„Mint a gyerekek” - Az isteni Sarah péntektől a Belvárosi Színházban
A Sírpiknik férfiszerepe és A nagy négyes rendezése után Az isteni Sarah című produkcióban tér vissza az Orlai Produkcióhoz Gálffi László, amelyben a legendás francia színésznő, Sarah Bernhardt titkárát alakítja Vári Éva partnereként.
Március 24-én este tartja legújabb bemutatóját az Orlai Produkció. John Murrel Az isteni Sarah című műve a híres-hírhedt különc francia színésznő, Sarah Bernhardt életét mutatja be.
A zseniális színésznő, a lapok számára mindig pletykákkal szolgáló híresség, szenvedélyesen gátlástalan életimádó volt. Eljátszott minden korabeli nagy főszerepet, köztük magát Hamlet herceget is, turnéival beutazta a világot, többször járt Budapesten is. Halálos ellensége volt Bernard Shaw, jó barátja Oscar Wilde, plakátjait maga Alphonse Mucha tervezte. A legendák szerint legbensőségesebb viszonyát házi tigrisével ápolta, koporsóban aludt, szerelmi étvágya pedig minden képzeletet felülmúlt.
Amint Vári Éva fogalmaz, aki a Belvárosi Színház színpadán Sarah Bernhardt szerepét fogja játszani: „Ha Az isteni Sarah után nem játszom semmit, akkor is teljes volt az életem és teljes volt a pályám. Ez a szerep sok mindennek az összegzése, egy rendkívül gazdag művészsors.”
A történet egy teraszon játszódik, ahol Sarah Bernhardt hűséges titkára, Pitou segítségével emlékszik vissza életére úgy, hogy a szerepjátékok során felelevenítik a színésznő életének jelentős pillanatait. A titkár szerepében Gálffi Lászlót láthatja a közönség, aki így fogalmaz szerepéről a történetben: „Ha egy koncertteremben eljátsszák Beethoven Tavaszi szonátáját, általában mindenki a hegedűsre figyel – de ha nincs jó zongorista mellette, akkor a hegedűsnek sem lesz akkora sikere.”
Gálffi László: mint a gyerekek
Gálffi László: Ne túlozzunk! A nagy négyesnél tulajdonképpen játékmester voltam. Összehoztam négy nagy színészt, nevezetesen Vári Évát, Molnár Piroskát, Szacsvay Lászlót és Benedek Miklóst, és hagytam játszani őket. És micsoda hihetetlen sikerük van! Kilenc hónap alatt már az ötvenedik előadáson is túl vagyunk. Nagyon szívesen vettem, hogy Orlai Tibor ismét megkeresett, és most a Sírpiknik után megint színészként számít rám.
– Sarah Bernhardt mellett mi Pitou, a titkár szerepe John Murell darabjában?
GL: A viszony mindenképpen alárendelt, hiszen egy nagy színésznőnek a titkára, életének tanúja, és a szerepjátékokban – amire a darab épül – sem egyenlő a szerepük. Együtt játszanak, de nem, mint színészek, hanem nagyjából úgy, mint a gyerekek. Az ő játékuk a szó szoros értelmében – és nem teátrális értelemben – vett játék. Sarah-nak hiába van gyereke, hiába van unokája, hiába vannak rajongói, egyedül van. Erről persze ő is tehet. Csak a titkára maradt, akivel borzasztó együtt lenni, ugyanakkor annál csak egy rosszabb van, ha nincs a közelében.
– Pitou szívesen vesz részt ebben a játékban?
GL: Nyilván, hiszen részese lesz egy nagy életműnek, végtére is ő gondozza az utókor számára a nagy színésznő emlékiratait! Ez persze felelősségteljes, sőt veszélyes feladat is, mert amiről úgy gondolja, rombolja a nagy színésznőről alkotott képet, azt nem írja le, az eltűnik. Roppant érdekes, hogy mi az, amiről ő úgy gondolja, nem tartozik az utókorra. Ugyanakkor bármennyire is alárendelt szerepben van, mégiscsak ő az, akinek a színésznő kiadja a titkait, mégiscsak ő az, aki leírja, mégiscsak ő az, aki a szerepjátékban részt vesz, és akin keresztül megtörténik a múlt felidézése.
– Ezek szerint a titkár nélkül nincs visszaemlékezés sem.
GL: Persze, hogy nincs. Nekem még talán jobban is kell figyelnem… olykor előtérben vagyok, olykor pedig háttérbe vonulok, de mindkettő teljes koncentrációt igényel. Hiszen a háttérben is ugyanúgy kell jelen lenni, mint elöl, csak éppen akkor valahogy úgy, mint a jó filmzene, amit gyakran szinte nem is érzékel az ember, de ha nincs, nem olyan hatásos a jelenet.
– Mi volt a legnehezebb a próbafolyamat alatt?
GL: Egyértelműen a rengeteg szöveg, ami ráadásul gyakran érzelmileg igen összetett. Szerep a szerepben. Az ember minden próbafolyamat alatt újrakezdi a szakmát. Itt most az arányokat kellett megtalálni, miből mennyit, mert nagyon sok a csábító lehetőség, ami más irányba viheti a történetet. Végig ketten vagyunk a színpadon. Ha egy koncertteremben eljátsszák Beethoven Tavaszi szonátáját, általában mindenki a hegedűsre figyel – de ha nincs jó zongorista mellette, akkor a hegedűsnek sem lesz akkora sikere.
