Twitter Facebook

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem


2011. október 20., 11:00
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg.

Images_9955
Fotó: Tóth Simon Ferenc
...Merengek a múltak ütemén - Huzella Júlia
Mit jelent egy ember a színpadon? Van-e adott jelentése egy személynek, személyiségnek a színházban? Többek között erről beszélgettünk Huzella Júliával, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színészhallgatójával.

Hogy jut az ember eszébe az a teljesen irreális gondolat, hogy színész akar lenni?

Huzella Júlia (HJ): Az első erre vonatkozó emlékem Malek Andreához kötődik, akiért hat-hét évesen teljesen oda voltam. Emlékszem, az édesapám elvitt A muzsika hangjára, amiben ő játszotta Máriát. Rajongásig imádtam, ráadásul ez volt az első olyan színházi emlékem, ami megmaradt. Utána találkoztunk Andreával, kaptam autogramot, elkezdtünk levelezni – ez évekig tartott. Én egyébként sosem voltam extrovertált típusú. Már gyerekkoromban egy tortúra volt, amikor apukámmal, Huzella Péterrel fel kellett lépnem. Kínszenvedés volt, mire felimádkoztak a színpadra. Emlékszem, anyukám ült kint a takarásban egy hatalmas tábla csokival, hogy ezt megkapom, ha kimegyek. Persze amikor kint voltam, akkor már szuper volt, magamtól mentem vissza meghajolni. Színjátszó szakkörbe se jártam, egy-két próbálkozás volt csak ez ügyben – a gimnáziumban szavalóversenyeken meg ilyeneken azért részt vettem. Nem is tudom… Valahogy a gimnáziumban lett világos, hogy én színész szeretnék lenni, de furcsa volt, mert soha nem volt kifejezett szerepelhetnékem. Ugyanakkor mindig bántam, amikor lehetőség lett volna a szereplésre, de nem szántam rá magam. Amikor viszont igen, akkor utána mindig nagyon jó érzés volt. Érdekes kettősség volt ez.

Volt valami alternatíva, hogy ha a színészet nem jön össze?

HJ: Nem. Illetve a szüleim szerették volna, hogy legyen, mert francia-magyar kéttannyelvű osztályba jártam a Kölcseybe. Szerették volna, ha beadom francia szakra, amíg nem vettek fel, kétszer meg is tettem: először nem mentem el, másodszor csak az írásbelire, de aztán hagytam. Ha őszinte akarok lenni, akkor ez megúszás is volt valamennyire, azt hiszem nem volt szorgalmam, hogy valami másba belekezdjek. Végig valami nagy ködben lebegett előttem a színi pálya.

Volt valami cél, hogy miért akarsz színésznő lenni? Tényleg: színész vagy színésznő?

HJ: Hát, azt hiszem, színésznő. Nem, nem volt előttem semmi konkrét és nem is tudom, hogy mi volt az az erő, ami arra ösztökélt, hogy csináljam. Végül sikerült, de erre nem volt semmi garancia, sőt. Voltak, akik azt mondták, hogy nem fog összejönni.

Miért gondolták ezt? Tudod?

HJ: Lehet, hogy pont olyan időszakban találkoztam ezekkel az emberekkel, amikor valóban nem tudtam olyat mutatni magamból, ami felkeltette volna az érdeklődésüket. Azt hiszem, hogy egyrészt későn érő típus vagyok, másrészt meg az a fajta ember, akit meg kell ismerni, hogy megszeressenek. Én nem az vagyok, aki a civil életben nagyon nyomatja magát, hogy figyeljenek rá. Lehet, hogy ez nem túl szerencsés ezen a pályán. Van bennem egyfajta szemérmesség meg szégyenlősség.

Tehát akkor van benned egy introvertáltság a hétköznapokban és egy exhibicionizmus, ami a színészethez kell. Ez a kettősség, hogy egyenlítődik ki a színpadon? Egyáltalán kiegyenlítődik?

