Twitter Facebook

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal


2011. október 13., 14:00
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg.

Images_9793
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Ficza István, Simon Zoltán
Csak kis híja volt, hogy Ficza István beiratkozzon a pozsonyi egyetem tudományos biológia szakára. De egy színjátszóköri előadás a gimnázium utolsó évében mindent megváltoztatott az életében…

Hogy született az az elhatározás, hogy színésznek mész?

Ficza István (FI): Igazából mindig is ezt kerestem. Általános iskolás korom óta mindig a középpontban szerettem lenni, szerettem szerepelni. Aztán jött a gimi egy másik városban, Komáromban – én Érsekújváron laktam egyébként. A bátyám is odajárt, aki negyedikesként bekerült ott egy amatőr színjátszó körbe, a Gimiszbe. Nekem nagyon tetszett. Visszagondolva úgy tűnik, hogy akarva-akaratlanul azért mentem oda, mert ott volt a Gimisz. Persze ekkor még mindig nem esett le nekem a dolog, abszolúte nem. Pszichológiát, biológiát akartam tanulni. Fel is vettek Pozsonyba tudományos biológia szakra. Nagyon jól is ment a biosz. Aztán jött negyedikben a Gimisz, a Padlást csináltuk, afféle kis amatőr, énekes előadás volt. Élveztem, szerettem csinálni. Végül februárban esett le a tantusz, hogy nagyon jól érzem magam a színpadon. Otthon nem is mertem mondani, hogy ez eszembe jutott, mert anyukám a komáromi színházban dolgozik, ő a varroda vezetője.

A mai napig?

FI: A mai napig. Emiatt ő nagyon látja ennek a hátterét, főleg azt, hogy milyen egy vidéki színész élete.

Te egyébként színházi gyerek voltál?

FI: Nem. Bejártam ugyan a színházba, de anyukámhoz, a varrodába. Persze megnéztem az előadásokat is, de sokkal inkább a háttérmunkát láttam. Nem gondolkodtam erről úgy, hogy ha látok egy színészt, az milyen nagy dolog. A színészeket inkább az anyukám kollégáiként kezeltem. Csakhogy negyedikben elkezdtem jól érezni magam a színpadon. Olyan csapat alakult ki, akikkel nagyon jól éreztem magam, szerettem velük lenni – de mire észbe kaptam, addigra lemaradtam a színművészetis felvételikről. Felvettek biológiára Pozsonyba. De közben nyáron titokban eljöttem felvételizni Pestre, a Centrál Színházhoz – azért a bátyámnak elmondtam, hogy valaki tudjon róla a családban. Akkor vette át Puskás Tamás a Vidám Színpadot, és elég jelentős tervek voltak, ennek része volt egy stúdió is. Olyanok voltak ott felvételizni, akiket nem vettek fel harmadrostán a színműre, de jöttek különböző más tanodákból is emberek. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy van ez a lehetőség. Mondom: próbáljuk meg! Gondoltam, ha összejön, akkor lesz közöm ehhez az egészhez, ha nem, akkor megyek Pozsonyba biológiára. Ez augusztusban volt. A felvételin nem tudtam, mit várnak el tőlem, inkább hülyéskedtem a színpadon, de annyira szabad, önfeledt voltam, hogy valahogy felvettek. Az jó érzés volt, hogy a jelentkező 120-ból benne voltam a legjobb hatban, úgy gondoltam, hogy akkor tényleg van valami közöm ehhez. Itt aztán sok mindent megtapasztaltam, mert be voltam osztva munkára, díszítettem, kellékeztem, világítottam.

Images_3351
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Huzella Júlia, Ficza István, Kovács Gergely
Akkor te ugyanúgy kapcsolatba kerültél ezzel, mint anyukád – csak nem a varrodában, hanem minden mást kipróbáltál.

FI: Igen, ilyen „férfiasabb” dolgokat. Ott sok mindent ígértek, de aztán nem úgy történtek a dolgok, ahogy az ember elképzelte. Nem csalódtam, de a végére már nem volt jó érzés ott lenni. Puskás Tamás megkérdezte az év végén, hogy szeretnék-e maradni, mondtam, hogy nem. Természetesen ekkor én már jelentkeztem Pozsonyba, Kaposvárra és Pestre is. Akkor indított osztályt Zsámbéki Gábor, húsz éves voltam. Ráadásul nekem az elvesztett évek csak szaporodtak, mert évvesztes vagyok, nálunk, Szlovákiában kilenc év az általános, negyedikben pedig nem jelentkeztem a színműre – ez eddig ugye plusz három év – és ráadásul csak negyedszerre vettek fel. Szóval én most már huszonnyolc éves vagyok. De visszatérve, Pozsonyban három rostát végigcsináltam, nem vettek fel, Pesten Zsámbéki pedig az elsőn kirúgott.

