Twitter Facebook

Fesztiválképek Hétrétországból (1): Őrség – építés és szemek felnyitása


2011. augusztus 16., 12:00

Török Ákos naplója az őrségi Hétrétország Fesztiválról, 1. rész

A katonaviselt ember Körmend felől érkezve, valahol az ispánki letérő magasságában délidőben is óhatatlanul összébb húzza a pólójának nyakát. Azonban várak és erődítmények helyett a tájba szórt portákat és gazdaságokat lát, mint később megtudjuk, sok helyen már csak családi házakat gazdaság nélkül, gyökér nélkül, afféle idegen látványosságként a tájban. Húsz éve mondogatják, hogy az Őrséget megvették az osztrákok. Sokadszor járom a vidéket, és soha német szót nem hallottam. (Bozsokon, ott igen: ott alig látni magyar rendszámot, Öcsi, a falu rossza is folyékonyan tudja németül azt a néhány mondatot, amit magyarul is tud – és amit egyik nyelven sem lehet érteni.) Várak helyett rothadó erdei fenyőlevelek gombaillata, szűrt fényben áttetsző erdőmélyek fölénk hajló fenyvese, ahol a kis dombocskák mögött mindig sejlik egy mézeskalács kerítés és mögötte egy boszorka tüzes kemencével. Az Őrség, és benne a Hétrétország Fesztivál nem az a hely, ahol az ember beleharap ebbe a kerítésbe, ami azért érdekes, mert például a soproni VOLT-on voltaképpen mindenki azt rágicsálta, iszogatta, szívogatta és szippangatta, nemigen törődve a fekete boszorkák siseréjével. Az őrségi Hétrétország Fesztivál az a hely, ahol valamit meg lehet érteni a kerítésekből, a boszorkákból, a meséből és a valóságból. Ahogy egy szattai mondta, majd másfél méter magas marú kutyáját sétáltatva a Faluház kertje mellett: szívesen elkísér valaki gombászni, de hogy a tutiba is belevigyen, arra ne számítsak, mert ő abból él, hogy tudja, hol a tuti. Hogy tényleg tudják-e a tutit az Őrségben, nos, az vélhetően kiderül majd.

Images_8747
Fotó: Gyurkó Zsuzsa
Templom Magyarföldön

A magyarföldi megnyitó alaphangját, miként az egész fesztiválét, Sülyi Péter fesztiváligazgató adta meg kezében egy rézeszközzel, hangjában csendes keresetlenséggel. Rátóti Zoltán színművész, a falu polgármestere mint az este és a megnyitó helyszínéül szolgáló pajta gazdája beszélt a helyről, Magyarföldről, templomépítésről, kultúráról nem sokat. Sülyi Péter elmondta, hogy miként Magyarföldön is előbb volt harangváró rendezvény, mint harangláb, a Hétrétország Fesztivál alapvetése is az, hogy előbb kultúra és utána építészet. Hogy ez alatt egész pontosan mit értett, csak másnap tudtuk meg.

Images_8748
Fotó: Gyurkó Zsuzsa
V. Németh Zsolt, Rátóti Zoltán, Sülyi Péter a Hétrétország Fesztivál megnyitóján

A vidékfejlesztésért felelős államtitkár, V. Németh Zsolt előbb a Tündérkert elszólásról beszélt – ami szerinte (sem) nem véletlen a Hétrétország helyett –, majd a valóságról, a helyi valóságról. Értő, kedves gondolatainál talán sokkal fontosabb, hogy ezen a fesztiválon jelen volt valaki az országos vezetésből: ez a gesztus mindenképpen reméynkeltőnek tűnik a hármashatár melletti hetedhét réteken.

A megnyitás ünnepélyes gesztusa után Rátóti Zoltán invitálja a megjelentek összességét az eredetileg a meghívott vendégeknek szánt asztalokhoz, ahol italok, pogácsa és tökös-mákos maffinok álltak kis halmokban, mondván: ha ilyen viszonylag-kevesen vagyunk, akkor házigazdaként szégyellné magát, ha éhen-szomjan maradna bármelyikünk is – együnk, igyunk bátran, amíg van. Sülyi Péter megjegyzése után pedig már senkinek nem esett nehezére elfogadni a kínálást: azt mondta, hogy egyszer már sikerült nagyon kevés kenyérrel jól lakatni sok embert, talán most ez pogácsával és tökös-mákos maffinnal is sikerülhet. És valahogy ez nem tűnt annyira bizarrnak és távolinak, mint egyébként tűnni szokott, főként nem a háttérben a nemrég épített magyarföldi fatemplommal a temető mellett, eldönthetetlenül, hogy a templom áll kicsiny domborulat tetején, vagy maga az épület ad domborulat jelleget a síknak… ha már alaphang.

