Léner Péter nyílt levele Tarlós Istvánhoz
Sokan biztattak, kérjek Öntől személyes találkozót. De úgy éreztem, nehezen tudna rám időt szakítani. Inkább a nyíltlevél-formát választottam. Mert bár mondandóm elsősorban Önnek szól, a közvéleményt is érinti.
Szeretném, ha végső döntése előtt valóságosabban értené a József Attila Színházat. Követtem Beckett tanácsát a Godot-ból: „Mondja hosszabban, rövidebb ideig fog tartani.”
A fővárosi színházak mai struktúrája bő száz éve alakult ki. Lényege a sokszínűség – a kabarétól a klasszikusokig. Nemcsak esztétikailag, ízlésben is le akarták fedni az egész társadalmat. Ehhez sok teátrum, társulat kellett. Külföldi színházi emberek máig irigykedve nézik e kulturális gazdagságot. Meddig?
Budapesti színházaink sokáig a belvárosban tömörültek. A külső városrészekben nem volt kulturálódási lehetőség, ezért az államosítás után az akkor még „proletár Angyalföldön” is színházat akartak adni az ott élőknek.
A József Attila Színházat 1956-ban nyitották meg. Szeptember 1-jén hét óra tíz perckor Bilicsi Tivadar azzal lépett színpadra: „Gyerekek, megérkeztünk.” Bízom benne, hogy most, ötvenöt évvel később Bodrogi Gyulának nem kell majd azt mondania egy előadás végén: „Gyerekek, távozunk.”
Ötvenöt éve egy sikertörténet kezdődött. Ezt a színházat Budapest megszerette. A József Attila Színház vállaltan kettős identitású: úgy tudott megmaradni angyalföldinek, hogy a város és a kerület fejlődésével egy időben budapesti is lett. Megtalálta a helyét és feladatát a fővárosi színházi struktúrában: sok műfajt játszó, nívósan szórakoztató népszínház. Ezt leírni vagy elmondani egy társulati ülésen, közgyűlésen, elfogadtatni bizottságokkal – nem nehéz. Megvalósítani – már jóval bonyolultabb. Ehhez nagyszerű színészek, értő irányítás kell.
Nyilván ez is lehet „evidens”.
A valóságban, a megvalósításban mégsem az.
Évente körülbelül százezer néző jön hozzánk. Szavazópolgárok, adófizetők. Ők ragaszkodnak színházukhoz. Nem az „átalakítotthoz”, nem egy olyanhoz, amely „színház is”. EHHEZ. EZEKHEZ a darabokhoz, EZEKHEZ a színészekhez, EZEKHEZ a gondolatokhoz.
Egy alapvetően nem teljesítményorientált országban kénytelen vagyok Önnek elmondani: amikor igazgatóként 1990-ben ideszerződtem, százötvenen ültek a nézőtéren. Ma szinte minden este telt háznak játszunk. Komoly vezetői kihívás volt, hogy a színház újra megtalálja, visszahódítsa a közönségét. Őket meg kell tartania a jövőben is, sőt!
Az ötvenöt év alatt természetesen voltak válságok is: személyiek, pénzügyiek, politikaiak. Mindegyiket túléltük. Érvényes ránk Párizs jelmondata: „Hányódik, de nem süllyed el.”
A József Attila Színházat ért mostani durva pénzügyi elvonást nem tudom megérteni és elfogadni.
A magyarázat – „rossz gazdálkodás” – túl általános. S nem felel meg a valóságnak. Az állandó ellenőrzések – Állami Számvevőszék, Fővárosi Önkormányzat, felügyelőbizottság, könyvvizsgálók – ezt nem jelezték vissza. Sikkasztás, csalás nem történt. Perben senkivel és semmilyen intézménnyel nem állunk.
A színházban a támogatást negyedévi bontásban kapjuk, ám kiadásainkat nem tudjuk ehhez igazítani: a fizetési határidőket jogszabályok, szerződések diktálják. Nyárra, amikor nem játszunk, lemerül a kassza, hogy aztán őszre újra megteljen.
A József Attila Színház pénzügyi helyzetéről Önök éppen a nyári szünet előtti „rossz pillanatképet” kapták meg. Pontatlanul. Tény, volt a színháznak adótartozása, de jelentősen alacsonyabb összegben, mint az a sajtóban megjelent. A tartozást – feltehetőleg – emberi tévedés okozta, azt magunk észleltük, s önrevíziós eljárással korrigáltuk a hibát. Fontos tény az is: színházunk rendszeresen pozitív „üzemi eredményt” realizált. Ennek összege 2010-ben hatvanmillió forint volt.
