Twitter Facebook

Karinthy Márton: Színház 30 éve saját pénzből


2011. június 13., 19:00

Images_7870
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
A következő évadban lesz harminc éves Magyarország egyetlen, saját játszóhellyel rendelkező magánszínháza, a Karinthy Színház. Ez alkalomból beszélgettünk a jogelőd Hököm Színpad kialakulásának körülményeiről, az elmúlt évekről és a jövőbeli tervekről Karinthy Márton igazgatóval.

► Az, hogy magánszínház, nem gyakori kategória, bár manapság azért jóval elterjedtebb, mint 1982-ben volt… De azt hiszem, te egy nem létező kategóriája vagy az előadó-művészeti törvénynek.

Karinthy Márton (KM): Ez egy roppant érdekes dolog, van is rá egy történetem. Én a színházak államosításának napján születtem. Édesapám aznap került Major Tamás mellé, a Nemzeti Színházba dramaturgnak, szerintem én azért születtem ezen a napon, hogy negyven évvel később enyém legyen az első magánszínház. Jó, csak majdnem negyven év: a színház ‘82 szeptemberében alakult meg, Hököm Színpad néven, amit nagyapám, Karinthy Frigyes Hőköm-Színház című kötetéből vettünk. De átírtuk rövid ’ö’-re, mert a Hőköm hangzása túl erélyesnek tűnt. Az akkori rendszer nem vette jó néven a magántulajdonú dolgokat, és igazából ez volt az egyik első repedés a szocializmus betonfalán, hiszen ezelőtt még nem volt semmi magánkézben. Sokan kérdezték, hogy miért nem Karinthy a neve, de akkor még ezt nem mertem kiírni.

Így Hököm Színpad Kulturális Kisszövetkezet néven indultunk, 50 ezer forintos alaptőkével. A szakma furcsán fogadta – egyébként ez a mai napig így van. Egyrészt valamiféle bénult csodálkozással, másrészt pedig egy erős kárörömmel. Még apámon is éreztem ezt egy kicsit, aki igazából soha nem pártolta, hogy színi pályára szeretnék menni. Később a naplójából megtudtam, hogy azért, mert nagyon aggódott értem, hogy el fognak nyomni és fel fognak őrölni. De végül sikeresen indultunk el apám Gőz és Hubay Miklós: A zsenik iskolája című darabjával, amit Harsányi Gáborral közösen csináltunk, akivel 1994-ig dolgoztunk együtt, azután szétváltak az útjaink. Az indításnak nagyon nagy sajtója volt, még az akkori kultuszminiszter, Köpeczi Béla is eljött – ami nagy szó volt. A következő előadásunk a Vuk – aminek Fekete István özvegye először adta meg a játszási jogot – is sikeres volt.

Images_7869
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
► A mostani színház helyén annak idején egy mozi állt. Hogy fogadták ezt, hogy egy mozi helyén egy színház alakul, milyenek voltak a reakciók?

KM: A háború előtt, 1936-ban ott volt a Hunnia mozi, amit aztán az államosítás során, 1950-ben Haladás mozira kereszteltek át. Sokat jártam oda iskolásként, mert közel volt – megkedveltem ezt a helyet. Nem volt kérdés, hogy Budán legyen a színház – nem szeretek a születési helyemről messzire menni, de nem is volt máshol lehetőség ezt megcsinálni. Eredetileg a Bartók mozit szerettem volna, ahol minden lehetőség adott is volt, sőt valamikor színházként is működött.

► Most ruhaüzletek vannak ott.

KM: Igen, ilyen csiricsáré butikszerűségek, nem tudom, hogy ez jobb-e így. Egy bank vette meg először, aztán túladott rajta, most pedig a tizedik ajándékbolt nyílik. Nehezen, de ott is meg lehetett volna szerezni a bérleti jogot, amibe a Gundel család is beszállt volna – a két család nagyon régóta jóban van egymással –, és akkor lehetett volna színház és étterem, egyben. Ez mára már világhírű lenne, de nem adták meg az engedélyt rá. A Haladás mozi már sokszoros költözés eredménye volt, eredetileg a Kaffka Margit (ma Szent Margit) iskola dísztermébe költöztünk be, egy évre, de már az elején is látni lehetett, hogy hosszabb távon ez nagyon kényelmetlen lenne. Az iskola és a színház működése nem egyeztethető jól össze.

