Twitter Facebook

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni


2011. november 10., 12:30
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg.

Images_10306
Fotó: Solymosi Attila
Pengeél - Kovács Gergely (próbafotó)
Ma színésznek menni felelős döntés. Kovács Gergellyel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatójával így kezdtük a beszélgetést – mint a végére kiderült, a diplomához közeledvén ez a felelősség egyre intenzívebben érződik…

Az a nagyon izgalmas első kérdés…

Kovács Gergely (KG): …hogy miért akartam színész lenni?

Igen. Közhelyes kérdésnek tűnik, de tényleg érdekel, hogy egy ember itt és most miért dönt úgy, hogy erre a pályára adja a fejét, ami ma, hogy finoman fogalmazzak, nem nagyon tűnik jelentős perspektívának? Persze most kizárólag a megélhetés biztonságáról beszélek. Ilyen értelemben fokozottan felelősségteljes döntés, hogy valaki azt mondja: színész akar lenni.

KG: Felelős döntés, ez igaz. De az ember nem abba gondol bele, hogy ez milyen következményekkel jár. Ha valaki elmegy cirkuszba bohócnak, akkor az foglalkoztatja, hogy az milyen jó lehet. Tapsol a közönség, örülnek annak, hogy ő milyen vicces. Arra már nem gondol, hogy egy lakókocsiban kell leélnie a hátralevő életét, és csak azzal a három műlovarnővel szeretkezhet, és vége. Ez nyilván sarkított kép, de simán átvetíthető a színészi pályára is – persze képletesen. Én már kisgyerekkoromban elhatároztam, hogy színész leszek. Elég lusta gyerek voltam, és arra gondoltam, hogy ha színész leszek, akkor egyrészt nem lesz unalmas az életem, másrészt nem kell annyit tanulni – mint az általános iskolában –, sőt semmit se kell, hogy csináljak, különösebb erőfeszítés nélkül jól érezhetem magam. Hát ezt bebuktam rendesen, az biztos.

Honnan jött a gondolat?

KG: Általános iskola harmadik környékén – konkrétan emlékszem – sétálgattam a Rákos-patak partján, és nagyon vacilláltam, hogy mi legyek, de ott végleg eldőlt a fejemben, hogy színész. Állatorvos is akartam lenni – mert az állatokat is nagyon szeretem –, de ahhoz, mint kiderült, kellett a biológia meg a kémia, amiből elég gyengén muzsikáltam világéletemben. Ezzel szemben volt pár színházi élmény, egy musical: A padlást megnéztem, utána azon gondolkoztam, hogy én is valamelyik szereplő akarok lenni, és A szélkötő kalamona című előadást is láttam, ahol én kiabáltam be a legintenzívebben, azért, mert nagyon idegesített, hogy hungarocell kardja van a főhősnek, és azért is, mert annyira ott akartam lenni azzal a szereplővel.

Images_10305
Fotó: Solymosi Attila
McDonagh-gyakorlatok - Kovács Gergely
Vagyis kilenc-tíz éves korodtól kezdve tudatosan készültél erre a pályára?

KG: Nem teljesen, de édesanyám meghallgatta a kérésemet, és próbált benne segíteni. Talált színjátszóköröket, és megkérdezte, van-e kedvem elmenni. Mondtam, hogy persze! Aztán egy drámatagozatos suliban, a Vörösmarty Gimnáziumban tanultam tovább, ott elvégeztem a négy évet, utána a Színművészetin jól kidobtak az első rostán, de másodjára már felvettek.

Valaki mesélte, hogy úgy látja, a drámatagozatosok sokszor elvesztik az érdeklődésüket, viszont a párhuzamos nem drámatagozatos osztályoknak meg éppen megjön. Te tapasztaltál ilyet?

KG: Ilyet nem, olyat igen, hogy nagyon sokan szeretnének színészek lenni, de nagyon kevesen lesznek azok ezekben az iskolákban. Az én osztályom egyébként nagyon szerencsés volt, mert amikor engem kidobtak, akkor három osztálytársamat meg felvették. Az én volt osztályomból viszonylag sokan lettünk színészek.

Kik voltak az osztálytársaid?