Szerinted miért?

FI: Nagyon sokat készültem, de éretlen voltam. Későn érő típus vagyok. Nem tudtam mit kezdeni a jelenetekkel, a partnerekkel se. Addig tök őszinte meg természetes voltam – legalábbis azt mondták a tanárok. De ez nem ment. Pozsonyban az van, hogy előre megadják a jeleneteket, meg kell tanulni a párbeszédeket, és három nap alatt lezajlik az egész, a három rosta egymás után. Vagyis teljesen más, mint Pesten. Azt hiszem, akkor még egyszerűen éretlen voltam. Kaposváron is harmadrostáztam, de ott úgy mentem be, hogy engem ne ide vegyenek fel.

Miért?

FI: Ezt nehéz elmondani, mert ennek semmi köze a kaposvári egyetemhez vagy Kaposvárhoz. Egyszerűen Pestet akartam. Felvidéki magyar vagyok, nekem a pesti színészek voltak „a színészek”. Gyerekkoromban az igazi színészek azok voltak, akiket a magyar tévében lehetett látni, mondjuk a Szomszédokban (nevet), nekem ők jelentették azt, hogy színész. Persze ismerek szlovák színészeket is, de nekem nem ők a sztárok. Érdekes, Máté is megkérdezte, hogy Felvidéken hogy állunk Budapesttel, Magyarországgal. Nekem mindig Budapest volt valahogy a főváros. Pozsony az Pozsony, de amint volt valami esemény, ünnep, akkor a családdal Pestre jöttünk.

A Komáromi Jókai Színházban például nem is érzi az ember, hogy nem Magyarországon van, amiben közrejátszik az is, hogy a határ után van tíz méterrel. Érdekes, hogy a magyar oldalról elég kevesen mennek a szlovákiai komáromi színházba. De ezek szerint nektek teljesen természetes átjönni a Duna túloldalára.

Images_9796
Fotó: Hrotkó Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Ficza István, Tóth Eszter (próbafotó)
FI: Teljesen. Pozsony esetében is úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha Pestre járhatnék. Szóval a Centrál után jelentkeztem a Keleti István Művészeti Iskolába, a KIMI-be, a Pesti Magyar Akadémiára és az Új Színház stúdiójába. Az utóbbi kettőnél az első fordulón kivágtak, a KIMI-be – ahová nem akartam olyan nagyon – viszont felvettek. Egy évet töltöttem ott. Az első általános évben elmélet van a KIMI-ben, utána pedig lehet menni gyakorlatra a Bárkara vagy az Új Színházhoz vagy a Kolibrihez. Úgyhogy másodikban az Új Színházhoz jelentkeztem, ahol egyébként ki is választott Gosztonyi tanár úr, mert a KIMI-ben tetszettem neki. Eljutottam a másodrostáig – de szintén nem vettek fel. Megint kétségbe estem. A Bárka nem indított osztályt, úgyhogy maradt a Kolibri. Közben a KIMI-ből természetesen jelentkeztem a Színműre is, szintén nem vettek fel.

Akkor ki nem vett fel?

FI: Marton László indított osztályt. Másodrostáig jutottam.

A Kolibriben mit csináltál?

FI: Megtanultam bábozni. Meg sok alázatot tanultam. Nagyon el voltam keseredve, hogy sehová nem vettek fel, ahová akartam – a Kolibriben viszont nagyon sok lehetőséget kaptam. Rengeteg emberséget tanultam, alázatot, és kaptam lehetőségeket, szerepeket. Gyerekdarabokban játszottam Közben megtartottam a centrálos munkákat, hogy legyen pénzem – abból fizettem a sulit. A Makrancos Katában, a Sok hűhó semmiértben, a Tévedések vígjátékában, a Sors bolondjaiban játszottam. A Kolibriben pedig a gyerekeknek csináltunk előadásokat, ami teljesen más, mint a felnőttközönség. Igazi élmény nekik játszani. Teljesen másképpen reagálnak, mint a felnőttek. A Max és Móricot, ami egy elég durva német mese volt – vér folyt benne, csontok törtek, amit szerintem a magyar gyerek nem úgy vesz, mint a német – nagyon jó előadás volt, nagyon szerettük, igazi lehetőség és nagy feladat volt. De az év végén ismét megpróbáltam a színműt, Gálffi László indított osztályt. A második rostán akkor is kivágtak. Az volt a furcsa, hogy amikor beléptem a felvételire – huszonketten voltunk bent, abból húsz fiú – csupa magas és barna embert láttam. Nagyon megrémültem.

