Twitter Facebook

Pintér Béla: Nem ismernek és nem tisztelnek bennünket


2011. október 7., 14:30

Images_7875
Fotó: Simara László / poszt.hu
Pintér Béla
A Pintér Béla és Társulata legújabb bemutatója a Kaisers TV, Ungarn című előadás. Ezúttal azonban másról is beszélgettünk: független, alternatív és a magyar nemzeti színházakról, egzisztenciális krízisről, a tisztelet hiányáról és kulturális örökségünkről.

Két évvel ezelőtt 70 millió forintos támogatást kaptatok. Azt mondtad, az éppen elég a társulat fenntartására, lehet vele valamit csinálni, bár nem ideális. Ehhez képest most ennek a felét kapjátok, 35 millió forintot, ráadásul eddig ez is bizonytalan volt – most úgy tűnik, megtörténik a szerződéskötés. Hogy tudtok így dolgozni? Ez elég komoly egzisztenciális kétségeket vethet fel.

Pintér Béla (PB): A társulat színészei kevesebbet keresnek. Havi tizenöt helyett csak tízet játszunk, ami azért szomorú, mert havi húsz, huszonöt este is meg tudnánk tölteni a színházat. Az évadban kettő helyett csak egy bemutatót tartunk, noha nekem lenne ötletem egy másik darabra is. Összefoglalva: redukált üzemmódban dolgozunk. (Az előző évad azért tudott gond nélkül lemenni, mert a Szutyok bemutatásába beszállt a Theater der Welt, ami fedezte a kiadásokat.)

Amikor felmerült a kérdés, hogy megkapjuk-e egyáltalán az idei támogatást, nagyon sok mindenre gondoltam, miből és hogyan lehetne pénzt szerezni, de nem láttam reménytelinek a helyzetet. A civil szponzorok bevonzásának nagyon kicsi a valószínűsége, a külföldi koprodukciót pedig évekkel előre kell megtervezni.

Végül is most úgy tűnik, megkapjuk az idei támogatást és legalább ebben a redukált üzemmódban dolgozhatunk, nem kell elmennünk más munkát keresni. Nagyon szomorú, hogy ilyesmi egyáltalán felmerül bennünk… Egyébként valahogy szeretném bemutatni a második idei darabot is, csak még azt nem tudom, hogyan. De kitalálom.

Egzisztenciális krízis

Gyakorlatilag a ti sikereitek kétségbevonhatatlanok, a munkátok nemzetközileg is elismert. Időnként tapasztalva azt a rohamot, amit a nézők folytatnak a jegyekért, talán még a húsz előadás is kevés lenne havonta. Rettenetesen abszurd, hogy évről évre fel kell tennetek magatoknak azt a kérdést, hogy hogyan élünk meg a következő évben. Nincs ez kihatással az előadásokra, a munkátokra?

PB: Hogy mondjam, hogy ne legyen félreérthető? Van olyan, amikor a stresszhelyzet inspirál, doppingol. A Szutyokban például megjelenik a szélsőjobboldal általi fenyegetettség, és ez nyilván nem kapott volna ekkora hangsúlyt, ha Magyarországon nem erősödött volna és erősödne a jelen pillanatban is. (Megjegyzem: úgy gondoltam, hogy ez az előadás nagyon karakán, kemény kiállás lesz a szélsőjobboldal ellen, de végül onnan semmiféle támadást sem kaptam, ellenben a másik oldalról sokan a szememre vetették, hogy áldozatot csinálok a gárdistából.)

Az új bemutatónk is tartalmaz olyan elemeket, amelyek reflektálnak a közéleti történésekre, de ez korántsem jelenti azt, hogy ez az egzisztenciális krízis jót tenne nekünk. Szó sincs róla. Ha ellehetetlenítik a munkánkat, az senkinek sem jó. Nem akarok elmenni külföldre vagy mást csinálni, és szerintem a közönségünk sem akarja, hogy elmenjünk. Nem lehet tovább terhelni a rendszert, mert akkor megszűnik a társulat.