KG: Mohai Tamás, Molnár Áron és Farkas Dénes.

Mindhárman Gálffi László osztályába kerültek. Téged miért nem vettek fel ekkor, van róla sejtésed?

KG: Persze. Irtózatos önképzavarok meg bánatos versek tömkelege. Amikor beléptem az ajtón, abban a pillanatban elment minden önbizalmam, azt gondoltam, hogy én nem is tudok verset mondani. Ezzel a tudott ténnyel belépni oda – azért elég necces. Szegény Gálffi azt hitte, hogy be vagyok rúgva, vagy szívtam valamit… olyan állapotban voltam. Meg is kérdezte az osztálytársaimat, hogy mi van evvel a fiúval. De amikor tartotta a harmadrostát, üzent a fiúkkal, hogy menjek oda, mert szeretne bemutatni valakinek. Így ismertem meg Jordán Tamást és Valló Pétert, akik akkor indítottak stúdiót a Nemzetiben. Az nagyon jó volt.

Huzella Juli mesélte, hogy ő is ott volt.

KG: Igen, ő is és Borbély Alexandra is. Őket a harmadrostáról szedték össze, engem meg odahívott a Gálffi. Elmentem oda felvételizni.

Ott mi történt?

KG: Marha jól éreztem magam, életem egyik legjobb éve volt. Nagyon jó barátokra tettem szert, és nagyon izgalmas volt olyan tanárokkal találkozni, mint Molnár Piroska, Jordán Tamás, Benedek Miklós vagy Valló Péter. Jó volt így belecsöppenni egy színházba, még akkor is, ha statisztálni kellett. De mellette olyan oktatást kaptunk, hogy szerintem a legkorrektebb stúdióba jártam, ami az évszázadban volt. Utána fel is vettek az egyetemre.

Ez az egy év elég volt arra, hogy ezek az énképzavarok feloldódjanak?

Images_10302
Fotó: Hrotkó Bálint
Ágytörténetek - Kovács Gergely (próbafotó)

KG: Persze. Ott rendbe rakták a fejemet. Az embernek kellenek tükrök, hogy egy kicsit tudja önmagát látni, hogy önreflexív legyen. Az ember képzel magáról dolgokat kamaszkorban, de aztán rájön, hogy ezek nincsenek összhangban a valósággal. Minél többször szembesítenek önmagaddal, annál közelebb kerülsz a valódi tulajdonságaidhoz.

Figyelsz ezekre a külső reakciókra? Például amikor azt mondod, hogy nem vagy alkalmas a musicalre, az is egy ilyen külső szemnek köszönhető következtetés?

KG: Persze, de pontosan, tudom magamról, hogy nem vagyok az a nagy énekesmadár. Tudok énekelni, de alkatilag sem vagyok az a sztenderd, énekes-dalos Rómeó.

A következő alkalommal hogyan zajlott a felvételi? Magabiztos voltál?

KG: Igen, felkészült voltam – és jól is ment. Nagyon jól éreztem magam az első rostán, de körülbelül ha öt percet lehettem bent. Amikor kijöttem, néztek a többiek, hogy ennek már biztos harangoztak. Én azért sejtettem, hogy tovább fogok menni. Viszont a második rosta húzós volt. A szöveget elfelejtettem – teljes szétesés. De már közben elkezdtem magamon nevetni, hogy milyen béna vagyok, és ez valahogy kihúzott szerintem. Elmondattak velem egy olyan szöveget, amit egyébként is szerettem mondani. A harmadik rosta az jó munka volt, végig izgalmas és küzdelmes. Elképzeltem előre, hogy lesznek benne mélypontok és jó pillanatok is. Így is volt – de valahogy csak kipréseltem magamból. Azt gondoltam az eredményhirdetés előtt, hogy ha ennyivel nem vesznek fel, akkor nem is akarok én ide járni.

Images_10303
Fotó: Solymosi Attila
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Kovács Gergely, Rétfalvi Tamás

Mivel húztad ki magad a másodrostán?