Hétrétország első programja Útravaló címmel ebben a fatemplomban zajlott, nomen est omen Magyarföldön, egy olyan templomban énekelt Gulyás Dénes, aminek létrejöttében az operistának oroszlánrésze volt. A külső monumentalitásának érzete után a templombelső meglepően szűkös. Ahogy a sorokba rendeződünk, lassan ténylegesen is összeérnek a leheleteink, mindez a párás meleg a sárgás gyertyafényekkel megvilágított épületbelsőt az első pillanatokban némiképpen szauna jellegűvé teszi annak, aki először jár benne.

Rátóti Zoltán ebbe a közös levegőbe beszéli bele Weöres Sándor lényeglátó vízióját egy ürülék-világról, ahol az ürüléktengerben lévő bárkákon már lengedez a fehér alsónemű. Mindez a hajó alakú, felszentelt térben sajátos, nem kellemetlen értelmet ad a közös leheletnek. Balog József kitűnő, és mind a helyhez, mind az előadókhoz izgalmasan illeszkedő zongorajátéka, és a Rátóti Zoltán által aligfényben elmondott szövegek ágyában szólal meg Gulyás Dénes csodálatosan képzett énekhangja. A szövegben elhangzottak ellenpontjaként, aláhúzásaként, szemléltetéseként kiválasztott áriák, dalok a világ összes operanyelvén elhangzanak (magyarok is vannak közöttük), így kevéssé jelölnek ki irányt vagy értenivalót, de tagadhatatlanul atmoszférát hoznak létre, méghozzá közösségi atmoszférát. Gulyás Dénes hangja briliáns, s jól mutatja ezt a brillírt, hogy amikor az oltárnak támaszkodva elereszti a bődülőt, az első sorban minden alkalommal összerándul egy nyolcéves forma kisfiú, végül ez a kisfiú a záródal templomrázó akusztikus tetőpontján ténylegesen majdnem kiszúrja az édesanyja szemét, akinek arcára éppen fekete filccel pingált fekete pontokat.

A szemet végül nem szúrták ki, és vélhetően szárazon sem maradt a magyarföldi fatemplomban augusztus 12-én. Ha nem is lett kevesebb az ürülék a világban, de innen valóban látszottak a fehéres alöltözetek. Bár megmaradt a kényelmetlen kérdés: hogyan kell belebújni azokba.

Images_8749
Fotó: Kemencei Ilona
Horvát Lehel, Horváth László, Pióker A. Károly, Valkay Zoltán

Ha a ruhákba bújásról nem sokat is tudhattunk meg a fesztivál vajdasági építész vendégeitől 13-án, azt azonban mindenképpen, hogyan lehet néhány óra alatt szalmabálákból spanolással olyan kunyhót építeni, ami áll, mint a cövek. Azt is elmondták később, hogy ha hoznak nekik több szalmát, építenek ők palotát is, szalmalábon forgót. És ahogy az ember belenézett az építkezést vezető Horvát Lehel csibészes, szalmakalapos arcába, tudta, hogy ez tényleg így van, ami – valljuk be – eléggé szokatlan érzés egy fővárosból érkezett ember számára.

