Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyerekei (Radnóti Színház)

A mi háborúnk

Háború van. A Radnóti Színház Kurázsi mama előadásában biztosan – de a produkció után nem biztos, hogy csak a színpadra kellene korlátozni a kijelentés érvényességét. A háborús retorika ugyanis nemcsak a Protestáns Unió és a Katolikus Liga harcában értelmezhető, és Zsótér Sándor rendezése tesz arról, hogy az áthallások meglegyenek.

Tudósítás a harmincéves háborúról – ez Bertolt Brecht darabjának alcíme. A Radnóti előadása sokkal inkább egyfajta zenés történelmi revü, mint tudósítás (noha „híradós” módon monitoron nyomon követhetjük Kurázsi fél Európát bejáró útját, a történet helyszíneit a Google Earth segítségével), már ha el tudunk szakadni a „zenés” és a „revü” szó lejáratott jelentésétől. Zsótér – Ambrus Mária díszlettervező hathatós segítségével – popkult-szimbólumok tucatjait vonultatja a színpadra, klasszikus festmények, történelmi illusztrációgrafikák keverednek egymással, ábrázolnak és előrevetítenek, folynak át a mába meglehetős határozottsággal, és ehhez a különböző korokat és divatokat bámulatos kreativitással egymáshoz variáló Benedek Mari jelmezei pompásan asszisztálnak. A kortárs hangoltságot a legerőteljesebben egy Smooking Room feliratú plexiszoba hordozza, az időnként kívülállóvá, szemlélővé váló szereplők, hogy rágyújtsanak, kénytelenek ebbe a kváziszeparált műanyagszobába vonulni. A logika stimmel, hiszen Kurázsi mama kocsija közforgalmú intézmény („az érintettek számára közfeladatot, illetőleg közérdekű vagy egyéb szolgáltatást, ellátást […] végző természetes vagy jogi személynek, illetőleg jogi személyiség nélküli szervezetnek a szolgáltatás, illetve az azzal összefüggő tevékenység biztosítására szolgáló létesítménye vagy egyéb eszköze, függetlenül attól, hogy az oda történő belépés a nyilvánosság számára teljesen szabad vagy valamely feltétel teljesítéséhez kötött” – áll a mi törvényünkben), így dohányozni is csak az attól távoli, kijelölt helyen lehet. Az csak elszínháziasítja a gesztust, hogy az előadásban a kocsi ember (aki időnként szintén rágyújt, egyébként, ahogy mindenki, e-cigit szív): Nagy Norbert játssza, életet adva a Kurázsiék életében valóban családtaggá váló kocsinak; magára vállalva a narrátor szerepét is, és végig reflektál az előadásban történtekre.

Kurázsit pedig Kováts Adél játssza. A színésznő a Vágyvillamos után ismét igazán kivételes szerepben, kivételes erővel játszik: szikár technokratizmusa, a háború rendszerének alapos ismeretéből fakadó végletesen racionális fellépése mögött elleplezve, de mégis tapinthatóan jelen van a tiszta anyai szeretet. Kováts alakítása éppen azért kivételes, mert a kettő egyformán erős a jelenlétben, annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy Kurázsi előre megjósolja gyermekei halálát. A jóslat bizonysága és az ebből – illetve ez ellen – fakadó remény, illetve a közeg reménytelensége egyetemes emberi drámává nagyítja a darabot, és Zsótér e logikából következően értelmezi a harmincéves háborút bármely elnyomásként, amely az emberről tudomást sem véve, ám annak (meg a szeretetnek, meg az erkölcsnek, meg blablabla) nevében pusztít. Nem harminc éven, nem is egy emberöltőn át, hanem tulajdonképpen folyamatosan, rövid kis békeszakaszokkal, amely kétségbe ejti a szereplőket, hiszen a békében élésről nincs tudomásuk, békében nem működik a háború kérlelhetetlen logikája, így ők sem tudnak mit kezdeni a dologgal.