HJ: Igen! Azt veszem észre, hogy a színpadi „magamutogatás” nem okoz gondot. Nincs lelki görcsöm abból, hogy most mit mutatok meg magamból, hogy mi lehet bennem, ami miatt éppen az jön ki belőlem. Jó érzés, ha a bennem lévő furcsa vagy negatív dolgok munkálnak, és esetleg kiadom őket.

Images_9954
Fotó: Tóth Simon Ferenc
...Merengek a múltak ütemén - Huzella Júlia

Azt mondtad, ötödjére volt zöld a lámpa. Mit csináltál ezalatt az idő alatt? Nagyon komoly eltökélés munkálhatott benned, sokan az első, a második után feladja. Oké, a kitartás elmegy a harmadikig. De a negyedikig? Az ötödikig? Ez nagyon komoly elhatározásnak tűnik.

HJ: Nem volt kérdés soha, hogy megpróbálom újra és újra. Első évben elmentem Földessy Margit stúdiójába. Nem tudtam, hogy el merjek-e menni, nem röpködtem a stúdiók után, nem próbálkoztam eszeveszetten mindenhol, hogy találjak egy másik utat. Emlékszem, a nővérem vitt el a Pesti Magyar Színházba, kitöltette velem a jelentkezési lapot a pótfelvételire. Valahogy nem izgatott az egész hely. A második rosta napján volt a Sting-koncert a Felvonulási téren, én meg a felvételi után rögtön mentem is, egyáltalán nem érdekelt az eredmény. Trokán Anna – együtt felvételiztünk – hívott, hogy gratulál, osztálytársak lettünk. Nagyon örültem neki, végül szuper két évem volt ott, jól éreztem magam. Először találkoztam a színházzal közelről, megismertem a közeget és lehullott a lepel: például ott voltak a színészek, akiket csak tévében látsz, meg színpadon, és egyszer csak hirtelen ott ülnek a nézőtéren a próbán és anyáznak, beszólnak a rendezőnek. Vagyis dolgoznak. Ez nagy döbbenet volt – pedig már nem voltam olyan fiatal, de hát ők is emberek. Úgyhogy ott voltam két évet, majd felvettek a Nemzeti stúdiójába is. Előtte még harmadrostáztam Gálffinál – az volt a negyedik felvételim.

Miért nem vettek fel szerinted a többi felvételin?

HJ: Nem tudom, hogy szabad-e ilyet mondani, de azt hiszem, hogy nem jól nyúltak hozzám. Mindenki próbált rám húzni valamilyen szerepkört: a naivát, a tragikát meg ezeket. Azonban ezek egyike sem én voltam, vagy nem úgy voltam az. Szerintem emiatt nekem is hamis képem volt magamról és a színészetemről. Azért gondolom ezt, mert amikor felvettek, azelőtt jutottam el oda, hogy önmagam tudtam lenni. Először voltam felszabadult. Akkor azt éreztem, hogy jól működnek bennem a dolgok – és ha most nem, akkor soha. Örülök, hogy Máté Gábor ezt meglátta bennem, meg egyáltalán, hogy tudtam olyat mutatni, hogy meglássa.

Két évet voltál a Pesti Magyar Színiakadémián, utána jött a Nemzeti Színház stúdiója…

HJ: Egy évig.

Images_1233
McDonagh-gyakorlatok - Huzella Júlia
Ott mi történt?

HJ: Nehezen indultam, mert nem vettek fel. Volt egy olyan lehetőség, hogy vissza lehetett menni megkérdezni: miért. Azt mondták, hogy nem leszek soha színésznő. Addigra annyi elutasításban volt részem – előtte két nappal rúgtak ki a harmadrostáról az egyetemről –, hogy teljesen laza voltam, és azt mondtam, hogy jó, nyugodtan gondolhatják ezt, de ez engem nem akadályoz meg abban, hogy színésznő legyek. Erre azt mondták, hogy jó, akkor próbáljuk meg, lehet, hogy mi tévedünk. Felvettek. Egy év küzdelem következett, mert ott voltak mellettem azok, akiket felvettek és imádtak. Azt éreztem, hogy nekem mindenért meg kell küzdenem, de az ott töltött egy év végül engem igazolt.