► Az az ötvenezer forint azért nem volt kis pénz akkoriban.

KM: Valóban, de egy színházhoz képest azért nem sok. Mi ketten, Harsányival voltunk a szövetkezetben színházi emberek, a többiek pedig inkább színházközeliek. Gyakorlatilag ketten csináltunk mindent, aztán idővel egyre inkább csak én. Nem sokkal az indulás után jött egy hatalmas bukás is. Már akkor is szerettünk volna saját színházépületet. Akadt is egy lehetőség, 3 millió forintot kellett volna összegyűjteni, hogy beszállhassunk a kerületben egy tornaterem és színházterem építésének közös projektjébe. A színházterem a miénk lett volna, egy saját színház. Ezért kibéreltük a Sportcsarnokot 1983-ban, nyolc előadás erejéig, hogy létrehozzuk az első szuperprodukciót. Már az elején is nagyon kétesélyes kalandnak tűnt, de meg kellett próbálni, hogy teljesüljön az álmunk. Végh Antalt, a Miért beteg a magyar futball? című, nagy sikerű botrányregény íróját kértük fel, hogy írjon egy darabot a totóbotrányról. Ez volt a Miért bántják a magyar futballt? Avagy te is totóztál haver?. Az ötlet maga zseniális volt, a kivitele azonban borzasztó. Nem sikerült jól megírni a darabot se, és az is meghaladta a képességeinket, hogy egy előadással kitöltsünk egy hatalmas sportcsarnokot. Nagyon nehéz dolgunk volt a hangosítás és a szcenika szempontjából, igazából nem is sikerült, amit szerettünk volna. Pedig vagy harminc sztár jött el szerepelni, ennek a fele Kossuth-díjas volt. Ma már nem mernék egy ilyenbe belefogni. Nyolc alkalomra béreltük ki a csarnokot, amiből végül kettőt tartottunk meg. Az első, délutáni előadás rendben lement, azonban este kitört a balhé – ami egy kicsit túl is lett dimenzionálva. Kifütyülték, a mai napig nem tudom, hogy miért, vagy mert tényleg annyira rossz volt, vagy mert megszervezték. Az mindenesetre tény, hogy 9000 körüli jegy volt eladva aznap estére, a második felvonásra viszont vagy 11000-en lettek.

Images_7872
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
► Olyat már hallottunk, hogy egy előadás második feléről elmennek a nézők, de hogy arra jönnek…

KM: Nem is tudom, hogy kik és milyen céllal jöttek. Mindenesetre elindult a balhé. Az előadást becsülettel lejátszottuk, de utána a színészeket mentőautóban kellett kimenekíteni. Ez az esemény egyébként máig feldolgozatlan. Az Ördöggörcs írása során sok mindennek utánanyomoztam, de ennek nem. Érdemes lenne egyszer megkeresni ,a titkosszolgálati iratokban nincs-e erről valami. Egyébként már aznap éjjel kaptam egy titkos üzenetet Aczél Györgytől, hogy ha lehet, akkor ne játsszuk többet az előadást. És éjjel ki is adtunk egy közleményt, hogy a további előadások elmaradnak.

►El voltak adva rájuk a jegyek?

KM: El, mind a hatra el voltak adva – pedig az első színházi rendezvény volt ott, akkor épült a csarnok. Emlékszem, elátkoztam az épületet, hogy égne le… aztán huszonévvel később tényleg leégett. Az előadás másnapján álruhában, parókában, teljes inkognitóban elmentem arra, hogy megnézzem, mi a helyzet, és rengeteg dühös ember volt ott, akik ott tudták meg, hogy el fog maradni az előadás. Harsányi ekkor jellemző módon eltűnt egy hétre, én pedig mentem nyilatkozni a rádióba, amiből végül aztán jól jöttem ki. Behívtak a Stúdió ′83-ba is, ahol sikerült mondanom pár okos mondatot, ami elcsöndesítette ezt a felkorbácsolt lincshangulatot. De igazából, amit vállaltunk, hogy csinálunk egy színházi előadást a bundabotrányról, az mégis sikerült.

