Twitter Facebook

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson


2011. december 1., 15:00
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg.

Lehet-e hosszú percekig mezítláb táncolni az izzó parázson úgy, hogy az ember talpának semmi baja ne essék? Rétfalvi Tamással, Máté Gábor ötödéves színészosztályának tagjával beszélgettünk.

Images_10696
Fotó: Solymosi Attila
Pengeél - Rétfalvi Tamás (próbafotó)
► Az szokott lenni a felütés – bár már kezd elcsépeltté válni –, hogy elvonások, egzisztenciális lehetetlenség, telített szakma – és mégis van, aki úgy dönt, hogy színésznek áll. Biztos kell hozzá valami belső igény és késztetés. Aztán valamelyik győz. Csak belső igény van az emberben, vagy azért valamennyire odafigyel arra, hogy valamiből meg kell élni?

Rétfalvi Tamás (RT): Én egy olyan eset vagyok, hogy gyakorlatilag színpadon nőttem fel, gyerekkoromtól kezdve, tizenkét éven át táncoltam. Egy amatőr tánciskolába jártam Egerbe. Hozzászoktam a színpadhoz. Érettségi előtt egy évvel gondolkodtam, hogy mi a fene akarok lenni. Addig nem gondolkodtam ilyeneken, boldogan éltem az életem Egerben, nagyon jó családom van, a szüleim is boldogan élnek együtt, ideális környezetben nőttem fel. De nem volt semmiféle célom. Tanultam és minden délután táncoltam. Eleinte csak heti négyszer, aztán ötször és jöttek hétvégén a fellépések, ami rengeteg utazással járt, sok amatőr táncversenyt nyertünk. Azóta bezárt az iskola, én gyakorlatilag az elejétől a végéig ott voltam. Azt gondoltam, hogy tánccal komolyan foglalkozni már késő lenne elkezdeni tizennyolc évesen… hülye gondolat volt, azóta megbántam.

► Miért?

RT: Mert nagyon szeretek táncolni, szívesen csináltam volna és van hozzá adottságom is – mondjuk nem vagyok a leghajlékonyabb alkat. Azt is mondták sok helyen, hogy tehetséges vagyok, de már nem mehettem a Balettintézetbe, mert idős voltam. Akkor mi legyek? Színész. Színpadon akartam maradni – emiatt volt ez evidens. Akkor már voltak ilyen diákszínjátszó körök a gimiben és a tánciskolában is, így ezzel is ismerkedtem, de igazából csak versmondó versenyekre jártam, nem volt semmi konkrét.

► Gárdonyi Géza Színház?

RT: A szüleimnek volt bérletük, és szerettem is előadásokat nézni, de én teljesen más kontextusban gondolkodtam a színpadról a tánc miatt. Azt csináltam teljes szívvel. A színházi szakmáról egy ideaszerű képzetem volt, semmi több.

Images_10692
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Rétfalvi Tamás
► Kívülről, mint egy néző.

RT: Abszolút: milyen ügyesek ezek az emberek a színpadon, szimpatikusak – és ennyi. Felvételiztem a Színművészetire, és azonnal ki is rúgtak az első rostán. Akkor azt se tudtam, ki indít osztályt, nem tudtam semmit. Beírtam a kódot a felvételi jelentkezési lapra, és részemről nem foglalkoztam a dolog adminisztratív részével tovább. Mondták a szüleim, hogy írjak be még valamit. De én ide akarok járni, mondtam. Jó, de hogyha nem vesznek fel? Add ide azt a felvételi tájékoztatót – mondta anyukám. Erre azt mondtam, hogy majd én kijelölök magamnak még valamit. Így esett, hogy felvettek az ELTE-re, egyiptológia-filozófia szakra. Egy évet ide jártam, de arra jutottam, hogy bármennyire érdekel és érdekes a téma, nem akarom egész életemben ezt csinálni. Örülök, hogy megismerkedtem a filozófiával, azóta is, ha van időm, olvasok, mert tényleg érdekel… De hivatásszerűen nem szerettem volna ezzel foglalkozni, úgyhogy merész húzással a második félév végén, egy-két vizsga után kiiratkoztam. A szüleim szerintem görcsben fetrengtek otthon, hogy mi lesz velem. De el akartam menni stúdiókba, csak a színészettel akartam foglalkozni, és meg sem fordult a fejemben az a lehetőség, hogy nem így lesz. Az egyetem mellett nem volt időm rendesen készülni a felvételire; úgy gondoltam, érdemes lenne minden erőmmel efelé menni. Én nagyon egyszerűen és nagyon naivan jelentkeztem erre a szakra. Volt egy képzetem arról, mi is ez, de akkor még valójában fogalmam sem volt, hogy milyen ez a szakma.

► Azt mondod, naivan… Ez mit jelent?

RT: Sokkal emberibbnek, szebbnek gondoltam… Tényleg az a jó szó erre, hogy naivabb voltam. Szóval egy percig sem gondoltam például arra, hogy nem vesznek fel. Nem volt olyan gondolatom, hogy ha nem vesznek fel, akkor mi mást fogok csinálni. Egy belső ösztönző erő volt, ami hajtott, ami miatt kockáztattam. Aztán másodjára sem vettek fel, de a három stúdióba, ahová szintén jelentkeztem, igen. Mindbe.

