Twitter Facebook

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész


2011. szeptember 29., 13:15
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásait terveink szerint heti-kétheti rendszerességgel, mindig csütörtökön tesszük közzé.

Images_9503
Fotó: Solymosi Attila
McDonagh-gyakorlatok - Simon Zoltán
Simon Zoltán jó csapatban tud igazán dolgozni – ami nem véletlen, hiszen a vízilabdát cserélte fel a színpadi deszkák világára. Beszélgetéssorozatunk Máté Gábor végzős színészosztályának legfiatalabb tagjával indul, aki az Ódry Színpad eheti, új bemutatójában, a Szüleink szexuális neurózisai című előadásban is szerepel.

Hogyan jött az életedbe a színház?

Simon Zoltán (SZ): Furcsán. Versenyszerűen vízilabdáztam korábban, de serdülő környékén láttam, hogy nem leszek olimpiai bajnok, és az érettségi előtt kérdezték, hogy hova tovább. Nekem tetszett a Színművészeti Egyetem, szerettem szerepelni – jártam például szavalóversenyekre – és úgy gondoltam, megpróbálom. Meg is próbáltam és úgy alakult, hogy felvettek. Elsőre.

Az nem semmi. Mi volt a titkod?

SZ: Talán az volt a titkom – persze tudat alatt –, hogy a sport egyfajta magabiztosságot adott: jöttem azzal a jófajta vízilabdás mentalitással. Tudod: bemész egy helyre és látod, hogy ki vízilabdás – süt róluk, hogy ők a világ urai. Persze ez téveszme, de akkoriban talán én is hasonlóakat gondolhattam magamról. Nem igazán volt bennem megfelelési vágy, mivel nem voltak prekoncepcióim. A második rostán megkaptam, hogy (Máté Gábor hangján) „Zoli, nagyon érdekes, amit csinálsz, egyelőre nem tudjuk, eldönteni, hogy ez színészet-e”. De egyáltalán nem izgultam, élveztem nagyon. Nekem az összes felvételi ilyen volt – jelentkeztem Kaposvárra és a Pesti Magyar Színházba is, ezek is jól sikerültek. Nem is ismertem itt az embereket, úgy hallottam, hogy Ascher-osztály indul, bár nem is igen tudtam, hogy ki az az Ascher. Színházba ritkán jutottam el, mivel színházidőben voltak az edzések. De elmentem a Katonába, megnéztem az Ivanovot, és laikusként is nagy hatással volt rám. Ott láttam először Máté Gábort. Szóval az nem volt bennem, hogy úristen, kik a tanárok. Azt se tudtam, hogy hol az egyetem, eljöttem külön megkeresni. Teljes szűzként, öltönyben-nyakkendőben álltam a felvételin.

Akkor különösebb elvárásaid sem voltak?

SZ: De voltak. Nagyon céltudatos vagyok. Vízilabdában is olyan voltam, hogy ameddig láttam benne perspektívát, amíg volt értelme, addig nyomtam. Az érettségi alatt eldöntöttem, hogy mindenképp a színműre akarok járni, szóval muszáj, hogy felvegyenek.

Images_9499
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Simon Zoltán
A képzéssel kapcsolatban értem az elvárásokat.

SZ: Nem, igazából lövésem se volt, hogyan lehet ezt tanítani. Az is felmerült bennem, hogy leülünk a padba tollal meg füzettel, és diktálnak. Utólag kiderült, hogy ezt nagyon nehéz tanítani, de óriási szerencsénk volt a Gáborral. Jó osztályba kerültem. A Gábor mellett még Dömötör Andris kísért minket az elejétől fogva mint tanársegéd. Most már látom, hogy végig nagyon tudatos útiterv szerint haladtunk. Szemmel látható fejlődést, igazán egyszer érzékeltem, amikor Kleist Schroffenstein családját csináltuk másodikban, úgy éreztem, hogy az egész osztály ugrott egyet színészileg. Az osztály talán akkor volt a legjobban együtt. Reggel kilenctől hajnali kettőig bent voltunk minden nap, utána a büfében még beszélgettünk – elég nehéz anyag – emlékszem, teljes téboly volt. De meglett az eredménye minden szempontból, jó volt látni ezt az egységet. Nekem a csapat nagyon fontos.

