Twitter Facebook
Nézőpont (: Vis­-a­-vis - Egyedi befogadóhelyszínek) megosztása Facebookon Nézőpont (: Vis­-a­-vis - Egyedi befogadóhelyszínek) megosztása Twitteren
Nézőpont

Vis­-a­-vis (Egyedi befogadóhelyszínek)


7óra79 pont
Idő50 perc, szünet nélkül

Talán nincs is

Images_14614
Fotó: Erhardt Gyula
Vis­-a­-vis
Saját magunkról és a körülöttünk lévőkhöz fűződő viszonyunkról nagyon máshogy nem érdemes beszélni, csak őszintén. Persze, ki lehet találni mindenféle ál-valóságot, csak hogy izgalmasabbak legyenek a dolgok, de legalább ilyen izgalmas tud lenni egy tiszta helyzet. Réti Anna nem beszél tiszta helyzetekről, sőt a legzavarosabb szituációkat és pillanatokat hozza szóba; azokat, amikor az ember szembesül saját reakcióival, de mindebben valami olyan magával ragadó őszinteség van, hogy hiába tűnnek a cikk első mondatához hasonlatosan közhelyesnek a fellebbentett kérdések, szituációk, mégis fontossá és egyedivé válnak.

Az első percekben egy nő ül előttünk tükörfejjel, amiben a komplett nézőtér minden tekintete megtalálhatja saját magát. Aztán a tükörfej egy önmagát vizslató arccá válik, és csak néz egy bőrfotelből. Bennünket kutat, kérdőn, keresve, mintha szeretne valamit a sötétben leskelődő tekintetektől, néha beszélni próbál, de ebből rendszerint csak egy mikrofonba fújtatott lihegés vagy artikulálatlan hangképzés lesz. Közben néha megmozdul.

Nem ő, illetve ő, de ő valójában a fotelben marad. Bent mozdul meg valami, vagy valaki – a világítás egyszerű finomsággal érezteti, hogy két különböző síkról van szó (fény: Bánki Gabriella). Vélhetően egy belső valaki, aki megpróbál felkelni a földről, aki magába gubózva, mint valami furcsa humanoid-rovar próbál kapaszkodót találni a környezetben, egy breaker, aki mindenkit letáncol a stage-ről, ha buliról van szó. A keresés közben a fotelben ülő nő reagál is a belső folyamatokra – általában nyugtázza, hogy megint nem jött össze valami.

Images_14612
Fotó: Borovi Dániel
Vis­-a­-vis

Majd a két sík összefolyik: ismét a fejetlen nő ül előttünk, és egy éttermi asztalnál társalogva fogyasztja tányérjából saját fejét – és ezt érthetjük szó szerint. Réti fizikai törvényeket megszégyenítő módon képes felvenni egész testével a megjelenő különböző, világgal ismerkedő, abban helyét nem találó furcsa vagy éppen hétköznapi szerzetek teljes lényét. Bár önmagukban is kétségtelenül izgalmasak és kreatívak, ezek nem csak figurák vagy formai ötletek, hanem a bőrfotelben szemlélődő nő próbálkozásai az életben: az ujjakból formált rovarszerűség, a melegítőbe öltözött, zsebre tett kézzel breakelő-balettozó lány vagy a fejetlen tangó valójában mind egy kudarc részei.

Images_14615
Fotó: Erhardt Gyula
Vis­-a­-vis
Hiszen mindegyikben ott van valami gát: vagy a megfelelés, vagy a félelem, vagy a szorongás. De ezek nem világot megrázó, sötétségbe taszító problémák, hanem megugorható akadályok – ahogy a személyes kérdésektől fokozatosan el is jutunk közösségi kérdésekhez –, illetve játék – amihez jól illeszkednek a felöltött majd levedlett jelmezek. Bár ez az ív a kezdés szempontjából nem tűnik túl szerencsésnek – nagyon lassan indul be az előadás, ráadásul a legkevésbé egyedi és ötletes jelenet az első – kétségtelenül jól és könnyen követhetőek még a bonyolultabb mozdulatok is, leginkább amiatt, hogy nem egyszerű táncot látunk, hanem az egész test táncát, a legapróbb mimikától a legnagyobb mozdulatig és minden mozdulat érezhetően belülről fakad.

Ehhez az intimitáshoz – ami csak egy-egy átöltözésre használt jelenetváltásban vagy elnyújtott pillanatban vész el – passzol a hatalmas bőrfotel és az asztal (díszlet: Körmendy Pál), amitől olyan érzése lehet a nézőnek, hogy egy körúti bérház egyik lakásának nappalijában járunk (olyannyira illik ide ez a hangulat, hogy akár tényleg elképzelhető lenne a produkció egy valós helyszínen) – ennek hangulatos kiegészítője Barna Balázs zenei válogatása, ami az egyes jelenetek kíséretét is jól szolgálja – remekül szól például az elektronikus diszkózene, vagy a direkt gagyi, szintiről játszott tangóütemek.

A keresgélésnek persze nincs vége, bár a fotelben ücsörgő lány a mozdulatsorok végére eljut odáig, hogy valamiféle hangot is kiadjon magából, amit talán félig még sikernek él meg (szép pillanat: egy táncelőadás végül hangban, nem pedig mozdulatban teljesedik ki), és bár megvan egy cél, a keresésnek nincs vége. Amit nem csak az ajtón a külvilágba lépő nő képe érzékeltet, hanem a meghajlás közben a nézők tekintetét kereső Réti Anna is. Bármennyire is fontos kérdés volt a megfelelés és az elfogadás, ettől a néha zavarbaejtően intim önazonosságtól ez nem szorongással telítődik, hanem kisimul. Magával ragadó, de mégis kérdésekkel és félelmekkel teli őszinte pillanattá válik. Annyira őszintévé és tisztává, amilyen talán nem is létezik.

(THEALTER Feszt, 2012. július 26.)

Nyulassy Attila

2012. augusztus 9., 07:07

0 hozzászólás