Twitter Facebook
7óra7-kommentár

A színház halála és a nemzet érdeke


2012. november 9., 10:30

Pénteken délután rendkívüli közgyűlést tart a Független Előadó-művészeti Szövetség. Amiről beszélniük kell, és amiről nekünk is beszélnünk kell, az nem más, mint a színház halála.

Persze a színház nem hal meg, ezt pontosan tudjuk. Minden ellene meglépett mozdulat csak erősíti. De az azt működtetők egzisztenciáját, életét, pályáját tönkreteheti.

A fene sem szeretne prejudikálni, de elég nehéz nem látni egy összefüggésrendszert, amely ráadásul az egyik, magát szakmainak mondó szervezet hallgatólagos jóváhagyásával történik.

Images_16186

Ugyanis a független színház a magyar színházi élet kísérleti terepe és utánpótlásbázisa. Ebbe beletartozik az amatőr színháztól a befogadóhelyeken keresztül a professzionális társulatokig és egyéni alkotókig sok minden és sok mindenki. Amikor a független színházak több mint 300 napja – törvényellenesen – késő támogatásának egyharmaddal való csökkentéséről van szó, akkor gyakorlatilag azt csomagolják be, hogy mindenkit ellehetetlenítenek.

Ha a pályázati keret eleve egyharmaddal kevesebbre van kiírva és időben, akkor még lehet olyan döntéseket hozni, amelyek ugyan nehezek, de mégis néhány műhely számára normális működést tehettek volna lehetővé. De a megszavazott és aláírt, kihirdetett támogatást ismét a harmadával csökkenteni nem lehet. Nem lehet művészeket, de semmilyen állampolgárt sem kész helyzet elé állítani. Nem lehet felnőtteket gyereknek nézni. Mert megbosszulja önmagát.

De ez most másodlagos kérdés. Mert vegyük észre, hogy milyen elvonások sújtják a magyar színház másik utánpótlásbázisát, a(z előadó-) művészeti felsőoktatási intézményeket. Hogy a tanév közepén szénszünetet kell elrendelni. Hogy az épületekben korlátozottan van fűtés és villany. Hogy nincsen tanár bizonyos órákra, mert nem lehet őket megfizetni. Hogy az intézeteknek rendelkezést kell hozni az alkotómunka korlátozásáról.

Hogy micsoda? Hogy a felnövekvő nemzedék adottnak tekintse a korlátokat? Erre kell nevelni az új generációt? Úgy tűnik, igen. Innen már csak egy hajszál, hogy ki is mondják: nincs szükség művészeti utánpótlás-nevelésre, nincs szükség fiatal alkotókra, legalábbis az állam – helyesebben a jelenlegi kultúrpolitika – ezt nem támogatja.

Most még eltűri. Csak egyre kevesebbet ad rá. Annyit, hogy ne legyen elég. Aztán még kevesebbet.

A szalámitaktika ismerős. Ha valamelyik művészeti intézmény azt gondolná, hogy ő nem kerül sorra, természetesen téved. Mert mindenki sorra fog kerülni. A kőszínházak is. Sőt: a „baráti” kőszínházak is. Ha ezt ők nem látják, ha most, az utolsó órában sem szolidárisak a függetlenekkel, ha nincs esélye valami közös fellépésnek, akkor az ügy elveszett. Mert nem a függetlenekről vagy az egyetemről van szó, hanem a Vígszínház, az Operettszínház, a Radnóti Színház, a Katona, az Örkény, az összes fővárosi és minden egyes vidéki kőszínház jövőjéről is. (Igaz, ez a távlat túlnyúlik egy igazgatói kinevezés ciklusán.)

Mondjuk ki együtt: a magyar államnak támogatnia kell a (művészeti) felsőoktatást. Mondjuk ki együtt: a magyar államnak támogatnia kell a (művészeti) utánpótlás-nevelést.

És amelyik kulturális kormányzat ezzel szembemegy, az a kulturális kormányzat az állam, a társadalom, a magyar nemzet érdeke ellen cselekszik.

Ez ellen minden józan embernek fel kell emelnie a szavát és tennie kell ellene.

Ez nem csak a független színházasok ügye. De nem is csak a színházasok ügye. Mert így közel sem csak a színház hal meg.

Címkék

0 hozzászólás