Images_9800
Fotó: Solymosi Attila
Túl a Maszat-hegyen - középen: Ficza István

Úgy tűnik, hogy vannak bizonyos típusok, amiket keresnek.

FI: Szerintem ezt nem veszik észre. Tudat alatti. De ez nem volt felemelő érzés. Eleve egy olyan állapotban van ilyenkor az ember, hogy én például nem találtam be a sötét terembe. Hú… A felvételi az egy külön műfaj, borzasztó. Lehet, hogy csak nekem ilyen, de én ott mindig nagyon betojtam. Főleg a másodrostán. Az elsőn látni a tanárokat, az egy bensőségesebb dolog. A másodikon viszont bent ül az egész tanársereg, akiket nem látsz, de közben ott krákognak a sötétben, szóval szépen tudtodra adják, hogy hát nem vagy jó. Rögtön a pofádba kapod, hogy mi van. Ha az első pillanatban nem varázsolod el azt a negyven embert, akkor buktad a felvételit. A Gálffinál kiakadtam nagyon – azt éreztem, hogy harmadszor vagyok itt, muszáj összejönnie. Nagyon kiborultam utána, nagyon nehezen tudtam összeszedni magam. Már amikor Gálffi Erzsike olvasta fel a neveket az első rosta után és hallottam az enyémet, én úgy menekültem ki, hogy senki ne lássa, hogy folyik a könnyem a boldogságtól. Annyira örültem, hogy talán mégse vagyok olyan béna.

Pozsonyra már nem adtad be?

FI: Akkor még igen, de úgy mentem felvételizni, hogy nem akartam igazából. Nem is ment. Kaposvár dettó. A kolibris év után sokakat átvettek az Új Színházba, engem is. Harmadszorra összejött, az is. Annyira örültem neki… de amikor bent voltam, akkor már nem is tűnt olyan nagy számnak. De az nagyon jó érzés volt, amikor Victor Ioan Frunză, aki csinálta a Marat/Sade-ot, engem elsőként választott ki a stúdiósok közül. Megvolt hozzá a korom és valamit tudtam játszani tangóharmonikán, mert a gyerekkoromhoz hozzátartozott, hogy egy hangszeren meg kellett tanulnom. A családunkban muszáj volt.

Miért pont azt választottad?

FI: Anyukám nagynénje tangóharmonika-tanárnő Komáromban, ők beszéltek rá, én zongorát szerettem volna. Szóval Új Színház. Többet vártam tőle, de jó volt, sokat adott. Ott már az volt bennem, mint mindenkiben, hogy akit oda felvesznek, az már fél lábbal az egyetemen van. Ha oda bekerül az ember, akkor az ad valami öntudatot, hogy onnan már tényleg csak egy lépés a színmű. Közben Galkó Balázs már mondta, hogy te vagy a legidősebb – huszonhárom voltam –, gondolkodj el azon, hogy ha nem jön össze a színmű, akkor mit fogsz csinálni. Keressek egyetemet vagy próbáljak vidéki színházakhoz elszerződni, hogy legyen kifutásom – javasolta. Nehéz volt ezzel szembesülni, mert közben valahogy mindig éreztem, hogy ehhez az intézményhez közöm lesz, nekem muszáj oda bekerülnöm. Megkaptam a színész II.-t, de úgy gondoltam, hogy az nekem nem elég. Nekem kellett az egyetemi diploma, hogy igazán színésznek, színművésznek érezhessem magam. A felvételire a Kolibriből Török Ági készített fel – és az Új Színházból szegény Huszár Zsolt. Dicsekedett velem, amikor interjút adott, mutatta, hogy látod, megemlítettelek – a nevemet nem említette, csak azt, hogy egy stúdióst készít fel. Azt hiszem, hogy neki ez jó érzés volt. Aztán fel is vettek. Nagyon szomorú, ami Zsolttal történt. Kellemes dolog visszaemlékezni Zsoltra, ahogy drukkolt nekem, miközben teljesen az ellentétem volt. Ő ilyen kőkemény, határozott, igazi férfi a színpadon, én meg ilyen szétszórt kis nyegle vagyok (írásban visszaadhatatlanul illusztrálja). De ezúton is köszönöm Áginak és Zsoltnak is. Mert végre felvettek.