Egy velük folytatott kerekasztal-beszélgetésen, amelyen az őrségi építészeket U. Nagy Gábor képviselte, szépen simult egymás mellé a két elképzelés arról, hogy miféle építészet van a periférián, és hogy milyet érdemes csinálni. Ahogy szép volt Horvát Lehel kobozzal kísért, szomorú éneke a beszélgetés elején a beharangozott Lajkó Félix-féle zenei felütés helyett, úgy volt szép a két elképzelés közötti különbség: U. Nagy Gábor a közösségről beszélt, és arról, hogy a közösség hozza létre az épületeket, és ez is a hagyomány, nem csak a formák megőrzése, addig a vajdasági Valkay Zoltán a hagyományt említette elsőként, és csak ezután a közösséget; a hagyományos formákat szerinte nem el kell vetni, hanem meg kell tanulni újraolvasni ezekben a beszédes formákban, jelekben. Sok minden más mellett abban is tökéletesen egyetértettek, hogy képükbe egy álmodott, és általuk folyamatosan építgetett „perifériáról” csak épület és táj fér bele, épület vagy táj nem.
Huncut emberek ezek a vajdasági építészek egytől egyig. Őrzik és viszik a világba a hagyományos magyar építészetet, komposztáló pottyantóst sütnek el, ha kell, New Yorkban is akár. Huncutság és becsületes tekintet, lám, megférnek egymás mellett, még ha ez ebben az esetben olyan prózai dolgon is múlik, mint hogy a szalmával bélelt komposztáló budi egy kis csokor levendulával télen-nyáron verhetetlen, és hogy Horvát Lehel egy az egyben úgy néz ki, mint Gryllus Dániel (de még az énekhangja is hasonló). Ahogy azt – az általuk épített szalmakunyhó előtt – egy rögtönzött kora esti kiskoncerten Valkay Zoltán mondta, az építészek között ők a legjobb zenészek, a zenészek között pedig a legjobb építészek. Pióker A. Károly közbevetette, hogy a harmadik pedig Rózsa Sándor. Ezt senki nem értette, de talán nem is volt itt mit érteni: szomorúbbnál szomorúbb dalok kíséretében álldogáltunk az esti Lajkó-Dresch koncertre várva, miközben szinte kivétel nélkül vidámak voltunk. Úgy tűnik, ilyen ez a magyar föld. A vajdasági Valkay Zoltán szájából a féltréfásan kimondott álomigény az egykori-majdani Hun Birodalomra is sokkal szerethetőbb és átélhetőbb volt, mint a Nagy-Magyarország-emblémák Budapesten, fekete izompólókon. Úgy tűnik, ha nem azt mondják el nekünk, hogy mit kell védenünk, hanem azt is, hogy miért érdemes azt védeni, akkor mi talán még védeni is fogjuk. Vályogházzal, zöldből nyert energiával, tájban való gondolkodással – vagy éppen komposztáló budival.

Images_8750
Fotó: Kemencei Ilona
Lajkó Félix, Dresch Mihály, Brasnyó Antal

A vajdasági építészek vidám szomorúságából, kezünkben a gőzölgő dödölével, vonalkódos számítógépes jegyleolvasó rendszeren keresztül lehetett bemenni, amin még a helyi össze-vissza pajtakutya sem tudott átjutni: a biztonsági ember nagyot csapott a szemtelen bliccelni vágyó eb orrára, ami után már senki nem próbálkozott az előrébb tolakodásnél merészebb trükkel. A „security” mögött a maga egyszerű és célszerű dísztelenségével az őriszentpéteri Malom-udvar közepén hatalmas, felül fedett, oldalt embermagasságig falalt, hosszú épület: a Játékszín, benne az egyre gyűlő kíváncsiság és vágy Lajkó Félix és Dresch Mihály zenélésének hallgatását célzón.

Sülyi Péter beköszönőjében, felkonferálásában Weöres Sándort idézte, akinek az útravaló tanácsa egyetlen mondat volt: Ne fontoskodj! Ez volt az utolsó mondat a koncert végéig, amikor ugyanő beszélgetésre, ismerkedésre, időtöltésre invitált a Malomba. A vajdaságiak vidám szomorúságából a zenei koncertre elsőként a szomorúság ért át. Nem csak a Lajkó Félix hegedűjéből kiszeretgetett, kiszaggatott hangok voltak gyönyörűségesen fájdalmasak, de az elsőre színpadra lépő Lajkó Félix és a brácsás, Brasnyó Antal napszemüvege is joggal elkeseríthette azokat, akik látni is szeretik azt, aki zenél. Színház felől érkezők eleinte talán fel-felkaphatták gyanakodva a fejüket, amikor a napszemüveg az első szám közepén látványosan oldalra penderült Lajkó kezéből, vagy amikor a legmagasabb üveghangot – fejét mintha párnára hajtaná a hegedűjére – visszatérően keresztbetört csuklóval kapargatta elő a hangszeréből. Aztán nagyon hamar mindegy lett, hogy mennyi a színpadi kompozíció és mennyi az, ami ott jött létre, mert az, ami az őriszentpéteri Játékszínben látszott és hallatszott augusztus 13-án este, még egy manhattani levendulás budiból nézve is 10 pontos történet.

