Játszók és játszótársak - Budapest Táncfesztivál, 5.nap
A múltkori ősz hölgy ismét öt-hat ember társaságában beszélget, most épp németül, ismét teltház közeli a nyüzsgés, bemutatóra készül a Fesztivál, olyat mutatni, amit még senki sem látott.
Duda Éva Credo című darabja egy duó egy nőről és egy férfiról (előadók Duda Éva és Bora Gábor), sokszorosan kimerített és mindig kimeríthetetlen téma. A koreográfus most is tanújelét adja kiváló plasztikus érzékének: a színtér baloldalán több emeletnyi, festett, részben áttetsző fal, amely a mögüle indított fények hatására kezdetekben ókeresztény sírhelyekre emlékeztet, ez a fal, a jobbról rézsút érkező két fénnyel egy fejre állított trapéz, tál- vagy éppen folyómederszerűen határolt térrészt hoz létre a színen, amelynek így csak egyik oldala valóságos, ebben a völgyben jelennek meg a táncosok, egyszerre látni- és gondolkodnivalót is adva a nézőtériek számára (díszlet: Duda Éva, fény: külön nincs megemlítve, ami azt feltételezi, hogy szintén a koreográfus munkája). A második jelenet környékén, amikor a két figura találkozásánál, egymással és egymásért folytatott küzdelmeiknél a fények is keresztezik egymást, a színtéri plasztikum és a tudatosan, átgondoltan egymáshoz illeszkedő színtéri történések kezdeti, izgalmas egyensúlya megbillenni látszik, ami az ezt követő jeleneteknél egyre szembetűnőbbé válik: a szcenírozás érzéki-intellektuális izgalmassága egyre határozottabban növi túl a táncdramaturgia intellektuális tömegének mértékét.
A játéktéren a női figura aprólékos és érzékeny alkotói lélekkel létrehozott belső történéseinek világos mozgóképe mellé egy kitűnő tánckészségű, ám kiismerhetetlen (vagy éppen kiismeretlen) indíttatású férfifigura kerül, a duó részekben a nő nem vele táncol, képletesen és gyakran valóságosan is sokkal inkább rajta, mondhatni, megtáncolja a férfit, aki saját szólójában sem nagyon fed fel bármit is honnanjából és mivégréjéből.. Mindezek eredőjeként a darab egy a vonzásokra és taszításokra érzékeny nő és egy motiválatlan férfi történetévé válik, amely önmagában talán kevéssé érdekes történést a díszlet és a fények tűnnek életben tartani, amelynek a végén (ezek után nehezen érhető módon) egy plasztikus képben mégiscsak szinkronba kerül a meztelenre vetkőzött nő és meztelenre vetkőzött férfi, ha ez a szinkron ebben az esetben nem is az ölelés.
Kényelmes hosszúságú szünet után a vietnámi Anh Ngoc Nguyen F2 című darabja a három korábbi finn előadás szociális témaválasztását követi: Fodor Zoltán társulatának (Inversedance) előadóival a közösségek egy sajátos formáját mutatja meg, azt az életkorszakot valahol a kis- és nagykamaszkor között, amelynek kiemelten fontos kérdése az, hogy eldobjuk-e végre a játék mackónkat, vagy még ne. Az öt lányka és két fiúcska egymáshoz és egymástól alakulásai, nemei, csoportjai és párjai, együttese és egyedei egyetlen hatalmas, ívben hajló díszlettel, ami kezdetekben sátorszerű bugyor kislánnyal és kismackóval, később libikóka, majd paraván, és a felemlített gyermekjátékok megidéznek egy sokunk számára ismerős, és vélhetően mindenki számára könnyen beazonosítható élethelyzetet, életkort.
A nem egészen egy hónapja látottal szemben a nézők zömétől oly távoli korszakot vizsgáló darab mai előadása sem nem hajaz nosztalgiázó sajátmúlt-idézésre, sem a régmúltságból eredő érdektelenség nem kíséri, kedves, játékos közös múltidézés, amit most csak kis mértékben zavar meg, hogy hárman a hétből testi adottságaik miatt egészen bizarrul festenek kiskamaszként. Ma valahogy ez is a helyére kerül bennem, amikor többször is elkülönülni veszem észre hármasukat a többiektől, ma felszabadultságot és valódi játékosságot látok a színpadon: egy olyan időszakkal való intelligens játékot, amelyben még a macit választottuk. Végezetül a tapsrend is egy jó hangulatú játékban áll fel, amit ma nem is hagy jutalom nélkül a publikum
Új és újabb meglepetéseivel és kérdéseivel az installáció ma megint hozzátett 1 pontot a Budapest Táncfesztivál képzeletbeli pontjaihoz, melynek mai napi előadásai: egy kevéssé izgalmas, de jelentésértékkel bíró, dramatizált látványosság (5 pont), és egy akár magunkba nézésre is serkenthető, kedves játék (6 pont). Mindez 6,1-es átlagot jelent: az első Budapest Táncfesztivál tehát ajánlott esemény.
A Fesztivál mai napi ajánlata a sokféleség jegyében fogant, a Honvéd Táncszínház Kalotaszeg című darabja Zsuráfszky Zoltán koreografálásában a magyar tánctradíció kortárs állapotához szólhat hozzá, vagy éppen megdobogtathat valamit abból a valahol szunnyadó valamiből, amit magyarnak nevezünk, vagy akár hozzáteheti hazánk hagyomány szerinti saját szája ízét a Fesztivál eddigi táncfogásaihoz, egy olyan jóféle csípős paprikás, hagymakarikás, torkot-szemet kaparós kalotaszegi rittyentőset.
Török Ákos
>>> Jártunkban-keltünkben – Budapest Táncfesztivál, 1. nap
>>> Tánc és identitás – Budapest Táncfesztivál, 2. nap
>>> Finnek ugoroknak – Budapest Táncfesztivál, 3. nap
>>> Együtt és egyedül – Budapest Táncfesztivál, 4. nap
>>> Április végén rendezik a Budapest Táncfesztivált