Images_9802
Fotó: Solymosi Attila
McDonagh-gyakorlatok - Rétfalvi Tamás, Ficza István

Akkor miért vettek föl?

FI: Szerintem segített az Új színházas öntudat. Meg azt éreztem, hogy nincs több kiút, nincs más. Az Új Színházat, a KIMI-t elvégeztem, én már nem tudtam hova menni. Más egyetemhez már nem lesz kedvem, már nem fogok tudni elkezdeni ismét biológiát tanulni, színházakhoz pedig elmenni kilincselni, hogy vagy tetszem valakinek vagy nem, ez a lehetőség nagyon lelombozónak tűnt. Akkor inkább elmegyek kukázni – gondoltam. Lehet, hogy ez a tudat is benne volt. Pedig nem indult könnyen – Máté Gábor indította az osztályt, de az első rostán Székely Gábor volt bent, illetve Fort Kriszta beszédtanár. Máté nem – mert az osztályának volt vizsgája akkor. Emiatt úgy mentem be, hogy engem már ide fel se vesznek, uramisten. Délután bementem – engem mindig délutánra hívtak, mert a felvidéki címem volt megadva –, elmondtam egy monológot – Alceste-et A mizantrópból –, a végén Székely kinézett a szemüvege alól és nagyon kedvesen rám mosolygott: „Hát István, ez elég műanyag. Ezt a Nádasdy-verset, ha lehetne, kicsit természetesebben”. Nagyjából a halál határán valahogy elmondtam a verset, elénekeltem egy dalt és kimentem. Akkor még várt rám egy jelenet, mert ekkor vezették be, hogy jeleneteket kell csinálni az első rostán. Egy totál kezdő, gimnazista lánnyal kerültem össze, és őszintén szólva úgy álltam hozzá, hogy csináljuk meg ezt a jelenetet, én már biztos nem jövök ide, de hátha neked összejön. Elég jó jelenet lett – a visszajelzések alapján is –, de én már azzal a tudattal mentem be, hogy teljesen biztos, hogy nem jutok tovább. Szóval túlestünk rajta, meg se vártam az eredményhirdetést, szépen kimentem a Margitszigetre, elküldtem mindenkinek sms-ben, hogy nem sikerült, majd kinyomtam a telefonomat és bőgtem. Hogy mi lesz velem, itt vagyok huszonhárom évesen, semmi esélyem semmire. Nem láttam jövőképet, semmit, nem tudtam, mi lesz velem. Imádom a színházat, de asszisztensnek vagy súgónak nem akartam elmenni, én színész akartam lenni, ehhez képest minden más semminek tűnt. Estig ott voltam. Akkor bekapcsoltam a mobilomat, és könnyek között elolvastam egy sms-t (sírást imitál): „továbbjutottál, te hülye” (nevet).