A vízilabdában is fontos a csapat, persze másként. Itt hogy történt a csapat egymásra találása?

SZ: Sokszor lehet hallani, hogy milyen nehézkesen működő osztályközösségek vannak. A mi esetünkben ez is elég ideálisan alakult. Tudom, hogy elsősorban nem ez számít a munka szempontjából, de fontos. Jobb úgy dolgozni, hogy egyébként bírjuk – esetleg segítjük – is egymást. A harmadrostán két napig csak ültünk és ismerkedtünk. Ez valahogy fellazított minket, nem csak úgy belecsaptunk a lecsóba, hanem sokat beszélgettünk, Gábor kérdéseket tett fel, és figyelt minket. Érezhető volt ugyan, hogy ez egy verseny, de mégsem indult el az a másik kárára történő könyöklés; megérezte mindenki, hogy ha te jó vagy, akkor én is jó leszek. Ez megmaradt az osztályban is. Jól dolgozunk együtt a mai napig, de például bulizni egyáltalán nem tudunk közösen. Ha mind a tizenegyen ott vagyunk egy szórakozóhelyen, az valami gyötrelem. Ketten-hárman már jobban megy. De ez így sokkal jobb annál, mintha a büfében tudnánk dumálni, de nem tudnánk egymással munka közben mit kezdeni.

Értek meglepetések? Mi volt az első váratlan élményed?

SZ: Csak meglepetések értek. A bekerülést még sima útnak érzékeltem, de nem a képességeim miatt, hanem mert laza voltam és eltökélt. Aztán elindult a valódi tanulás. Majd szép fokozatosan, évről évre közelebb kerültünk a színházi gépezethez. Két évig ideális műhelymunka folyt. Aztán harmadikban egyszer csak felvillant a piac képe. Akkor megtanulod a gyötrődését ennek a folyamatnak is. Hogy sok utat kell bejárni, és a kudarcokat valahogy el kell tudni viselni.

Az első kudarcodra emlékszel?

SZ: Emlékszem, persze. Állatokat kellett utánozni. Kiválasztottam a gorillát, figyeltük két napig az állatokat, aztán megmutattuk. Csináltam, mire azt mondja Gábor: „Zoli, te inkább orrszarvú vagy”. Álltam és néztem, hogy Jézusom, hogyhogy nem sikerült elsőre? Maximalista vagyok, noha már fejlődtem ebben, de még mindig nehezen viselem, ha valami nem úgy alakul rögtön, ahogy elterveztem. Mindig is volt bennem egy olyan, hogy nekem mindenben jónak kell lenni, de az évek alatt rájöttem, hogy ez persze nem lehetséges. De még bőven tanulom, hogyan kell felállni. Kicsit türelmetlen vagyok magammal szemben, szeretnék rögtön nagyot ugrani.

Images_9500
Fotó: Mayer Bernadette
Kutyaszorítóbban - Király Dániel, Simon Zoltán

Mit jelent a maximum? Ki vagy mi a mérce?

SZ: Leginkább magammal szemben vannak elvárásaim, vagy megfelelési kényszerem. De nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számít bizonyos emberek véleménye, hiszen a visszajelzést mindig is nagyon igényeltem, de mostanra megtanultam helyén kezelni a dolgokat. Az igazi elvégzendő feladat magamban van.

Ha valaki bejelenti a környezetének, hogy színész lesz, akkor az azért eléggé meglepő tud lenni…

SZ: Szerencsém van a családommal, meglehetősen ideális közegből jövök, nem voltak különösebb konfliktusaim. A szüleim mindig rám bízták a döntéseket, abban próbáltak támogatni, amit választok. Anyukám persze mondta, hogy írjak be valami jogot, be is írtam, de nem mentem volna oda. Azt hiszem, most már picit büszkébbek kezdenek lenni. Nem voltak benne biztosak, hogy nem fogom magam meggondolni félúton, miután nem az volt a helyzet, hogy én már öt éves korom óta kenegetem az arcomat Nivea krémmel, hogy színész legyek.

