Twitter Facebook
Nézőpont Extra | Prága

Fogáskeresés – Krízis I.: A Krétakör jp.co.de installációja a Prágai Quadriennálén


2011. június 27., 07:07

Images_8098
Fotó: 7óra7
jp.co.de
A Prágai Quadriennálén a Krétakör két hét alatt állított össze egy színházi alapokon nyugvó összművészeti akciót. Tizenkét egymás számára ismeretlen fiatal részvételével próbálták ki: hogyan tud egy közösség meghatározott kereteket szem előtt tartva – azokon belül viszont szabadon – nyíltan kommunikálni és együtt létezni. Együtt felfedezni saját határaikat, kétségeiket és félelmeiket, és mindezt úgy dokumentálni, hogy abból minden szempontból közhasznú, koherens alkotás, projekt vagy akció szülessék. Ennek eredménye egy két és fél órás hullámlovaglás fikció és valóság határán. Hullámlovaglás, aminek hullámai mindenki előtt ismertek, és amiket nagyon nem szeretünk meglovagolni.

Tizenkét nappal korábban tizenegy fiatal érkezett Prágába önként. Ki azért, hogy történjen vele valami, ki azért, mert úgyis Prágába jött volna, ki azért, mert úgy érezte: szívesen szembenézne saját félelmeivel és korlátaival. Brazíliától Ausztrián át Szerbiáig sokfelől jöttek, most összeköltöztek és elkezdenek játszani. A játékszabályok adottak, különböző feladatok vannak, olyan feladatok, amik egyszerre szólnak a közösség egészének és egy-egy tagjának, és bár a játékmesteri pálca Schilling Árpád és a Krétakör kreatív teamjének kezében van, minden a résztvevők akaratán, nyitottságán, önmagukkal és a közösséggel szembeni őszinteségén, vagy az arra való törekvésén nyugszik. A Krétakör akciója nem kibucbeli lélektájképek bennfentes kiállítása vagy művészi köntösbe bújtatott fonák realityshow, hanem útkeresés és -találás – egyszerre profi, amatőr és civil.

Images_8100
Fotó: 7óra7
jp.co.de

Profi, mert Fancsikai Péter és Rév Marcell filmes szekciója – ami egyébként a két és fél órás projekt gerincét is alkotja – nem csupán eszközeiben profi (nagyjátékfilmes technikával dolgoznak), de a képzőművészeti igényességgel megkomponált beállítások sem maradnak pusztán szépek, hanem megtöltődnek azzal a skizoid tartalommal, amiben a konstruált művészeti termék átszökik a valóság síkjába. Így a filmes installáció filmes metaforái és a dokumentarista elemek – egyszerű bemutatkozások, közös megbeszélések vagy az egyéni feladatok kézikamerás részletei – világos ívet járnak be vágy, félelem és szabadság viszonyában, egymást értelmezve tudnak megjelenni a vásznon, megtartva az egész intimitását és személyességét. Remekül megfér egymás mellett a látványosan egymásba folyó, a hely szellemkastély-jellegét Gát Balázs (a feldolgozott történet központi alakja) belsőjévé átalakító hagyományos szerzőifilmes eszközök használata és az ugyanezen térben valóban megtörtént események, beszélgetések, bemutatkozások bevágása.

Images_8106
Fotó: 7óra7
jp.co.de - jobbra: a feladatok
Bár Balázs egyfajta főhőse, vagy inkább gyújtópontja a történteknek, és a tér is az övé, ahol rezignált nyugalommal küzdhet magányával, testiségével, szabadságkeresésével, és úgy általában, alapvetően saját magával, pontosan ugyanezt teszi a másik tizenegy ember is, akik igazából itt vannak vele ebben a lerobbant szocreál monstrumban (a Rudé Právo című lap kiürült székházában). Nem filmen. Sőt, ugyanabban a térben, amelyben mi is vagyunk. Most. Igazából.

Míg a nézők harcolnak azzal, hogy mi is történik itt és most velük, egyre világosabb lesz, hogy ezek az emberek civil vágyuktól és akaratuktól vezérelve érkeztek azért, hogy többet tudjanak meg magukról és a körülöttük lévő emberekről. Hogy ezt az indíttatást Ausztriában vagy Brazíliában külön tanulni kell-e, azt nem tudhatjuk, de hogy nálunk ennek nincsen számottevő kultúrája, az bizonyos. Enélkül az önkéntes felelősségvállalás nélkül viszont nehéz továbblépni egy nyitottabb, elfogadóbb közösség felé – legyen az a közösség bármekkora is –, így bármennyire is prágai akcióról van szó, nem véletlen – és úgy tűnik, elsősorban nem a Krétakör nemzetiségéből következik – , hogy következő állomása Magyarország lesz, ahogy a Krízis-trilógia valamennyi darabja is látható lesz majd egyben és külön-külön is nálunk.

