Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
| Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg. |
► Hogy született az az elhatározás, hogy színésznek mész?
Ficza István (FI): Igazából mindig is ezt kerestem. Általános iskolás korom óta mindig a középpontban szerettem lenni, szerettem szerepelni. Aztán jött a gimi egy másik városban, Komáromban – én Érsekújváron laktam egyébként. A bátyám is odajárt, aki negyedikesként bekerült ott egy amatőr színjátszó körbe, a Gimiszbe. Nekem nagyon tetszett. Visszagondolva úgy tűnik, hogy akarva-akaratlanul azért mentem oda, mert ott volt a Gimisz. Persze ekkor még mindig nem esett le nekem a dolog, abszolúte nem. Pszichológiát, biológiát akartam tanulni. Fel is vettek Pozsonyba tudományos biológia szakra. Nagyon jól is ment a biosz. Aztán jött negyedikben a Gimisz, a Padlást csináltuk, afféle kis amatőr, énekes előadás volt. Élveztem, szerettem csinálni. Végül februárban esett le a tantusz, hogy nagyon jól érzem magam a színpadon. Otthon nem is mertem mondani, hogy ez eszembe jutott, mert anyukám a komáromi színházban dolgozik, ő a varroda vezetője.
► A mai napig?
FI: A mai napig. Emiatt ő nagyon látja ennek a hátterét, főleg azt, hogy milyen egy vidéki színész élete.
► Te egyébként színházi gyerek voltál?
FI: Nem. Bejártam ugyan a színházba, de anyukámhoz, a varrodába. Persze megnéztem az előadásokat is, de sokkal inkább a háttérmunkát láttam. Nem gondolkodtam erről úgy, hogy ha látok egy színészt, az milyen nagy dolog. A színészeket inkább az anyukám kollégáiként kezeltem. Csakhogy negyedikben elkezdtem jól érezni magam a színpadon. Olyan csapat alakult ki, akikkel nagyon jól éreztem magam, szerettem velük lenni – de mire észbe kaptam, addigra lemaradtam a színművészetis felvételikről. Felvettek biológiára Pozsonyba. De közben nyáron titokban eljöttem felvételizni Pestre, a Centrál Színházhoz – azért a bátyámnak elmondtam, hogy valaki tudjon róla a családban. Akkor vette át Puskás Tamás a Vidám Színpadot, és elég jelentős tervek voltak, ennek része volt egy stúdió is. Olyanok voltak ott felvételizni, akiket nem vettek fel harmadrostán a színműre, de jöttek különböző más tanodákból is emberek. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy van ez a lehetőség. Mondom: próbáljuk meg! Gondoltam, ha összejön, akkor lesz közöm ehhez az egészhez, ha nem, akkor megyek Pozsonyba biológiára. Ez augusztusban volt. A felvételin nem tudtam, mit várnak el tőlem, inkább hülyéskedtem a színpadon, de annyira szabad, önfeledt voltam, hogy valahogy felvettek. Az jó érzés volt, hogy a jelentkező 120-ból benne voltam a legjobb hatban, úgy gondoltam, hogy akkor tényleg van valami közöm ehhez. Itt aztán sok mindent megtapasztaltam, mert be voltam osztva munkára, díszítettem, kellékeztem, világítottam.
FI: Igen, ilyen „férfiasabb” dolgokat. Ott sok mindent ígértek, de aztán nem úgy történtek a dolgok, ahogy az ember elképzelte. Nem csalódtam, de a végére már nem volt jó érzés ott lenni. Puskás Tamás megkérdezte az év végén, hogy szeretnék-e maradni, mondtam, hogy nem. Természetesen ekkor én már jelentkeztem Pozsonyba, Kaposvárra és Pestre is. Akkor indított osztályt Zsámbéki Gábor, húsz éves voltam. Ráadásul nekem az elvesztett évek csak szaporodtak, mert évvesztes vagyok, nálunk, Szlovákiában kilenc év az általános, negyedikben pedig nem jelentkeztem a színműre – ez eddig ugye plusz három év – és ráadásul csak negyedszerre vettek fel. Szóval én most már huszonnyolc éves vagyok. De visszatérve, Pozsonyban három rostát végigcsináltam, nem vettek fel, Pesten Zsámbéki pedig az elsőn kirúgott.