Hogy látod magad? Van olyan értelemben saját karaktered, hogy meglátnak téged és beraknak egy fiókba?

SZ: A skatulyarendszer egyértelműen létezik. Aki megnéz elsőre, az külső alapján berak egy pakkba, aki ismer, az is egybe, aki meg jobban ismer, az meg esetleg meglepődik, hogy jé, te ilyen is vagy. Szerencsénk van abban is, hogy a Gábor arra késztetett, hogy sokfélét csináljunk az egyetemen, mindenkihez egyénileg állt hozzá, nem másokhoz képest. Próbáljunk ki mindent – az volt a cél. Nem mindig én voltam a kisfiú – pedig én vagyok az osztályban a legfiatalabb – és nem is én voltam mindig a kigyúrt, izomagyú biztonsági őr. Ez ellen tudatosan is dolgozni kell, főleg egy kőszínháznál, ami nyilván nehéz, ám törekedni kell rá.

Images_9498
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Simon Zoltán
Említetted a piac megjelenését az életetekben.

SZ: Harmadikosok voltunk, amikor egy-egy felkérés érkezett. Először tudatosult bennem, hogy nem minden azon múlik, hogy te mit és hogyan csináltál, vagy hogy mennyit melóztál hanem jön egy ember, aki kiválaszt, eldönti, hogy te kellesz, te viszont nem. Ez a jelenség arra sarkall, hogy a magamba vetett hitemet ne veszítsem el, és lehetőleg ne másoktól függjek. Egy-egy ember véleménye ne legyen sorsdöntő. Most úgy érzem, hogy saját dolgot szívesen csinálnék. Elkezdtük ezt a 011-es csoportot a Kutyaszorítóbbannal, amiben én nagyon hiszek – vannak új tervek is. Nagyon tetszik az az elv, aminek a mentén ez a csoport majd szeretne működni, hogy sokféleségre törekszik, meg önmagunk továbbképzésére. Ezt hasznos kezdeményezésnek gondolom, ugyan még gyerekcipőben jár, de a szívügyem lett. Akár lenne kőszínházi munkám, akár nem, ezzel a jövőben is szívesen foglalkoznék.

Csináltatok egy előadást a semmiből, ingyen, csak lelkesedésből. Szerinted ez kivétel, vagy mindenki, aki az egyetemen van, az ilyen elkötelezetten színházat akar csinálni?

SZ: Nem igazán tudom megítélni, mennyire kivétel. Úgy tűnik, katalizátor volt, mert azóta sokan elkezdtek önállóan dolgozni az egyetemen. Biztosan jó példa volt arra, hogy a lehetetlenből is lehet valamit csinálni – mert azért ez egy lehetetlen helyzet volt, minden akadály, ami csak lehet, elénk gördült. Akik itt vannak a Színműn, azok kezdetben mind nagyon lelkesek, aztán valakiben megcsappan a lelkesedés, valakiben nem. Nagy energiát ad, hogy elkezdünk valami újat és együtt dolgozunk valamin. Nagyon élveztem a próbafolyamatot, és a lendület egész évben kitartott.

A Kutyaszorítóbban mennyiben volt más, mint amit az egyetemen csináltok? Milyen olyan energiákat tudtatok ott felhasználni, amit esetleg máshol nem?

SZ: Nehéz ezt megfogalmazni, mert nagyon más volt. Hogy mondjam? Nagyon fontos volt, hogy a saját ízlésünk szerint csináljuk. Senkinek a külső szeme nem szólt bele. Saját magunk voltunk saját magunk bírái és nyilván Márk (Radnai Márk, az osztály tagja, elsőéves rendezőhallgató – a szerk.) volt ennek a rendezője. Lelkesedés és az öröm hajtotta a csapatot. Ilyen értelemben ideálisan működött a társaság. A 011-es csoportnak még nincs közönsége, nem volt kit kiszolgálni. Így nagyon szabad volt a munka, miközben törekedtünk arra, hogy maivá tegyük ezt az egészet. Kíváncsian vártuk, hogy az embereknek mit fog jelenteni. Összességében nagyon kevés idő volt rá, de azt nagyon kihasználtuk, és így sokfélét ki tudtunk próbálni. Szövegekben jó pár dolog csak a végén született meg – az én bejövetelem például négy nappal a bemutató előtt íródott, mert ott jöttünk rá, hogy nem működik az, amit kitaláltunk és akkor elkezdtünk imprózni. Ez az előadás, úgy érzem, még nem is ért be, vannak még bőven elvégzendő feladatok. Szívesen dolgoznék még vele, nem csak játszani, hanem próbálni is.