Mert Prágában a jelek szerint minden további nélkül – uszkve két óra alatt – lehet találni egy olyan embert, aki azt mondja, hogy nem ismerlek titeket és nem tudom mi lesz, de izgalmasnak hangzik, ezért két hétig veletek megyek. S teszi mindezt zuhogó esőben Csehországban, osztrákként – ez volt a csapat első feladata, amit teljesíteniük kellett: megtalálni a tizenkettedik embert a kéthetes munkára. Hogy ez nálunk is két óra alatt ment volna-e? Kétséges. (Ez nem egy tévéműsor, amelyben pénzt kínálnak valami képtelen cselekedetért – itt valódi döntést kell hoznia az illetőnek saját magáról.)

Az mindenesetre biztos, hogy a napi rutinból való kilépés elsősorban nem a körülmények, hanem a döntések függvénye, és nem is az a kérdés, hogy felajánlja-e valaki ennek a lehetőségét, hanem hogy hajlandóak vagyunk-e meghallani az erre irányuló belső igényünket. A két hét résztvevői egy konkrét felajánlásra mondtak igent, de közös bennük, hogy mindannyian ezt választották. A dolog civilsége talán ebben fogható meg, az meg már az alkotócsapat dolga volt, hogy ezt valamilyen köntösben közhasznú művészeti termékként fogalmazzák meg.

Ez a megfogalmazás most elsősorban a filmes formán alapult – a színházi forma vélhetően ennek előállítása közben, generátorként volt jelen –, de legalább ekkora része volt az egészben a helyválasztásnak és a filmeket elválasztó fikcióretusáló, közjátéknak is nevezhető, de igazából tényleg csak a valóságot demonstráló betéteknek, ami igazán megbolygatta ezt a két és fél órát.

Images_8099
Fotó: 7óra7
jp.co.de

A nagyon ronda épület nagyon szép páternoszterével egészen a hatodikig kell mennünk, hogy elérkezzünk az első szintre. A durva, kopár – egyébként konkrétan bontásra ítélt – környezetben festményszerű fotók lógnak a falon, szürreális humorú, komor, vágyakozó képek, élőképük különböző monitorokon látható, csak hogy ne gondoljuk élettelennek őket (hús-vér emberek hús-vér gondolatai ezek). Ilyen képek nézegetése közben málnaszörpöt szürcsölni és ropit meg pattogatott kukoricát majszolni enyhén szólva is kontrasztos, és ekkor még nem is sejtjük, hogy valóságélményünk máris láthatatlan találatot kapott: a pult mögött kedélyesen mosogató fiú Gát Balázs (Budai Balázs), aki trip-társunk lesz képzeleten innen és túl.

Images_8102
Fotó: 7óra7
jp.co.de - a pultban: Gát Balázs

Aztán egy konferenciaterembe érünk, ugyanolyan pasztell és szürkésbarna minden, mint mindenhol, jól is esnek a látható film telt színei, és bár a fekete erdőben ziláltan autókázó férfi és a hófehér harci kutya még eltartott fogalmazást ígér, az ezt követő szoftpornós betét már elég határozottan jelzi, hogy egyrészt a kiszámíthatóság nem fogja jellemezni a mai estét, másrészt ízléssel és formanyelvvel, de a világos, nem köntörfalazó igazságkeresésre fókuszálva fog eltelni az esemény. Ekkor már Gát Balázzsal tartunk, ő ér a sötét, kies betonrengetegbe, ő nézi saját életét belső kívülállóként. Nem csinál semmi mást, szembesül azzal, ami belül zajlik, ami egyébként tele van energiával (legyen az akár szexuális is) és dinamikával (élő árnyéka szinte repked az irodaházak tetőin), és aminek minden rezdülése a külvilág felé elfojtva zajlik. Snitt.

Images_8103
Fotó: 7óra7
jp.co.de - Dr. Hadas Miklós előadása

Dr. Hadas Miklós, a Budapesti Corvinus Egyetem szociológiaprofesszora érkezik a pulpitusra. Előadásba kezd angolul arról, hogy a homo ludens elmélete, továbbá Fibonacci, Durkheim, Heinz Dieterich és még jó néhány tudós különböző tudományterületekről – antropológia, teológia, geometria, aritmetika – származó teóriái, levezetései, bizonyításai és hipotézisei milyen világosan és egyértelműen legitimálják ennek az egész színházi akciónak a létezését – központban a 13-as számmal, hiszen itt csak a látszat a 12 ember, hiszen rajtuk kívül én is itt vagyok, ezúttal én vagyok a tizenharmadik –, és milyen precíz tudományos alapokon alapszik minden, amit eddig láttunk és még látni fogunk. Azután egy bő húsz perc múlva kilép a pulpitus mögül, és elmondja, hogy Gát Balázs nagyszerű, jó tanítvány, közel áll hozzá, és elbeszélgettek néhányszor Balázzsal az apjához fűződő különös viszonyáról. Majd további jó szórakozást kíván. Aki eddig nem tudta volna, hogy meggörbültek a dimenziók, most már nehezen tudja ettől függetleníteni magát: hogy pontosan hol vagyunk most, azt már nagyon nehéz eldönteni, valahol a vászon és a székünk között félúton.