Miket csináltatok?

HJ: Különböző mesterségóráink voltak, de valahogy azt éreztem, hogy mindenbe csak belekapunk. Viszont Molnár Piroskával voltak beszédóráink. Az volt életem első nagy találkozása. Utána ő készített fel a felvételire. Ő volt az, aki felismerte a humoromat. Volt is egy novella, Stephen Leacock Rosszcsirkeff Mária és társai című novellagyűjteményéből egy naplórészlet, amit már évekkel korábban meghúztam magamnak, de soha nem mertem felvételire vinni. Ehhez adott bátorságot Piroska, és tudom, hogy ennek nagy szerepe volt abban, hogy felvettek.

Milyen volt, amikor felvettek a Színművészetire?
Elégtétel? Hogy „én megmondtam”? Vagy…?

HJ: Nem, nem tudom. Egy csomó sorsfordító pillanatra nem emlékszem. Az van meg, ahogy apukám azt mondta, hogy na, végre lesz egy nyugodt nyarunk. Nagyon boldog voltam, hogy Máté Gáborhoz kerültem. Szuper volt a harmadrosta, jó volt a hangulat, tök jó feladatokat adtak Dömötör Andrissal. Azt éreztem abban az egy hétben, hogy nagyon bátor vagyok. Úgy, hogy közben csináltam nagyon rosszat is. De ideális volt az egész, annyira, hogy nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy fel fognak-e venni vagy sem.

Ott mit tanultál? Előtte – gondolom – sok mindent sokféle helyen. Mi az, amit ehhez a Színművészeti adott hozzá?

HJ: A korábbi tapasztalatok alapján volt egy képem a színészetről, de közben azt is tudom, hogy az ember soha nincs kész. Éreztem, hogy nem jó még, amit csinálok. Itt olyan értékeket és olyan ízlésvilágot láttam, amit szerettem volna magaménak tudni. Azt is tudtam, hogy ha bekerülök ebbe az osztályba, az nagyon jó lesz – nyilván mert már hallottam az előző osztályokról. Akartam Mátétól tanulni, nekem ez volt az elsődleges.Nem tudom, hogy fogok-e olyan helyzetbe kerülni, amikor olyan munkát kell elvállalnom, amit nem szeretnék, de elmondhatom, hogy amikben eddig részt vettem, azokra mind büszke vagyok – ha rossz volt, akkor is tudtam belőle tanulni.

Images_9960
Fotó: Hrotkó Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Huzella Júlia, Tóth Eszter (próba)
Volt az egyetemen olyan nagy találkozásod, mint Molnár Piroskával a Nemzetiben?

HJ: Gábor mindenképpen az. Bagó Gizella, az énektanárunk – hatalmas kincs, hogy hozzá kerülhettem.

Róla sokan mondják ezt. Miért?

HJ: Mert ő speciálisan színészeket tanít hangképezni. Nem csak énekelni, hanem beszélni is. Nem azt tanítja, hogy hogyan görcsölj be egy hang miatt, hanem hogy minden a lehető leglazábban menjen. Az éneklés laza dolog. A Tanárnőben az a jó, hogy a képességekhez mérten tanít – nyilván fejleszti is őket, tényleg csodákat tud művelni, de mindig személyre szabottan.

Máté Gábor miért nagy találkozás?