Images_6407
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Tasnádi Bence, Ficza István
A második fordulónál Osztrovszkij Viharjából mondtam egy monológot, Rába Roland volt bent partnerként, hogy segítsen. Mindenki nézett rám, hogy mit nyavalyog itt ez a gyerek. Tényleg szarul mondtam, nyivákoltam össze-vissza. Volt egy cseh mazurkám, amit vittem énekelni. Akkor a Máté azt kérdezte, hogy (Máté Gábor hangján) „Te csehszlovák vagy?” Mondom: az már Szlovákia, de igen. „Na, akkor énekeld el!” Elénekeltem, és az a dal valahogy segített rajtam. Kértek még egy Parti Nagy-novellát, amit palócosan adtam elő. Ott éreztem, hogy megfogtam őket. De eleve úgy mentem be, hogy muszáj, mert ha most nem fognak felvenni, akkor meghalok. Az Osztrovszkij nagyon szarul sikerült, de amikor előkerült a mazurka, eszembe jutott, hogy Máténak eddig minden osztályában volt szlovákiai magyar, tehát lehet esélyem. Persze rögtön az is beugrott, hogy Borbély Alexandra szintén felvidéki, akkor úristen, ketten egy osztályban már nem lehetünk. De talán mégis, mert ő lány – mindjárt ilyeneket kezdtem el kombinálni. Mindentől féltem. De továbbjutottam. A másodrosta után behívott Máté és mondta, hogy elég vacak volt, amit csináltam, de szerencsém, hogy a Parti Nagy-szöveget elmondtam. Így mentem harmadrostázni. Ott már az első naptól fogva az összes jelenetem tetszett nekik. Emiatt nagyon jó érzés volt, ráadásul a vizsgán – a harmadrosta végén van egy vizsga – is jól ment az összes jelenetem. Mindenkinek van olyan, hogy egy-egy gyengébben sikerül, nekem – úgy éreztem – nem volt. Azt gondoltam, hogy ha most nem, akkor soha. Lehet, hogy önteltnek tűnök ezáltal, de úgy éreztem, hogy jól csinálják a többiek, de nem csinálják jobban, mint én. Egységes színvonalúnak láttam a csapatot… pedig már mentek a pletykák, hogy van „egy kis Soós Imre” köztünk, meg ilyen marhaságok. Emlékszem, nagyon sokat, valami négy vagy öt órán keresztül vártunk az eredményre. És akkor kimondták a nevemet. Meg se hallottam, fel se fogtam, csak másnap, hogy uramisten, mennyi munkám van benne – és végre összejött. Ráadásul a Máté Gábor osztályába!

Ez egy igazi nagy fellélegzés. Amit most elmeséltél, az egy komplett film, úgy, ahogy van.

FI: Hosszú volt az útja. De megérte. A mai napig azt mondom, hogy nem tudnék mást csinálni. Pláne, hogy én a jóban is tudok rosszat találni. Olyan még nem volt, hogy a legjobb szerepemben is ne a rosszat keressem. Nagyon pesszimista tudok lenni, nagyon borúlátó…

De ha ennek ez az eredménye, hogy ilyen kitartó vagy…

FI: Igen, ez engem hajt, inspirál. Ilyen vagyok.

Amikor bekerültél, megmaradt ez a pesszimizmus?

FI: Az első évben nem, de másodikban visszajött. A harmadik félévünket Moliére-rel töltöttük – és valahogy nem ment. Nagyon rosszul éreztem magam, nem tudtam mit kezdeni a jelentekkel, a társakkal, akiket hívtam a jelenetembe. Nekem nincs rendezői vénám, érzem a dolgokat, hogy mit lehet ezzel-azzal kezdeni, de átlátni egy jelenetet – arra képtelen vagyok.

Téged nagyon rendezni kell?

FI: Nem, nem kell nagyon, de kell, aki megadja a fő irányokat, aki vezet. Aki tudja, hogy merre kell menni. Én ezt szeretem. Borzasztó volt az a félév, nagyon megviselt. Aztán jött a negyedik félév a Schroffenstein családdal, ami egy nagyon nehéz szöveg, és kijöttek a beszédhibáim, ami miatt én minden órán csesztetve voltam. De olyan szinten, hogy gyomorgörcssel mentem a vizsgákra (mutatja).

Images_1239
McDonagh-gyakorlatok - Rétfalvi Tamás, Ficza István
Mik voltak ezek?

FI: Palóc nyelvjárás, ami egy zártságot jelent. Elharapott [ r] és [l] hangok, szóvégi mássalhangzók hiánya, zárt [ë] és [ä] hangok.

Ezt sokszor megkaphattad, pont úgy mondod, mint egy diagnózist.

FI: Ezen lehet segíteni, de például a káromkodásnál ma is így beszélek, például a McDonagh-ban lehet hallani is. A káromkodás az nekem – bocsánat – a „mënjetëk a kurvä änyātokbä”.

Ez milyen ösztönösen jön…

FI: Igen, most is, ha indulatba jövök, ez tör elő belőlem, a színpadon is…

Ez olyan nagyon ősinek hangzik, olyan mélyről jövő… Mi volt a Schroffenstein családdal?