Images_9501
Fotó: Trokán Nóra
Kutyaszorítóbban - Simon Zoltán, Rusznák András, Kovács Ádám

Három év után beléptetek a kőszínházakba. Kaptál olyan visszajelzést, hogy változtatnod kell valamin, vagy adott-e olyan kihívást, ami nem volt három évig?

SZ: Sokszor mondom, hogy szerencsém volt, mert tényleg így van. A Katonában kezdtem a Cigányokkal Gábor keze alatt, két osztálytársammal együtt. Ő volt a rendező, és külön figyelt ránk. Könnyebb volt az ő irányítása alatt ebbe beleszokni, mert itt már nincs annyi időd egy jelenetre. Sokat segített a helyzetet megszokni Gábor is meg a színészek is, de munka közben senkit nem érdekel, hogy fősulis vagy, ezen túl kell lépni, eggyel profibbnak kell lenni. Nem szartunk be a feladattól, hanem nyomtuk. Ez bátorságot adott utána. Viszonylag nagyobb feladatot kaptunk, nagy színészek mellett. Úgyhogy – elkezdtünk dolgozni. Közben meg kellett tanulni megszólalni a Katona színpadán is.

Okozott meglepetést a kőszínház?

SZ: Az egyetemen mi csinálunk mindent, mi sminkelünk, mi kellékezünk. Itt meg mindent alád raknak. A Cigányok rendelkező próbáján mondta a Gábor, hogy „Zoli, kéne nektek zseblámpa”, és már gondolkodtam, hogy honnan hozok majd holnapra, mire hirtelen a kezembe nyomtak egyet. Abba láttam bele, hogy ez milyen komoly háttérapparátus, és mennyire tiszteletre méltó azoknak a munkája, akik a kulisszák mögött dolgoznak azért, hogy létrejöjjön az előadás. Eggyel tanulságosabb meglepetés, amikor azt látod, hogyan nem szeretnél ehhez hozzáállni.

Images_9496
Fotó: Dömölky Dániel
Cigányok - Simon Zoltán

Benne voltál és vagy is jó pár előadásban, több színházban. A legelső kőszínházi fellépése az osztálynak a Homburg herceg volt, ugye?

SZ: Igen. Dömötör Andris szólt, hogy benne lennénk egy előadásban, mi, fiúk. Ez volt az első ismerkedés a színházzal, de még nem vettünk részt a próbákban, csak Fejes Kittyvel próbáltuk a koreográfiát, aztán a főpróbahéten összeraktak minket a többiekkel. Színészileg ezek a ritmusos dolgok jelentettek nagy tapasztalatot. Szeretem a mozgást, de ott egyszerre kellett csinálni mindent. Hihetetlen koncentrációt igényelt.

Ráadásul látványos elem voltatok, nem éppen a színpad hátuljában elrejtve.