KG: Petőfi Sándor egyik úti levelét mondtam, szerintem az valami miatt jól is állt, sikerült a magamévá tenni. De Dosztojevszkij: Ördögök monológgal kezdtem, hogy három lakásom volt egyszerre, az egyikben a törvényes feleségem lakott. Tehát olyannal, amihez semmi közöm nem volt tizenkilenc évesen. Három sor után bele is buktam a szövegbe, aztán néztem ki a fejemből.

…és akkor bekerültél az egyetemre. Nyilván voltak róla elképzeléseid. Ezek mennyire fedték a valóságot? Azt kaptad, amit vártál?

KG: Azt hittem, hogy bemegyek, aztán Kánaán, nincs is dolgom, már csak színészkedni kell. Ehhez képest nagy pofonok érik az embert. Kaptam is rendesen. Azt hiszed, hogy ismered magad, nagyon jól tudod, hogy milyen vagy. Aztán kiderül, hogy ez nem igaz, te ezt csak képzelted magadról. Még rengeteg minden van, amit nem tudsz – és valószínűleg ez a halálomig így fog működni. Erre is rájön az ember az egyetemen, hogy sose fog tudni százszázalékosan közel kerülni magához, mindig lesznek új csatornák, amik megnyílnak. Életre nevelős öt évem volt. Szerintem mindenkinek egyébként.

Jól működött együtt az osztály?

KG: Munka szempontjából kifogástalanul. Nagyon különböző emberek vagyunk. Amit én nem vagyok hajlandó tolerálni, azt a másik előszeretettel csinálja, viszont amikor nem vagyok toleráns, az iszonyat megütközést kelt. Nagyon furcsán nem vagyok hajlandó dolgokat elviselni.

Ez izgalmasan hangzik.

KG: Szerintem én vagyok a leginkább konfrontálódásra hajlamos az osztályban. Ki is mondta a Máté, hogy tulajdonképpen, Koli, te egy kekec pali vagy. Ez így van, nem szeretek kimondatlanul hagyni dolgokat, ráhagyni a másikra, mindennek a végére akarok járni és azt hiszem, hogy mindenben igazam van. De amikor rájövök, hogy nincs igazam, akkor azt hamar elismerem.

Images_10304
Fotó: Solymosi Attila
Túl a Maszat-hegyen - Kovács Gergely

Hm… amikor egy kekeckedős embernek azt mondják, hogy valami nem úgy van… Ezek tényleg nagy harcok lehettek.

KG: Hajjaj, hát volt egy-két ütleg, amit napokig nyeltem. Gábornak még én se mertem, egyszer se, visszabeszélni vagy tiszteletlennek lenni – legfeljebb önhibámon kívül, de szerintem nem voltam. Tőle azért le kellett nyelni mindent, de igaza volt a legtöbb dologban. Rengeteg humorral tudott velem bánni. Nehéz, amikor egy olyan fontosságú ember, mint az ember osztályfőnöke valamit megjegyez vagy leszögez. Ebben azért vannak szembesülések.

Van erre konkrét eset?

KG: Voltak olyan jeleneteim, amikben én képzeltem valamit – és egyáltalán nem úgy volt. Emlékszem, elsőben volt egy olyan feladat, hogy mutasd be a gyerekszobádat. Mindenki hozta az ötletes dolgokat, én meg belesüppedtem a rajtam átviharzó szentimentalizmusba, és írtam egy szöveget, amiről azt gondoltam, hogy óriási léptékű, történelmi jelentőségű alkotás. Leültem, szépen becsukattam mindenkivel a szemét… és közben jöttem rá arra, hogy én ezt egyáltalán nem gyakoroltam, össze-vissza makogtam, dadogtam. Még a fejem is vörös lett. A végén a Gábor kinyitotta a szemét, felnézett, és azt mondta: „Ne haragudj, Koli, de én kinyitottam a szemem, és tudod mit láttam? Hogy egy diszlexiás fiú felolvasóestet tart a fogyatékos haverjainak a tábortűz mellett.” Na és akkor beindult a vicchullám… Gábor is szereti, ha jókat mond – és ott aztán nagyon jókat mondott. A nevetéstől a sírásig minden létező állapot átment rajtam. Rá kellett jönnöm, hogy az nekem nem áll jól – vagy csak ritka esetben –, ha szépen, szentimentálisan fogalmazok.

Ehhez elég sok önirónia is kell.