HJ: Jó feladatokon keresztül vezet rá arra, mit hogyan kell csinálni. Például amiket a Hanna is kiemelt: hogy egyes szám első személyben kell beszélni magunkról minden szerepben. Hogy állandóan nyitott szemmel járjon az ember a világban, hogy legyen tájékozott. Persze elég kiábrándító dolgokat is mondott, a másodrosta után például azt, hogy nem biztos, hogy ezt a pályát kell választani, mert ez nehéz dolog lesz, pláne azoknak, akik már idősebbek. De akkor nekem már bármit mondhattak, boldog voltam, hogy ott vagyok.

Beszéltél ízlésről. Mit szeretsz a színházban?

HJ: Szeretem, amikor tud hatni az érzelmeimre, ami nem könnyű, pláne ha az ember színházi berkekben mozog. Szeretem, ha nem szájbarágós, nem akarja mindenáron megmutatni, megmagyarázni a dolgokat, hanem rám is bíz valamit. Szeretem a jó humorú színházat, de nem lehet megfogalmazni, hogy milyen az a jó humor… Az intellektuális, ironikus, élcelődő dolgokat szeretem.

Ezt hol találtad meg?

HJ: Most csináltuk a Gólem Színházzal a Lefitymálva című előadást, ahol egy közösségi házbeli beszélgetés moderátorát játszom, a nő erőnek erejével próbál „hidat verni a kultúrák közé”, ami az istennek nem akar sikerülni, mert a három beszélgetőtárs teljesen alkalmatlan erre, és egyre csak akadályokat gördítenek elé, amitől leblokkol és kirobban belőle a kétségbeesés. Amikor először olvastam ezt a Vinnai-darabot, vinnyogtam a röhögéstől és a gyönyörtől, mert ebben a nőben minden létező klisé megvan, amit valaha láttál, akár ha csak a tévés talkshow-k műsorvezetőit vesszük. Élvezet volt utánanézni a lehetséges példáknak. A TÁP Színház Cserenadrág című előadása is közel áll hozzám ebből a szempontból. Itt többszörösen groteszk a figurám. Szerepem szerint „kicsit spicces nő kimonóban”, amit idősebb színésznők szoktak játszani. Ehhez képest ott állok a felismerhetetlenségig gésának maszkírozva, a fejemből kiálló madarak hadával, palóc tájszólással, és egy húsz centi magas cipővel, amiben ellejtek egy kis táncot egy nyolcvanas évekbeli orosz pop számra karaokézva. Imádom.

Images_9473
Fotó: Garamvári Gábor
Lefitymálva - Schmied Zoltán, Lukáts Andor, Huzella Júlia, Bánki Gergely

Kérdezted, hogy mi az, amit a Színművészetin kaptam. Azt hiszem, a legfontosabb ezek közül, hogy magamból induljak ki, hogy minden esetben keressem meg az igazát annak, amit csinálok.

Akár jó, akár rossz?

HJ: Igen. A Szüleink szexuális neurózisaiban én vagyok a szellemi fogyatékos lánynak az anyja, aki úgy dönt, hogy vetessék el a lányának a gyerekét. Ilyenkor nekem az a dolgom, hogy azon gondolkozzak, hogy én miért tennék ilyet. Az elején nagyon harcoltam magammal, a nő döntéseivel, nem érettem meg, mert azt gondoltam, én másképp csinálnám, de aztán el tudtam fogadni, mert a fene tudja, mit csinálnék egy ilyen helyzetben. Erre nagyon jó a színészet, hogy kinyitja a látószögemet. Amiről addig nagyon egyoldalúan gondolkodtam, megkérdőjeleződik. Igenis vannak más nézőpontok is, hiszen az egy másik ember élete, ki tudja, hogy jut arra a döntésre, amit hoz.

Az egyetemen megtapasztalt élmények közül mi az, amit a legrosszabbként tartasz számon?

