Twitter Facebook
Külföld | Moszkva

A Tóték lekerülhet a moszkvai Osztrovszkij-színház repertoárjáról


2013. május 1., 12:00

Elképzelhető, hogy utoljára játszották a múlt vasárnap Örkény István Tóték című darabját a moszkvai Osztrovszkij-színházban, amelynek új igazgatója egyelőre nem fedte fel terveit.

A drámát 7 éve mutatták be először a Moszkvai területhez tartozó teátrumban, és azt rendszeresen játszották. A közelmúltban azonban Szergej Bezrukov orosz sztárszínész személyében új igazgatót neveztek ki a teátrum élére, így bizonytalanná vált a társulat, a repertoár, és benne a Tóték sorsa is – mondta el Tatyjana Voronkina, az Örkény-színmű oroszra fordítója az MTI-nek.

Images_18896
Jelenet az Osztrovszkij-színház Tóték előadásából. A produkció 2007-ben a budapesti Merlin Színházban is vendégszerepelt.

„Úgy játsszátok a darabot, mintha utoljára adnátok elő!” – kérte Valentyin Vareckij, a mintegy 70 fős társulat főrendezője a szereplőket a vasárnapi előadás előtt. A Tótékat Örkény István születésnapja tiszteletére, egyéves kihagyás után tűzték ismét műsorra.

Az előadás a nézők véleménye szerint kivételesre sikerült. „Mintha az életükért játszottak volna, katartikus élmény volt” – értékelték többen, közöttük Tatyjana Voronkina műfordító is az Osztrovszkij színészeinek játékát.

A fellépés után, még mindig felfokozott hangulatban megszólaltak a színészek is.

„Nemcsak az országban, hanem színházban is ilyen feszült a helyzet, ezért minden előadást úgy játszunk, mintha utoljára tennénk” – mondta Jurij Finyjakin, aki Varró őrnagyot alakítja a darabban.

„Örkény zseniális dramaturg, ezért egyetlen szerep sem mellékes, és azokban annyi mindent fel lehet fedezni” – vélekedett Vlagyimir Baldov, Tomaji plébános megformálója.

Grigorij Firszov, a postás alakítója szerint igenis el lehet titkolni a rossz híreket. Néha jóindulatból okoznak fájdalmat az emberek.

„Örkény nagyon pontosan megértette és megírta a Tótékban azt, amit Shakespeare Hamlettel mondatott ki, hogy kizökkent az idő. Szerintem a színházunknak az a feladata, hogy felállítsuk a diagnózist, és a közönség maga jöjjön rá, hogyan lehet a Tótékban ábrázolt betegséget gyógyítani” – vélekedett a Cipriani professzort megformáló Vlagyimir Sztarosztyin.

„Tóték családtagjainkká váltak, a darab az életünk részévé vált, el sem tudom képzelni, hogy ezt a darabot kidobják a repertoárból” – mondta Olga Scselapina, aki Gizi Gézánét, a rossz hírű nőt alakítja.

Az előadás után Valentyin Vareckij főrendező szobájában gyűltek össze a színészek. Szobájának falán Örkény Istvánt Jurij Tovsztonogovval együtt ábrázoló fotó látható. A híres rendező a szentpétervári Nagy Drámai Színházban a hetvenes években állította színre a Tótékat.

„Akkor még minden mondatért meg kellett harcolni a rendezőnek a cenzúrával” – magyarázta Vareckij, aki 1979-ben olvasta először a Tótékat, de a darabot csak 2006-ban sikerült színpadra állítania az Osztrovszkij-színházban.

„Van a rendezéseim között néhány előadás, amelyeket nem szégyellek, az egyik a Tóték. Most azért harcolunk, hogy ne csak a társulat, hanem ez a darab is megmaradjon. Csak remélhetjük, hogy nem a haszonkeresés, hanem a művészet fog győzni a színházban” – hangoztatta a főrendező.

Kegyes Csilla
MTI, Moszkva

7óra7-nézőpont extra

Rózsaszín és vérvörös

Images_18897
Tóték
Valentyin Vareckij hűen viszi színpadra a Tótékat, mindössze egyetlen szereplőt, a bolond pszichológust vonja ki a darabból. A Moszkva megyei Osztrovszkij-színház előadása túllép a történet kommersz bemutatásán. Leginkább a lelki síkkal, annak kiemelésével foglalkozik. Azt tartja fontosnak, amit éreznek a dráma szereplői, és fontos számára, hogy mi is átéljük azt. A rózsaszínre mázolt díszlet (Olga Gerr munkája) innen jön: eleinte mesei, kedves, bohókás hangulatot vált ki, ám az idő előrehaladtával ez az érzet árnyalódni kezd. Sőt, az előadás közben valami furcsát sugall: van itt valami rossz, valami bizsergető, valami nincs rendben. Persze a kerítés még mindig rózsaszín, ám az előadás végére szinte vérvörösnek tűnik – de ekkor már kései a felismerés. De a vizuális párhuzam igaz: ezt élik a történet szereplői, és mi, nézők is. Mindezt erősíti a jelmezek látványa és a zene is. Utóbbi (zenei rendező: Zaur Fahradov, Aliser Haszanov) rendkívül pontos, mindig akkor szólal meg, amikor előjön a fenti „furcsaság” érzete, és rendre ekkor jelenik meg a két feketeruhás hölgy is, akik az őrnaggyal érkeztek a faluba. Ők a félelem, a szorongás táncosai, az őrnagy világa, amely betör az amúgy boldog, rózsaszín közösségbe. Rendkívül erős elem még a dobozolás eredményeképp megjelenő kis kartonkoporsók látványa, ami szintén a véget sejteti.

A színészek átgondoltsága valóban elképesztő: egy árva mozdulatot sem tesznek anélkül, hogy ne tudnák, hová tart. Nem érdekli őket, ha belelépnek véletlenül egy dobozba, mert az valójában nincs ott. Nem foglalkoznak semmilyen zavaró körülménnyel, végig benne élnek az előadás által létrehozott világban. Mindezt teszik úgy, hogy közben intenzíven a nézőkre figyelnek. Egy percig se vesztik el a tekintetünket, folyton reagálnak a reakcióinkra, szó szerint „jelen vannak”. Egyetlen igazán szövegcentrikus jelenet van az előadásban, ami próbára teszi az oroszul nem tudó, de a történetet, a szöveget ismerő nézőt: a Tót és a plébános közt zajló beszélgetés. Zavaró, hogy akarva-akaratlanul, néha kitakarják egymást a színészek, ami a tér szerkezetéből adódik – a nézők a színpad két oldalán ülnek.

A tragédia előttünk zajlik és nem mi éljük át, csak végigkövetjük. De az érzelmek annyira erősek, hogy elég nehéz szabadulni a szereplők gondolataitól: hogy mi futhatott át Tót agyán, amikor úgy döntött, végez az őrnaggyal. Örkénnyel szólva a reménytelenségből származó cselekvés az abszurd cselekvés – az őrnagy megölése által a reménytelenség lesz úrrá Tótékon. Hiába oroszok játsszák: ez az előadás minden ízében rólunk szól. Még az is lehet, hogy ez valami igazán kelet-európai. Vagy nemzetközi.

(a Moszkva megyei Osztrovszkij-színház előadása a Merlin Színházban, 2007. október 4.)

Nyulassy Attila

Címkék

0 hozzászólás