállító vagy egyéb kötelességstatuáló szankciói. A
büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás.
Szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák
épségének fenntartása, amikor már más jogági szankciók
nem segítenek;
- a jogépségi büntetésnek szimbolikus funkciója van: a
büntetőjogi parancsokat nem lehet büntetlenül megsérteni
sem akkor, ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem
ér el semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél
elérésére. A büntetés célja önmagában van: a jogépség
nyilvános deklarálásában, a célra nem tekintő
megtorlásban;
- a célra nem tekintő, szimbolikus, jogépségi megtorló
büntetés egyet jelent az arányos büntetés elvével. Az
arányos büntetés elve kizárja a célbüntetést, mert a
célbüntetés nem a tett súlyához való arányítást, hanem a
célhoz mért viszonyítást kíván meg és teszi lehetővé. Ha
például a nevelést, vagy a kezelést tekintenénk célnak,
súlyos bűncselekmény elkövetése esetén a neveletlenség,
vagy gyógyíthatóság a mérce, a viszonyítási alap, de nem
a tett súlya. A tettes személyiségállapota viszont
jogállamban nem lehet a büntetés alapja. A jogépségi
büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a
látszólag humánus nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti
személyiségemet, személyi autonómiámat, és lelkiismereti
szabadságomat. A büntetőjogi büntetéskiszabás logikája
nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával,
ha meg akar maradni az igazságszolgálatás kereteiben;
- az arányos büntetés elve azért is egyedül lehetséges
alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze
a jogegyenlőség eszméjével. Minden egyéb tekintet a
jogegyenlőtlenség deklarálása volna, hiszen szükségképpen
az egyén valamilyen személyiségi állapotát, vagy státusát
tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet. A
halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a
paradox következménnyel jár, hogy a jogépségi büntetés,
tehát a megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem
a bosszú aminek a tálió elve felel meg, tehát a szemet
szemért, fogat fogért. A megtorlás történelmileg a bosszú
racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi
felháborodást, mint motívumot, de mércéjéban mérsékletre,
önkorlátozása, méltó és megérdemelt malum okozásra
késztet. A halálbüntetés helyébe lépő legsúlyosabb
büntetés lesz ezentúl a viszonyítási mérce. A megtorló
büntetés tiszteletben tartja a személyiséget, mert nem
vesz át sem pszichoterápiai, sem gyógyító, sem
szociális- vagy lelkigondozó szerepet, tehát nem kötelez
büntetésként ezekre. Ezek a funkciók szolgáltatásként
felkínálandók és felkínálhatók a büntetés végrehajtása
során.
Az állam büntetőhatalmának nincs joga életet elvenni.
Alkotmányos jogállam nem akasztat! De joga van az
alkotmányos jogállamnak a jogépségi büntetésre, a
megtorló, arányos büntetésre. Arányos büntetést pedig ki
lehet szabni halálbüntetés nélkül is. Ahogy az emberiség
lemondott a testcsonkító és testi büntetésekről,
lemondhat a halálbüntetésről is. Az arányos büntetés elve
nem szenved csorbát, ha a deres mellé odahelyezzük a
bűnügyi múzeumokba a bitót és a nyaktilót is.
Budapest, 1990. október 24.
Dr. Szabó András
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye
1. A halálbüntetés és az alkotmány szövege.
A halálbüntetés alkotmányellenessége szempontjából az
Alkotmány 8. § (1) pontja és az 54. § (1) pontja
vizsgálandó, összhangban az Alkotmány egész szövegével és
alapvető irányával.