► Oda miért igen, és az egyetemre miért nem?

RT: Azt azért éreztem, hogy elég béna vagyok. Valamit ugyan akarok, valami van is bennem, de valahogy nem tetszik nekik, amit csinálok. Ezért is akartam egy stúdióba menni, hogy hátha megtudok valamit magamról, ami segít. Az egy érdekes helyzet volt, mert felvettek a Bárkába és az Új Színházba is. Volt is egy gubanc ebből, megsértődtek a Bárkában, hogy ha felvettek, akkor miért mentem el az Új Színházba. Itt is naiv voltam, mert nekem azt mondták, hogy mindkettő a KIMI-hez tartozik, és én felvételizhetek mindegyik helyre, és ha sikerül, választhatok, én meg akkor még azt hittem, hogy ha ezt mondják, akkor ez így is van. Hogy ezen valaki megsértődik, az fel sem merült bennem.

Images_10691
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Rétfalvi Tamás

► Megsértődtek? Ez mit jelent? Kaptál egy feketepontot?

RT: Konkrétan megszóltak. Ugyanaz felvételiztetett az Új Színházba, aki a Bárkába is, és egy elég éles helyzetet teremtett a felvételi végén, majd kiküldött. Na, Tamás, így kell két szék közé esni – gondoltam magamban. Aztán valahogy a lehető legjobban jöttem ki ebből, mert a KIMI-ben úgy van az oktatás, hogy egy év elmélet és két év gyakorlat valamelyik színházban, amiből az én esetemben az lett, hogy egy évet tölthettem az Új Színházban, két évet a Bárkán. De azt az egy órát, amíg ez kiderült, nem kívánom senkinek.

► Számodra akkor kimaradt az elméleti képzés?

RT: Nem tudom, hogy van az elméleti-gyakorlati oktatás ott, de az Új Színházban is voltak elméleti órák. Meg hát engem alapvetően érdekel ez a szakma, és folyamatosan próbálom fejleszteni a tudásomat, szóval őszintén szólva nem érzem, hogy hiányozna az az egy év, mert közben rögtön sok mindennel megismerkedtem, hogy hogyan is működik ez a gépezet, és színészekkel is, akik felkészítettek a felvételire. Egy-két színész nagyon szeretett engem, tőlük nagyon sokat tanultam, annyit, hogy az a felvételire pont elég volt. Közben biztos vagyok benne, hogy volt rajtam valamiféle manírszerűség is, de az igazából a kevés ismeretemből, meg a nem tanulásomból fakadt, nem másból, mert nem vagyok egy pózoló típus. Meglepetésemre nagy nehezen felvettek. Már az első rostánál meg voltam lepődve, hogy továbbjutottam, mert megszoktam, hogy kirúgnak. Aztán második rosta – csodálatos, ennél mi kell több? Olvastam Szandra interjúját, amiben említette, hogy Máté Gábor mondta, hogy mindenki milyen borzasztó volt – valóban így történt, biztos valami front volt aznap. Magamon is éreztem, hogy nem voltam jó, de ennek ellenére tovább jutottam. Aztán jött a harmadrosta, amiről aztán végképp nem tudtam, hogy milyen lehet. Az első két nap borzalmas is volt, mert Gáborék jelölték ki, hogy ki kivel legyen párban, és én nem kaptam jó partnert. Aztán amikor lehetett választani, már könnyebb volt.

► Nem találtátok meg a közös hangot?

RT: Nem. Nem tudom, lehet, hogy ő is görcsölt meg én is, de nem ment. Aztán letelt az egy hét, és nem hittem el, hogy felvettek. Ami a legszebb volt, hogy felhívtam utána a szüleimet, hogy „Vége van a harmadrostának, elmondták az eredményt… (szünet) Felvettek” – mondtam visszafogottan. Csönd. „Hát, fiam, gratulálunk.” Anyukám azt mondta, hogy nem gondolták volna, hogy felvesznek, ami mindennél jobban esett. Ők nem ismerik ezt a szakmát, nem tudtak soha tanácsot adni – és mégis támogattak.

Images_10693
Fotó: Solymosi Attila
McDonagh-gyakorlatok - Rétfalvi Tamás, Ficza István

► Két év telt el az első próbálkozás és a sikeres felvételid között. Ezt ők hogy élték meg? Hogy kommunikáltad, amikor nem sikerült?

RT: Nagyon hisztis gyerek voltam, ami aztán akaratossággá tompult, és ez megmaradt. Most már szerencsére ez kevésbé érződik. Kifejezetten harmonikus családot alkotunk így négyen, a bátyámmal együtt. Azt hiszem, nekik sok kétségük volt az én pályaválasztásommal kapcsolatban, de szerintem gyönyörű az a szülői attitűd, hogy ennek ellenére támogattak. Próbáltak arra ösztönözni, hogy mindent logikusan gondoljak végig. Próbáltak terelni is, tanácsokat adni, de közben hagytak is a saját utamon haladni, mert talán látták, hogy nagyon akarok valamit. Ezt pedig nagyon köszönöm nekik. Végül csak eljutottam valahova. Hogy innen merre tovább, az már rajtam múlik.