► Volt valami súlyosabb következménye?

KM: Igazából nem. Nem kellett megszűnnünk, megengedték, hogy folytassuk a tevékenységünket és még anyagilag se jöttünk ki belőle rosszul, végül nullszaldóra hoztuk ki.

► Ezek szerint, ha mind a nyolc előadást megtartjátok, akkor az nagy bevétel lett volna.

KM: Persze, ezért is volt ez az egész kitalálva, hogy a nyereségből lehetett volna egy saját színházunk. De így helyette a vándorlás kora következett. Sok helyen játszottunk Budapesten, de végigjártuk az ország összes nagyvárosát is a Vukkal és A zsenik iskolájával – ezt Harsányi és Andorai Péter játszották. Aztán a Kölcsey utcában, a Gutenberg tér mellett találtunk egy állandó játszóhelyet. Ott a közeg, az akkoriban még nagyban üzemelő Rákóczi tér közelsége határozta meg a színházat, de sok előadást csináltunk ott. Jó hangulat volt, és volt olyan is, hogy a téren dolgozó lányok segítettek nézőket toborozni. Volt egy olyan darab, amit Németországból – az NSZK-ból – hívtam vendégjátékra, mert nagyon fontos volt a témája –, de közönség nem volt rá. Akkor megkértük a környék prostituáltjait, hogy segítsenek és hozzanak nézőket. Végül annyira rendesek voltak, hogy ők maguk, meg a futtatóik is beültek, igaz, a végére nem maradt bent senki, szép csendben kiosontak. Sokat segített maga a Rákóczi tér is, hiszen annak köszönhetően, hogy a központban volt – akkoriban készült a Dobray filmje, a K1 meg a K2 –, mindenki megtanulta azt a nevet is, hogy Hököm Színpad.

Egyébként ma már nincs az a botrány, amiről annyit írnának, mint akkor a sportcsarnokosról. Bodrogi Gyula mondta is, hogy ezt a reklámot nem szabad elkótyavetyélni.

► Egy kérdést hadd vessünk közbe, aztán folytassuk a kialakulás történetét. Mi volt a motiváció a magánszínházra? Ott lett volna az állami szféra, mint biztos hely, de miért választottad végül ezt?

Images_7871
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
KM: Én nem találtam a helyemet az állami szférában. Az induláskor úgy oszlott meg az osztály, hogy Kaposvárra, Kecskemétre, Szolnokra mentek a nagy újítók, én pedig lekerültem a köztudomásúan színésztemetőnek nevezett Békéscsabára. Ma már hálás vagyok, hogy ott kezdtem a pályámat, és ott lehettem két évig. Ekkor tanultam meg igazából mit is jelent rendezni, sok előadást csinálhattam. Utána jött Pécs, ott pedig azt tanultam meg, hogy még ezzel a névvel és családdal, ami mögöttem van, sem lesz könnyű. Ott nem számított, ki voltam korábban, kőkemény munka volt sikert elérni. De ott tanultam meg a szakmát, és a saját erőmből sikerült visszatérnem Pestre, azonban nem túl jó helyre, az akkori Tháliába, amit Kazimir Károly igazgatott. A három év alatt igazából egy fél darabot rendezhettem. Igaz, Mándy Iván Gong című darabja akkor nagyot szólt. Na, akkor indult be egy ámokfutás: elkezdtem a helyemet keresni az állami szférában. Először jött a Népszínház, ami szintén szakmai elfekvőnek számított, rengeteg színházból gyúrták össze, nagy volt a káosz. Nekem ez az egész kálvária végül azért jött jól, mert ezekben az években rendezhettem Gobbi Hildát, Mensárost és megcsinálhattam néhány előadást, a Tamás bátyja kunyhóját, Csehov egyfelvonásosokat, görög vígjátékokat, a Švejket, amilyenekkel később újra megpróbálkozhattam..