Images_1291
Fotó: Dusa Gábor
A soha vissza nem térő - Pintér Béla, Quitt László

Tudok több olyan csapatot mondani, akik pénz nélkül csinálnak színházat, sokan pedig sokkal kevesebből kényszerülnek működni. Nem félő, hogy ez arra lesz jó érv, hogy nem kell pénzt adni? Hiszen ha elmegy a szekér 35 millióból is 70 helyett, akkor miért ne menne el 17 és félből? Hogyan lehet ennek megálljt parancsolni?

PB: A szekér nem megy ugyanúgy 35 millióból, mint 70-ből – ezt észre kell venni! Kevesebbet játszunk, nem tudunk fejleszteni, újítani! Rövid ideig mehet ez a redukált üzemmód, össze lehet húzni a nadrágszíjat, de hosszútávon ez nem tesz jót, felhalmozott adósságokhoz, sorvadáshoz, megszűnéshez vezet!

Jó néhányan dolgoznak azon, hogy érvényesíthessük alapvető érdekeinket. Vannak időnként akciók is, de ezt nyilván diplomatikus keretek között kellene megoldani: egymással leülve, tárgyalva. De nem könnyű úgy tárgyalni, hogy a másik fél egyszer csak meglebegteti szeptember végén – miközben októberben kezdődik az évad! –, hogy nem lesz pénz. Ebből arra lehet következtetni, hogy a jelenlegi kultúrpolitika azt sem tudja, hogy mi az a független színház, és fogalma sincs a működéséről. Úgy érzem, nem ismernek és egyáltalán nem tisztelnek bennünket. Azt gondolom, ennél több tiszteletet érdemel az a munka, amit végzünk, illetve azok a nézők, akik hozzánk járnak.

Neked mint színházi alkotónak, milyen a viszonyod ezzel a hatalommal? Volt olyan ember a Pintér Béla és Társulata létezése óta előadásotokon, aki ebben a kultúrpolitikai körben döntéshozónak mondható, aki határoz ezekről a pénzekről?

Images_614
Párhuzamos óra - Pintér Béla, Friedenthal Zoltán
PB: Az előző kurzus idején egy államtitkár eljött néhányszor. Egy-két politikus néha feltűnik itt, de ők nem a kultúra területén dolgoznak. Nincs semmilyen viszonyom azokkal az emberekkel, akik a döntéseket hozzák, és nekik sincs velem. Részt vettem egy tárgyaláson, ahol Schilling Árpád és Erős Balázs a készülő új színháztörvénnyel kapcsolatban mondták el az észrevételeiket – mivel én nem voltam otthon a kérdésben, inkább csak a jelenlétemmel fejeztem ki egyetértésemet –, akkor találkoztam L. Simon Lászlóval, de ennyi.

Az lenne a normális, hogy a döntéshozók ismerjék az adott területet, amivel foglalkoznak. Nem?

PB: A hatos kategóriát a megszületése óta támadták. Aztán némi hezitálás után úgy döntöttek: ha már úgyis olyan kérdéses a helyzete, akkor vonjuk meg a támogatását. Aztán mégsem teljesen így lesz, de mindenesetre átstrukturálják a területet. Ennyit tudtak hozzátenni a kérdéshez.

Az új koncepció szerint háromféle kategória lesz, ami minden valószínűség szerint azt jelenti, hogy ti is pályázatos színház lesztek. Vidnyánszky Attila egy nyilatkozatából tudjuk, hogy még nincs eldöntve, hogy egy pályázat mire és mennyi időre lesz kiírva. Úgy tűnik, hiába a végtelen számú elismerésetek, a külföldi szereplések, a népszerűség, mégis marad a tervezhetetlenség.

PB: Nagy félelemmel várom, hogy mit fognak kihozni. Volt egy időszak, amikor a Krétakör nagyon határozott és eredményes érdekérvényesítő munkájának eredményében osztozhattunk mi is, a többi független társulattal egyetemben. De most, amikor sokkal nehezebb a párbeszéd, más a kultúrpolitikai koncepció, egyáltalán sokkal konzervatívabb a hatalmi közeg, nem igazán látom az esélyét az érdekérvényesítésnek. Sajnos én nem beszélem ezt a nyelvet, én nem tudok egy ilyen tárgyaláson jól érvelni. A hatos kategória úgy tudja a hasznunkat venni, hogy fel tudjuk mutatni a közönségünket, a nemzetközi elismerésünket, a díjakat, tehát a társulat művészi súlyával tudunk érvelni, és ezzel tudjuk a hatos kategória többi szereplőjét támogatni.