► Mondtad, hogy naiv képzeteid voltak erről a szakmáról, de azóta megismertél dolgokat. Az elkötelezettséged változott?

RT: Nem, az megmaradt. Az ismereteim viszont jócskán bővültek. Már körvonalazódik a cél, és konkrétabb a képem arról, hogy mi ez a szakma, mi a szépsége, mik az íratlan szabályai – és hogy milyennek kellene lennie. Ez persze mindig változó, függ attól, hogy kikkel dolgozol, hogyan tudod magad megértetni az emberekkel. Ezek mindig összetevői az épp aktuális próbának, de mindig változik, hogy ez hogyan működik. Függ az emberek hozzáállástól, a kedvtől, közben persze van egy állandó alapattitűdje is mindenkinek. De van egyfajta szűrőm, amit tanultam a szüleimtől, amit kitaláltam és felépítettem magamnak, én ezen keresztül próbálok csinálni valamit. Igazából most kezdtem el tanulni a szakmát, a gyakorlattal; szerintem ezzel most van még pár évem, mert még rengeteg tudás nincs a kezemben. Sok egyszerű dolgot nem tudok például megcsinálni a színpadon, mert még sok mindent nem ismerek. Az ehhez szükséges alaptartásom szerintem megvan, bizonyos dolgokat ki is szűrök az életemből, mert van, ami nem érdekel, amilyen helyzetbe nem megyek bele. Próbálom azt csinálni, amit nemes egyszerűséggel gondolok.

Images_10694
Fotó: Tóth Simon Ferenc
Merengek a múltak ütemén - Huzella Júlia, Tasnádi Bence, Ficza István, elöl: Rétfalvi Tamás

► Ezt nevezhetjük elkötelezettségnek.

RT: Hogyne. Rengeteg minden érdekel a szakmán kívül is, amikre persze nincs időm – amikor tele van a töke az embernek, akkor ezek előjönnek, és abban tör ki a dolog, hogy inkább elmegyek asztalosnak. De azt gondolom, hogy van tehetségem és van helyem ebben a szakmában – kicsit talán fellengzősen hangzik, mégis: így gondolom. Mert nem fulladtam ki, sőt, és még mindig bizonyos szempontból formálható vagyok. Miközben egyes dolgokat már nem hagyok. Vannak ugyanis például olyan „tanító, jó tanácsok”, amiktől elzárkózok, mert nem azok, amiknek látszanak. Próbálom mindenből kiszűrni azt, ami számomra hasznos és fejleszt.

► Úgy tűnik, hogy képes vagy – vagy legalábbis nagyon törekedsz – kívülről látni magadat, illetve azt, amit csinálsz. Sőt, mintha erre kifejezett hangsúlyt is fektetnél.

RT: Igen, mert nagyon sok emberen látom, láttam, hogyan és hol csúszik el. Persze látszatra ez nincs így, mert sikeres és boldog az illető, de úgy látom, ez sokszor csak a felszín, nem igaz. Ami nem jó, mert az illető általában magának sem vallja be. Nagyon fontos számomra, hogy mit tudok meg magamról, hogy mi van még bennem, amit nem mutatok meg még magamnak sem. Emiatt állandóan kérdéseket intézek magamhoz.

► Akkor Máté Gáborral jól járhattál, mert úgy tűnik, hogy pont valami ilyesmit szeretne megtanítani. Többen mondták az osztályból, hogy az ő értelmezésében ez az „én” tanulásának a folyamata.

RT: Abszolút ez az elsődleges célja. Hogy minél jobban nullára legyen hozva a személyiségem, ne rakódjanak rá pluszok és mínuszok. Így aztán tisztán lehet próbálni és a gondolattal foglalkozni, és hogy ennek mentén, amilyen ellentmondásra a próba közben rájövünk, azt fogyaszthatóvá tudjuk tenni a nézők számára. Nem fogyaszthatóvá, ez hülye szó erre…

Images_10695
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Simon Zoltán, Ficza István, Borbély Alexandra, Tasnádi Bence, Pálos Hanna, Kovács Gergely, Huzella Júlia, Neudold Júlia, Rétfalvi Tamás

► Van egy csupasz massza, ami azáltal, hogy csupasz, jobban tud konfrontálódni, reagálni és ezt a reakciót élesebben és pontosabban tudja megmutatni.

RT: Valami ilyesmi. Mondják azt is, hogy aki jól van, az nem tud színész lenni. Nem tudom, ez mennyire igaz. Mindig aktuálisan kell ott lenni, amire nincs recept. Mindenki máshogy csinálja, mindenkinek más a jó. Én például most elmondok valamit, de hogy abból mi sugárzik vissza a cikkben, az egy másik dolog. Előfordul, hogy mond valamit a rendező, aztán bólogatunk, hogy egyetértünk, de attól még lehet, hogy teljesen mást értünk ugyanazon szavak alatt. Ettől nehéz ez a szakma, sok elcsúszás lehetséges. A magammal való egyensúlyt úgy értem, hogy el kell fogadnom magamat akkor is, ha rossz vagyok. Az egyik tanárom azt szokta mondani, hogy nem szabad játszani, ami elvileg pont az ellentettje a színészetnek, ha a szavak jelentését vesszük. De közben ha tényleg ott vagyok, nem játszom, és így tudok elmondani értelmesen, átgondoltan mondatokat, akkor az működni fog. Talán az a legjobb.