SZ: Igen, és még fontos dolgokat is kellett elmondanunk. Mi voltunk a hírnök… Utána csináltuk a Túl a Maszat-hegyent Tatabányán. Visszagondolva, amikor Irináék mondják a Három nővérben, hogy menjünk Moszkvába, azt mi Tatabányán éltük meg. Rengeteget dolgoztunk, meg sokat készültünk, de a próba után nem tudtunk semmit csinálni Tatabányán – elég depressziós voltam. Emlékszem, az utolsó vonat 22:30-kor indult Budapestre, és számoltuk, hogy elérjük-e a vonatot. Egyszer történt, hogy még valamit le kellett próbálni előadás után, és rohantunk ki a pályaudvarra, de arra értünk oda, hogy még épp láttuk kihaladni a vonatot az állomásról. Juli zokogógörcsben tört ki, és levetette magát a földre a peronra. És tényleg azt éreztük, hogy lekéstük az életet. Nincs többé Moszkva. Nagyon tanulságos volt. A munka is. A próba az nekem nagyon nem feküdt, de játszani már nagyon jó volt. Amikor 200 gyerek örömében felállva rázza a székét a végén… Azt éreztem, hogy nekik érdemes játszani, ők bemondanák, ha valami nem tetszik, reális visszajelzést adtak. És ha nekik ilyen örömet okoztunk, akkor megéri. Pedig nagyon elfáradtam benne, mert szaladgáltunk össze-vissza, föl-le, loholtunk, öltöztünk két órán át.

Images_9502
Fotó: Solymosi Attila
Túl a Maszat-hegyen - Tasnádi Bence, Simon Zoltán

Ezután jött a Cigányok.

SZ: Ezt tartom az első igazi színházi munkámnak. Azt nagyon várom is mindig, jó játszani, meg fontos előadás. Mindig beszéltünk róla, egymással is, a közönségtalálkozókon is ott voltam.

Azon a közönségtalálkozón ott voltál, amikor azok nézték, akik Sajókazáról jöttek, vagyis onnan, ahol voltaképp a darab játszódik?

SZ: Igen. Megmaradt nagyon, hogy az egyik roma lány mondta, hogy neki nagyon nem tetszett az egész, mert annyira nyomasztó volt látni, hogy tényleg ez van. Annyira az ő problémáik vannak a színpadon. Erre mondta a Grecsó, hogy ilyen nagy dicséretet még nem kapott. A perifériáról jöttek, úgy viselkedtek, mint a gyerekek, abszolút szűz szemmel nézték az előadást, kommentálták a történteket. Mondták is a katonások, hogy itt ilyen még nem volt. Erre mondta Gábor azt, hogy beszökött az élet a színházba. Nagyon szimpatikus volt az a törekvés, hogy leültünk a nézőkkel és közösen beszéltünk arról, ami történt. Még olyan is volt, hogy ha mondtak olyat, amin érdemes volt elgondolkodni színházi szempontból is, akkor esetleg változtattunk valamin. Mert ez egy más jellegű előadás, valamiről akar szólni.

Jó esetben ilyen a színház.

SZ: Tényleg. Egyébként persze, ez igaz.

A Cigányok után…?

SZ: Alkony, Pygmalion, Yerma a Radnótiban. Érdekes volt Valló Péterrel találkozni, lenyűgöző az intellektusa, szeretem az Alkony világát, tetszik a sokszínűsége. A Yerma nagyon érdekes volt. Többen vagyunk benne főiskolások, és a szövegkönyv alapján nem sok feladat kínálkozott a számunkra. Kicsit csalódott is voltam. Aztán elkezdtünk a Rába Rolival dolgozni, és az nagyszerű élmény volt. Egy mondatunk sincs, de mi határozzuk meg az előadás atmoszféráját, és ez kiváló és nehéz feladat. Roland azt mondta, hogy minden előadás egy próba. Annyira tetszett a mentalitása, a lelkesedése, hogy bármilyen ötletre nyitott volt, figyelt és mindig reagált ránk. Azt éreztem, hogy ha valaki ilyen alázatosan áll ehhez a feladathoz, akkor én is úgy állok hozzá, főleg, hogy ezt a fajta figyelmet kapom egy ilyen apró szerepben. Szeretek ebben az előadásban játszani. Fontos előadásnak és jó kísérletnek is tartom.

Jönnek a főiskolás előadások.

