Magyarok és nem magyarok – Budapest Táncfesztivál, 6. nap
Jobboldalról, hegedűszóval legények érkeznek, valaki szigorúan ránéz az eseményeket folyamatosan kommentáló anyára, bizarrsága ellenére ismerős felelet-felelet játékuk duruzsolássá szelídül, és amint belekezd a négytagú zenekar – talán a magyar fülnek otthonos pentatónia hallatán – valami valóban megmozdul bennünk, kinek-kinek alkata szerint (van, akinek a lába, van, akinek az agya, lelke, szíve, bármije), de a mozdulás mindenképpen valami jóféle, együttlét felé irányul. Az előadás ettől kezdve nem csupán a mögülünk érkezettség dramaturgiai gesztusával, de történéseivel, a férfitáncosok egymásra figyelésével, kelletlenből feszessé válásával, uralt fergeteg-jellegével valóságos mulatsággá válik, ahol éppen az történik, ami: emberek magyar zenére hagyományos magyar táncokat járnak. Vannak közöttük fiatal legények, és vannak korosak, vannak vékonykák, akik inkább a tenyérrel csattintáshoz értenek, és vannak tagbaszakadtak, akik a földre dobbantásban jeleskednek, horgas orrúak, bajszosak és cigányképűek, pipaszár lábúak és nagy talpúak, ruganyosak és még ruganyosabbak, van, hogy éppen csak lépegetnek, és van, hogy nagyon odaverik a legényest, mindannyian olyan magától értetődő módon együtt, hogy ez az együttlét óhatatlanul is bevonz minket a nézőtéren. Az egész előadás talán legszebb momentuma mégsem a sokféle legény, sokféle legénykedése, virtuskodása, egymással tusakodása és egymáshoz igazodása, hanem az a furcsa, incselkedéstől szinte teljesen mentes alázat, ahogyan a női táncosok mindig biztatják az éppen legénykedő táncpartnerüket, visszavárják azt, karja alá állnak, forognak, ha forgatják őket, pörögnek, ha pörgetik őket, odébb állnak, ha odébb állítják őket, miközben arcukon a mosolyok széles skálája tündököl, a műanyag erőltetettől, a vicsorgóson keresztül a valódian csillogóig.
Előadás után hátrafordulva megnéztem magamnak az anyát és kislányát, kedves arcú, mosolygós anyuka, szőke kislány, az anya mélyebb padlizsán lila felsőben, a lányka halvány püspöklilában, az előbbi még mindig folyamatosan beszélve az utóbbihoz, ami végül is ma nagyon is rendben volt, ahogy a színházi hostess lány folyamatosan ismételt „viszontlátásrá”-ja is, ahogy az is, hogy sok helyről jól érezhetően lelkes angol, német beszélgetéseket lehetett hallani.
A Honvéd Táncszínház Kalotaszeg című darabja Zsuráfszky Zoltán koreografálásában a magyar tánctradíció kortárs állapotához szólt hozzá, miközben megdobogtatott valamit abból a valahol szunnyadó valamiből, amit magyarnak nevezünk, és egy olyan jóféle csípős paprikás, hagymakarikás, torkot-szemet kaparós kalotaszegi rittyentőssel vastagon hozzátette hazánk hagyomány szerinti saját szája ízét a Fesztivál eddigi táncfogásaihoz. Adott együttlétet, adott művészi népzenét, képességes táncot a lassú csosszanóstól az odab*szósig, és adott morfondírozni valót is magyarságról, emberségről, hagyományról, történelemről és jelenről, férfiról és nőről, táncról és zenéről.
A Budapest Táncfesztivál tegnapi előadása 8 pontot ért, amivel a fesztiválátlag 6,3-ra emelkedett. Ma a New York-i Shen Wei Dance Arts Map (Térkép) / Re- (II. rész) című darabjával folytatódik a fesztivál.
Török Ákos
>>> Jártunkban-keltünkben – Budapest Táncfesztivál, 1. nap
>>> Tánc és identitás – Budapest Táncfesztivál, 2. nap
>>> Finnek ugoroknak – Budapest Táncfesztivál, 3. nap
>>> Együtt és egyedül – Budapest Táncfesztivál, 4. nap
>>> Játszók és játszótársak – Budapest Táncfesztivál, 5.nap
>>> Április végén rendezik a Budapest Táncfesztivált