Az 54. § (1) pontjának azon kitétele, hogy életétől
senki sem fosztható meg önkényesen, nyilván az emberi
jogok deklarációjának szövegét vette át, és mindkét
szöveg arra a helyzetre nyert megfogalmazást, amikor a
jog még ismeri a halálbüntetést. Az eleve önkényes a
halálbüntetésre vonatkozólag az Alkotmányból nem
vezethető le: az Alkotmány eredetileg a halálbüntetést,
ha azt törvény alapján rendes bírói eljárásban szabták
ki, nem tekintette önkényesnek. ( Az Alkotmány szövege
amellett értelmileg is pontatlan: nyilván nem lehetetlen
valakit életétől önkényesen megfosztani, hanem tilos! )
Az utóbb módosított 8. § (1) bekezdés alapvető emberi
jog korlátozását törvény által is tiltja: ha az élethez
való jogot alapvető jognak ismerjük el - s Alkotmányunk
kétségtelenül ezt teszi - úgy ez a jog nem korlátozható a
Büntetőtörvénykönyv által. Kérdés, hogy az élet elvétele
annak korlátozását jelenti-e. Minthogy a kevesebben a
több benne van, és a teljes megfosztás több, mint a
korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.
2. Az élethez való jog.
A jog azonban nem biztosíthat végtelen életet az
embernek. Célja csupán olyan társadalmi rend megalkotása
és fenntartása, amelyben az egyén a többiek sérelme
nélkül szabadon kiteljesítheti életét és emberi
méltóságát. Az emberi méltóság kiteljesítésében a szabad
döntés erkölcsi értékek elfogadására és megvalósítására
bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát, amely erkölcsi
döntéseket közvetlenül vagy közvetve rákényszerít az
emberre, voltaképp sérti az ember méltóságát, mert
erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti,
végső esetben megszünteti. A jog tehát az ember
szabadságának lehető tiszteletbentartásával olyan
együttélési normákat állapít meg, amelyek az egyének
közti súrlódásokat hivatottak feloldani; ugyanakkor az
egyén biztonságát is szavatolni törekszik, hogy életét
céljainak megfelelően szabadon alakíthassa. Az emberi
szabadság korlátja ott van, ahol e szabadság mások
szabadságával ütközik. Ha az ember szabad döntése másik
ember élete, méltósága cselekvési szabadsága ellen
irányul, a társadalom, ezen belül az állam kötelessége a
megtámadottnak segítség nyújtása. Az állam a jogrendben
ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja
a támadással vagy fenyegetéssel szembeni egyéni
védekezést ( legalábbis igen szűk határok közt ad arra
mentséget, mikor a támadás közvetlen és ameddig másként
el nem hárítható ).
3. Az állam büntetőhatalma.
Az állam büntetőhatalma arra szolgál, hogy az egyén
biztonságát védje. Egyrészt azáltal, hogy a támadást vagy
sértést megtorolva, a sértőt a saját állásfoglalása
megváltoztatására indítsa, másrészt azáltal, hogy a
büntetéssel fenyegetés másokat a hasonló sértésektől
visszatartson, végül azáltal is, hogy azokat a
helyzeteket, amelyekben valaki élete és emberi méltósága
fenyegethető, megszüntesse, minimumra csökkentse. Az
állam büntetőhatalma kétségtelenül korlátozza az embert
döntési szabadságában, tehát bizonyos fokig korlátozza az
emberi méltóságot. Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre
is lehetőséget ad azzal, hogy a törvényesen kialakított
normát szabadon el lehet fogadni, be lehet tartani, és az
ilyen döntésnek van erkölcsi értéke. Mégis tény, hogy
amint az emberi szabadságnak a társadalmi lét korlátja is
ugyanakkor, amikor előfeltétele is, az államilag védett
norma is korlátja az erkölcsi értéknek és azért csak ott
és annyiban van helye, ahol és amennyiben az egyének
életének, szabadságának védelmében szükséges ( az életet
itt a társadalmi lét összes előfeltételeire
kiterjesztetten értelmezve ). A büntetés tehát,
álláspontom szerint és szemben dr. Szabó András
párhuzamos véleményében kifejtettekkel, csak ebben a
célra irányított értelemben elfogadható, és indokoltságát
veszti azonnal, amint céljai megvalósítására
alkalmatlanná válik. A társadalom ugyanis végső soron nem
jogosult az egyén erkölcsisége, értékmegragadása vagy
tagadása felett ítéletet mondani.