FI: Ami nagyon inspirált, hogy a vizsgák után kaptam olyan visszajelzést, hogy amit csinálok, tetszik Mácsai Pálnak, aki gyakorlatilag végigkövette az osztályunkat. Máté viszont ritkán dicsért – bár ő nem is szokott, mert ő mindig cinikusan humorizál. De azzal én nem tudok mit kezdeni, soha nem is tudtam. Nekem ez nyomasztó is volt, ha valami kritikát mondott vagy ilyesmit, hogy (Máté Gábor hangján) „hát a tanári karnak tetszettél”, de azt is úgy, hogy benne volt, hogy neki talán nem. A Moliére-félév után viszont nagyon komolyan lecsesztek. Én magam is borzasztónak éreztem magam, de ők még rá is pakoltak azzal, hogy kimondták. Nyomasztó volt. Össze kellett kaparnom magam, valahogy túltenni magam rajta, de aztán be is indult. Azt hiszem ahhoz, hogy sok mindent megtapasztalj, ahhoz egy ilyen félév is hozzátartozik – ma már teljesen másképp állnék hozzá.

Mi okozta a problémát?

Images_9803
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Ficza István
FI: Egyre tehetségtelenebbnek éreztem magam, mert nem úgy sikerültek ezek a jelenetek, ahogy elképzeltem. A legfőbb baj talán az volt, amikor láttam, hogy valakinek jobban megy. Összehasonlítgattam magam – és ez egy színésznél borzasztó: hú, neki jobban megy?, akkor őt most jobban fogják szeretni?, ő most nagyon meg lett dicsérve, jaj! Egyre nagyobb görcs, egyre nagyobb görcs – és oda jutsz, hogy blokk. Még egy Molière-jelenetet megnézünk és nekem végem van. Legszívesebben felgyújtottam volna a Molière-kötetet. Közben meg sok jelenetben voltam benne, pláne ahhoz képest, hogy azt éreztem, milyen szarul megy. Amikor más jelenetébe kerültem be, az jó volt, mert tudtam, mi a dolgom, de amikor saját magadnak kell megcsinálni egy jelenetet és át kell látnod és magadat is rendezned kell és az osztálytársadat is rendezned kell és még egy figurát is kell hoznod és akkor még hozzáhasonlítod magad másokhoz és persze a beszédprobléma – (fúj egyet) húúúúúú… Közben pedig olyan képet alkottak rólam a tanárok, hogy lusta vagyok. Mondták is többször: „István, kéne még jeleneteket hozni” – én viszont nem mondtam el nekik, hogy milyen problémáim vannak. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, még ma se igazán. Aztán harmadikban, amikor kezdődött a Csehov-vizsga Dömötör Andrissal, mutattam neki egy Trepljovot. Mondta, hogy ez milyen jó – de miért nem dolgoztam másodikban? Mondom: Mi van? Erre ő: hogy én ilyen lusta, meg olyan lusta vagyok. Hogy én? Na… úgy felkaptam a vizet, hogy attól kezdve nem foglalkoztam semmivel, csak magammal és csináltam a dolgomat. Be is indult az egész – onnan kezdve csak jó visszajelzéseket kaptam. Ez kellett. De, hogy én vagyok a lusta? Aki a legtöbbet szenvedtem ezzel? Aki egymagamban jöttem be éjjelenként, hogy egymagamban lejárjam a jeleneteket? Ugyanis addig mondtam a beszédfeladatokat, amíg jónak nem éreztem.

Mitől lesz jó a jelenet?

FI: Akkor jó, amikor azt érzem, hogy meg tudom élni, hogy benne vagyok. Amikor az én fülemnek is természetes, amit elmondok a számmal.

Akkor te a megélős színész vagy és nem a reflektív?

FI: Ez szerepfüggő. A Gajevet a Cseresznyéskertben egy ötlet vitte el, egy ilyen Michael Jackson-os figura. Ha megvan a mozdulat, hang, akkor össze tudom rakni az alakot. De Zsótérnál például a gondolat szüli meg a figurát. Hogy pontosan tudom, hogy mit mondok. Helyén van a felkiáltójel, a kérdőjel, a gondolat. Minden szerephez másképp áll az ember és rendezőfüggő is. Dömötör Andrissal nagyon szeretek dolgozni – túlléptem ezen Csehov-dolgon. De a mai napig kiakadnék, ha valaki ezt mondaná nekem. Én tényleg azt érzem, hogy szorgalmas ember vagyok, nem lennék itt, ha nem így lenne, ezért esik ez szarul. De mindegy: ha ezt látták, akkor ezt látták, ezen túl vagyok. Noha mégsem. Szóval szeretek Dömötörrel dolgozni.

Miért?