SZ: A hülyéjét nagyon szerettem próbálni, élveztem is csinálni, az anyag is tetszett, de színészileg nem volt egy küzdelem, rátaláltam hamar a figurára. A Csehov (Csehov-felvonások, négy felvonás különböző Csehov-drámákból, Dömötör András rendezése – a szerk.) viszont, úgy gondolom, nem sikerült olyan jól. Sok minden nem jött össze benne, de rengeteget tanultunk belőle. A McDonagh egy sokkal sokkal gyötrelmesebb állomás volt. Gothárral nagyon jó volt dolgozni, hihetetlen agya van. Nehéz a szerep. Valami miatt nem állt össze teljesen a fejemben, talán mert egy csonka részét mutatjuk meg az egésznek, nem tudom… Színészileg nehezen tudom kialakítani ennek a Billynek a világát. A Helennel való jelenetben mintha megéreznék valamit ebből a fiúból, de egyébként az elején nagyon nehézkes. A mai napig dolgozom vele, de a feladat jó, kihívás ezt csinálni.

Images_9497
Fotó: Solymosi Attila
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Tóth Eszter, Simon Zoltán

Aztán volt a Pengeél.

SZ: Bár az előadásban valami nem sikerült jól, valahogy nem jött ki, én nagyon szerettem a figurámat. Az első próbán csináltam valamit, amire Gábor azt mondta, hogy (Máté Gábor hangján) „Zoli, azért nyugtass meg, hogy te ezt el fogod játszani, oké, hogy te egy ilyen szimpatikus vízilabdás vagy, de azért meglesz, ugye?”. És akkor eszembe jutott a vízilabdából, hogy ilyen rekedtesen beszélgettünk (rekedten beszél), az olyan keményebb. Az pedig végül megsegítette a karaktert. Nem vagyok egy agyalós színész, olyan értelemben, hogy kitalálnék egy alapgesztust, hanem dolgozom, dolgozom és egyszer csak megszületik egy jellemző gesztus, kiadja magát. De ennél pont fordítva volt. Kitaláltam ezt a hangot, és a mondatok valahogy a helyükre kerültek. Ez egy jó élmény, csak hamar lekerült.

Aztán volt a Brecht. Ha valamit, akkor azt csoda játszani. Zsótérral is egy jó találkozás volt. Ő nagyon pörög és egy tök csapatember. Igazi biztonság vele dolgozni. Kezdetben nehezen találtam meg a közös nyelvet Sándorral, talán Pécsen sikerült először igazán, amikor a POSZT-on játszottunk – egy évvel a találkozásunk után. De mindig megvolt a részemről felé a tisztelet. Annyira szimpatikus, amit ő kér tőlünk, amiről pedig szól, azt nagyon fontosnak tartom. Ott nagyon együtt van az egész osztály. Zsótér és az ő saját világa – az elemzés, amiben ő kiváló, a hangsúly, a szöveg – valahogy biztonságot ad a színészeknek. Nem kell magad krenkölni, hanem tudnod kell pontosan azt a gondolatot, amit közvetítened kell, és ha ez megvan és tudsz koncentrálni, akkor az működik. Nyilván ez a legnehezebb: koncentráltnak lenni. A Brechtben nincs kamu – nem azt mondom, hogy tökéletesen játszunk, de nincs az, hogy megoldod félig. Vagy jön vagy nem jön, de ha nem is jön, az a lényeg, hogy te ott legyél mögötte meg a gondolat. Nagy feladat, nem is gondolom elvégzettnek. Az is szimpatikus, hogy Sándor ezt állandóan próbálja, folyamatosan tréningezzük. Ez nekem tetszik, ellentétben azzal a mentalitással, hogy premier után nem próbálunk, mert kész az előadás. Nincs olyan, hogy kész. A Brechtet, hiába megy egy éve, nem tekintjük késznek. Annak ellenére, hogy az elején nehezen találtuk egymás hangját, ha valakivel, akkor Zsótérral nagyon szeretnék dolgozni.

Mi volt ezután? Ágytörténetek. Elég erős kontraszt van a két szerepem között. Amit abban szeretek, az a süketnéma kisgyerek. Ez más jellegű feladat, mert nagyon kell figyelni benne a másikra. Én az Istvánhoz (Ficza István – a szerk.) képest vagyok. Úgy reagálok, hogy alá játszom, de közben csinálom a saját dolgomat és magamat építem fel. Jó úgy jelen lenni, hogy csöndben vagyok és minden gesztusommal dolgoznom kell. Azt nagyon szeretem játszani. Úgy éreztem, abból az anyagból kihoztuk, ami benne volt. A Kutyaszorítóbbanról pedig már beszéltünk.

