Twitter Facebook
Nézőpont (Molière, Parti Nagy Lajos: Molière: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos - Nemzeti Színház) megosztása Facebookon Nézőpont (Molière, Parti Nagy Lajos: Molière: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos - Nemzeti Színház) megosztása Twitteren
Nézőpont

Molière, Parti Nagy Lajos: Molière: Tartuffe, írta Parti Nagy Lajos (Nemzeti Színház)


7óra79 pont
Közösség8.70 pont
Idő2 óra 10 perc, egy szünettel

Bukásra ítélve

Parti Nagy Lajos újrafordított, sőt: újraírt Tartuffe-je nem csak a nyelvben hozott újításokat: a történethez és a szereplőkhöz is hozzányúlt, de hogy hogyan, az maradjon meglepetés.
Ezzel a Tartuffe-fel nem csak a nézők, de a színészek is könnyebben birkóznak: a szituációk, az események sokkal erősebben mutatkoznak meg, mindenki életerősebb, energikusabb mint a dráma egy megszokott előadásán. László Zsolt Tartuffe-je nem mondható igazi főszereplőnek, hiszen a terhek eloszlanak a színészeken – erre visszatérek. Amellett, hogy nem csak rá épül az előadás pontosan játssza el Tartuffe-öt: nem viszi túlzásba a modoroskodást, amivel könnyedén fel lehetne vázolni karakterét, inkább igyekszik mögé tartalmat is rakni: egy hidegvérű zsarnok, aki csak kihasználja az embereket, mindenkivel játszik, és mindent ő irányít. László Zsolt nyugodt fejjel ás a karaktere mélyére, úgy, hogy közben az őrültség határát súrolja. Orgon Stohl András fiatalabb kora ellenére érett. Ez a külső sokkal inkább a belsőt hivatott jellemezni: éretlen felnőtt. Ami Tartuffe-höz fűződő viszonyában is megmutatkozik: családja van de mit sem törődve velük megy az álszent után, aminek miértjére rengeteg utalást kapunk: szerelmes belé – ehhez nem kell konkrétumokat keresni, az alkotók csak, mint egyfajta lehetőség célozgatnak a kettejük között létrejöhető fizikai érintkezésre. Murányi Tünde rendkívül erősen van jelen a színpadon. Dorin szerepében minden percben kapaszkodik az eseményekhez. Amolyan tipikus minden lében kanál házvezetőnő és dajka egyben, idegesítő és komikus egyszerre. Csoma Judit Pernelle asszonya rendkívül idegesítő, ami ez esetben pozitívum, hiszen az anyós egy ilyen karakter. Udvaros Dorottya talán az egyetlen, aki mintha spórolna az energiáival. Karakterépítése pontos: egy anya, akit férje elhanyagol, a lánya szerelmes, és át kell vennie a vezető szerepét, ugyanakkor segítenie a családon. Ezek a döntések, kétségek, megélt események viszont kevésbé látszanak Udvaros Dorottya arcán – mondom ezt a többiekhez is viszonyítva, akik rengeteg energiával dolgoznak. Martinovics Dorina Mariane-ja bátor játék: hisztis, tehetetlen, kétségek közti, szerelmes, feltüzelt, egyszóval érzelmekkel fűtött, melynek minden pontja nyomatékosan van aláhúzva, nem lép át a határt és nem válik ripaccsá. Hevér Gábor Valérjával tökéletes párt alkotnak: ugyanazt éli meg, amit szerelme, csak épp férfi szemmel, és rendkívül életszerűen – nincs benne kétség, szinte ösztönből tudja mit kell csinálnia, aminek köszönhetően szinte valóban Valér áll előttünk. Rátóti Zoltán, mint Cléante tipikus „keménycsávó”, kiállva az elveiért, Haumann Máté Damis-ja jellegtelen, és könnyedén eltűnik a színpadon, olyan, mintha nem született volna meg a döntés, hogy ez az illető, akit most „játszik”, milyen ember, milyen a viszonya az egészhez, és emiatt tökéletlen része lett annak.
Menczel Róbert díszlettervező tökéletesen összhangban volt Alföldi Róberttel: egy lecsupaszított, üres teret hozott létre a Tartuffe helyszínéül, amelynek közepén csak egy asztal van. Ez tökéletesen elég minden jelenethez, sőt még némi extrával is rendelkezik: Tartuffe és Elmira szexjeleneténél a közepe szinte az égig emelkedik. De ez már Alföldi szimbolikáját is dicséri, ahogyan az asztal alatt ugató kiskutyák, melyek végig idegesítették a szereplőket folyamatos ugatásukkal. A kutya ösztöneihez híven mindig a bajban szólal meg, ám ezt a vészt nem érezhetik. Az előadás végén, amikorra az emberek is elkezdtek hozzájuk kötődni, már Tartuffe-éi lettek. A ruhák stílusa egyezik, sokkal inkább egy jelképes kort idéznek, mint jellemeket: régi típusú öltözékek mai divattal.
Az előadás egész: mindenki egy irányba tart, összhangban egymással – ezért nincs szükség nagyon erős Tartuffe-re sem. Alföldi pedig a Nemzeti színészei segítségével erős kritikát fogalmaz meg: loholunk, mint a kutyák a kis lehetőségek után, mindig más és más van, majd mire képesek vagyunk körbenézni, rájövünk, hogy rég elhaladtunk felette és már régen a miénk, de közben el is vesztettük. Az ösztöneink jeleznének, de senki nem foglalkozik velük. Mindig csak a bajban értékelünk, de csak holnapig, addig pedig vakon követjük az eszméket, amiket különböző „vezető” emberek néha elénk tálalnak. Pusztán az a kérdés, hogy ez jó-e így? Mert Orgonék ezúttal belebuktak.

Nyulassy Attila

2010. október 3., 00:21

0 hozzászólás