► Régebben megrendezett előadásokhoz most is visszanyúlsz…

KM: Igen, olykor meg kell őket újra csinálni, mert fontos darabok és fontos újragondolni őket. Aztán rájöttem, hogy nem megy nekem ez az állami színházi létezés, és nem válhattam olyan sikeressé sem, amilyenné gyerekkoromban vágytam lenni. Úgyhogy elmenekültem belőle. Jött egy lehetőség, hogy meg lehet próbálni vállalkozni, magánszínházat csinálni, hát belefogtunk. Aztán vagy belebukunk, vagy nem. És akkor ezzel vissza is térünk az előző témához; hogy vándoroltam, keresve a valódi helyemet. Közben ott voltam a Játékszín születésénél is. Ott ismertem meg például Mátyás Irént, aki ma a Zsámbéki Nyári Színház vezetője. Bitskey Tibort, Mikót, Harsányit vittem a Tháliából, Gálvölgyinek a Gőz volt az első nagy szerepe, a mai napig is emlegeti. De bábáskodtam a Reflektor Színpad és a Gorsiumi Nyári Játékok megszületésénél is.

A Hököm Színpaddal meg csavarogtunk, játszottunk, ahol csak lehetett, de mindig megmaradt a vágy, hogy vissza kellene menni Budára, a XI. kerületbe. Fel is tudtak ajánlani egy helyet, amit a kerület vezetése nélkül – és ezért a mai napig hálás vagyok – nem sikerült volna birtokba venni… Ez volt a Haladás mozi. Így született az első magánszínház. Ezt a szót persze akkor még nyíltan nem lehetett kimondani. De volt egy kíváncsiság is a kultúrpolitika csúcsain, hogy nézzük meg, mit tud ez az ember. Amikor a Haladás moziba költöztünk, akkor váltottunk nevet, ekkor írtam ki végül a homlokzatra, hogy ez a Karinthy Színház.

► Ennek elég nagy visszhangja volt…

KM: A nézők részéről abszolút, de a kritikusokkal már akkor is bajom volt. Mindig kicsit vállveregetve foglalkoztak vele, kedvesen megpaskolva a buksit, hogy „jól van”. De szép lassan mégis kezdett megszületni a színház. Ez tapasztalható abban is, hogy bár a kerületben az egy főre jutó kocsmák száma igen magas, a közvetlenül a színház melletti egységre mára az van kiírva, hogy „Új vezetés, szolid árak” – vagyis az idők során egy viszonylag igényes hellyé változott. Valószínűleg hatott rá a színházból áradó kultúra. Egy színház, egy egész környék színvonalát képes megemelni. Nagyon pozitívan fogadták, fontos lett az embereknek. Például kaptunk helyet díszletraktárnak is az egyik munkásszállóban. Persze sok mindent kellett itt is végigjárni, de a Rákóczi téri kalandok után már edzettek voltunk.

Images_7867
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton

► Hamar megszokták az emberek, hogy van itt egy színház?

KM: Fokozatosan. De kénytelenek is voltak, mert gőzerővel működött. Volt olyan kritikus, aki ráragasztotta, hogy ez a környező lakótelep színháza, de ma már nincs így. Kinőttük a lokálszínházat, hírünk kelt a városban, bár a környékbeliek a mai napig nagy tiszteletben tartják. Olyannyira, hogy már bérletünk is van. A tavalyi évadban három, az ideiben hat volt, jövőre pedig már tizennégy sorozat lesz.

► És ezek a családtagokról vannak elnevezve.

KM: Igen, most már lassan mindenkit bedobtam. A felnőtt bérletek a nagyszülők, Frici és Aranka nevét, illetve budai törzshelyük, a Hadik nevét viselik, de az egész család itt van a bérletekben, Boga, Marci, Gabi, Mici, Tomi, még nagyapám titkára, Grätzer József emlékére is született bérlet, a híres rejtvénykönyvéről: Sicc a neve. És örömmel mondhatom: szépen terjed a Karinthy Színház, például itt, a Hadik kávéházban is lehet jegyeket kapni. (A beszélgetés helyszíne a Hadik kávéház volt – a szerk.)