4. Végkövetkeztetés.
Minthogy az állam büntetőhatalmának értelmezése az
Alkotmánybíróság tagjai közt sem egységes, ebből
önmagából vagy annak korlátaiból nem vezethető le a
halálbüntetés megengedhető vagy megengedhetetlen volta. A
büntetőjognak véleményem szerint hallgatólagosan századok
óta elfogadott elve - alkotmányos elve - hogy a büntetés
célja megelőző: védett társadalmi értékekkel szembeni
támadások visszaszorítását szolgálja. Csak ott és
annyiban érvényesülhet, ahol e céljának megfelel, és
jogalapját veszti, ha e célt nem tudja szolgálni, vagy
csak nagyobb sérelem árán szolgálja, mint amelyet
elhárít.
A halálbüntetés általános visszatartó hatása ma a
tudomány által nem igazolható. Akkor lenne visszatartó
hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy
részénél, ha a büntetésre a bűnös biztosan számíthatna;
egy más részénél akkor sem, mert a halállal fenyegetett
cselekmények részben indulat hatására vagy elferdült
hajlamok hatására valósulnak meg. A bűnüldözés elégtelen
hatásfoka miatt azonban még ott sem érvényesül a
visszatartó hatása, ahol erre lehetőség lenne; és nem
igazolható, hogy ezekben az esetekben más súlyos, de nem
halálos fenyegetettség a biztos bekövetkezés esetén nem
lenne ugyanilyen visszatartó hatású. Ebben a
vonatkozásban tehát ma a halálbüntetés szükségessége nem
igazolt, ezért a halálbüntetés alkalmazása a törvényhozó
hatalmi döntésén - vagy annak fenntartásán alapul:
önkényes.
Kétségtelen, hogy a halálbüntetés kizárja a bűnismétlés
veszélyét. Ez gyakori, tehát a halálbüntetés bizonyos
társadalmi biztonságot látszik megvalósítani. Ám a
bűnismétlés veszélye más eszközökkel is visszaszorítható;
a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom újratermeli;
s a halálbüntetés arról tereli el a figyelmet, hogy a
társadalom az előfeltételek megszüntetésére és a
biztonságos együttélés előfeltételeinek megteremtésére
nem fordít olyan gondot, amilyen szükséges lenne. Ebből a
szempontból a halálbüntetés fenntartása egyenesen káros,
mert leplezi a valóban szükséges állami akciók
elmaradását. Amellett a halálbüntetés a - bármily
valószínű - mégis esetleges bűnismétlés veszélyét egy
biztos életet megszüntető aktussal küszöböli ki, márpedig
az élethez való jog alapvető jellegéből folyóan azt nem
lehet korlátozni vagy megszüntetni vélt, de nem biztos
veszélyek elhárítása vagy inkább csökkentése érdekében.
A bűnözőkkel szembeni társadalmi indulatok ma hazánkban
sokszor nyilatkoznak meg a halálbüntetés fenntartása
mellett. Ám ezek az indulatok sokszor halállal nem
fenyegetett bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak
- halálos gázolások miatt is követelnek adott esetben
halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a
társadalom előtt keresi a népszerűséget, hanem szigorúan
a jogrendszer összhangját és alkotmányosságát hivatott
biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk
szigorúan vett szövege szerint is tilos és a büntetőjog
alkotmányos elveivel sem támasztható alá.
Budapest, 1990. október 24.
Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye
A hatályos Alkotmány 8. és 54. szakaszai egymásnak
ellentmondó rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1)
bek. az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel
nem helyezi hatályon kívül a halálbüntetés lehetőségét,
addig az időben később keletkezett 8. § (2) bek. még
törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges
tartalmának korlátozását. Ebből már levezethető a
halálbüntetés tilalma is.
Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az
Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes
alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási
hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége.
Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.
Ezért álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak le
kellene szögezni hatáskörének hiányát és fel kellene
hívni az Országgyűlés figyelmét az ellentmondás
kiküszöbölésének szükségességére. Mindez nem zárná ki,
hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalásában
felsorakoztassa mindazokat az érveket, amelyek ma a
halálbüntetés ellen szólnak.
Budapest, 1990. október 24.
Dr. Schmidt Péter
alkotmánybíró
---------------------------------------------------------------