Rossz példák

Sokszor hangzik el, hogy a társulatokat kell védeni. Csak mintha ez a dolog megállna a kőszínházak társulatainál.

PB: Most azt hallom sokszor, hogy a független színházak olvadjanak bele a kőszínházakba… A kettő mintha nem fedné egymást.

Ti egy alkalommal a Nemzeti Színházzal közösen csináltatok előadást. Ennek milyen tapasztalatai voltak?

Images_960
Fotó: Kaiser Ottó
Gyévuska - Pintér Béla, Nagy-Abonyi Sarolta
PB: Így igaz, a Gyévuska című előadásunkról van szó. Amikor felmerült a Gyévuska megvalósítása, úgy tűnt, hogy ez olyan anyagi hátteret igényel, amit mi nem vagyunk képesek előteremteni. Horgas Péter, aki ekkor a Nemzetiben dolgozott, felvetette, hogy Jordán Tamással együtt lehetne működni. Jordán Tamás befogadta az előadást, és igen komoly összeggel támogatta a létrejöttét, úgy, hogy tulajdonképpen nemzetis színész nem is volt benne – csak később ugrott be Szarvas József. Minden szempontból hálával tartozunk Jordánnak. Csakhogy a Gyévuska egyszerűen nem működött a Nemzetiben. Egy évad után félházakkal ment. Azt mondtam, hogy hozzuk át a Szkénébe, és ha itt se megy, akkor levesszük. Itt viszont egy teljesen másik előadás lett, óriási sikerrel megy a mai napig. Most a Trafóban játsszuk, ahol ugyanilyen jól működik. Valamiért a Nemzetiben nem ment. Akkor elhatároztam, hogy nem fogok többet ilyen jellegű vállalkozásokba kezdeni. De tudnék még rossz példákat mondani. Annak idején, amikor a Stúdió „K” beolvadt a szolnoki színházba, arra az időre a Stúdió „K” gyakorlatilag megszűnt. Az Atlantisz Színház is megszűnt, amikor beolvadt a Vígszínházba és az Új Színházba. Ilyen beolvadás nem létezik, mert megszűnik a társulat.

Lehet, hogy abszurd a felvetés, de szerinted lenne arra lehetőség, hogy a Pintér Béla és Társulata mondjuk hetente egyszer mondjuk a Vígszínházban lépjen fel? Ez lehetőség egyáltalán?

PB: Elgondolkodtam ezen is, amikor meglebegtették, hogy nem kapjuk meg a pénzt. Arra gondoltam, hogy megkeresem az összes színházigazgatót és megkérdezem, melyikük tudna befogadni előadásokat. Elképzelhetőnek tartom, hogy itt-ott mennek az előadások, komolyan foglalkoztatott a gondolat.

Nem lenne ennek veszélye, hogy a társulat egybeolvad azzal a színházzal?

PB: Az, hogy a társulat olvadjon be, vagy használják a színészeit a kőszínházban, nem működne, és én is képtelen lennék ezekben a színházakban rendezni, nem látnám értelmét.

„Teljes szolidaritást vállalok”

Images_9642
Fotó: Dusa Gábor
Tündöklő középszer - Pintér Béla
Nemrég Vidnyánszky Attila úgy nyilatkozott a hatos kategóriáról a rádióban, hogy ezek a társulatok se nem függetlenek, se nem alternatívok. Neked erről mi a véleményed?