Vekerdy Tamásnak van a nó színházról egy könyve, Zeami mester tanításai a címe. Abban írja, hogy a nó színház legfelsőbb célja, vagyis a színészet akkor érdekes, ha képes vagy ösztönösen működni, elérve a tudattalant. Igen ám, de logikusan kell összerakni a darabot, és az tudatos munka. Vagyis az a cél, hogy tudatosan hozzon létre valamit, és a tudatosságon keresztül szabadítsa fel a tudattalant. Nahát ez mesterség. Ehhez magamat kell megismerni. Ez a Félelem és macskajaj…-ban, Zsótér előadásban nagyon benne volt, ami emiatt is nagyon közel állt hozzám.

Images_6247
Fotó: Solymosy Attila
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Kovács Gergely, Rétfalvi Tamás

A Vígszínházban vagyok gyakorlaton, ahol ez egy kicsit másképp működik, de ott is van ilyenekre példa. Ez alkati kérdés is. Engem ez érdekel ebben a szakmában. Volt egy maszkkurzusunk, amit Nagy Fruzsi tartott, aki mesélte, hogy Bali szigetén látott egy rituálét, ahol ötven férfi táncolt. Egyszer csak elhallgattak, bejött egy férfi extázisban, hátul felgyújtottak egy máglyát és elkezdett a parázson táncolni. Elég sokáig, vagy tíz percig, gyakorlatilag szénné kellett volna égnie a talpának. Azt mondta, hogy ha ezt mesélik, akkor nem hiszi el, de a saját szemével látta, odament, megnézte, és semmi baja nem volt. Elérhető egy ilyen állapot, agymunkával, hittel – ezerféleképpen lehet megfogalmazni. Ez érdekel ebben, hogy mi az, amikor beszélek valamiről a színpadon, persze belém épülnek konvenciók, de közben azt hogyan tudom megtanulni úgy, hogy fel tudjanak szabadulni a gondolataim.

► Az a furcsa, hogy ezt sokszor el kell magyarázni, miközben lényegét tekintve ez a színház. És közben nagyon ritkán jelenti ezt.

RT: Ez a szakmai vonatkozása a színész részéről. Az, hogy egy rendező mit gondol erről, hogy rendez meg egy darabot, mit akar mondani, az megint egy másik dolog. Hogy hogyan fejeződik ki, az megint egy másik. Engem ez színészként érdekel. Rengeteg mindentől függ, nagyon összetett dolog, de ez az, amire igazából szeretnék odafigyelni. Nem mindig tudok – és rengeteget kell még hozzá tanulnom. Közben pedig gondolhatok bármit, mert ez egy társasjáték, amiben egymástól függünk, hogy hogyan ütközünk egymással, illetve hogyan ütköznek a gondolataink is egymással. Van, amikor csak egy mondatra sikerül találkozni valakivel. De ez csak egy küzdelem. Hogy ezt hogy akarjuk megcsinálni, aztán még ott van az is, hogy ki mit lát belőle…

► Úgy tűnik, te nagyon sokat gondolkodtál erről.

RT: Ha ez a szakmám, akkor erről kell gondolkodnom. Bármennyire is panaszkodom néha, hogy fáradt vagyok, igazából örülök, hogy ez egy olyan szakma, ami nem áll meg. Néha teremtesz magadnak egy kis szabadidőt, mert kell, de igazából nincs megállás, és közben rengeteg dolgot lehet megismerni emberekről, magamról is, hogy például mit hogyan fogok fel. De ez nem mindig így ment nálam. Az első két évben nem találtam a helyem. Mást gondoltam erről az egészről, és mást is vártam. Azt hiszem, eléggé depressziós voltam, vagy valami hasonló. Azt éreztem, hogy nem tudom kifejezni magam, hogy nem találom az igazam. Hittem dolgokban és embereknek, így rengeteg ellentmondásba üköztem. Semmi nem jött össze és semmi nem működött. Rájöttem, hogy közben nagyon magamba fordultam és muszáj volt kihúzni magamat magamból. Aztán elkezdtem máshogy működni.

Images_6422
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Rétfalvi Tamás

► Segítettek vagy észrevették?

RT: Nem segítettek, észrevenni persze, hogy észrevették, mert megváltoztam. Sokáig mindenkihez naivan és segítőkészen álltam. Rájöttem, hogy ezt nem tehetem meg, mert közben nekem is fejlődnöm kell. Ebben nekem is volt hibám és másoknak is. Úgyhogy elkezdtem az egészet újra, rájöttem, hogy amit gondoltam, az nem igaz. Újratervezés volt: bootoltam egy fél évet, ami aztán idáig fajult, ahogy így ülök itt. Konkrétabban gondolkodom, van, akivel nem beszélek, mert a felszínen nem léphetünk túl…

► Volt olyan előadás, ami ezekben segített? Vagy amiben fel tudtad szabadítani a gondolataid, vagy amik hozzásegítettek? A Félelem és macskajaj…-t említetted…

Images_10697
Fotó: Kálmándy Ferenc / poszt.hu
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Kovács Gergely, Rétfalvi Tamás
RT: Nekem az nagyon fontos előadás, itt találkoztunk Zsótérral először, és rengeteget beszélgettünk. Vele nagyon jól tudok kommunikálni, igazából vele tudtam megosztani a gondolataimat és sok mindenben egyet is értettünk. Ha nem, akkor kiderült, hogy naivan állok dolgokhoz, de volt néha fordítva is, hogy nekem lett igazam. Színészként is fontos volt a közös munka, mert tőle tanultam meg sok mindent, amiket aztán ki is próbálhattam. Magamat is. Van két hosszabb, szöveges jelenetem az előadásban, abban megtanulni megfogalmazni mindazt, ami benne van, az egyéves munka volt. Most tartunk ott, hogy nagyjából rendben van.