► A kilencvenes években olyan provokatív darabok színre állításával került reflektorfénybe a színház, mint a híres Fiúk a csapatból (Boys in the Band). Tudatosan tágítottad a határokat?

KM: Azt írta MGP a bemutató után, hogy ez a „kelenföldi gay színház”. Pedig ez mindig csak egy-egy előadást jelentett, de kétségtelen, hogy mára érdekes sorozat alakult ki ezekből az előadásokból, ami ’92 nyarán, a Fiúk a csapatbóllal indult. Azt rengetegen látták, szinte mindenki. Harmincszor ment le egymás után, pedig csak húszra kaptuk meg a jogokat hozzá – utólag kellett meghosszabbítani a továbbjátszáshoz. Egyébként már 1980-ban lefordítottam, de csak ekkor lehetett megcsinálni.

► Nem volt ez kockázatos?

Images_7748
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
KM: De nagyon. Akkor még nem volt szabadjára eresztve a szélsőjobb, de ettől függetlenül létezett, és féltem is, hogy botrány lesz a bemutatóból. Akkor már túl voltunk az elhíresült Csurka-dolgozaton, ami nagy fordulatot hozott ebben a tekintetben, hiszen akkortól ki is lehetett mondani azt, amire ezek a szélsőséges elemek addig csak gondoltak. Addig is jelen volt például a homofóbia, de el volt nyomva, hallgatott. És akkor ebben a közegben – egy évvel a taxisblokád után – bemutattunk egy világsikerű, tipikus gay darabot amely végül nálunk nem lett botrány, sőt a színház addigi legnagyobb sikere lett. Egy máig vállalható, szép előadás. Akkoriban is sok nagy név fordult meg nálunk. Szerepelt ebben az előadásban Gáti Oszkár, Széles László, Lengyel Ferenc, Schnell Ádám, Vincze Gábor Péter, Malcsiner Péter, Magyar Tivadar – a két utóbbi azóta abbahagyta a szakmát – és Kőszegi Ákos is. Nagy tetszés fogadta, aminek köszönhetően megváltozott a színházról alkotott kép. Persze, nagyrészt mindig a sikerelőadások vitték el a színházat, de ezeknek köszönhetően mindig be lehetett fűzni valami különlegeset is. Ilyen volt például Az erőszak határai is, amit aztán nyolc előadás után le kellett venni, mégis meg kellett csinálni. Fontosnak tartom, hogy legyenek komoly darabok is, és ez egy elég kegyetlen mű volt – el is utasította a közönség. De most akkor lennék boldog, ha találnánk még egy olyan erős darabot, mint a Fiúk, vagy az Erőszak voltak.

► Te kezdted el színpadra vinni a filmsikereket is, sok filmadaptációt készítettél.

KM: Valóban, ez is egy sorozat volt. A Lassú felmelegedés és a Korai fagy voltak a legjobbak. Mi mutattunk be a Meseautó színpadi változatát is, ami szintén nagy siker volt, Antal Imrével és Máthé Erzsivel – ennek a mai napig megvan egy profi felvétele, amit akár még tévében is le lehetne adni. Aztán jött A tanú adaptációja, a film alapján, de sok zenével, „best of communism”, szocialista dalokkal tűzdelve, remek szereposztásban. Virág elvtársat Szacsvay, Pelikánt pedig Hollósi játszotta. Molnár Piroska főszerepet csinált a filmben csak egyetlen jelenet erejéig megjelenő Gogolák elvtársnőből. Ez volt Kállai egyik legutolsó szerepe, mint Bástya elvtárs hangja, felvételről. Ekkor már nagyon beteg volt, de nekem megcsinálta. A kezdetekkor az volt az egyik elvem, hogy a legkülönfélébb magyar komédiákat játsszuk, amit kevesen szoktak. Így fedeztük fel Molnár Ferenc: Delila című ritkán játszott darabját, aztán jött A csúnya lány. Ezeket aztán máshol is bemutatták. (Ennek az előadásnak köszönhetem például, hogy ötven év után Muráti Lili is eljött hozzánk játszani A nagymama sohába. Eredeti címe: Lost in Yonkers volt).