Images_6418
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Ficza István, Simon Zoltán

Október 2-án mutatjátok be a Szüleink szexuális neurózisai című darabot, ebben is játszol.

SZ: Ez a svájci illetőségű Lukas Bärfuss drámája. A központjában egy fogyatékkal élő kislány áll, és az őt körülölelő társadalomról szól, arról, hogyan viszonyul hozzá a környezete. Nyilván szélsőséges, de érdekes helyzetek vannak benne. Én a főhős, Dora főnökét játszom, akit elég különleges viszony fűz a lányhoz. Valamiféle plátói szerelmet táplál az irányába, nem a lírai, hanem annak a beteljesületlen értelmében, de ez a főnök kihasználja ezt. Érdekes és fontos anyag ez is. Egyelőre egyáltalán nem látom a végét, de még van egy hét a bemutatóig (az interjú szeptember 22-én készült – a szerk.), most kezdjük összerakni, de a munkát is nagyon élveztem vele.

Mi fontos neked a színházban?

SZ: Nekem nagyon fontos az öröm, hogy élvezzem, és az ebből adódó szenvedély.

Images_9505
Fotó: Kálmándy Ferenc / poszt.hu
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Simon Zoltán
Mi által jön ez az öröm?

SZ: Nagyon fontos, hogy mindenképpen dolgozzak. Maga a munka okozza ezt az örömet. Az is, hogy néznek, de az egész, elejétől a végéig, nagyon magával ragadott. Belecsöppentem és berántott. Ebben van valami különös képtelenség is, hogy mi fekete falak között éjféltől hajnali kettőig azt próbáljuk, hogy egymás szeretői vagy gyűlölői vagy ilyenek-olyanok vagyunk. Annyira abszurd. De nekem ez hihetetlenül tetszik: a játék. Fontos az is, hogy a színház egy eszköz, egy multifunkcionális eszköz. Saját magadnak is – Freudnál van az, hogy a gyerek sokszor játszik olyat, hogy visszaidézi a negatív élményt, és ezáltal, hogy elismétli a problémákat, fellazítja őket. Ez a színészetben nagyon benne van, hogy úgy telibe talál, hogy a saját gátadat vagy tragédiádat feloldod benne.

Ez fontos neked?

SZ: Fontos az, hogy ezt megmutassuk. Színészként ugyanez az öröm megvan. Olyan jó eljátszani egy szerepet, hogy tényleg a saját problémáidról beszélsz, de közben mégse, mert ott az álarc, nem Simon Zolit játszom aznap, hanem x-et, de mégis Simon Zoli vagyok. Ezeket a dolgokat kimondani nagy dolog.

Te tudod használni a színházat?

SZ: Ilyen értelemben tudom. De közben ez egy skizofrén dolog, hiszen a saját problémáiddal foglalkozol, de közben ki is játszod magadból. Afféle öngyötrés. Így lehet ezt használni. Ha lehetne, ajánlanám ezt az egyetemet mindenkinek, mert az önismereti létrán elég sok fokot meg kell mászni.

Images_9504
Fotó: Solymosi Attila
McDonagh-gyakorlatok - Huzella Júlia, Simon Zoltán
Úgy érzed, közelebb vagy magadhoz, mint korábban?

SZ: Sokkal. Jobban is törekszem rá. Ez a négy év kinyitott a világ felé egy csomó csatornát, ami amúgy nem biztos, hogy így lett volna. Valahogy azt érzem, így az ember jobban megállhatja a helyét. Persze közben egyre több hibámmal szembesülök. Az önismeret nehéz dolog. Ha az ember egy életet hazugságban él, az nyilván könnyebb, mert boldognak éli meg, de mindennek megvan a másik oldala, és ha ezeket nem ismerném be magamnak, akkor másként léteznék. Ugyanannyira optimista vagyok, mint depresszív, befelé forduló – és ezeket fontos felismerni. Ami fontos még a színházban, az a kísérlet, az önmagam fejlesztése. Azt látom, hogy az a színész tud megmaradni, aki sokoldalú, vagyis több lábon kéne állni. Kell énekelni, mozogni, mindent kell tudni csinálni. Nyilván vannak kvalitások, de fejlődni kéne. Célom, hogy másféle irányokba is eljussak valameddig.