KG: Az van, arra – azt gondolom – szert tettem. Nem mondom, hogy nem vagyok sértődékeny, és nem tudom magamat felhúzni egy rossz időben elhangzó, rossz lágéban odaszúrt mondaton, de sokat javult a helyzet a kezdetek óta.

Images_8780
Fotó: Trokán Nóra
Kutyaszorítóbban - Kovács Gergely, Simon Zoltán

Mit tartasz fontosnak a munkáid közül? Melyeknek volt a legnagyobb haszna?

KG: Szakmailag vagy emberileg?

Mindkettő érdekes.

KG: Van olyan szerep, amiből magamról is megtudok dolgokat, de van olyan, amelyikkel csak jó együtt utazni. Mindegyiken keresztül tanulsz valamit magadból, de ezek között vannak fokozatok. Az első emlékezetesen hasznos élményem Gothár Péterrel volt, a Kutyakeringőben, amit Márkkal, Eszterrel és velem csinált. Ez még a kamrás bemutató előtt volt, egy hosszabb, húsz perces részt tettünk össze belőle, talán a harmadévben valamikor. Az valódi egyesülés volt egy szereppel – ilyet ott éreztem meg először. Annyira azonosulni tudtam vele, hogy már-már megelevenedett bennem. Azt szeretem, amikor annyira megvan egy alak, hogy akár képes vagyok beszélgetést folytatni vele a fejemben, ha azon kapom magam, hogy gondolkozni kezdek rajta: vajon ő hogyan reagálna abban a helyzetben, amiben épp vagyok.

Azért érdekes ez, mert a drámapedagógiának van egy olyan eszköze, amit úgy neveznek, hogy forró szék. A színész a szerepében kiül egy székre, és válaszol a nézők által feltett kérdésekre. Az az érdekes, hogy sok gyakorló színész iszonyatosan ódzkodik ettől.

KG: Ezt egyféle improvizációnak is lehet nevezni. Az egyetemen nincs túl sok improvizáció, vannak ugyan helyzetgyakorlatok, de nem túl sok, pedig nagyon fontos, mert úgy tudsz segíteni a rendezőnek, ha nem pusztán jó végrehajtó vagy, hanem mindig tudsz hozni új dolgokat. Improvizálni nagyon szeretek. A Kutyaszorítóbban lévő jelenetem is így alakult ki. Azt a szerepet – úgy hívják, hogy Kék – fontosnak tartom, mert sok olyan embert hallok és látok, mint az az alak. Erre a rétegre, ahonnan Kék származik, oda kell figyelni, ezért is tartottuk fontosnak, hogy megjelenjen. Az improvizáció nem mindig ad segítséget. Van amikor hiába tudok róla mindent, hiába képzelek róla sokat, ha a gyakorlatban még nem tudom hasznosítani valami miatt, nem tudom interpretálni. Ezért mondtam a Kutyakeringő példáját, vele szerettem találkozni. A Finom úr is ilyesmi a Szüleink szexuális neurózisaiból, bár vele sok gondom volt az elején, de ő is hasonló ebben az értelemben.

Images_10307
Fotó: Hrotkó Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Kovács Gergely (hátul: Tóth Eszter)
Ez a Finom úr érdekelne, mert egy perverz, sunyi, aljas figurából elindulva sikerült egy összetett embert formálnod.

KG: Ebben Dömötör András nagyon sokat segített. Azt hiszem, hogy nagyon jól nyúlt ehhez az anyaghoz, hozzánk és a szerepekhez is. Nagyon korán lementünk egyben a darabbal, amitől nagyon megrémültem, még a szöveget sem tudtam rendesen, mindenki más már igen, és csak néztem, hogy úristen, a többiek hol tartanak, én ahhoz képest sehol. Ráadásul az sincs sehol, amiről a próbákon ülve beszéltünk, csak az látszik, hogy be vagyok szarva. Így kezdődött, aztán nagyon gyötrelmes volt. De ahogy kezdtem haladni vele, Andris is bátorított. Fontos az önbizalom, hogy ne legyen kétséged, de ha meg nincs kétséged, akkor meg az a kérdés, hogy hogyan fogod vissza magad, honnan van meg a kontrollod. Ennek egészséges egyensúlyban kell lennie, különben elkezd orbitálisakat rippantani az ember. Ez is egy ilyen dolog, hogy én nagyon erősen próbálok önreflexív lenni, amikor dolgozom.