► Úgy tűnik, hogy ez vízválasztó előadás…

RT: Nekem ez a legfontosabb.

► Valaki nehezen tud hozzá viszonyulni, valaki azt mondja, hogy ez a színház teteje. Szükségszerű a szélsőséges megítélése?

RT: Emberfüggő, hogy ki mit gondol róla. Ebben az a kérdés szerintem, hogy kinek mi áll érdekében és mi a célja, az a meghatározó. Mindenkinek húz valahova a szíve, mindenki akar valahova menni és ezért tesz, de hogy mit tesz és hogy teszi, az a kérdés. Ezt fontos látni – önmagamban is, de másokban is –, a magam érdekében. Hogy kinek mi a véleménye, az aktuális állapottól is függ, hogy mennyire elégedett a szerepével, a munkájával – ez ezerféle dolog függvénye. Mindenesetre nekem nagyon lényeges volt. Más munkáimat is néztem ezen keresztül, amit ott tanultam, azt próbáltam átültetni. Azért is vízválasztó, mert végre olyasmivel és olyasvalakivel találkoztam, amit én is gondoltam erről a szakmáról. Nekem két hosszú jelentem van benne, sokat beszélek. Valakinek pár mondata volt. Az szükségszerűen egy másik élmény. A Vígszínházban sokszor csak két mondatra vagyok jelen, és az teljesen más. Nehéz is, mert ilyenkor ki kell találni magadnak valami játékot, hogy mit csinálj, mivel töltsd ki a szereped. A Lenni vagy nem lenni azért is volt érdekes, mert ez volt az első olyan előadás, amiben viszonylag sokat jelen vagyok, de alig pár mondatom van, és ezt végigcsinálni, az is egy nagy feladat, amit végre kell tudni hajtani. Az ember nyilván örül, ha a színpadon beszélhet, de tudni kell ezt is. Azt hiszem, mindenben a feladatot kell megtalálni, hiszen nincs mindig olyan, hogy megkapod a főszerepet. A színházak szeretnek kategorizálni, és általában megvan, hogy ki kit játszhat. Ezzel nehéz együttélni…

Images_9757
Fotó: Dudás Ernő
Lenni vagy nem lenni - Kerekes József, Vallai Péter, Lukács Sándor, Dengyel Iván, Rétfalvi Tamás

► A Pesti Színházban talán négy évvel ezelőtt láttam a Lulut, ami egy – hogy is mondjam – meglehetősen vontatott és unalmas előadás volt. Sosem fogom elfelejteni, hogy kilenc körül már nagyon néztem az órámat, hogy mikor lesz ennek vége. Aztán egyszer csak bejött Harkányi Endre, elmondott tíz mondatot, ami életre szóló élménnyé tette az estét. Hirtelen nem akartam, hogy vége legyen az előadásnak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igazából te döntöd el, hogy mekkora szereped van, mennyit szánsz neki.

RT: Ez így van, de ezekkel a feladatokkal most találkozom először. Nehéz volt, hogy nem szólalhattam meg, miközben a darabban én is a társulat része vagyok, abban kell léteznem, de hogy ebben láttatni tudjam a gondolataimat, azzal meg kell küzdenem. Az is feladat. Persze ebben a kérdésben objektívnek maradni nehéz, nem is lehet. De alakítani minden helyzetet lehet. Hogy ezt ki mennyire teszi meg, az már más kérdés. Például függvénye annak, hogy ki mennyire hajlandó elmondani a véleményét.

► Te szeretsz hangot adni a sajátodnak.

RT: Igen. Az a kérdés, hogy ki hallgat meg. Azt hiszem, ez egy jó kérdés volt. És egy jó válasz is.

► Az embernek vannak céljai. Hogy te ott vagy a színpadon, annak is van célja. A te értelmezésedben a színháznak mi a célja? Miért lehet ez egyáltalán fontos?