Egy, a filmből ismerős lány megkér minket, hogy fáradjunk le az alagsorba, ott folytatódik a film – így is teszünk. Lent egy kibelezett üzemcsarnok fogad bennünket, közepén egy nagy, emeletes szakadékkal. Minden be van lakva, graffitik a falon, naiv és posztmodern installációk az üregben, minden helyiség és szoba kitöltve és berendezve, matracok a földön. Elindul a film második része, ki miért és hogyan jött, látjuk a tizenkettedik társ megkeresését, beszélgetéseket, és beszélgetés-részleteket, amit olykor megtör egy-egy kis jelenet az első rész stílusában, nehogy bárkinek is kétsége legyen afelől, hogy ez nem egy dokumentumfilm és a szerkesztés sem öncélú. Hiába minden konstruált körülmény: a vászonról megállíthatatlanul szivárog a kíváncsiság, a szembesülés iránti vágy és az akarat, ami szövetkezve a környezettel és az eddig látottakkal valamiféle szabadságillattal teríti be ezt a hatalmas csarnokot. Diszkréten, finoman, könnyedén, érzéssel. Nem támad le, nem kényszerít, hagy dönteni, de nagyon világosan megfogalmazza, hogy miről kellene. Snitt.

Images_8104
Fotó: 7óra7
jp.co.de

A filmről is ismerős lány a berendezett helyiségekbe hív minket, látogassunk be hozzájuk. Persze a filmről mindenki ismerős, mondják, hogy az egyes szobákban mi van, és mindenféle presszió nélkül inkább csak invitálnak minket, hogy csináljuk azt ezekben a helységekben, ami jól esik, amihez mindig van egy ötletük: süssünk (vagy együnk) palacsintát, firkáljunk, megafonozzunk, kukkoljunk dobozokat, ami épp jól esik. Amelyik szobában pedig nincs élet, ott vagy a hely múltjából, vagy az elmúlt két hét eseményeiből lesz múzeumi kiállítóterem, ami azt figyelembe véve, hogy éppen most zajlik az, ami az adott helységben muzeálódik, könnyedén abszurd felhangot kap.

Images_8105
Fotó: 7óra7
jp.co.de

A háttérzene lehalkul, majd elcsendesedik. Valaki szól, hogy következik a film utolsó része. Most már magunk rakjuk le a matracokat, most már egy kicsit miénk is a terep – márpedig otthon nem viselkedik az ember vendégként. Ha pedig elkezdünk azon filózni, hogy most akkor tulajdonképpen hol is nem vagyunk vendégek – a Quadriennálén?, a jp.co.de című előadáson?, a tizenkét ember lakásában? Gát Balázs belső labirintusában? Vagy csak úgy egy belső labirintusban, ami lehet a miénk is? –, akkor azért elég sok kérdésbe ütközhetünk arra vonatkozólag, hogy hol kezdődünk mi, és hol az, ami körülöttünk van és tapintható, megfogható. Ha pedig még a filmet is megnézzük, akkor már végképp kötéltánc lesz a gondolatmenetből. Miután Gát Balázs felgyújtja magát egy ház tetején, az eddigi fikció- és valóságegyveleg kilép saját korlátaiból. Balázs hófehér tájra érkezik. Nem menny, csak az otthon, a rideg, hűvös otthon, rideg, hűvös apával. A steril otthon steril érzelmeket takar. Az apa emócióktól mentesen, alibimondatokkal letudja a kötelező reggeli beszélgetést Balázzsal, és elmegy. Közeli Balázsról. „Ennyi, köszönöm!” – szól az előző részekből is jól ismert hang a kamera mögül. Snitt.

Images_8097
Fotó: 7óra7
jp.co.de - Schilling Árpád

Nem léptünk ki a fikcióból, nem léptünk át a valóságba. Ott lebegünk valami között, ahol minden látható, ami belül van, és minden érezhető, ami körülvesz. Ezen kívül nincs semmi, csak a fogáskeresés ezen a furcsa helyzeten. Fogáskeresés azokon, amik bennünk munkálkodnak és látunk, csak nem merünk hozzájuk nyúlni, és fogáskeresés azon, amihez minden nap hozzányúlunk, mégsem látjuk őket igazán.

A Krízis trilógia operaként folytatódik, Münchenben, a Bajor Állami Operaház Pavillon21 játszóhelyén.

Zsedényi Balázs
Prága, 2011. június 23.

Címkék

0 hozzászólás