Van, akinek külön figyelsz a véleményére?

KG: Ha tudom hasznosítani, akkor mindenképpen. De ha valaki rosszat ír az újságban, vagy elmésen megfürdik abban, hogy milyen maróan beszél, azzal nem tudok mit kezdeni, nem is érdekel különösebben.

Ezek szerint volt ilyen élményed.

KG: Nem, csak előre felkészülök rá. Előbb-utóbb biztos lesz, ha a pályán maradok.

„Ha” a pályán maradsz?

KG: Persze, ez nagy kérdés. Egyelőre úgy tűnik, nem nagyon van olyan színház, ahol lenne helyem. Se Pesten, se vidéken. Iszonyatosan telítődik a szakma, és nagyon kevésen múlik, hogy kellesz-e vagy sem. Az sajnos kevés, hogy az ember tehetséges. Nagyban függ a szerencsétől meg, hogy mennyire protezsálják az embert, de közben a jó alkat is elengedhetetlen. Ezek nélkül lehetetlen elhelyezkedni. Ezzel csak most szembesültem. Évekig azt gondoltam, hogy az én tehetségem biztosan kelleni fog, de úgy tűnik, nem. Elég kevés igazgató jön el megnézni az előadásainkat, szerintem négyet, ötöt láttam életemben. Így nagyon nehéz. Amikor elsős voltam, azt gondoltam, ha valakinek nincs szerződése az mennyire ciki, biztos azért van, mert az illető tehetségtelen. Amikor viszont elkezdtem a felsőbb éveseket figyelni ebből a szempontból, rájöttem, hogy olyan tehetséges emberek nem kaptak konkrét munkát, hogy a hajam kihullott tőle, hogy miért nem. És most itt vagyok én, ugyanebben a helyzetben. Nem tudom megítélni a saját tehetségemet, de azt gondolom, hogy van értelme csinálnom, és hogy sok munkával biztos el tudnék érni valamit. Ebben száz százalékosan hiszek.

Images_8777
Fotó: Trokán Nóra
Kutyaszorítóbban - Király Dániel, Kovács Gergely

Úgy szoktátok fogalmazni az osztálytársaiddal – úgy tűnik, hogy Máté Gábor ezt sokszor mondhatta –, hogy tudnod kell, mit jelentesz a színpadon. Nem lehet, hogy amit te „jelentesz”, az mindenhol foglalt?

KG: Ezzel, hogy én egyfélét jelentenék, sose tudtam egyetérteni. Szeretem ismerni magam, de azt érzem, hogy az ember azt jelent, amit akar, hogy jelentsen. Ha ide egy villogó szemű, agresszív, flegma majomként jövök be, ledarálom a dolgokat és ledumálom a csillagot az égről, akkor azt fogjátok gondolni, hogy én egy ilyen ember vagyok. De bejöhetek ide nagyon megilletődve, félszegen, és egész végig három mondatot szólok. Lehet, hogy ez bennem ott dől el, hogy épp milyen hangulatom van idefelé jövet, hogy hozzám szólt-e valaki csúnyán a Ferenciek terén vagy sem. Akkor én most milyen ember vagyok? Vagy mit jelentek?

Arról lehet talán szó, hogy a színházi szakmának a nem egyértelmű emberek nem elég érdekesek vagy túl zavarba ejtőek.

KG: Talán kockázatosak. Tudom, hogy én olyan harmincöt éves koromban leszek a csúcsán ennek az egésznek, ha egyáltalán megélem. Gáborral is beszéltük, hogy akkor fogok olyanná érni, hogy az nagyon jó lesz. De hát addig nem tudok várni… Még csak huszonhárom éves vagyok. Decemberben leszek huszonnégy! Nyilván van, aki nagyon egyértelműen jelez valamit magáról, de majdnem biztos vagyok abban, hogy az egy imidzs. Valami, amit az ember felvesz és elkezd olyanná válni, szervesül benne, és elkezdi ténylegesen azt jelenteni. Én azt gondolom magamról, hogy egyszerre vagyok érzékeny, sérülékeny, agresszív, szívós és akár kegyetlen is, ha úgy hozza a sors. Kellemetlen alak vagyok a nagyon empatikus mellett. Ezekkel nem lehet vitatkozni, hogy melyik van bennem és melyik nincs, mert mind van. Akkor most mi van?