Felújítottuk a magyar vígjátékirodalom legjobbjait, Páskándi Gézát, Szerb Antalt, Tabi Lászlót, Gábor Andort, Nóti Károlyt, Örkény Macskajátékát és Szakonyi Adáshibáját, Gyárfás Miklós Butaságom történetét és felfedeztük Kellér Az alvó férjét, játszottunk Mérayt, Aszlányit, Szomory-komédiákat, és először nálunk szólalt meg újra a Bástyasétány 77. És természetesen eljátszottuk névadó őseim szinte valamennyi előadható művét. A Tanár úr kérem épp 15 éve fut már és a 250. előadásánál tart éppen.

► Nagyon sokféle színész fordul meg a Karinthy Színházban, ők hogy viszonyulnak mindehhez?

Images_7749
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
KM: Egytől egyig szeretnek hozzánk jönni dolgozni. Mindig vannak régiek is és vannak egészen újak is. Az évadnyitón mindig elmondom a színház egyik alaptörténetét – megteszem ezt most is. A mostani előcsarnokunk helyén korábban egy papírüzlet működött, aminek volt egy idős tulajdonosa. Amikor átvettem a színházat és felújítottam – nagyon le volt robbanva, muszáj volt – azt mondta, hogy „jó, jó, na de ki fog ide színházba járni, annyira messze van”. Aztán jött a huszonötödik évad, akkor már azt mondta, amikor találkoztunk, hogy „könnyű magának: jó helyen van a színháza!”. Igazából kétféle színész van: aki játszott már a Karinthyban és aki még fog. Aki egyébként itt sikert arat, azt a saját színházában is elkezdik megbecsülni és használni. Furcsa, nem?

► Vagy másutt színigazgató lesz… Nagyon sokan fordultak meg a Karinthyban azok közül, akik az utóbbi időben igazgatók lettek.

KM: Teljesen igaz: Balázs Péter többször fellépett nálam, Cseke Péter tizenöt éve játszik és rendez itt. Oberfrank Pál, Besenczi Árpád, Forgács Péter, Quintus Konrád is nagy sikerrel játszottak itt… Be kell vallanom: tulajdonképpen egy titkos színházigazgató-képezdét működtetek a pincében.

► Az ifjúsági beavató program egy meglehetősen progresszív irány. Ha jól sejtem, ez azért nem nyereséges vállalkozás.

KM: Nem, rövidtávon nem az. Hosszútávon és szellemileg viszont teljes mértékben. Nagyon szeretem a Vidovszky György gondolkodását, olyanokat tud kitalálni, amiket én nem. Egyébként nemrég kiszámoltam, hogy hány milliót buktam ezzel a programmal, viszont A Bermuda-háromszög botrány eltartja ezt is. Valamit valamiért.

► Miért gondoltál feltétlenül szükségesnek egy ilyen beavató programot a Karinthy Színházban? Nem az az irányvonal, amit a színház amúgy visz, viszont kétségtelenül jól illik a kísérletezős attitűdhöz.

KM: Láttam Vidoszky György rendezését, az Iskola a határont a Bárkában, ami lenyűgözött, aztán pedig megnéztem több munkáját is, és nagyon tetszettek. Ezután kötöttünk egy hármas megállapodást vele és a Nemes Nagy Ágnes iskolával, amelynek van drámatagozata is, így átjárnak a diákok szerepelni és statisztálni, megtanulni a szakma alapjait. Örömmel mondom: nagyon nyüzsgő élet lett itt nálunk. Így, ezt a hármat összefogva készül most a negyedik közös produkciónk, az Abigél speciális, Karinthy színházi változatát szeretnénk színpadra vinni. A Wedekind darabot, A tavasz ébredését leszámítva magyar szerzők szerepelnek az ifjúsági programban. De ez az előadásunk másért fontos, és már túl van a harmincadikon. Az Árvácskát a legnehezebb eladni, mert nagyon más lett, mint a regény, és emiatt a tanárok kissé távolságtartóan viszonyulnak az előadáshoz. A lényeg, hogy szükség van arra, amit Vidovszky csinál, és akarom, hogy ezt itt csinálja. Az így keletkező veszteséget meg valahogy kitermelem máshonnan. Egyébként a beavató színházi foglalkozásunk is a többi nagy színház előtt indult itt el, szinte a Bárkával egyszerre.