PB: Az „amatőr” szót is mondta, aztán a „kisszínház” kifejezést használta. Mondjam azt, hogy rosszul esett? Az kevés. Amikor elolvastam, mit mondott, órákig nagyon ideges voltam. Elég húsbavágó, hogy valaki, aki ennek a szakmának a legfőbb döntéshozója lett, ilyen nyíltan a független színházak ellen van. Megemlített minket, a Krétakört és a Fortét, mint afféle kivételt, mondván, nem velünk van neki baja, de én ezúton kijelentem: teljes szolidaritást vállalok a független szféra egészével. Igaz, hogy a mi társulatunk kiemelkedik a mezőnyből, de félreértés ne essék, én most nem arra gondolok, hogy mi fontosabbak vagyunk. Volt egy felmérés – azt hiszem, a HVG-ben – az emberek színházba járási szokásairól, ebben kimutatták, hogy a mi közönségünknek egy elég jelentős része csak a mi előadásainkra jár. Ez részben válasz is arra, hogy „nem független és nem alternatív”. Hiszen nyilván azért járnak hozzánk mások, mint a kőszínházakba, mert azokhoz képest mást kínálunk. Alternatívát. Ugyanakkor nem nyugtat meg az, hogy úgy látszik, bizonyos emberek ízlésének kellene megfelelnünk. Amikor a struktúra megőrzéséről beszélnek, sokszor emlegetik, hogy Magyarországon sokkal többen járnak színházba, mint nyugaton, ami tény. De érdemes megnézni a jegyárak közti különbséget. Ha mi német vagy francia árszínvonalon árulnánk a jegyeket, az megfizethetetlen lenne. De ha így is megtelne a színház, máris önfenntartók lennénk.

A társulat bevételei mennyiben függnek a pályázatoktól és mennyiben a jegybevételektől?

PB: Van ez a 35 milliós pályázati támogatás, ezen kívül megkapjuk a jegybevétel felét a Szkéné Színháztól, ami 8 millió forint körül van. Ezen kívül kisebb bevételek vannak, például a produkciós pályázatok, amik legfeljebb 1-1,5 milliót jelentenek, egy alkotói pályázaton egy új kortárs darabra maximum 600 ezer forint nyerhető el. Tavalyig a POSZT-díjazottak is pályázhattak 4 millió forintra, ami egy új bemutató felét tudta fedezni. Idén ez már megszűnt.

Ez nagyjából ötvenmillió forint. Hány előadás van repertoáron?

PB: Tizenhárom, ha bemutatjuk az újat, akkor tizennégy.

A társulatban hányan dolgoznak?

PB: Tizenhárom ember, a társulati tagokkal és technikusokkal együtt, plusz ehhez jönnek a vendégek.

És a díszlet, a jelmez és az egyéb költségek… Van helye annak az ötvenmilliónak. Lehet számolni. Mindenesetre készültök az új bemutatóra, aminek a címe… tévének vagy téfaunak kell mondani?

PB: Téfaunak fogjuk mondani az előadásban, mert német: Kaisers TV, Ungarn, de a nézőknek egyszerűbb „tévének” hívni.

Hazafias érzések

Miért gondoltad, hogy vissza kell nyúlni 1848-ig, a forradalom és szabadságharc korába? Csak nem látsz valami párhuzamot?

Images_9641
Fotó: Dudás Ernő
Kaisers TV, Ungarn - Enyedi Éva, Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla

PB: Annak idején felkértek engem, hogy a március 15-i műsort rendezzem meg a Petőfi-szobornál. Azonnal nemet mondtam – természetesen –, de elkezdett érdekelni a dolog, hogy mondjuk, mi lett volna, ha már 1848-ban is lett volna tévé, ami közvetíti az eseményeket? Hogy nézett volna ki? Lett volna egy Kaisers TV, azon belül a magyar adás, a Kaisers TV, Ungarn, amit a forradalmárok – nyilván – elfoglalnak. A másik ötlet, alapmotívum egy megtörtént eset: Krúdy Gyula annak idején úgy robbant be a köztudatba, hogy tudósított egy tuzséri tragédiáról. Neukomm Ferenc, az amatőr hipnotizőr hipnotizált egy Salamon Ella nevű hölgyet, aki a produkció közben egyszer csak felsikoltott, majd holtan rogyott a földre. Ez egy nagyon hátborzongató, izgalmas történet – ez is felbukkan az előadásban. És válaszolva a kérdésre: igen, lesz párhuzam a mával, mert arról is van véleményem, hogy most forradalom volt-e Magyarországon vagy sem, meg hogy egyáltalán mi számít forradalomnak.

