Lamentáció a megértésről – Búcsú az első Budapest Táncfesztiváltól
A vörös, hullámos bársonyfüggöny alól tizenkét mozgó, és helyenként mozdulatlan emberalak bukkan elő, hármasával-négyesével mozognak együtt, egymáshoz képest is kissé elcsúszva, karjuk és lábuk lendületéből fordulva el szinte mindig az óra mutató járásával ellentétes irányba, állva és a földön egyaránt, új és újabb csoportokat alakítva ki, miközben a háttérfalon egyenként is értelmezhetetlen jelek értelmezhetetlen halmaza, négyzetes és kör alakú foltok, amelyek együttese is üres jelként határolja a mozgókat. A mozgások magasan jegyzett táncképességeket sejtetnek, a színpadi emberalakok egyenszürkéjét sokszín zoknijaik ellenpontozzák, csoportosulásaik az első felvonásban a tucat együttmozgásának érzékletes záróképéig tartanak.
Ahogy a szünetben sikerült kikerülnöm a fesztiválhangulatból egy „Nagyon tetszik”-et és két-három „Nem tetszik egyáltalán”-t összegyűjtve, azon kezdtem el gondolkodni, hogy miként lehetséges, hogy hosszú évek óta talán először szinte semmi sem történt velem egy színházi előadás első feléig azon kívül, hogy megismertem egy fiatal kolléganőt.
A táncszínháznak van egy sajátosan izgalmas helyzete a színházi művészeti ágak között, mivel gyakran a szöveg segítő jelenléte nélkül beszél olyan dolgokról, amiről beszéddel is nehéz, ami miatt a színpadi történések megértése megnehezedhet, miközben ezzel a szövegtelenséggel éppen azt ajánlja, hogy a beszéd, a szöveg mögé tudhat mutatni. Emiatt általában kialakul egy belső harc a befogadóban, és ezen harcok megvívása után kétféle alaphozzáállás marad általában: vannak, akik nem szűnnek meg kutatni a színtéri jelek megfejtése után, szavakra, gondolatokra fordítja a látottakat, hallottakat, és vannak, akiket nem érdekel a jelentés, hagyják a dolgot megtörténni, beléjük bújni anélkül, hogy a legkisebb mértékben is zavarná őket, hogy a kérdésre, hogy „Miről szólt az előadás, anya?”, nem fognak tudni majd semmit sem mondani. Természetesen, ezek nem tiszta képletek a valóságban, megértés és megélés egymásba mosódhatnak, de valaminek történnie illik, és történni is szokott az emberekkel egy táncszínházi előadáson, szemben azzal, ahogyan bent ültem egy órát az előadáson, és most itt állok egy mű Bábel-torony alatt értetlenkedve.
Vallom, hogy mindig két félen áll a nézőtéri történés, kell, aki történésre kész, és kell, ami történésre képes késztetni, és amikor az a helyzet, hogy semmi sem történik, se megértés, se megélés, se katarzis, se érdeklődés, se unalom, se érzés, se gondolat, abban azért legalább egy valakinek sara kell, legyen. Az előre hozzá nem olvasás nyitottságát, az előadás előtti kávét megkapta, eléggé fáradt vagyok, ami nem kedvez a befogadói készenlétnek, viszont a Petőfi-hídtól a színházig gyalog sétáltam el a Duna-parton, ami viszont mindenképpen jóféle ráhangolódás volt: fáradtság és figyelem egyáltalán nem szokatlan elegy egy táncfesztiválos előadáshoz.
A második felvonásban a bordó-feketébe átöltözött 12 alak keleti zenére kezd mozogni, egyetlen tizenegyszeresen tört vonalban a nézőtérrel szemben, most kissé lassabban pörögnek és forognak, de mozdulataik egyértelműen utalnak az első felvonás mozgásaira, a háttérfalon valami madár valami tetején, majd erdőmély fekete-szürkéje, az előző részből hozott egység kezdetekben megmarad, bár kettesek és hármasok válnak le róla néha, mindenki a föld felé kezd gravitálni, egyre többet vannak a talajon, magukban, néha egymáson forognak, gördülnek át, miközben egyikük, egy szembeszökően magas, vékony nő figurája színpadi jelenséggé válik: ő is pörög, és nyúlik, és lép, csakhogy az ő mozgása alkata és hajlékonysága miatt egészen bizarrnak, lényszerűnek kezd hatni már jóval azelőtt, hogy színházi mutatópálcái egyikével az előadás maga is rámutatott volna. A nő és egy férfi fehérre mázalt, nedvedző testtel fekszik erős fehér fényben, mögöttük talán hatalmas fagyökér fehér képe a háttéren, egyszerre mozdulnak, nagyon lassan, fejük lassan hátrabicsaklik, egyenfehér félmeztelenségük, távolságuk, össze nem tartozásuk, és mozdulatuk azonossága elmossa nemiségüket, még egy férfi fekszik le ugyanígy, majd egy újabb, de őt már sárga fényű reflektor fényezi, és teste is festetlen. Lassan szétválnak a színtéri kettesek-hármasok, mindenki a földre kerül, egyetlen mozdulatlan helyzetbe, lassan, nagyon lassan, egy megnyúlt és törzsüknél megcsavart, furcsa pietas-ban, és ezzel vége az előadásnak.
Azaz: a Budapest Táncfesztivál ajánlott, és előre is várt esemény, ha lesz folytatása.
Török Ákos
A Budapest Táncfesztivál a 7óra7-en, napról napra:
>>> Jártunkban-keltünkben – Budapest Táncfesztivál, 1. nap
>>> Tánc és identitás – Budapest Táncfesztivál, 2. nap
>>> Finnek ugoroknak – Budapest Táncfesztivál, 3. nap
>>> Együtt és egyedül – Budapest Táncfesztivál, 4. nap
>>> Játszók és játszótársak – Budapest Táncfesztivál, 5.nap
>>> Magyarok és nem magyarok – Budapest Táncfesztivál, 6. nap