Images_4717
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Rétfalvi Tamás
RT: A Vígben nemrég beszélgettem valakivel erről. Azt mondtam – és tényleg így is gondolom –, hogy a világ megrontója a tévé. Nem nézek tévét, mióta itt vagyok, öt éve. Időm sincs rá. Egyszer bekapcsoltam, és rájöttem, hogy azért nem nézem, mert semmi nincs benne. Fölösleges időtöltés. Ami rosszabb, hogy butít. A világ teljesen megváltozott: a vizualitás lett a hangsúlyos a kommunikációnkban. Egy felmérés alapján – ha jól emlékszem – régen egy ember körülbelül 1000 képpel találkozott egy nap, ma ez 12 ezer körül van. Az ember kapacitása véges, és ennyi kép befogadása le tudja fárasztani az embert. Mondok egy példát. Az édesapám bélyegeket gyűjtött gyerekkorában, rengeteg bélyege volt. Megboldogult nagybátyámnak is volt albuma, bátyámmal mi is gyűjtöttünk. Meghaltak a nagyszüleim, akiknek az albumai hozzánk kerültek, én pedig vállaltam, hogy az újabb bélyegeket rendbe rakom. Kinyitottam a nagy asztalunkat és kiterítettem a bélyegeket. Tele volt a rengeteg bélyeggel. Rendszereztem őket, észre se vettem – és eltelt három óra. Az a mennyiségű kép, ami átment rajtam… teljesen belesüppedtem, elzsibbadt az agyam. Szerintem így könnyen el tud butulni az ember, annyira elfárad. Erre aztán még lök a média mindenféle dolgot, amiknek befolyásoló hatása van, ami szintén egy eszköz lehet valakiknek a kezében, hiszen az, hogy mit mondanak el a tévében, mit reklámoznak, az fontos dolog. Sokáig éreztem azt, hogy lassú az agyam a színházhoz, most már kialakult egy ehhez szükséges tudásom, de ezzel munka volt. Gondold el, hogy látsz rengeteg filmet a tévében, amitől lesüllyed az igényszinted, aztán amikor a színházban látsz egy bonyolult darabot, akkor mi lesz? Azt már nem nagyon fogod érteni, és azt mondod, hogy ez rossz, csak azért, mert már nem fogod fel. De közben be kell hozni a nézőt, tehát olyat kell csinálni, amit megért, ami miatt bejön. Ez a rendszer így szépen fokozatosan épül le, ez ellen lehet és kell is harcolni. De egy szint után nehéz kitörni. A tévé nagyon erős ellenpólus, hiszen ott minden egyszerű hatásra épül, míg a színházban – pláne Magyarországon, ahol nincs annyi pénz – gondolattal lehet próbálkozni, amivel viszont nem lehet olyan hatást elérni, mint a filmen. Ezzel így nem lehet küzdeni, illetve nagyon nehéz.

► Elég vicces, hogy ezt sokan elmondják, aztán hazamennek és bekapcsolják a tévét. De a média ugyanúgy eszköz, mint bármi más, amit meg kell tanulni használni. Mi ezt nem tettük meg, ezért ennek a legelemibb szintjét tudjuk csak értelmezni, ami miatt a hatásnak fekszünk be. Ezt is meg kell tanítani és ha ez nincs…

RT: Igen, de már fiatalon elkezdjük, kisgyerekként. Mindenki néz tévét – alapzaj. Ha a gyereked ezt látja akkor taníthatsz neki bármit. Én is kapcsolgatom néha és bambulok előtte, de egy évemből egyébként egy napot ha kitesz a tévé – ebbe persze nem számítanak a filmek.

► De ez nem egy elveszett dolog, hiszen te is a tévé elől érkezel – és mégis képes voltál rajta túllépni.

RT: Igen. Amikor voltak ezek a tüntetések Budapesten, amikor az MTV-székházba is betörtek pár éve, egy egyházi személy azt mondta a tüntetőkre, nem tudom pontosan, milyen kontextusban, hogy „a legyőzhetetlen butaság”. Ez szerintem pontos. Akik egyszerűbben gondolkodnak, azokat könnyebb befolyásolni.

Images_4714
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Neudold Júlia, Rétfalvi Tamás

► Igen, de ha te ott állsz a színpadon, akkor mégis csak hiszel abban, hogy lehet változtatni.

RT: Igen, és ha már páran állunk ott a színpadon ezzel, akkor bizony egy nehéz harcnak nézünk elébe. Nem lehetetlen ugyan, de bonyolult. A színháznál gyorsabb és hatásosabb eszköz a média.

► Igen, de ezt használni kell. Azokkal a formákkal a színház is tud élni, amivel a populáris kultúra, csak le kell tudni fordítani őket. Persze ha valakinek csak annyi a célja vele, hogy jöjjenek be az emberek… Meg kell érteni, hogy egy-egy kép mögött milyen bonyolult szándékok húzódnak meg, csak ehhez túl kell tudni látni dolgokon.

RT: Ebben igazad van, csakhogy a nézőszám elképesztő gyorsasággal zuhan. Akkor hogy hozzák be a nézőket? Rengeteg plakátot látni mostanában, szinte szabályszerű toborzás zajlik, hogy jöjjenek be. Szóval a fennmaradásért kell küzdenie a színháznak, hiszen közben egyre kevesebb a támogatás. Külföldön kevesebb színházat lát el az állam, de nálunk nincs máshonnan pénz. Ez a helyzet több sebből vérzik. Nem tudom, hogy mi a megoldás, ebbe nem akarok beleszólni, oldja meg az, akinek ez a dolga.

► Erre jön az a kérdés, hogy te hogy képzeled el a jövődet?