Bár használsz konkrét motívumokat az előadásokban, ezek soha nem önmagukban állnak, hanem azon túl is jelentenek valamit. Darabjaid a magyar múlt és félmúlt legendáira, meséire, történeteire épülnek. Ezek számodra fontos narratívák?

PB: Mindenképpen. Valamilyen szinten, úgy gondolom, mindenkire hat, ha valaki hallja például a ’48-as események történeteit. Engem ezek mélyen megérintenek, hogy is mondjam, hogy ne legyek patetikus: hazafias érzéseket keltenek bennem, nagyon erős, torokszorító élmények ezek. Igen, azt hiszem, nagyon fontosak. Beindítják a fantáziámat. Aztán ezek összeállnak, egymáshoz tapadnak és így alakul aztán az előadás egésszé – jó esetben. Ebben az előadásban is törekedtem arra, hogy ne direktben jelenjenek meg a színpadon az aktuálpolitikai motívumok, ugyanakkor meg ki sem akarom kerülni a problémákat. Úgy gondolom, hogy amikor ezek felbukkannak az előadás során, akkor meg fog állni a levegő, mégis elég nehéz dolga lesz annak, aki politikailag akarja majd elhelyezni ezt az egészet. Nekem természetesen van véleményem, de nem esik jól, ha azt egy az egyben viszem a színpadra. Nem szeretek ítéletet mondani.

Images_3882
Fotó: Dusa Gábor
Parasztopera - Pintér Béla
Talán furcsa lesz a megfogalmazás és a kérdés is: nem lehet, hogy éppen az nem tetszik valakinek, vagy az irritál valakit ezekben a darabokban, hogy a magyar történelmi örökségünk – a mesék, a dalok, a motívumok – elemeire te építkezel? Sokan szeretnek ezekre poros panoptikumként tekinteni, mások ájult tiszteletet mutatva hivatkozási alapként utalnak rájuk, te viszont eleven és érvényes módon használod és újraalkotod, újrafogalmazod ezt a kincset. Úgy is mondhatnám: tulajdonképpen úgy adod meg ezeknek a dolgoknak, a mi közös történelmünknek, kulturális örökségünknek a tiszteletet, hogy jelen idejűvé teszed ezeket az elemeket.

PB: Azt hiszem, pontosan megfogalmaztad annak a lényegét, ami engem igazán érdekel. A Parasztopera zenéjét sokan szeretik, olyanok is, akik egyébként nem hallgatnak népzenét. Mégpedig azért, mert itt sokkal átérezhetőbb, személyes formában jelenik meg. A Gyévuska esetében is – amelyben szintén egy történelmi időszakot jelenítettünk meg – jó esetben közelebb kerülnek a nézők a második világháború végének az atmoszférájához, a közegéhez, a levegőjéhez. Ez a mostani előadás nyilván nem a ’48-as eseményekről fog szólni, persze sajátos felfogásban benne lesznek ezek is – sőt nagyon fontos szála ez a darabnak, de nem a fő. Az a célom, hogy ettől a panoptikumi köntöstől, pátosztól megfosztva, humorral és szemléletesen ábrázoljam ezeket a dolgokat, úgy, hogy kiérződjön az előadásból a tisztelet és az, hogy nekem közöm van 1848-hoz, a magyar történelem e korszakához. S nekünk, mindannyiunknak is.

Ha nem vennéd komolyan, akkor építkezni sem tudnál rá.

PB: Pontosan így van.

Pintér Béla Nemzeti Színháza

Hogy érzed a legutóbbi bemutatótok, a Tündöklő középszer fogadtatását? Azért kérdezem ezt, mert szerepeltetek a Vidor Fesztiválon, és a mezőny ismeretében elég megdöbbentő volt, hogy talán az egyetlen olyan előadás volt, ami nem kapott valamilyen elismerést.