► Szerinted miért?
FI: Nagyon sokat készültem, de éretlen voltam. Későn érő típus vagyok. Nem tudtam mit kezdeni a jelenetekkel, a partnerekkel se. Addig tök őszinte meg természetes voltam – legalábbis azt mondták a tanárok. De ez nem ment. Pozsonyban az van, hogy előre megadják a jeleneteket, meg kell tanulni a párbeszédeket, és három nap alatt lezajlik az egész, a három rosta egymás után. Vagyis teljesen más, mint Pesten. Azt hiszem, akkor még egyszerűen éretlen voltam. Kaposváron is harmadrostáztam, de ott úgy mentem be, hogy engem ne ide vegyenek fel.
► Miért?
FI: Ezt nehéz elmondani, mert ennek semmi köze a kaposvári egyetemhez vagy Kaposvárhoz. Egyszerűen Pestet akartam. Felvidéki magyar vagyok, nekem a pesti színészek voltak „a színészek”. Gyerekkoromban az igazi színészek azok voltak, akiket a magyar tévében lehetett látni, mondjuk a Szomszédokban (nevet), nekem ők jelentették azt, hogy színész. Persze ismerek szlovák színészeket is, de nekem nem ők a sztárok. Érdekes, Máté is megkérdezte, hogy Felvidéken hogy állunk Budapesttel, Magyarországgal. Nekem mindig Budapest volt valahogy a főváros. Pozsony az Pozsony, de amint volt valami esemény, ünnep, akkor a családdal Pestre jöttünk.
► A Komáromi Jókai Színházban például nem is érzi az ember, hogy nem Magyarországon van, amiben közrejátszik az is, hogy a határ után van tíz méterrel. Érdekes, hogy a magyar oldalról elég kevesen mennek a szlovákiai komáromi színházba. De ezek szerint nektek teljesen természetes átjönni a Duna túloldalára.
► Akkor ki nem vett fel?
FI: Marton László indított osztályt. Másodrostáig jutottam.
► A Kolibriben mit csináltál?
FI: Megtanultam bábozni. Meg sok alázatot tanultam. Nagyon el voltam keseredve, hogy sehová nem vettek fel, ahová akartam – a Kolibriben viszont nagyon sok lehetőséget kaptam. Rengeteg emberséget tanultam, alázatot, és kaptam lehetőségeket, szerepeket. Gyerekdarabokban játszottam Közben megtartottam a centrálos munkákat, hogy legyen pénzem – abból fizettem a sulit. A Makrancos Katában, a Sok hűhó semmiértben, a Tévedések vígjátékában, a Sors bolondjaiban játszottam. A Kolibriben pedig a gyerekeknek csináltunk előadásokat, ami teljesen más, mint a felnőttközönség. Igazi élmény nekik játszani. Teljesen másképpen reagálnak, mint a felnőttek. A Max és Móricot, ami egy elég durva német mese volt – vér folyt benne, csontok törtek, amit szerintem a magyar gyerek nem úgy vesz, mint a német – nagyon jó előadás volt, nagyon szerettük, igazi lehetőség és nagy feladat volt. De az év végén ismét megpróbáltam a színműt, Gálffi László indított osztályt. A második rostán akkor is kivágtak. Az volt a furcsa, hogy amikor beléptem a felvételire – huszonketten voltunk bent, abból húsz fiú – csupa magas és barna embert láttam. Nagyon megrémültem.
► Úgy tűnik, hogy vannak bizonyos típusok, amiket keresnek.