RT: Ha őszinte akarok lenni, van egy olyan gondolatom egy ideje – adja Isten, hogy ne legyen igazam –, hogy háború lesz. Hogy akkor mi lesz és utána minek mi lesz a helye, azt nem tudom. Egyelőre élnem kell a mában, figyelni kell, hogy mi van körülöttem, de szerintem elkerülhetetlen a háború. Egyrészt körülöttünk a világban mostanában is voltak, másrészt belegondoltam, hogy milyen időközönként voltak nagy háborúk és hát lassan… érik. Lehet, hogy hülyén hangzik vagy túlkombinálás, de nem hiszem, hogy ne lenne benne valami. Ráadásul itt vannak a nyakunkon azok az érdekkonfliktusok, amiket a világgazdasági válság és az energetikai problémák generálnak. Lesznek itt bajok. Mindenki atomenergiából él ugye, közben van egy tórium nevezetű anyag, ami sokkal hatásosabb, mint az atomenergia, stabilabb is, de különböző érdekekből nem nyerhetett teret. Kísérleti reaktorok már vannak belőle, de már így hatásosabb, mint az atomenergia. India most bejelentette, hogy készít egy ilyen erőművet, és Kína is át akar állni – hiszen sokkal gazdaságosabb. Ez egy újfajta szakadék a világtörténelemben. Kérdés, hogy ezt ki hogy kezeli. Engem a színház mellett foglalkoztat az a kérdés is, hogy ez mikor fog felrobbanni, mert szerintem ez elkerülhetetlen. Hogy nekem kell-e erről gondolkoznom, mert túlélem, és majd a romokból kell színházat csinálnom, vagy mi lesz, azt nem tudom. Sok kétségem van a jövőt illetően. Nem gondolom, hogy nagyon konkrétan kellene terveznem. Örülök annak, ami van – persze egy-két évre azért tervez az ember előre. Most lakásra gyűjtök, év végén ki kell költözni a koleszból. Szóval szeretném elkezdeni az életem, de hogy ebből hosszútávon mi valósulhat meg…

Images_9776
Fotó: Hrotko Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Tóth Eszter, Rétfalvi Tamás

► Szép ívet írtál le a naivtól egészen idáig… A naiv gyermek elmegy szerencsét próbálni, aztán kiköt az apokaliptikus világképnél.

RT: Én tényleg nagyon naiv voltam. A Klinikáknál laktam sokáig, a bátyámnál, egy SOTE-s koleszban. Ott egy hétig láttam egy leláncolt biciklivázat, és azon gondolkodtam, hogy lehet valaki akkora hülye, hogy odaláncol egy biciklivázat. Sok idő kellett, míg rájöttem, hogy mindent leloptak róla. Az ilyen dolgokkal meg kell tanulnom élni és fel is kell tudnom dolgozni őket.

► A szüleid láttak téged színpadon?

RT: Persze, már az Új Színházban is néztek, ahol stúdiós voltam. Mondták, hogy nagyon ügyes vagyok. Utána senki nem nézhetett minket két évig a Színműn, még a diáktársaink se – szerintem ezt a Gábor nagyon jól csinálta, mert így nem mondhatott senki semmit rólunk, volt időnk, hogy kialakuljon bennünk valamifajta önálló, nem befolyásolt gondolkodás, amihez képest tudunk szűrni a vélemények között. Amikor ezután jöhettek a szüleim nézni, akkor lehidaltak, hogy milyen változás történt, hogy ez milyen izgalmas. Elkezdtek járni az előadásokra, és szinte minden vizsgánk tetszett nekik. Az jó dolog, hogy nem izgulok, ha megnéznek, mert a feladatomra figyelek, és közben az is jó, hogy láthatják, hogy mit dolgozom. Igazából szerintem büszkék.

► Te szerepeltél az utolsó Csörgess meg! előadásokban is. Te korban az utolsó vagy, aki színészként láthatta az egri színházat belülről is működni. Az milyen volt? Hiszen te végül is ott otthon lennél.

RT: Ketten voltunk Egerben az osztályból, Kovács Gergő is beugrott Bányai Miki helyére A nagyratörő-trilógiába. Nekem az egy nagyon jó élmény volt, mert azokkal a színészekkel dolgozhattam, akik közül sokon felnőttem – a fiatalokon kívül persze, de nem, mert még Mészáros Máté is közéjük tartozik. Szóval nekem ők színészek voltak, akik hirtelen munkatársak lettek, emiatt teljesen más viszonyt kellett felépítenem magamban. Nagyon érdekes volt. Borzalmas, ami történt ott szerintem, ez a társulat tíz év alatt épült fel, rengeteget játszottak együtt, és tudtak is együtt dolgozni, nekem is sokat segítettek. Persze mindig külső ember maradtam, hiszen beugró voltam, de azt éreztem, hogy ez egy jó csapat. Biztos akadtak belső konfliktusok – hol nincsenek ilyenek –, de ez egy társulat volt. Ezt így felrobbantani – na, ahhoz tehetség kell. Olvastam valahol egy interjút Barta Dórával, ahol még reménnyel nyilatkozott a tánctagozattal kapcsolatban, és a cikk végén volt egy megjegyzés, hogy időközben Barta Dóra és a társulat tagjai felálltak. Ez borzasztó.