FI: Mert belőlem indul ki, és próbál olyan szerepet keresni, amiben megmutathatom, hogy mire vagyok képes. Nagyon odafigyel, igazából mindenki odafigyel mindenkire, de ő a bátyámmal egyidős. Kevés köztünk a korkülönbség, ezért mindig úgy néztem rá… hogy is mondjam? Nem haver, nem barát, de nem is tanár…

Kolléga?

FI: Nem. Talán munkatárs vagy munkapartner a jó szó. „Ne hülyéskedj, Andris” – neki lehet így mondani, a Gábornak ezt soha nem mondanám. Gáborral a Pengeél közben úgy éreztem magam, mint egy ötéves gyerek. Olyan zavarban voltam néha… „Mutasd meg, István” – mondja, én csak nézek –, „…akkor legalább mondd azt, hogy egyetértesz vele!” – jó, akkor megmutatom. Vele nagyon nehéz dolgoznom.

Images_4712
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Rétfalvi Tamás, Kovács Gergely, Ficza István

Aztán jött az Örkény Színház…

FI: A hülyéje vizsga után Máté Gábor kérdezte, hogy: (Máté Gábor hangján) „István, felhívott a Pali?”. Nézek rá, mondom: nem. „Hát akkor én most elszóltam magam.” De közben már hívtak máshová is harmadikban, ami nagyon jó érzés volt, de valahogy az Örkény tűnt az én utamnak, valahogy ez állt hozzám közel.

Miért, milyen a te színházad?

FI: Amikor Pestre jöttem, nekem a Katona, az Örkény és a Radnóti volt a színház.

Mi fogott meg bennük?

FI: Én nem voltam képben a budapesti színházakkal, elkezdtem járni előadásokra. Akkor érzem, hogy megfog, amikor a lelkemet, a szívemet és az agyamat le tudja kötni és gondolkodom utána.

Tehát nem azt nézted, hogy milyen jók a színészek?

FI: De, azt is. Sőt, nagyon is. De nekem így közben alakult ki, hogy mi az, ami igen és mi az, ami nem. Utóbbiból is voltak élményeim. De tudtam, hogy Mácsai értékeli a munkámat. Persze nagyon örültem volna a Katonának is. De ez olyan, hogy szerencsén is múlik, alkaton is múlik – meg ha belegondolsz, a Katonában harmincvalahányan vannak, míg az Örkényben tizenvalahányan. Lehetőségnek is nagyobb. Másodikban bekerültünk a Homburg hercegbe az Örkényben, és már akkor azt éreztem, hogy itt otthon vagyok. Lehetne az én helyem. Jó színház, családias, nyugodt körülmények. Meg nem kaptam ilyen skatulyázást. Persze, az embernek van egy jelentése a színpadon – csak egy ideig gondolod azt, hogy mindent el tudsz játszani. Egyszer voltunk meghallgatáson Tasnádi Bencével, akitől kértek egy Rómeót és akkor néztem, hogy és én? Nem akarsz féltékeny lenni, de mégis van egy ilyen – hogy bennem miért nem lehet ezt látni? Miért csak a Tybaltot?! Huszonhat évesen mennyi mindent végigcsináltam és mégse jut rólam eszébe valakinek valami főszerep! Húúúúú… (fortyog, aztán nevet) Persze nem ezeken múlik és tudomásul kell venni, hogy van egy jelentése az alkatomnak, a fejemnek. Most is úgy nézek ki, mint egy ősember, így szakállal – a Szüleink szexuális neurózisaiban egy apát játszom – mindig negyven felett kezdődök az egyetemen –, és a szakálltól felnőttesebbnek érzem magam.

Images_5848
Fotó: Dudás Ernő
János király - hátul: Ficza István, Gálffi László, elöl: Szandtner Anna

Jársz színházba?

FI: Igen, szeretek. Főleg ha az osztálytársaim játszanak, kíváncsi vagyok rájuk. Jó látni, ahogy dolgoznak. De elérkezett az, hogy most már mindenki a saját útját járja.

Vonatkoztassunk el az Örkénytől, mindentől. A te közeged, az milyen szerinted? Ha oda szerződhetnél, ahová akarnál, milyen színházat választanál?