Mi lennénk az egyetlen magyar intézmény, amely tévedésekkel ugyan, de teljesíti a kötelezettségeit? És szabad-e olyan intézményt megalázni, amely szolgálja a fővárosát, s évente százezer polgárnak nyújt kulturális élményt? Esténként bal- és jobboldali nézők ülnek egymás mellett. EGYÜTT VANNAK. Ha úgy tetszik: ebben a mentálisan, erkölcsileg leromlott, szétszakított országban erre lassanként már csak egy színház képes.
Az elmúlt évadban – néhány kollégámmal egy időben – úgy döntöttem: abbahagyom igazgatói munkámat.
A mi történelmünkben a folyamatosság – külső és belső okok miatt – örökké zátonyra futott. Ezért is döntöttem el a színház érdekében: úgy kötöm össze a jelen értékeit és a változó jövőt, hogy magam szeretném „betanítani” az utódomat. Pályázatát a Fővárosi Közgyűlés elfogadta, s kinevezték őt. Majd felkért engem: további öt évre maradjak a színház munkatársa. Azt gondoltam: tapasztalataimra szüksége van neki is, a társulatnak is. Utódom a fizetésemet a magáénál egy forinttal alacsonyabb összegben határozta meg. Én ezt intelligenciaként és az irántam való bizalom jeleként értelmeztem. Ezt Önök utódom hibalistájára írják.
A színházunkkal szembeni támadásnak valójában több oka lehet: politikai vagy személyi bosszú, vagy mert valakit e „megszerkesztett színjáték” után akarnak kinevezni. „Hasznosítási pályázat?” Nem értem. Utoljára a „békeharccal” voltam így, azt sem tudtam soha felfogni. Ennek a pályázatnak más célja van: valamit elhomályosítani, időt nyerni.
A fővárosnak (is) pénzügyi gondjai vannak. Oldjuk meg együtt – legalábbis azt a részét, amely ránk tartozik. És nem gyanúsan, ingerülten, szakszerűtlenül. Persze a tulajdonos bármit megtehet. Apám 1944-ben azt mondta: „Jogállamban élünk, nem történhet semmi.” És…
A felelősség közös. Ezt a színházat nem kell átszervezni, újragondolni. És főleg nem kell büntetni. Egy színház szellemi-mentális hatását a társadalomra becsülni és védeni kell.
Nagy érték van a kezünkben.
Kötelességem volt Önt megkeresni. Ennek a színháznak – fennállása óta – én voltam a leghosszabb ideig a vezetője. Ma is munkatársa vagyok. Remélem, levelem is része lesz annak a folyamatnak, amelyben Ön újragondolja a József Attila Színház jövőjét.
A huszadik század talán legfőbb tanulsága, nem szabad hallgatni, amikor szólni kell, és a passzivitás bűn, amikor cselekedni kell.
Ezt várják tőlem elődeim: Paulay, Jób, Hevesi, Bárdos, Várkonyi. Büszke vagyok arra, hogy szerény utóduk lehettem.
Apropó: március 12-én lesz a Made in Hungária háromszázadik előadása. Örülnénk, ha megtisztelne jelenlétével minket. Április 11-én, a költészet napján kitűnő íróink saját írásaikat olvassák fel – József Attilának ajánlva azokat. „Születésnapodra” az est címe. Örömmel várnánk erre is.
Budapest, 2011. február 28.
Tisztelettel üdvözlöm:
Léner Péter
P. S.: Harminc évvel ezelőtt Kerényi Ferenc barátom, a Magyar Színházi Intézet akkori igazgatója kölcsönadta nekem Márffy Ödön Hevesi Sándor-portréját. Akkor még Nyíregyházán voltam igazgató, a képet magammal hoztam Angyalföldre is. Néhány hete levelet kaptam az intézettől, hogy a József Attila Színház bizonytalan helyzete miatt adjam vissza a festményt. Elvitték. A helyére kitettem a „visszahívó” levelet. Ennek így kellett történnie. De Hevesi Sándor ironikus és szomorú tekintetét bezártam a szívembe.
>>> Léner Péter nyílt levele a 168ora.hu oldalon jelent meg.
>>> Hírek – A Teátrumi Társaság a József Attila Színházról: „A színház lelkét likvidálják”
>>> Hírek – A Fővárosi Színigazgatók Egyesületének nyilatkozata a József Attila Színházról
>>> Hírek – Léner Péter a József Attila Színházról: „Aki bezárja, az a felelős”
>>> Hírek – József Attila Színház: Nem megszűnik, csak „átalakul”
>>> Hírek – A Színházi Társaság a főpolgármesterhez: „Gondolja át még egyszer”
>>> Hírek – A főváros bezárja a József Attila Színházat
>>> Blog – Színházat bezárni nem kell félnetek jó lesz