Images_10698
Fotó: Siklós Péter / Teátrumfotó
Rómeó és Júlia - Rétfalvi Tamás, Dengyel Iván

► Akkor nézzük a remény színházát a gyakorlatban… Ha lenne egy lehetőség, hogy olyan színházhoz menj, amilyet szeretnél, akkor az milyen lenne? Mit lehetne elmondani arról a helyről, ahová szívesen leszerződnél? Tegyük fel, hogy nem lesz háború…

RT: Ha számomra ideális társulat lenne vagy annak találnám, akkor valószínűleg elmennék oda. De ilyen nincs. Legalábbis nem tudok róla, hogy van, vagy lesz-e. Több helyen dolgoztam és dolgoznék szívesen. Örültem, amikor harmadévesként a Piaf, Piafba, egy táncos helyébe beugorhattam, jó volt kiszakadni az egyetemről. De akkoriban játszottunk a Homburg hercegben is, az Örkényben, akkor volt, hogy Tatabányán ment a Túl a Maszat-hegyen előadásunk, és ebben az évben volt az is, hogy lementem Egerbe. Annyira jó volt mászkálni, azt elmondani se tudom. Biztos megvan a társulati létezés előnye, de nagyszerű érzés volt új helyeken új embereket megismerni. Ezek mondjuk mind ilyen beugrás-szerű dolgok, nem teljes próbafolyamatok – kivéve a Túl a Maszat-hegyent –, ami másfajta dolog, de élveztem. Sok mindent nem ismerek még, azt hiszem, fölösleges lenne határozott véleményt nyilvánítanom, hogy mi jó és mi nem. El kell menni, keresni kell és nézni. Külföldön például a színházak csak pár évre rendezkednek be, mert mobilitás van, mindenki megy tovább. Nálunk viszont nagyon máshoz szoktak a színészek. Én ennek a vándorlásnak örülnék.

► Nem vagy a szokások embere.

RT: Szerintem nem jó beállni egy sorba. Akkor elzárod magad az új lehetőségektől. Nem gondolom azt sem, hogy én vagyok az, aki egy sort teremt, de mindig változik a világ, amit érdemes észrevenni. Meg kell tanulnom rengeteg trükköt, fejlődni kell, és a színházakban tudnak néha elém mutatni, hogy hova tovább.

► Ebben az a szép, hogy ez a szakma mindig új.

RT: És mindig ugyanaz. Mindent megcsináltak már. Jó mindennel tisztában lenni, de fenntartásokkal is kezelek dolgokat, ezért is teszek fel sok kérdést. Nem is feltétlenül kell változtatni, de ha valami unalmas, megszokott, azt érdemes kimozdítani, ehhez viszont olyan emberek kellenek, akik hajlandóak rá. Persze ez csak elmélet, az életben még gyakorlatilag nem vettem rész, most lépegetek ki az egyetemről, ami jövőre már nem lesz, úgyhogy lassan igen.

► Jó lesz kilépni?

Images_9781
Fotó: Hrotko Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Rétfalvi Tamás, Tóth Eszter
RT: Nagyon. Most már pont elég lesz. Igazából már szerettem volna kilépni tavaly, bár idén jó volt a Szüleink szexuális neurózisait megcsinálni, azzal még van is dolgom, elég sok. Szeretek vele dolgozni, mert nehéz úgy játszani, hogy ne legyen közhelyes, ne legyen sok se, közben igaz legyen és ne is akadjak el benne. Mondjuk most nem volt egy hónapig, aztán úgy játszottuk, hogy előtte A dzsungel könyvét játszottam a Pestiben. Lement, utána rögtön rohantam, hogy átérjek. Elfogott közben egy érzés, hogy itt baj lesz a szöveggel. Aztán magam elé rohantam és összeszedtem magam. Sikerült, nagyon jó előadás lett. A másnapi viszont annál rosszabb. Ez a gyakorlat komoly feladat lett. Hogy az ötödévben mit lehet csinálni, hogyan lehet tartalommal megtölteni az időt, az a tanárok felé egy jó kérdés szerintem. Engem a Vígben eléggé igénybe vesznek, és azt kitalálni, hogy mi az, amit emellett meg tudok csinálni anélkül, hogy belebetegednék, az az egyetem felé egy feladat.

► Úgy érzed, ez most nincs kitalálva?

RT: Gábor mesélte, hogy mielőtt főiskola lett, három éves volt a suli, abból lett négy éves, mint főiskola. Gőzük nem volt, hogy mit csináljanak a negyedévvel, ekkor jött a gyakorlat ötlete. Azzal, hogy egyetem lett, bejött egy ötödik év, azzal végképp nem tudtak mit csinálni, úgyhogy lett két év gyakorlat. Nem tudom, mi a megoldás…

► Szakdolgozatot írni…

RT: Nincs rá időm. Huszonöt előadásom van egy hónapban, közben legutóbb párhuzamosan két főpróbahetem volt, ami azt jelenti, hogy ha nincs is előadás, akkor dupla próba van mindkét helyen. Reggel tíztől éjjel egyig bent vagyok ilyenkor. Lett is egy ősz tincsem ettől, az egyik fodrász mutatta a tükörben. Itt van, látjátok, konkrétan beleőszültem a munkába. Ez azért nem biztos, hogy egészséges.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

Legközelebb: Radnai Márk

A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Rétfalvi Tamás Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem) Vígszínház

A téma folytatása

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

0 hozzászólás