► Ezzel lehet pályázni az NKA-nál, szoktatok indulni?

KM: Igen, de azt nem számíthatom bele a költségvetésbe. Az vagy bejön, vagy nem. Ha igen, akkor még lehet valami pluszt csinálni belőle. Az idén pályáztunk egy másik előadással is, ősszel fogjuk bemutatni Csurka István: Eredeti helyszín című darabját, de nem tudom, hogy fogunk-e rá pénzt kapni.

Images_7868
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
► Ez igen, az egyik évadban Moldova, a másikban Csurka…

KM: Kérem szépen, ez itt egy színház, aminek az aktuálpolitikához semmi, de semmi köze sincs.

► Milyenek a nézettségi adatok?

KM: 80%-os telítettség van, ami 30-35 ezer nézőt jelent. Ez tényleg ennyi, azt én nem tudom elképzelni, amit más színházak állítanak, hogy 105%-os a telítettségük. Gondolom ezt a normatív támogatás miatt hozzák ki valahogyan. De én tudom, hogy nálunk mekkora, mert látom a bevételen. Volt egy olyan célkitűzésem, hogy tartsunk évi 180 előadást, és akkor felkerülünk az első kategóriába, de rájöttem, hogy nem érdemes megcélozni, mert ott nagyon sokan vannak. Sokkal kényelmesebb a második kategóriában előkelő helyen lenni. Ne felejtse el senki: nálunk minden este rentábilisnak kell lennie az előadásnak. Ez olyan 70%-os nézettség körül sikerül. De ha mondjuk az egyik este 110% van, akkor tudom, hogy a következő lehet egy kicsit lazább.

►Mivel fog telni a következő évad?

KM: Először is szeptember 1-jén lesz egy nagy sajtótájékoztató. Picit szorongással tölt el, hogy harminc évesek vagyunk, mert csinálni kellene rá valami nagy ünnepséget, de én ehhez nem értek. Szívem szerint elhívnám a harminc év színészeit, de nem férnének be a színházba. Nem tudom, hogy mivel rukkoljak ki, egy vérbeli show-t kéne csinálni – de saját zsebből ezt elég nehéz. Úgyhogy ilyen zártkörű kis ünnepség lesz. Én egyébként is a dolgos hétköznapokat szeretem, utálom az ünnepet, arra ki kell találni valami nagy dolgot. Ez nem jó. A színház lényege, hogy folyamatosan jó színvonalon menjen. Az első bemutatót szeptember 23-án tartjuk a Csurka-darabból. Utána Fodor László: A templom egere következik: egy kislány története a gazdasági válságban, és Kovács Patrícia lesz a főszereplője. Utána az örökifjú Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője következik, egy klasszikus, egyrészt érettségi tétel, másrészt ha jól van megcsinálva, akkor mindenki jól érezheti magát benne és általa.. Ez a Büszkeség és balítélet vonalat folytatja, miszerint itt is egy nagy teret kell felvarázsolni a kis színpadra – ezt például soha nem teszi szóvá a kritika, hogy a látványos és jól bejátszható színpadképeinket is mindig újra ki kell találni és ki kell fizetni saját zsebből.

► Ezt a modellt, amit kitaláltál és működtetsz, nem követi senki. Vajon miért?

KM: Nem nagyon van itthon magánszínház. Sőt, nincs. Az Orlai Produkciónak nincs saját helye, a Belvárosi Színházat csak bérlik, ami azért jóval olcsóbb. Mi fent is tartjuk ezt az épületet, sőt folyamatosan terjeszkedünk. Tavaly nagyobb lett az előcsarnok – ezt sem fogadta a kritika ámulattal –, most pedig fölfelé próbálunk még bővíteni. Lesz ott egy stúdió, egy harminc fős kis tér. Ez próbahelynek is alkalmas lesz, szükségünk is van rá. Tavaly három produkció egyszerre próbált, és lehetetlen volt egyeztetni, külső helyszíneket kellett kibérelni.