FI: Ahol mindent kipróbálhatok és ahol bízik bennem a rendező. Ha másnak nem is jutnék az eszébe, de ő bízna bennem, az nagyon nagy inspiráló erő lenne – akkor én bármit, bármikor. Meg a partnerek. Most a Zsámbéki-osztály csinál egy Bűn és bűnhődést, és elhívtak. Annyira inspiráló az az osztály, hogy alig van időm, de velük bármit, bármikor. Ha ilyen közegben tölti az ember az idejét, az felemelő. Olyan energiákkal dolgoznak, hogy engem is tüzel. Ezt nem mindenhol kapom meg. Jó partnerek kellenek, hogy bízzon is bennük az ember, a jó csapatmunka és egy idő után a szeretetről is szól, hogy szeretnek. De az ellentétek is felhasználhatóak, minden lehet jó, csak inspiráló csapat legyen. Meg ne skatulyázzanak. Megvan, hogy mit jelentesz és ritkán vannak kilengések, mert nem próbálhatsz ki mást. Így persze benne is ragadsz. Jó látni egy-egy kivételt.

Az Örkényben úgy érzed, hogy beilleszkedtél?

FI: Igen, nekem nagyon tetszik az a közeg.

Images_9797
Fotó: Hrotkó Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Ficza István, Tóth Eszter, Huzella Júlia (próbafotó)

Az eddigi előadások közül melyik nőtt a leginkább a szívedhez?

FI: A McDonagh-gyakorlatokat nagyon szeretem, az nekem egy fürdőzés. Érdekes, most volt először a Szüleink szexuális neurózisaiban, hogy úgy pici a szerepem, hogy nem zavar. Az apát játszom, aki keveset beszél, keveset van színpadon, de ez indokolt az előadásban és ettől elfogadtam. Mert én ilyen mocsok vagyok, hogy egy színésznek nem szabad számolnia a mondatait, de én bizony megszámolom. Mérges is voltam ilyenkor mindig, hogy milyen kevés. Jól van, akkor is megmutatom, hogy engem ebben is észrevesznek.

Ezt így is kell csinálni. Nem is lehet másként, nem?

FI: Ez nagyon inspirál egyébként. Visszatérve az Örkényre: itt fiatalnak számítok és úgy érzem, hogy ettől lesz lehetőségem is sok mindent kipróbálni. Nem mint az osztályban, hogy én vagyok a legidősebb, akkor én leszek mindenkinek az apja és a nagyapja.

Mit szeretsz az Örkényben? Melyik előadást?

FI: Azt érzem, hogy bízik bennem Pali. Nagyon jó játszani a Finitóban a költőt. Őt szegény Végvári Tamástól Pali vette át, most pedig én csinálom. A hülyéjét is nagyon szeretem, pedig egy kis inast vettem át, de imádom, főleg azt, hogy 17 évest játszhatok benne a második felvonásban. Végre nem az van, hogy negyventől kezdek.

Images_6419
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Ficza István, Simon Zoltán

Mi volt a kihívás?

FI: Az Ágytörténetekben a pedofilos jelenet – egyébként abban mindkét jelenetem egy jutalomjáték a Dömötörtől. Azt az elejétől a végéig fel kellett építeni, mert húsz-huszonöt percesek a jelenetek és a másodikban én beszélek csak. Beszédtechnikailag megcsinálni, végig fenntartani a figyelmet – az kihívás. Ráadásul közben végig dolgoztam az Örkényben, és azt éreztem, hogy kevés időm is van rá. De nagyon szeretem csinálni. És a McDonaghot is, Gothárral szerettem dolgozni.

Mi lesz? Jövőre szerződtetnek?

FI: Ilyenről szó nincs. Mindig viccelődik ezzel a Mácsai. Nézegetem a képeket kint, és poénkodik, hogy magadat keresed, mi? Nem tudom, majd kiderül. A Zsótér-előadásban is szerepelek majd, lesz idén dolgom. Szaporodnak a feladataim. Novemberben tizenhatot játszom már az Örkényben, ez a gyakorlathoz képest nem is rossz. Bizakodó vagyok. De Bagó tanárnő mindig azt mondta, hogy ki tudja, mi lesz öt év múlva. Én azt érzem, hogy mindenért nagyon keményen megdolgoztam, dupla annyit, mint sokan mások.

De majd jön az a pillanat, amikor megkapod az oklevelet, ami azért egy nagy útnak a…

FI: …nem lezárása, hanem egy olyan állomás, ami… mondjuk ki: sok szívás van ebben, na.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

Következik: Huzella Júlia


A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Ficza István Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem) Örkény István Színház

A téma folytatása

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

0 hozzászólás