Nagyon célorientáltnak tűnsz.

SZ: Vannak céljaim. Muszáj célokat állítani magad elé, különben feladod. És senki nem nyúl utánad, mert egyedül vagy. Ha kellek, csinálom azt, ami kell, ha nem, akkor csinálok mást. Nem akarok nekikeseredett alkoholista lenni. Még lehetek persze, de nem célom, igyekszem tenni ez ellen. Sok évem van még, rengeteget kell fejlődnöm. Bent voltam öt évet és sokat tanultam, de fekete falak között töltöttem ezt az időt. Önmagában lehetetlen, hogy úgy legyél színész, hogy még semmit nem éltél. Rengeteget kell még tapasztalni, mert nem vagyok kész egyáltalán. Felesleges lenne ebbe belesüppedni, mintsem tenni ez ellen. Csak azt nem akarom, hogy magamnak tegyek szemrehányást. Ha visszagondolok erre a négy évre, akkor elvégeztem a feladatomat, végig igyekeztem. Most ez sikerült, idáig jutottam, de még hosszú ez a pálya, majd meglátjuk, mi lesz. Egyelőre helyt kell tudni állni.

Ezt erősítette bennetek az egyetem, vagy ezt tudod?

SZ: Gábor nem árult zsákbamacskát. Két évig nem is nézhettek minket, hogy ne induljon el az a büfében, hogy te jó vagy, te szar vagy. Aztán persze az elsőnél rögtön elindult. Addig óvott minket Gábor, amíg el nem jutottunk oda, hogy ezt helyén tudjuk kezelni. Most már érezni, hogy Gábor az osztályfőnökünk továbbra is, de nem tud mindenkit odavinni a színházához, meg nyilván nem is szeretne, és ez teljesen normális. Ezt is mindig hangsúlyozta, hogy nem a szeretet dönt. Nem azért adnak munkát, mert szeretnek. De ez így jó, mert ez már profizmus. Vannak dolgok, amiken tudatosan lehetne javítani, mert az is fontos, hogy milyen kép alakul ki rólad, de a szerencsén is sok múlik.

Images_6411
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Huzella Júlia, Simon Zoltán

Néha van olyan érzésem, hogy reménytelen itt élni. De a hosszútávú külföldi létet nem tudom elképzelni, lehet, azért, mert nem tudok semmilyen nyelvet – soron következő cél a nyelvvizsga –, viszont tanulni, utazgatni, kalandozni idegen országokban, ahhoz nagyon lenne kedvem. Szeretem Budapestet, szeretek itt sétálni, és ezekhez az emberekhez, nektek és veletek akarok beszélni. Ezzel együtt tök szimpatikus például a német mentalitás, Márkkal kint voltunk egy estét Münchenben, Kovalik operáját néztük meg, és az látszott, hogy ott nyitott, szabad emberek élnek. Itt egyre depressziósabb, egyre zártabb mindenki. Ott úgy tűnt, fontos a fiatalság, tudják, hogy kell rájuk építkezni, itt pont ez nincs. Schilling legutóbbi cikke az ÉS-ben elgondolkodtató volt a számomra – amit leír, sok dologgal egyetértek. De mindennek ellenére nem akarnék kimenni. Lehet, hogy hülyén hangzik, meg egyáltalán nem akarok nagy szavakat használni, de azzal szeretnék foglalkozni, hogyan lehet valahogy ezt, ami itt van, a mi környezetünket jobbá tenni, de legalábbis reagálni a történésekre.

Hát ez az. Ezt csak mi tudjuk jobbá tenni.

SZ: Nem értek a politikához, a gazdasági dolgokhoz, nekem ehhez a színház az eszközöm. Úgyhogy ezzel próbálkozom.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs


Következik: Pálos Hanna

A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Simon Zoltán 011 Alkotócsoport Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A téma folytatása

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

0 hozzászólás