FI: Szerintem ezt nem veszik észre. Tudat alatti. De ez nem volt felemelő érzés. Eleve egy olyan állapotban van ilyenkor az ember, hogy én például nem találtam be a sötét terembe. Hú… A felvételi az egy külön műfaj, borzasztó. Lehet, hogy csak nekem ilyen, de én ott mindig nagyon betojtam. Főleg a másodrostán. Az elsőn látni a tanárokat, az egy bensőségesebb dolog. A másodikon viszont bent ül az egész tanársereg, akiket nem látsz, de közben ott krákognak a sötétben, szóval szépen tudtodra adják, hogy hát nem vagy jó. Rögtön a pofádba kapod, hogy mi van. Ha az első pillanatban nem varázsolod el azt a negyven embert, akkor buktad a felvételit. A Gálffinál kiakadtam nagyon – azt éreztem, hogy harmadszor vagyok itt, muszáj összejönnie. Nagyon kiborultam utána, nagyon nehezen tudtam összeszedni magam. Már amikor Gálffi Erzsike olvasta fel a neveket az első rosta után és hallottam az enyémet, én úgy menekültem ki, hogy senki ne lássa, hogy folyik a könnyem a boldogságtól. Annyira örültem, hogy talán mégse vagyok olyan béna.
► Pozsonyra már nem adtad be?
FI: Akkor még igen, de úgy mentem felvételizni, hogy nem akartam igazából. Nem is ment. Kaposvár dettó. A kolibris év után sokakat átvettek az Új Színházba, engem is. Harmadszorra összejött, az is. Annyira örültem neki… de amikor bent voltam, akkor már nem is tűnt olyan nagy számnak. De az nagyon jó érzés volt, amikor Victor Ioan Frunză, aki csinálta a Marat/Sade-ot, engem elsőként választott ki a stúdiósok közül. Megvolt hozzá a korom és valamit tudtam játszani tangóharmonikán, mert a gyerekkoromhoz hozzátartozott, hogy egy hangszeren meg kellett tanulnom. A családunkban muszáj volt.
► Miért pont azt választottad?
FI: Anyukám nagynénje tangóharmonika-tanárnő Komáromban, ők beszéltek rá, én zongorát szerettem volna. Szóval Új Színház. Többet vártam tőle, de jó volt, sokat adott. Ott már az volt bennem, mint mindenkiben, hogy akit oda felvesznek, az már fél lábbal az egyetemen van. Ha oda bekerül az ember, akkor az ad valami öntudatot, hogy onnan már tényleg csak egy lépés a színmű. Közben Galkó Balázs már mondta, hogy te vagy a legidősebb – huszonhárom voltam –, gondolkodj el azon, hogy ha nem jön össze a színmű, akkor mit fogsz csinálni. Keressek egyetemet vagy próbáljak vidéki színházakhoz elszerződni, hogy legyen kifutásom – javasolta. Nehéz volt ezzel szembesülni, mert közben valahogy mindig éreztem, hogy ehhez az intézményhez közöm lesz, nekem muszáj oda bekerülnöm. Megkaptam a színész II.-t, de úgy gondoltam, hogy az nekem nem elég. Nekem kellett az egyetemi diploma, hogy igazán színésznek, színművésznek érezhessem magam. A felvételire a Kolibriből Török Ági készített fel – és az Új Színházból szegény Huszár Zsolt. Dicsekedett velem, amikor interjút adott, mutatta, hogy látod, megemlítettelek – a nevemet nem említette, csak azt, hogy egy stúdióst készít fel. Azt hiszem, hogy neki ez jó érzés volt. Aztán fel is vettek. Nagyon szomorú, ami Zsolttal történt. Kellemes dolog visszaemlékezni Zsoltra, ahogy drukkolt nekem, miközben teljesen az ellentétem volt. Ő ilyen kőkemény, határozott, igazi férfi a színpadon, én meg ilyen szétszórt kis nyegle vagyok (írásban visszaadhatatlanul illusztrálja). De ezúton is köszönöm Áginak és Zsoltnak is. Mert végre felvettek.
► Akkor miért vettek föl?
