Finnek ugoroknak - Budapest Táncfesztivál, 3. nap
A finn Karttunen Kollektíva Days of Disco című darabja, a maga majd 70 perces időtartamával nem tűnt könnyű menetnek a Nemzeti Táncszínház – a tavasz derekára néha kellemetlenül felmelegedő – harmadik emeletéről végignézni. A bejáratnál papírokat osztogatnak, amelyen – a sejtelmesre halkított fényekben, közepesnél kicsit gyengébb szervi adottságokkal – az írás elolvashatatlan, finnek angol címmel, vagyis itt most beszélni fognak angolul, és annak a fordítása van a kezünkben – válik világossá a helyzet. Ez még izzasztóbbá teszi a húsvét előtti, érezhetően melegedő teret, ahogy az is, hogy a mellettem ülő nő majdnem 2 méter magas, és ez előre láthatóan komoly gondot fog még nekünk okozni az előadás során.
A színtéren hatalmas, vetített diszkó-félgömb, amely a tükrösre fényesített padlón saját tükörképével gömbbé egészül ki, minden ez előtt a gömb előtt, látszatra a gömbben történik, a látszatszerűség hamissága szemléletes és finom, három fiú és egy lány, négy ember, a gömbbe vetített idősödő arcok saját egykori diszkóélményeiket mesélik, angolul, a játszók játszani kezdenek, egy egykori diszkóbeli táncversenyt komponálnak, ügyesek, többfélék, karakteres figurái egy nem is olyan régenvolt kornak, fiatalok a diszkógömbös, egyetlen ütemre dübörgő Abba és BoneyM uralta ’70-es, ’80-as évekből, évekről. Mindez alapszintű angoltudással csak lassacskán áll össze, a videófejek beszélnek az ablakról, többször is arról, hogy valami csodálatos volt a diszkóban, de nem értem, hogy mi volt az, a kar szót is gyakran mondják, és összességében nosztalgikus hangnemben, elábrándozó tekintettel emlékeznek a megemlített Napokra, a megidézett Helyre. Egy olyan világot mutatnak meg elbeszéléseken és mozgásokon keresztül, amely itt nálunk sosem volt, egy olyan szórakozóteret, ahol emberek nem az aznapi párjukat keresik, hanem egymást, ráadásul meg is találják, de nem egy snellre valahol nála vagy nálad, hanem egy táncra, egy kis egymásra hangolódásra, ahogy ez tőlünk jóval délebbre bevett szokás. Nézegethetnénk ezt a Gömböt ábrándozva, vagy magunkba is szállhatnánk, hogy hogyan is vagyunk mi itt a Kárpát-medencében egymással, de gyaníthatóan ezt a látottak miatt nem sokan tesszük meg, márpedig ennél sokkal többet az előadás nem képes adni: ötletesen játékba hozott díszlet, múltidézés, ügyesség, és amikor mindez kevéssé válik, már nem is olyan varázsosak a figurák a műgömb előtt, nehezen érteni, mi dolgunk nekünk a diszkóval, és egyre lehetetlenebb a küzdelem is a mellettem ülő hölggyel, aki méretei miatt kénytelen kétfelé tárni a combjait, a támla fölé szökő lábszárait hogy beilleszthesse az előző sor háttámlái közti keskeny résbe, ahol a térd lassan megtörődik támlának értében, ahogy az enyém is, így viszont az ő jobb térde és az én bal térdem számára összesen 1 hely adott, küzdelmünk sajátos egymásra figyeléssé alakul, ha érzékelem, hogy elzsibbad, akkor kihúzom a térdem a résből, és előredőlök, így ő oda tud illeszkedni, majd kis idő múlva váltunk, göndör hajú, szőkére festett vagy szőke nő, érzem, hogy melege van neki is, ha nem veszem észre zsibbadását, akkor feltűnés nélkül a lábam mellé helyezi a térdét, nagyon finoman hozzám érinti néhányszor, nem türelmetlenül, de azért egyértelműen, jó fej, az arcát ilyen közelről ebben a helyzetben illetlenség megnézni, végül is együtt vagyunk.
Valami tehát ma tényleg megidéződött egy egymásra nyitottabb, élhetőbb világból, de ez csak nagyon áttételesen köthető a finnek előadásához, és nem is biztos, hogy egybeesik az alkotói céllal, ha volt egyáltalán ilyen – ugyanis a tekintetben, hogy mi lehetett az, a Days of Disco vélhetően még az alapszintű angol nyelvtudással rendelkező nézők zömét is teljes homályban hagyja.
Mindez azonban összességében mégiscsak jelentéssé, már-már tanulsággá állhat össze: finnek angolul játszanak ugoroknak, akik ezt nem értik, mivel csak ugorul értenek, még finnül sem, és ráadásul még ebben az egymásraugorodásban sem figyelnek egymásra a szociális muszájon túl, és ez már 40 éve sem volt másként. Nem igazán biztató szitjuésön, félő, hogy nem sokra megyünk itt egy együtt összehozott „I will survive!”-val, de ebben a helyzetben még egy hatalmas, oltári, eget rengető „Yeahhh!!” is csak nagy jóindulattal kétesélyes.
A Budapesti Táncfesztivál tegnapi napjának egyértelmű csúcspontja az installáció volt, ami mellé azon a napon a színházi program csak egy viszonylag könnyen szaladó, több, mint egy órás értetlenkedést tudott tenni, mindez műélményként nagyjából mértani közepe az első nap két előadásának, 10-ből 5,5 pont, erős közepes, és mindez egyenletes eloszlásban szóródva a mértani közép körül: változatos minőség, többféle mozgásforma, eltérő készségek és képességek, kortárs tánc, fesztivál a maga pesties individualizmusával, lehet szeretni, mert van miért, és lehet elégedetlenkedni, mert az is van miért.
Ma este a finn vonal folytatódik, a Susanna Leinonen Company egy And the Line Begins to Blur című, és a Tommi Kitti&Co Still Life for four Dancers című munkájával, amely elé – hermeneutikai eltökéltséggel – akár a rokon vér megérthetésének kérdését is illesztheti, aki erre fogékony.
Török Ákos
>>> Jártunkban-keltünkben – Budapest Táncfesztivál, 1. nap
>>> Tánc és identitás – Budapest Táncfesztivál, 2. nap