► Tehát nehéz követni ezt a modellt?

KM: Azért nem próbálja meg senki, amiért harminc éve sem. Amikor elindult az egész, beadtam öt tanulmányt arról, hogy mit jelent a színházi struktúraváltás, hogy hogyan lehet a színházat kivinni a magánszférába. Ez volt harminc éve, de azóta sem történt változás. Most már lassan egyébként mégiscsak bekövetkezik – vannak erre árulkodó jelek. Nem kívánom senkinek ezt, mert nem könnyű, de ez jön. A Víg most nonprofit kft. lesz, de az állami (önkormányzati) tulajdon megmarad. Annó mindenki nevetett ezen a váltáson, most pedig megismétlik azt, amit mi megcsináltunk piciben. Nekem az egésszel szemben annyi az előnyöm, hogy sokkal edzettebb vagyok a piacon. De nekem is nehezebb lesz, mert egyre kevesebb a pályázat, amiken azért részt vehettünk.. De a háború előtt az Operán és a Nemzetin kívül mindegyik magánszínház volt. A leghíresebb magánszínház a Bárdos Artúr-féle Belvárosi Színház volt, a mai Katona József Színház helyén, ami huszonhét évig üzemelt magánkézben. Ezt én már túlszárnyaltam, mondhatjuk, hogy a Karinthyval színháztörténelmet írtunk. Lassan tán a kritikusoknak is leesik a tantusz, hogy ez az egész birodalom itt 30 éve magánpénzből van fenntartva.

Images_7873
Fotó: Mészáros Csaba
Karinthy Márton
► A színházigazgató és a rendező mellett író is vagy. Nemrég láttuk Kecskeméten a pesti színművészeti egyetem beszédvizsgáját, ami a te A vihar kapuja című könyvedből készült.

KM: Én még a színművészetin láttam ezt, és nagy sikere lett. Azután csináltak belőle egy előadást, amit elvittek a Kamrába játszani. Nem tudom egyébként, hogy ezt egy külsős közönség mennyire érti… Kecskeméten élvezték?

► Kifejezetten.

KM: Az nagyon jó. A szöveg az osztályom történetét dolgozza fel, de azt hiszem, ha jól meg van csinálva, akkor élvezetes lehet külső szem számára is. Mind megtörtént eset, ami elhangzik. Az egy külön íz, hogy zenés színészek csinálták meg – szerintem nagyon szép előadás lett belőle. Például ahogy megidézik Marton Endre leváltását, ahogy egy igazi hatalommal bíró ember öt perc alatt mindent elveszít – azt például nagyon jól megcsinálták. Örültem neki nagyon, hogy ilyen jó előadás lett belőle – Máté Gábor rendezte, aki a beszédkurzust csinálta. Maga a szöveg egyébként úgy készült, hogy mindenkit beszéltettem, azt felvettem magnóra és megszerkesztettem. Megpróbáltam közben valami rendszerbe tenni, és ahogy haladtam előre, kiderült, hogy ez egy dráma. Ki is adta magából ezt a drámát, amiben a jelen és a múlt végig egybefolyik – és ez meg is szólalt ott a színpadon.

►Az Ördöggörcsből született már színpadi adaptáció?

KM: Készült belőle rádiószínházi feldolgozás, Lehóczki Orsolya rendezte, Alföldi Róbert főszereplésével. Egy szálat választottak ki, és abból készítettek egy ötször egy órás rádiójátékot. A könyvet egyébként megvették filmre is, hogy melyik részét, azt nem tudom – mert egészében nehéz lenne belőle filmet készíteni –, azt hiszem, épp rendezőt keresnek hozzá. Sokan noszogattak, hogy milyen jó darabot lehetne belőle írni, de én azt nem tudom megcsinálni – nekem ez már ilyen, amilyen.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

>>> A Karinthy Színház a 7óra7-en

Címkék

Karinthy Márton Karinthy Színház

2 hozzászólás

[névtelen] több mint 4 éve

Így tovább! :)

kritikus29 több mint 4 éve

Azért ez nem semmi! Igazán becsülendő az eddigi munka és teljesítmény! Gratulálok!