FI: Szerintem segített az Új színházas öntudat. Meg azt éreztem, hogy nincs több kiút, nincs más. Az Új Színházat, a KIMI-t elvégeztem, én már nem tudtam hova menni. Más egyetemhez már nem lesz kedvem, már nem fogok tudni elkezdeni ismét biológiát tanulni, színházakhoz pedig elmenni kilincselni, hogy vagy tetszem valakinek vagy nem, ez a lehetőség nagyon lelombozónak tűnt. Akkor inkább elmegyek kukázni – gondoltam. Lehet, hogy ez a tudat is benne volt. Pedig nem indult könnyen – Máté Gábor indította az osztályt, de az első rostán Székely Gábor volt bent, illetve Fort Kriszta beszédtanár. Máté nem – mert az osztályának volt vizsgája akkor. Emiatt úgy mentem be, hogy engem már ide fel se vesznek, uramisten. Délután bementem – engem mindig délutánra hívtak, mert a felvidéki címem volt megadva –, elmondtam egy monológot – Alceste-et A mizantrópból –, a végén Székely kinézett a szemüvege alól és nagyon kedvesen rám mosolygott: „Hát István, ez elég műanyag. Ezt a Nádasdy-verset, ha lehetne, kicsit természetesebben”. Nagyjából a halál határán valahogy elmondtam a verset, elénekeltem egy dalt és kimentem. Akkor még várt rám egy jelenet, mert ekkor vezették be, hogy jeleneteket kell csinálni az első rostán. Egy totál kezdő, gimnazista lánnyal kerültem össze, és őszintén szólva úgy álltam hozzá, hogy csináljuk meg ezt a jelenetet, én már biztos nem jövök ide, de hátha neked összejön. Elég jó jelenet lett – a visszajelzések alapján is –, de én már azzal a tudattal mentem be, hogy teljesen biztos, hogy nem jutok tovább. Szóval túlestünk rajta, meg se vártam az eredményhirdetést, szépen kimentem a Margitszigetre, elküldtem mindenkinek sms-ben, hogy nem sikerült, majd kinyomtam a telefonomat és bőgtem. Hogy mi lesz velem, itt vagyok huszonhárom évesen, semmi esélyem semmire. Nem láttam jövőképet, semmit, nem tudtam, mi lesz velem. Imádom a színházat, de asszisztensnek vagy súgónak nem akartam elmenni, én színész akartam lenni, ehhez képest minden más semminek tűnt. Estig ott voltam. Akkor bekapcsoltam a mobilomat, és könnyek között elolvastam egy sms-t (sírást imitál): „továbbjutottál, te hülye” (nevet).
► Ez egy igazi nagy fellélegzés. Amit most elmeséltél, az egy komplett film, úgy, ahogy van.
FI: Hosszú volt az útja. De megérte. A mai napig azt mondom, hogy nem tudnék mást csinálni. Pláne, hogy én a jóban is tudok rosszat találni. Olyan még nem volt, hogy a legjobb szerepemben is ne a rosszat keressem. Nagyon pesszimista tudok lenni, nagyon borúlátó…
► De ha ennek ez az eredménye, hogy ilyen kitartó vagy…
FI: Igen, ez engem hajt, inspirál. Ilyen vagyok.
► Amikor bekerültél, megmaradt ez a pesszimizmus?
FI: Az első évben nem, de másodikban visszajött. A harmadik félévünket Moliére-rel töltöttük – és valahogy nem ment. Nagyon rosszul éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni a jelentekkel, a társakkal, akiket hívtam a jelenetembe. Nekem nincs rendezői vénám, érzem a dolgokat, hogy mit lehet ezzel-azzal kezdeni, de átlátni egy jelenetet – arra képtelen vagyok.
► Téged nagyon rendezni kell?
FI: Nem, nem kell nagyon, de kell, aki megadja a fő irányokat, aki vezet. Aki tudja, hogy merre kell menni. Én ezt szeretem. Borzasztó volt az a félév, nagyon megviselt. Aztán jött a negyedik félév a Schroffenstein családdal, ami egy nagyon nehéz szöveg, és kijöttek a beszédhibáim, ami miatt én minden órán csesztetve voltam. De olyan szinten, hogy gyomorgörcssel mentem a vizsgákra (mutatja).