Az egy-egy dallamra épülő, azokkal játszó, azokban elmerülő és azokból elő-előbukkanó hegedűszó önmagában történés volt: utazás valamiféle szomorúságos Pentatóniában, egzaltált vallomás ugyanonnan. Ha mindez kinyújtott nyelvestül, fennakadt szemestül színjáték, akkor színészként és zenészként, ha nem, akkor önmagában volt „világraszóló” ez az este… még akár idézőjelek nélkül is.

Az is külön történet, ahogy Brasnyó Antal le nem vette tekintetét Lajkó Félixről: ha Lajkó eldobta a napszemüvegét, egy perc múlva rajta sem volt, ha Lajkó pengetett, ő is pengetett, ha Lajkó húzta, ő is húzta, ami annak ellenére volt szép és igaz, hogy a zenei hangzás teltségének nem vált előnyére.

A legszebb történet azonban az volt, ahogy Dresch Mihály egyszer csak megjelent ebben az áttetszően Lajkó Félix felé hajlott térben és helyen, és valamiképpen tengelyévé vált mindannak, ami a színpadon történt. Földig érő, vaskos fahangszere körül középen forogva hol Lajkóval, hol – lefejtve annak tekintetét a hegedűsről – Brasnyóval nézett és zenélt össze, hangokat, hangulatokat adva és kapva, mint aki a maga derűs koncertráltságával próbálta begyébe szívni a sok szomorúságot, ami Lajkó Félix hegedűjéből jön elő, és helyére egy kis mosolyt csenni hegedűre és hegedűsre egyaránt (az utóbbira sikerrel). Játszottak egymással, egy-egy dallammal, zenei ötlettel, zeneszerszámokkal, mintha ott sem lettünk volna. Volt mondandójuk, megbeszélték és megengedték, hogy belehallgassunk, belenézzünk ebbe a beszélgetésbe, ahol bőven volt mit látni és hallani.

Images_8751
Fotó: Gyurkó Zsuzsa
Szalmabálakunyhó-építés

Ha valamelyik fesztivál nem látszik, hát az idei Hétrétország bizonyosan nem. Belebotlani nem lehet, de megtalálni sem könnyű, hiába a sok segítség, hogy eltévedni sem lehet: a Kovács szernél balra, majd a izgága Sanyi bácsinál megint, ott a Pityóka dűlő mellett aztán jobbra. De az építészek kerekasztal-beszélgetése után azt gondolom, hogy ez rendben is van. Nem látszódni akar ez a fesztivál, és még csak talán nem is fesztivált akar, hanem építeni ott helyben kultúrát, házakat, haranglábakat, és némiképpen megbújni a maga tájba komponált szereivel, házbanövő fájával és az Őriszentpéter és Nagyrákos közötti koromsötétben rajzó éjjeli szentjánosbogaraival. Gyöttmenteknek, őslakosoknak csakúgy, mint inne-onnani fesztivállátogatóknak.

Az Őrségbe nem lehet csak úgy berontani, tanulni kell. Én éppen most azt tanulom, hogy a gotthárdi Hársfa-tó varázserdejében hogyan lehet úgy írni, hogy közben darazsak mászkálnak a billentyűzeten. Persze, meg lehet írni egy cikket p betű nélkül is (ezt éppen nem), de van jobb megoldás is: kirakunk valami húsos-cukros dolgot az asztal másik felére, és azzal a darazsak elvannak, amíg odébb nem állnak. Mi pedig itt maradunk.

Címkék

A téma folytatása

Fesztiválképek Hétrétországból (2): Kopogni szabad, de a kutya harap 2011. augusztus 27., 07:07

Szükségek és erények – Sülyi Péter egy fesztiválbrend születéséről 2013. augusztus 15., 12:00

A romláson nyert szabadság - Hétrétország ’13 2013. augusztus 29., 12:00

Gondolkodni a végeken – Hétrétország ’14 2014. augusztus 18., 11:00

Magára találó szűkösség – Hétrétország ’14 2014. augusztus 28., 09:00

Korábbi hírek e témában

Sülyi Péter, Hétrétország: „Akár hétrét hajtva a fesztiválzászlót...” 2011. május 22., 11:00

0 hozzászólás