Images_1493
Fotó: Dudás Ernő
Cigányok - Kovács Gergely, Simon Zoltán, Lengyel Ferenc, Bán János

Gondolom, az egy szakmai dolog, hogy éppen melyiket kell előhozni.

KG: Igen! És én szívesen hozok elő bármit, csak hát…

Ez az embervásár egyébként hogy néz ki?

KG: Az a sztenderd, hogy megnézik az előadást és beszélnek az osztályfőnökkel, elkérik a számodat és felhívnak személyesen, de ma már nagyon trendi, hogy vándorrendezők járnak körbe, és ahol dolgoznak, ott elszórják a tanítványaikat – ez a protezsálás. Vagyis nem azon múlik, hogy mennyire vagy tehetséges és még csak azon se teljesen, hogy mennyire fogtál meg egy embert. Megfoghatsz, de itt érdekek meg szándékok ütköznek, és az is számít, hogy kit hogyan lehet felépíteni egy színházban, vagy – mondjuk ki – hogy hozza be az árát.

A Kutyaszorítóbban ezért volt fontos, hogy megmutathattatok magatokból valami olyat, amit eddig nem?

KG: Engem később hívott Márk a csapatba. Már folytak a tréningek és eszébe jutott, hogy mi lenne, ha jönnék én is. Nagyon szívesen jöttem, és nagyon jó meló volt. Visszagondolva sokkal többnek tűnik az ezzel töltött munka, mert annyi minden történt benne. Ez nagyban köszönhető Márknak is, aki fáradhatatlan akarattal tartott minket a közös úton.

Images_8781
Fotó: Trokán Nóra
Kutyaszorítóbban - Kovács Gergely, Simon Zoltán, Rada Bálint, Rusznák András, Kovács Ádám, Klem Viktor

A Kutyaszorítóbban régóta egyedülálló abban a tekintetben, hogy olyan kezdeményezés, amiben emberek azt mondták, hogy hozzunk létre valamit, amiben nincs profit, és ez azért is fontos, mert lassan ott tartunk, hogy senki nem fog segíteni, mindenkinek magának kell megállnia a saját lábán. És ehhez ez egy alternatívát jelent. A kőszínházak beteltnek látszanak, sokan nem egyetemet végzett színészekkel töltik fel a társulatokat, hanem stúdiósokkal, közben évente végez 30 diplomás színész…

KG: Ehhez képest folyamatosan csökken a támogatás. Azt gondolom, nem lehet az államra támaszkodni. Kell tudni csinálni nulla, vagy kevés pénzből színházat, egy ideig. Az állami függésben élő színháznak, úgy látom, lassan vége, szerintem ki kell taposni egy olyan utat, ami a mecénásokra és támogatókra alapul. Ki kell találni a módját, hogy hogyan fogja megérni nekik is, meg nekünk is.

Erre nyitott lennél?

KG: Persze, hogy nyitott lennék, senkinek nincs kedve régi, fáradt rendszerekben üldögélni szerintem. Akinek van, az nem gondolkodik globálisan. Én szeretnék új ügyekbe belekeveredni, mert annak van értelme. Sokszor elgondoltam, hogy bekerülök egy színházba, és ott vagyok húsz évet… Nem akarok oda jutni, hogy húsz év múlva egy asztal mellett arra gondolok, hogy hajh!, húsz év alatt mennyi szerepet eljátszottam, de már iszonyatosan unom, meg nem szeretek színészkedni, úgyhogy vegyük előre a szövegemet, hogy haza tudjak menni az olvasópróbáról… Nem akarok megsárgulni és bezápulni. Annak már értelme van, hogy olyat csináljunk, amit még senki, hogy olyan rendszert építsünk fel, ami még nincs.

Images_6410
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Neudold Júlia, Kovács Gergely

Milyen színházban vennél részt szívesen?