PB: Ezt nagyon szomorúnak tartom. Amióta a Vidor Fesztivál van, mi mindig részt veszünk rajta. Az első években, négyszer-ötször kaptunk díjakat, mint legjobb előadás, legjobb rendezés, mindig valamit. Idén a zsűrinek négy civil tagja volt, a szakmából pedig egyedül Makk Károly. Anélkül, hogy megbántanám a fesztivál zsűrijét, úgy gondolom, nyilván a sztároknak és azoknak az előadásoknak adták a díjakat, amelyek során a legjobban szórakoztak. Lehet, hogy a Tündöklő középszer túl elvont darab, még díszlete sincs…. Meg az is lehet, hogy valakit megbántottunk olyasmivel, hogy az egyik szereplő azt mondja benne, hogy ma egész nap alkotmánymódosítás folyt. Úgy gondolom, tudomásul kell venni, hogy a civil zsűri, az a négy ember ott és akkor így döntött.

Images_3727
Fotó: Dusa Gábor
Tündöklő középszer - Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Herczenik Anna, Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla, fekve: Roszik Hella, Friedenthal Zoltán

Furcsa, mert közben pont a civil réteg tartja fent a társulatot.

PB: Ez valóban érdekes paradoxon… Lehet, hogy nem tudtak azonosulni a szereplőkkel. A Parasztoperában végül is mindenkit lehet szeretni, mindenkivel lehet valahogyan azonosulni. Az Anyám orra óta van bennem egy olyan szándék, hogy moral insanityket ütköztessünk a színpadon; a Tündöklő középszerben is hasonló a helyzet. Itt már nincsenek vegytiszta pozitív hősök, akikkel könnyen lehet azonosulni. Mégis szerencsére sokkal többen vannak, akik szeretik ezt az előadást, mint azok, akik nem. Borzasztóan jól működik a humora, a zenéje, tiszta az íve, és nem valami túlbonyolított az üzenete: a tehetséget elnyomják a tehetségtelenek, noha ez talán nem is felel meg a valóságnak. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor nem is sikerült pontosan úgy befejezni, mint ahogy terveztem, mert szerettem volna a darabbéli darabot és a szereplők életét jobban összeolvasztani. Ezt nem sikerült jól megoldani. A Párhuzamos óra például bizonyos értelemben kudarc volt, nem működött benne jól sok minden, a Tündöklő középszer viszont nem, nagyon nem. A Szutyokkal jöttünk ki a Párhuzamos óra kudarcából, és sokat szenvedtem a Tündöklő középszerrel is, ám amikor a nézők elé került, akkor teljesen euforikus állapot lett rajtam úrrá, hogy igen: ismét sikerült valami érvényeset létrehozni.

Az életben sincsenek már pozitív hősök?

PB: Valószínűleg ezért is írom így az előadásaimat, mert ezt tartom életszerűnek. Nem, ma már nincsenek.

Arra gondoltam, hogy esetleg be kéne jelentened az igényedet a nemzeti státuszra. Az van a kikötésben, hogy többtagozatúnak kell lennie, nálad megvan az opera és a próza. A társulat is kötelező – nálad az adott. A darabjaid pedig a mi közös, kollektív nemzettudatunk, örökségünk kincseit dolgozzák fel, fogalmazzák újra, korszerű formai eszközökkel.

PB: Nagyon rossz viccnek tartanák szerintem. Azt mondanák, hogy már a kiemeltben is kritérium, hogy a társulat 70%-ának legyen diplomája, nálunk meg ez pont fordítva van – bár lehet, hogy már közelítünk az elvárt arány felé. Pedig kétségtelenül nemzeti ihletettségűek az előadásaink és operákat is játszunk. Teljesen egyetértek a felvetéssel. Mégis azt hiszem, provokációnak vennék, ha benyújtanék egy ilyen igényt.

Ugrai István / Zsedényi Balázs

Címkék

Pintér Béla Vidnyánszky Attila Forte Társulat Krétakör Pintér Béla és Társulata Anyám orra Gyévuska Kaisers TV, Ungarn Parasztopera Párhuzamos óra Szutyok Tündöklő középszer

0 hozzászólás