William Shakespeare: Tévedések vígjátéka (Neptun Brigád)

Tévedhetetlen

Hogy hogyan kell Shakespeare-vígjátékot játszani, arra nincsen egyértelmű recept. Még akkor sem, hogyha a Neptun Brigád kreatív ötletekkel, kidolgozott poénokkal telepakolt, pörgős előadásából az ellenkezője látszik. Mindenesetre ez a Tévedések vígjátéka bátran és szemtelenül lebegteti a maga szinte hibátlan receptjét.
Az előadás egyik titka, hogy pontosan annyit használ az eredeti műből, amennyire szüksége van és amennyit képes igényesen megtölteni. Shakespeare félreértési, illetve -ismerési komédiájának története a maga teljességében pompázik a színpadon, boldogan összezavarva és izgulásra késztetve a nézőket, csak épp a hosszabb monológok, önismétlő dialógusok, a drámát hangsúlyozó szövegrészek Deme László dramaturgi ollójának köszönhetően egész egyszerűen eltűntek. Annyi maradt belőlük, amennyit Baksa Imre rendezése képes felhasználni arra, hogy mind nézőjét, mind szereplőjét a totális káoszba taszítsa, s lehet hogy ez rosszul hangzik, ám annál jobb átélnie a nézőnek. Ennek, no meg persze az alapos kidolgozottságnak köszönhetően még a közismert történet is hordoz magában meglepetéseket.
A különlegesség annyi, hogy nem azért izgulunk, hogy a két ikerpár, hozzátartozóikkal egyetemben végre képes lesz-e felismerni, hogy nem két férfi, hanem négy csűri-csavarja az eseményeket, annyi félreértést és leginkább viccet csinálva a legegyszerűbb helyzetből is, hogy ennyit ma több évadnyi sorozat sem tartalmaz. Az előadás humorának szerves része Nádasdy Ádám újrafordítása – szóviccekkel, szóvicc-csokrokkal, szójátékokkal, asszociációs láncokkal teletűzdelve –, aminek pedig szerves részét képezik az alkotók betoldásai, saját szójátékaik és ötleteik, alaposan belesimítva az eredeti szövegbe. A recepthez még az is hozzátartozik, hogy minden egyes viccet, minden egyes apró ötletet közösen és körültekintően dolgoztak ki, egyetlen szójátékot sem ejtve le a földre. Itt minden, ami humor forrása lehet, az vagy rendezésileg, vagy színészileg fülön van csípve, és ízlésesen, remek dramaturgiai érzékkel tálalva van a nézőnek, aki pedig bőszen nevet ezen. Joggal.
Ami egy kicsit furcsának hathat, az a külön funkciót nem betöltő elemekből felépülő díszlet. Igaz, hogy Ondraschek Péter látványa nincs teljesen kihasználva, azonban annak kaotikus elrendezettsége hűen és izgalmasan tükrözi a színpadi eseményeket, érzékletes hátteret biztosítva azoknak. Fodor Annamária és Tóth Hajnalka ruhái pillanatok alatt mai török felségterületté varázsolják a zsámbéki rétet, rabszolgákkal, hastáncosnőkkel, kereskedőkkel, rendőrökkel. Ebben az ötletesen kidolgozott látványvilágban pedig csak úgy sziporkáznak a színészek.
Például Kövesdi László, mint Dromio. A színész csak egy-két gesztusnyi különbséget tesz az ikrek két tagja között, miközben szerencsétlen, félnótás tökkelütöttségüket, skálázva az ártatlan-kétségbeesett tekintetek és mozdulatok között jeleníti meg, precízen felépítve karaktere minden apró kis poénját. Chován Gábor az Antipholus-ikrek között inkább mentalitásban tesz különbséget. Míg a szirakúzai fél néhol kétségbeesett, de alkalomadtán szenvedélyesen kíváncsi és kalandvágyó, addig az efezusi agresszív és kapkodó. A színész mindkét megközelítésben ugyanolyan energikus, saját kis történeteket hozva létre így a színpadon. Szamosi Zsófia Azáleája (eredetileg Adriana) a tipikus zsaroló, előre, kitervelten születő megérzésekkel teletűzdelt hisztis plázacica, aki a saját világán kívül aligha képes mást is érzékelni, a színésznő pedig kitartóan járja végig e sekélyesség minden mélységét. Szoták Andrea az allűrös, álságosan jóságos testvér Rozálea (eredetileg Luciana – ezzel keltették életre az alkotók a testvérek neveiben rejlő szójátékot) szerepében, egészen addig ragaszkodik a férfi-női viszonyról kialakított elveihez, amíg testvére férje szerelmet nem vall neki. Attól kezdve pedig zárkózott apácanövendékből máris hiperszexi világközéppontnak érzi magát.
Szerepei különbségével és a nézőkkel egyaránt remekül játszik Ficzere Béla, kitartó, érzelemtől mentes, ám őszinte kérlelése eredményesen hat a közönség adakozókedvére. Kiemelkedő még Róbert Gábor több kisebb szerepben nyújtott, pozitív értelemben vett elvetemült komédiázása. Mind Soli Babaként (az eredeti Solinusból rövidült mai, könnyen érthető poénná), mind Hakan Atyaként, de a többi kisebb szerepben is elképesztő ritmusérzékkel és figyelemmel, a legpöttömnyibb feldobott humorlabdát is lecsapva komédiázik, legyen szó nagystílű, az istenkirályok felett legalább két méterrel járó uralkodóról, vagy ördögűző papról. Nem csak ő, Sütő András Miklós is ráakaszkodik az ördögűzés szellemességére, olyan súlyos akaszkodás ez, hogy az egyperces sátánmonológja alatt egy pillanatra tényleg megszűnik a Tévedések vígjátéka, és egy bizarrul szórakoztató játék kerül előtérbe.
Cseh Judit cinikusan, ridegen, de megalázkodó erotikummal kezeli Miriam, a kéttorkú énekesnő karakterét, nem riadva vissza egy kis hajtépő, flegma nőkritikától sem. Egyedül Molnár Erika Döndije látszik súlytalannak, azonban nem a színésznő részéről, aki igyekszik élettel és új színnel megtölteni a sötét boszorkány karakterét, hanem az előadás egyetlen dramaturgiai hibája tetézik itt. Az alkotók egész egyszerűen nem szálazták ki és nem illesztették újra bele a történetbe az elveszett anya karakterét.
Ha létezik alaposan, minden elemében kidolgozott szigorúan komikus Tévedések vígjátéka, akkor a Neptun Brigádé tényleg az. Baksa Imre rendszerében a tévedés nem idegesítő félreértés, amely szende drukkot vált ki a nézőből, hanem alapvető, az előadás minden eleméből sugárzó tétel, és mint olyan, elképesztően izgalmas és sodró. Az ember szinte várja, hogy a következő pillanatban mit fognak kitalálni.

Nyulassy Attila

ElőadáslapTartalomSzereposztásVélemények · 0Kedvencelték · 0 főVárólistára tettékKorábbi előadások