FI: Palóc nyelvjárás, ami egy zártságot jelent. Elharapott [ r] és [l] hangok, szóvégi mássalhangzók hiánya, zárt [ë] és [ä] hangok.
► Ezt sokszor megkaphattad, pont úgy mondod, mint egy diagnózist.
FI: Ezen lehet segíteni, de például a káromkodásnál ma is így beszélek, például a McDonagh-ban lehet hallani is. A káromkodás az nekem – bocsánat – a „mënjetëk a kurvä änyātokbä”.
► Ez milyen ösztönösen jön…
FI: Igen, most is, ha indulatba jövök, ez tör elő belőlem, a színpadon is…
► Ez olyan nagyon ősinek hangzik, olyan mélyről jövő… Mi volt a Schroffenstein családdal?
FI: Ami nagyon inspirált, hogy a vizsgák után kaptam olyan visszajelzést, hogy amit csinálok, tetszik Mácsai Pálnak, aki gyakorlatilag végigkövette az osztályunkat. Máté viszont ritkán dicsért – bár ő nem is szokott, mert ő mindig cinikusan humorizál. De azzal én nem tudok mit kezdeni, soha nem is tudtam. Nekem ez nyomasztó is volt, ha valami kritikát mondott vagy ilyesmit, hogy (Máté Gábor hangján) „hát a tanári karnak tetszettél”, de azt is úgy, hogy benne volt, hogy neki talán nem. A Moliére-félév után viszont nagyon komolyan lecsesztek. Én magam is borzasztónak éreztem magam, de ők még rá is pakoltak azzal, hogy kimondták. Nyomasztó volt. Össze kellett kaparnom magam, valahogy túltenni magam rajta, de aztán be is indult. Azt hiszem ahhoz, hogy sok mindent megtapasztalj, ahhoz egy ilyen félév is hozzátartozik – ma már teljesen másképp állnék hozzá.
► Mi okozta a problémát?
► Mitől lesz jó a jelenet?
FI: Akkor jó, amikor azt érzem, hogy meg tudom élni, hogy benne vagyok. Amikor az én fülemnek is természetes, amit elmondok a számmal.
► Akkor te a megélős színész vagy és nem a reflektív?
FI: Ez szerepfüggő. A Gajevet a Cseresznyéskertben egy ötlet vitte el, egy ilyen Michael Jackson-os figura. Ha megvan a mozdulat, hang, akkor össze tudom rakni az alakot. De Zsótérnál például a gondolat szüli meg a figurát. Hogy pontosan tudom, hogy mit mondok. Helyén van a felkiáltójel, a kérdőjel, a gondolat. Minden szerephez másképp áll az ember és rendezőfüggő is. Dömötör Andrissal nagyon szeretek dolgozni – túlléptem ezen Csehov-dolgon. De a mai napig kiakadnék, ha valaki ezt mondaná nekem. Én tényleg azt érzem, hogy szorgalmas ember vagyok, nem lennék itt, ha nem így lenne, ezért esik ez szarul. De mindegy: ha ezt látták, akkor ezt látták, ezen túl vagyok. Noha mégsem. Szóval szeretek Dömötörrel dolgozni.
► Miért?
FI: Mert belőlem indul ki, és próbál olyan szerepet keresni, amiben megmutathatom, hogy mire vagyok képes. Nagyon odafigyel, igazából mindenki odafigyel mindenkire, de ő a bátyámmal egyidős. Kevés köztünk a korkülönbség, ezért mindig úgy néztem rá… hogy is mondjam? Nem haver, nem barát, de nem is tanár…
► Kolléga?