KG: Az nem létezik még. Az a színház szabad. Olyan, ami csak az alkotástól függ. Az a lényeg, hogy mi mit csinálunk. Hogy ne legyenek korlátok. Ha én a huszadik előadás után azt mondom, hogy próbáljunk két napot, mert még nem olyan, akkor próbáljunk két napot.

Ez nem természetes?

KG: Ritka dolog. Ma a színészek nem igazán mennek be premier után próbálni, ha igen, az a kivétel. Ami fontos még, az a közös ügy. Hogy mindenki egyfelé tartson.

Szerinted mire való a színház?

KG: Szerintem? Hogy emberek oda bemenjenek és olyat tapasztaljanak, amit addig még soha. Amit semmi nem tud pótolni, és olyan energiát kapjanak tőle, ami még napokig tud nekik adni, ami képes bennük változást elindítani. Hogy merjék változtatni a világképüket. Ilyet kell csinálni, nem biztonságos színházat. Bukjunk nagyot vagy nyerjünk nagyot! Szerintem a középút arról szól, hogy legyenek meg a bevételek, bejöjjenek a nézők és még egy évadot elmegyegessen a színház. Ma a színházak kapnak egy soványka összeget, amiből gazdálkodniuk kell, az energia arra megy el, hogy ki lehessen fizetni a színészeket, a díszletet, a rezsit. Ha az ember kapna egy normális összeget, akkor nem kéne ezen gondolkodni. Ami nem azt jelenti, hogy nyakló nélkül kell önteni a pénzt a színházba, hogy aztán az értelmetlenül szórja ki az ablakon a pénzt a soktízmilliós díszletekre – és az ahhoz képest középszerű és jelentéktelen előadásokra.

Így mondjuk nehéz lehet elképzelni magad egy kőszínházi struktúrában…

KG: Az a lényeg, hogy dolgozzak és tapasztaljak, aztán az évek kiadják magukat. Egy vidéki színházban az embernek hat bemutatója van. Nekem erre van szükségem, hogy dolgozzak, hogy dolgoztassanak, hogy irdatlan melót végezzek, hogy terheljenek. Ebből fogok tudni tanulni. Már ha nem kezdem el gyárszinten csinálni, de ezt nem látom veszélynek. Elsőre kifejezetten vidékre szeretnék menni, hogy tényleg sokat dolgozhassak. A többi meg a jövő zenéje.

Images_4704
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Kovács Gergely

A bizonytalanság mindenkin látszik. Akinek van gyakorlata, annak sincs biztos helye.

KG: Ez, hogy nem látom, mi lesz jövőre, azért ijesztő helyzet. De jobb, hogy időben megtörtént, mert el lehet kezdeni gondolkodni. De úgy látszik, az ilyen áldatlan állapotokból tudnak kikerülni a legjobb dolgok. Nekem mindenért meg kellett izzadnom, és mindig jó vége lett. Amikor felvettek mindenkit az osztálytársaim közül, akkor nem jutottam tovább. Most is ilyesmi helyzet van. De muszáj dolgoznom, mert tartok valamit és valamennyit magamról. Most se vagyok kétségbe esve. Ha nem gondolnám magam tehetségesnek, akkor biztos kétségbe esnék. Hárman, Eszter, Zoli és én most Hargitai Ivánnal dolgozunk, ez még egy fontos munka. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog kisülni az előadásból. Mindenképpen izgalmasnak ígérkezik. Ivánnal szuper dolgozni, elég kevés olyan rendező van szerintem, aki felfelé instruál, azaz a saját lelkesedését átönti a színészbe, és öt érdektelen percből akár egyetlen pillanatot, ami érdekes, képes kiragadni, szárnyakat kapni tőle. Ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy a színésznyaggatás is igen eredményes tud lenni, de ez most így elég jó és új. A Berenice című Racine-darabot csináljuk, úgy, hogy kihúztuk belőle a három szolgát, és így háromszereplős lett. Decemberben lesz a bemutató. Lehet, hogy ez megnyit kapukat.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

A jövő héten: Borbély Alexandra

A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Kovács Gergely 011 Alkotócsoport Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A téma folytatása

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

0 hozzászólás