HJ: Ami nagyon nehéz volt, az a második év második féléve, amikor a Schroffenstein családot csináltuk. Azért adta nekünk Gábor, hogy megtapasztaljuk, hogy milyen az, amikor nem megy valami. Az nekem akkor súlyosbítva volt még egy csúnya magánéleti sztorival. Az a félév kicsit ráment erre.

Images_2968
Fotó: Dömölky Dániel
Черенадраг (Cserenadrág) - Huzella Júlia, Tabeira Iván

Hogy sikerült kijönni?

HJ: Lassan. Ráadásul még akkor ott volt Tatabánya – amiről mesélt Zoli is –, év végén volt egy kéthetes leköltözés, aztán év elején folytattuk a próbát. Nekem nem volt jó az a próbafolyamat, nem tudtam őszintén elfogadni benne egy csomó mindent, és a szerepemhez is máshogy akartam hozzáállni, de úgy éreztem, nem csinálhatom úgy, ahogy szerintem jó lenne. Az az előadás, sok technikai ok miatt is, szerintem az Ódryn ért be, ott kezdett el működni benne rengeteg minden, ami addig nem működött.

És melyik egyetemi élmény az, amit a legjobbként tartasz számon?

HJ: Az első igazán felemelő vizsga az A hülyéje volt, amit Mátéval csináltunk. Ott úgy kaptam meg Maggie, az angol nő szerepét az első felvonásban, hogy Máté megkérdezte, hogy ki tud angolul a lányok közül.De közben maximálisan passzolt is rám a szerep, ez az a típusú dolog volt, amiben el tudtam magam engedni, mindenfajta gátlás nélkül. Érdekes, hogy bizonyos dolgokat mennyire könnyen kiad magából az ember. Nekem a humor mindig nagyon fontos. Szeretem, amikor a drámán lehet nevetni vagy azt, hogy sírva nevet az ember. Soha nem értettem, amikor azt mondják emberek felháborodva, hogy „ezen meg hogy lehet nevetni?”. Nem értettem, mert aki nevet, annak mindig igaza van – ez ugyanis önkéntelen. Sokféleképpen lehet nevetni.

Images_4709
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Rétfalvi Tamás, Huzella Júlia

A vizsgaelőadásokat, amiket csináltatok, azokat hogy élted meg?

HJ: A hülyéje évében csináltuk a McDonagh-gyakorlatokat. Az szintén jó élmény, bár az egy tök más dolog volt. Én voltam kvázi a jó nő a szigeten, azzal, hogy volt ép fogam is. Ott sok mindent kiadhattam magamból, a fájdalmas dolgaimból, nagyon mélyre is kellett nyúlni hozzá, hogy működjenek, de jó érzés volt, hogy sikerült. Az is egy fontos stációja volt a tanulási folyamatnak. Emlékszem, elsőben kiültetett Máté, elmeséltem egy családi történetet. Küzdöttem közben a könnyeimmel, amire azt mondta, hogy „na, a Julinak ez még nagyon jól fog jönni a pályája során” – mondta ezt teljesen objektíven. Később kiderült, hogy igaza volt – és tudtam is használni. Ez egy ilyen morbid dolog, hogy az ember tépi fel a sebeit, de nem lesz tőle rosszabb.

Mindig egy picit továbbgyógyul?

HJ: Nem is foglalkozom vele tovább, miután vége a jelenetnek. Inkább egyfajta boldogságot ad, amikor ez kijön. Azután Szabó Réka kiválasztott a Gyászhoz, ami nagyon jó volt, emiatt belekerülhettem még egy tünetes előadásba, a Véletlenbe, ahol először dolgoztam együtt táncosokkal. Sokat lehet tőlük tanulni kitartás, fegyelem terén. Nagyon jó volt egy teljesen más közegben dolgozni velem egykorú emberekkel.

