Twitter Facebook
Nézőpont (Szophoklész, Jon Fosse: Antigoné - Csiky Gergely Színház) megosztása Facebookon Nézőpont (Szophoklész, Jon Fosse: Antigoné - Csiky Gergely Színház) megosztása Twitteren
Nézőpont

Szophoklész, Jon Fosse: Antigoné (Csiky Gergely Színház)


7óra79 pont
Közösség10.00 pont
Idő1 óra 20 perc, szünet nélkül

Együtt a barlangban

Images_12227
Fotó: Memlaur Imre
Antigoné - Gyuricza István
A Csiky Gergely Színházban 2009-ben bemutatott Oidipusz király egyenes ági következménye az Antigoné. A folytatást nem csak a történetek összefüggése, hanem a körülmények hasonlósága is jelzi: most nem a West Side Story keresi a helyét – kétséges sikerrel – a nagyszínpadon, hanem a IV. Henrik, miközben a stúdióban valami olyasmi történik, aminek minden porcikája színház – ehhez már csak trivialitás a szereplők közti átfedés és a formanyelvi rokonság. Az előadás premierjén egy komplett osztálynyi középiskolás csoport foglalt helyet. A lassú és kimért színpadi cselekmény – amely elvben ugye jól szembemegy a közhelyes fiatalsághabitussal – egy pisszenés nélkül kísérve halad előre, a figyelem mindvégig töretlen, az ok pedig egyszerű: itt mindennek jelentése és jelentősége van.

Images_12226
Fotó: Memlaur Imre
Antigoné - Kocsis Pál, Mohácsi Norbert, Tóth Géza, Csapó Virág

Ahhoz ugyanis, hogy az első majd’ tíz percben történő nyílt színi mosdatás egyetlen tüsszögés, krahácsolás, torokköszörülés, cukorkászacskó-zörgetés és heherészés nélkül tudjon lemenni, a jelentőségnek a színpad minden porcikájából szivárognia kell. Persze, ha egy antik görög dráma úgy kezdődik, hogy egy posztmodern térben (Szalai József és Rusznyák Gábor munkája), cimbalom, síp és egyéb hangfoszlányok közepette magyar népdalok kíséretében rituális halottfürdetés zajlik, akkor ott tényleg van min elmerengeni már úgy is, hogy nem történt tulajdonképpen semmi – és mégis már elkezdődött minden. A nézőtéri fények is felkapcsolva maradnak, nem bújtatnak el minket a sötétbe, itt most jelen kell lenni valamiért. A ok nemsokára világossá is válik: Antigoné a hatalomba belegárgyult Kreón törvényeit nem hajlandó betartani, és megadja a végtisztességet Polyneikésznek, akit a jog szerint nem lenne szabad eltemetnie, márpedig ez a morálisan mindenképpen helyes cselekedet a törvény szerint főben járó bűn.

Images_12230
Fotó: Memlaur Imre
Antigoné - Takács Géza, Mohácsi Norbert

Amikor a hatalom istent játszik, és megkérdőjelezi a legalapvetőbb közös értékeket is, akkor számot kell vetni azzal, hogy mit tartunk jónak, és ennek érvényre juttatásáért mire vagyunk képesek.

Nem. Rusznyák Gábor rendező nem politizál. Legalábbis nem az aktuális közbeszéd szintjén. Gyuricza István Kreónját megtáncoltatja, ahogy az egy mementóhoz pont elég, hatalomittassá teszi, ahogy az egy mementóhoz pont elég, befolyásolhatóvá teszi, ahogy az egy mementóhoz pont elég, és korlátolttá teszi, ahogy az egy mementóhoz pont elég. Gyuricza beoltja magát szinte valamennyi hatalomképpel, és bár a szintetizálásnak a premierre vélhetően még nem ért a végére, remek érzékkel egyensúlyoz a konkrét és az elvont határán. Ahogy az előadás minden eleme tulajdonképpen ezt az akrobatikát követi, és bármennyire is hangsúlyosan teátralizált a közeg, végig megmarad a megfogható, emberszerű erkölcsi vívódások szintjén is. Ahogy a Kocsis Pál (Oidipusz) által briliáns dramaturgiai érzékkel, tűpontosan kimért hangsúlyokkal vezetett kar szinte egy merő lelkiismeretként nehezedik a játéktérre, addig Grisnik Petra Antigonéja minden pillanatban egyszerűen emberi. És ugyan úgy tűnik, a két véglet közt még van némi hézag, a kettő közötti feszültség létrejön, tartósnak bizonyul, és teret enged a hangsúlyoknak is. Így lesz Rácz Panni néma Iszménéjéből a vétkesek közti néma cinkos, egyben a döntésképtelenség eleven szobra, Takács Géza halotti lepelben nyughatatlanul a tér közepén táncoló Polyneikészéből pedig a múlt szűnni nem tudó képe, amelynek egyetlen vágya, hogy a felszínre törjön, és ne csak kontúrjaiban, hanem teljes egészében láthatóvá váljék. A két világ között lebeg Teiresziász, a jós groteszk hermafrodita alakja, aki Kelemen József játéka által ijesztő, szórakozott és kérlelhetetlenül az igazság tudója.

Images_12228
Fotó: Memlaur Imre
Antigoné - Kelemen József, Gyuricza István

A furcsa dimenzióközti hangulatot a szcenika mellett Remete Kriszta jelmezei is hathatósan segítik, aki remek stílusérzékkel vegyíti a huszonegyedik század jellemző ruhadarabjait a klasszikus tógával, a jellegzetes antik szandálokat a trendi félcipőkkel.

Images_12231
Fotó: Memlaur Imre
Antigoné - Horváth Zita

Rusznyák Gábor rendezése nem oszt igazságot és nem ad erkölcsi tanulságot. Ellenben finoman, de kikerülhetetlenül piszkálja a nézőket, hogy világos legyen: ez nem a múlt, hanem a jelen. Mi mind Antigonék vagyunk, hiszen vele együtt ránk is zárul a barlang teteje. De vajon mi lenne az, amitől mi is önként vállalnánk, hogy a barlangajtót ránk zárják? Persze itt nincs vége a történetnek, a múlt egyre hangosabban és látványosabban követeli, hogy nézzünk szembe vele. Az Indulj el egy úton… kissé didaktikus – ám annál hatásosabb – finálénak tűnik, akinek pedig ez túl egyszerű, az megkapja még utolsó utáni lezárásnak Iszménét, ahogy egy fül-orr-gégészeti segédeszköz társaságában leül a végig színpadon lévő élő holló mellé, miközben folyamatosan sötétedik el a színpad. Bár ez a végletesség már inkább eldöntetlenségnek tűnik, mégis jól jelzi, hogy az előadás nem maradt meg egy síkon, hanem komplexen értelmezte az Antigonét. Így pedig már akár egy középiskolás csoportot is le lehet kötni majdnem másfél órára. Pedig lassú és teátrális előadás, amely ráadásul még könnyednek sem mondható. Csak éppen valódi színház.

Zsedényi Balázs

2012. március 14., 07:07

0 hozzászólás