Kurázsi gyerekei osztályrészéül egyaránt a halál jut. Fejő buta, de becsületes – ez a Kurázsi-logika: ha a gyerek nem okos, legyen tisztességes. Amikor e rendszert megzavarják – Kurázsi azt tanácsolja neki, hogy ne vigye vissza a rábízott ezredkasszát, amikor megsemmisítik a sereget –, Fejő működésképtelenné válik. Rétfalvi Tamás játékát a tiszta, nyílt logika vezérli: jól nevelt, egyenes fiú, aki számára a világ egyértelmű. Eilifet, az okosabb, ekképpen öntörvényűbb és a háborúban önmagát kereső fiút Formán Bálint erős határozottsággal jellemzi. Az önszántából katonának álló Eilif elrabolja a helybeli parasztok ökreit, hogy aztán lemészárolja őket, és ezért kitüntetik, ám anyja megpofozza a felesleges hősködésért. Aztán a fiú ugyanezt teszi békeidőben is – halálra ítélik. A bűn relatív, az élet csak egy. A harmadik gyereket, a néma lányt, Kattrint a rendkívül erős színészi jelenlétet produkáló Petrik Andrea játssza. Kattrin egyetlen szó nélkül, csupán a reakciói által élénken beszélő és cselekvő szereplője a drámának. Az ő tragédiáját éppen a cselekvés okozza: a várost dobszóval figyelmezteti a közelgő ellenségre. Az előadásban Katrin a torkából felszakadó sikítással és szerb hangzású ordítással helyettesíti a dobot – az önfeláldozás beteljesedik. Katartikus jelenet, egyébként, s nem is egy ilyen van ebben a Kurázsi mamában.

Persze az előadásban a halottak nem halottak – valódi brechti színházban járunk, amelyben az emberen kívül minden stilizált, és mindennek szimbolikus jelentése van. Ezen a színpadon nem hal meg ember: a színész felkel, és másik figura képében jelenik meg, vagy éppen kiáll a színről, vagy éppen énekelve körbejárja a nézőteret. A színész itt valóban színész – az eddig említetteken kívül a több arcát felvonultató, katonaként odaadóan ripacskodó, szakácsként hideg és érzelemtelen Szűcs Péter Pál, az önmaga paradoxonaként fellépő tábori lelkész szerepében stílusosan cinikus Rába Roland, illetve a nincstelen, de kényeskedő kurtizánból tábornokfeleséggé avanzsáló, a maga korlátai között mindig segítőkész Yvette Pottier szerepében a rusztikum eleganciájával operáló Martin Márta –, folyamatosan éreztetve, hogy egy közös játék részei vagyunk, és a színen látható példázat mélységes alázatot és teljes jelenlétet követel, ám ez alárendeltetik a darab racionalitásának. Mégis, ezzel együtt az előadás rendkívül érzékeny, és az egyértelmű intellektuális mellett érzéki odaadást is követel – nem mellékesen a nézőktől is.

Mert ez a „revü”, ez a „zenés” „komédia” a teljes kilátástalanságban is meglévő emberi lényegről, a hitről szól. Arról a hitről, hogy tovább kell menni, s miután minden gyerekét elvesztette, Kurázsi maga egyedül kezdi húzni a kocsit, minden erejét bevetve. Az utolsó jelenet valódi fizikai harc Kurázsi és a kocsi, Kováts Adél és Nagy Norbert között. Tétje van annak, hogy továbbvigye a kocsit, nem állhat meg, nem érhet véget az út. Márpedig a háború ezt használja ki: ezt az alapvető emberi lényeget, hogy menni kell előre és tovább. Mert így gyalogol mészárszékre a katona, így lehet kihasználni a munkást, így lehet kényszeríteni a szülőt – a sor folytatható. Elég csak annyit mondani: háború van – ez mindent megmagyaráz.

Márpedig háború van. Hiába lépett túl a történelem a protestánsok és katolikusok harcán. Az eltorzult hit, az önkényesen értelmezett szavak, a közhasználatú és kommerciális popfigurává vált vallási ikonok világában A Nagy Kapituláció dala, a Jó üzlet a háború, a Mi lesz veled? songok, meg a többi dal is tökéletesen élesen és metszően érvényesen szól. Paul Dessau szerzeményei hol kíséret nélkül, hol kánonban, minden alkalommal a dramaturgiával erős szimbiózisban hangzanak fel (dramaturg: Ungár Júlia, zenei vezető: Kákonyi Árpád). Nekünk pedig nem marad más hátra, mint hogy megpróbáljuk megkeresni: milyen lenne, ha békében élhetnénk. Lehet, hogy annak a világnak a logikáját is meg tudnánk tanulni.

Szóval ez a mi háborúnk. És van.

Ugrai István

ElőadáslapTartalomSzereposztásVélemények · 1Kedvencelték · 1 főVárólistára tettékKorábbi előadások