FI: Nem. Talán munkatárs vagy munkapartner a jó szó. „Ne hülyéskedj, Andris” – neki lehet így mondani, a Gábornak ezt soha nem mondanám. Gáborral a Pengeél közben úgy éreztem magam, mint egy ötéves gyerek. Olyan zavarban voltam néha… „Mutasd meg, István” – mondja, én csak nézek –, „…akkor legalább mondd azt, hogy egyetértesz vele!” – jó, akkor megmutatom. Vele nagyon nehéz dolgoznom.
► Aztán jött az Örkény Színház…
FI: A hülyéje vizsga után Máté Gábor kérdezte, hogy: (Máté Gábor hangján) „István, felhívott a Pali?”. Nézek rá, mondom: nem. „Hát akkor én most elszóltam magam.” De közben már hívtak máshová is harmadikban, ami nagyon jó érzés volt, de valahogy az Örkény tűnt az én utamnak, valahogy ez állt hozzám közel.
► Miért, milyen a te színházad?
FI: Amikor Pestre jöttem, nekem a Katona, az Örkény és a Radnóti volt a színház.
► Mi fogott meg bennük?
FI: Én nem voltam képben a budapesti színházakkal, elkezdtem járni előadásokra. Akkor érzem, hogy megfog, amikor a lelkemet, a szívemet és az agyamat le tudja kötni és gondolkodom utána.
► Tehát nem azt nézted, hogy milyen jók a színészek?
FI: De, azt is. Sőt, nagyon is. De nekem így közben alakult ki, hogy mi az, ami igen és mi az, ami nem. Utóbbiból is voltak élményeim. De tudtam, hogy Mácsai értékeli a munkámat. Persze nagyon örültem volna a Katonának is. De ez olyan, hogy szerencsén is múlik, alkaton is múlik – meg ha belegondolsz, a Katonában harmincvalahányan vannak, míg az Örkényben tizenvalahányan. Lehetőségnek is nagyobb. Másodikban bekerültünk a Homburg hercegbe az Örkényben, és már akkor azt éreztem, hogy itt otthon vagyok. Lehetne az én helyem. Jó színház, családias, nyugodt körülmények. Meg nem kaptam ilyen skatulyázást. Persze, az embernek van egy jelentése a színpadon – csak egy ideig gondolod azt, hogy mindent el tudsz játszani. Egyszer voltunk meghallgatáson Tasnádi Bencével, akitől kértek egy Rómeót és akkor néztem, hogy és én? Nem akarsz féltékeny lenni, de mégis van egy ilyen – hogy bennem miért nem lehet ezt látni? Miért csak a Tybaltot?! Huszonhat évesen mennyi mindent végigcsináltam és mégse jut rólam eszébe valakinek valami főszerep! Húúúúú… (fortyog, aztán nevet) Persze nem ezeken múlik és tudomásul kell venni, hogy van egy jelentése az alkatomnak, a fejemnek. Most is úgy nézek ki, mint egy ősember, így szakállal – a Szüleink szexuális neurózisaiban egy apát játszom – mindig negyven felett kezdődök az egyetemen –, és a szakálltól felnőttesebbnek érzem magam.
► Jársz színházba?
FI: Igen, szeretek. Főleg ha az osztálytársaim játszanak, kíváncsi vagyok rájuk. Jó látni, ahogy dolgoznak. De elérkezett az, hogy most már mindenki a saját útját járja.
► Vonatkoztassunk el az Örkénytől, mindentől. A te közeged, az milyen szerinted? Ha oda szerződhetnél, ahová akarnál, milyen színházat választanál?
FI: Ahol mindent kipróbálhatok és ahol bízik bennem a rendező. Ha másnak nem is jutnék az eszébe, de ő bízna bennem, az nagyon nagy inspiráló erő lenne – akkor én bármit, bármikor. Meg a partnerek. Most a Zsámbéki-osztály csinál egy Bűn és bűnhődést, és elhívtak. Annyira inspiráló az az osztály, hogy alig van időm, de velük bármit, bármikor. Ha ilyen közegben tölti az ember az idejét, az felemelő. Olyan energiákkal dolgoznak, hogy engem is tüzel. Ezt nem mindenhol kapom meg. Jó partnerek kellenek, hogy bízzon is bennük az ember, a jó csapatmunka és egy idő után a szeretetről is szól, hogy szeretnek. De az ellentétek is felhasználhatóak, minden lehet jó, csak inspiráló csapat legyen. Meg ne skatulyázzanak. Megvan, hogy mit jelentesz és ritkán vannak kilengések, mert nem próbálhatsz ki mást. Így persze benne is ragadsz. Jó látni egy-egy kivételt.