Mozgásszínházba nem szokás a prózai színészeknek csak úgy besétálniuk…

HJ: Hát nem. A Gyászban nagyon komoly feladatot kaptam, amit Rezes Judittól kellett átvennem: nyolc percig kellett féllábon állnom és közben olasz áriát énekelnem, nagyon nehéz táncbetétek is voltak benne, amiket meg kellett tanulnom, és volt egy jelenet, amit nagyon szerettem, amikor mindkét lábamat a nyakamba téve a két lábfejem halandzsázva eldiskurál. Volt egy meghallgatás, ahol Réka felmérte a képességeimet és megfeleltem. Egy másik táncelőadásnál Réka felhívott, hogy be kellene ugrani az egyik táncosnő helyett, a kérdés csak az volt, hogy tudok-e böfögni, miközben angyalként betáncolok. Szerencsére ez sem okozott nehézséget. Furcsa, hogy néha az embernek milyen képességei jönnek jól egy munkában. És hogy ezért fizetnek.

Images_9956
Fotó: Tóth Simon Ferenc
...Merengek a múltak ütemén - Rétfalvi Tamás, Huzella Júlia

Milyen lenne az a színház, ahová szó nélkül aláírnál egy szerződést? Most nem konkrét színházra gondolok, hanem arra, mit mutasson, mit adjon, mit tudnál benne csinálni?

HJ: Én nem tudom, hogy milyen kőszínházban, mindig ugyanazokkal dolgozni, én azt tudom, hogy milyen mindig mással dolgozni. Nagyon jó, de talán az lenne az ideális, ha olyan csapat jönne össze, akik azért választják egymást, mert egymást nagyon tudják motiválni, egymással összhangban tudnak lenni és ugyanaz az értékrendjük, hasonlóak a céljaik. Olyan színházat szeretnék, ahol számítanak rám és gondolkodnak bennem. Nem tudom, hogy az boldoggá tudna-e tenni engem egy kőszínházban, ha mindig ugyanazt játszanám. Olyan társulat lenne jó, ahol mindenki ugyanannyit jelent, alkattól függetlenül. Ez egy érdekes dolog egyébként; a szakdolgozatom is alkati kérdésekről fog szólni. Hogy én miért nem jelentek a színpadon jó nőt vagy szép feleséget – persze még sehol nem tartok. Az egyetemen eddig többnyire valami furcsaságot, valami groteszket jelentettem a színpadon. Magas vagyok, hosszú a lábam, a karom – úgyhogy valószínűleg alkatilag jön ez. Persze volt kivétel: az Ágytörténetek. Azt hittem, hogy én valamelyik leszbikus nő leszek. De nem, ráadásul az a szerep, akit játszom, végül is egy jó nő… Meglepett, hogy én kaptam, nem volt könnyű feladat, de nagyon szeretem játszani. De nem idegen Tóth Eszter anyját játszanom a Szüleink szexuális neurózisaiban sem: igenis harmincas-negyvenes nőnek és anyának érzem magam. Mindenesetre még fiatal vagyok, bízom abban, hogy sok minden van még előttem.

Te sok színházban fordultál meg, elég széles rálátásod van arra, hogyan működnek egyes színházak. Úgy tűnik, neked pont a hagyományos kőszínház-vonal maradt ki.

HJ: Érdekes, mert én mindig kőszínházban képzeltem el magam, nem láttam tovább az orrom hegyénél, fel sem merült bennem egy független társulat, ehhez képest többnyire ilyen helyeken játszom. Így hozta az élet – és ez szuper. Nagyon élvezem. Persze ebben mindig ott van a bizonytalanság is. Eddig volt munkám, a Gólemmel nemrég fejeztük be. Pillanatnyilag nincs, de februárban Győrben Ágikát játszom a Tótékban, amit Funtek Frigyes rendez. Ott kifejezetten jól jött, hogy magas vagyok.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

Következik: Tasnádi Bence

A Színház- és Filmművészeti Egyetem 2012-ben végző színészhallgatóival készült interjúk:

A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Huzella Júlia Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A téma folytatása

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

0 hozzászólás