► Az Örkényben úgy érzed, hogy beilleszkedtél?
FI: Igen, nekem nagyon tetszik az a közeg.
► Az eddigi előadások közül melyik nőtt a leginkább a szívedhez?
FI: A McDonagh-gyakorlatokat nagyon szeretem, az nekem egy fürdőzés. Érdekes, most volt először a Szüleink szexuális neurózisaiban, hogy úgy pici a szerepem, hogy nem zavar. Az apát játszom, aki keveset beszél, keveset van színpadon, de ez indokolt az előadásban és ettől elfogadtam. Mert én ilyen mocsok vagyok, hogy egy színésznek nem szabad számolnia a mondatait, de én bizony megszámolom. Mérges is voltam ilyenkor mindig, hogy milyen kevés. Jól van, akkor is megmutatom, hogy engem ebben is észrevesznek.
► Ezt így is kell csinálni. Nem is lehet másként, nem?
FI: Ez nagyon inspirál egyébként. Visszatérve az Örkényre: itt fiatalnak számítok és úgy érzem, hogy ettől lesz lehetőségem is sok mindent kipróbálni. Nem mint az osztályban, hogy én vagyok a legidősebb, akkor én leszek mindenkinek az apja és a nagyapja.
► Mit szeretsz az Örkényben? Melyik előadást?
FI: Azt érzem, hogy bízik bennem Pali. Nagyon jó játszani a Finitóban a költőt. Őt szegény Végvári Tamástól Pali vette át, most pedig én csinálom. A hülyéjét is nagyon szeretem, pedig egy kis inast vettem át, de imádom, főleg azt, hogy 17 évest játszhatok benne a második felvonásban. Végre nem az van, hogy negyventől kezdek.
► Mi volt a kihívás?
FI: Az Ágytörténetekben a pedofilos jelenet – egyébként abban mindkét jelenetem egy jutalomjáték a Dömötörtől. Azt az elejétől a végéig fel kellett építeni, mert húsz-huszonöt percesek a jelenetek és a másodikban én beszélek csak. Beszédtechnikailag megcsinálni, végig fenntartani a figyelmet – az kihívás. Ráadásul közben végig dolgoztam az Örkényben, és azt éreztem, hogy kevés időm is van rá. De nagyon szeretem csinálni. És a McDonaghot is, Gothárral szerettem dolgozni.
► Mi lesz? Jövőre szerződtetnek?
FI: Ilyenről szó nincs. Mindig viccelődik ezzel a Mácsai. Nézegetem a képeket kint, és poénkodik, hogy magadat keresed, mi? Nem tudom, majd kiderül. A Zsótér-előadásban is szerepelek majd, lesz idén dolgom. Szaporodnak a feladataim. Novemberben tizenhatot játszom már az Örkényben, ez a gyakorlathoz képest nem is rossz. Bizakodó vagyok. De Bagó tanárnő mindig azt mondta, hogy ki tudja, mi lesz öt év múlva. Én azt érzem, hogy mindenért nagyon keményen megdolgoztam, dupla annyit, mint sokan mások.
► De majd jön az a pillanat, amikor megkapod az oklevelet, ami azért egy nagy útnak a…
FI: …nem lezárása, hanem egy olyan állomás, ami… mondjuk ki: sok szívás van ebben, na.
Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs
| Következik: Huzella Júlia |
A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:
1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia
>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály
Címkék
Ficza István Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem) Örkény István Színház
A téma folytatása
Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00
Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00
Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30
Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30
Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30
Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00
Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00
Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30
Korábbi hírek e témában
Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15
Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30
