Twitter Facebook

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni


2011. október 27., 14:00
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg.

Images_10123
McDonagh-gyakorlatok - Tasnádi Bence
Tasnádi Bence, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színészhallgatója kapta idén a Gundel Művészeti Díjat. A beszélgetést a gratulációval kezdtük, hiszen elég jó indítás egy ilyen elismerés a pálya elején.

Tasnádi Bence (TB): Biztosan az, persze. Meglepett. Örültem neki. Hozamaként többen gratuláltak szeretettel. Úgy gondolom, afféle ösztönző hatású díj ez, mintsem az eddigi munkámat méltatná, bár komikus, hogy olyan művészek után kaphattam meg, mint Haumann Péter vagy Törőcsik Mari. Ettől az évtől kezdve ugyanis – ahogy Szinetár Miklós hangsúlyozta – már a pályakezdő színészeket támogatja ez az elismerés. Azt nem tudom pontosan, miért éppen engem választottak.

Nem mondtak indoklást?

TB: Nem. Egy keresztmetszetet mutattunk az egyik vizsgaelőadásunkból, a …Merengek a múltak ütemén címűből, amiben négyen szerepelünk. Valójában bármelyikünk megérdemelte volna. Talán ez alkati kérdés is, hogy kinek adják.

A színészettel manapság nem járnak hatalmas gazdasági mutatók, úgyhogy minden bizonnyal nagy motiváció kell ahhoz, hogy valaki azt mondja, hogy én márpedig színész szeretnék lenni. Miért választottad ezt a pályát?

TB: A „márpedig” jelző nálam nem igazán volt jelen. Nem ragaszkodtam ehhez a pályához. Ha alkalmatlannak és tehetségtelennek találnak idővel, igyekszem nem megsértődni, kiszállok. Módfelett szeretem és csinálom, mondhatni, hogy lendületben vagyok, de nem függök ettől a tevékenységtől, óvatosan kötődöm bármihez is. Fontos, hogy legyen dolgom és kezdjek valamit magammal, de mindig nyitva kell hagyni egy kiskaput.

Images_10124
Fotó: Tóth Simon Ferenc
Merengek a múltnak ütemén... - Rétfalvi Tamás, Tasnádi Bence, Huzella Júlia, Ficza István

Volt másik lehetőség vagy út, ha nem sikerül a felvételi?

TB: Ha nem vesznek fel elsőre, szinte biztos, hogy nem próbálkozom többet. Akkor még nem tudtam, hogy ez mivel jár, mi jó benne és mi nem. Közben kiderült, hogy ami nem jó benne, az is inkább az. Ha nem kerülök be, akkor most valószínűleg szociológiát tanulok. Ezt egyébként még mindig egy lehetőségnek tartom, nem zárkózom el attól, hogy belevágjak egy másik egyetembe.

Ez a fenntartott kiskapu?

TB: Nem, az inkább a zene. Van egy zenekarom, még a gimnáziumban alapítottuk. Egyelőre Szentendrén a pincénkben lépünk fel, de ha több időt és energiát fordítanánk rá, előrébb tarthatnánk. Azt gondolom, mind a hárman elég eredetiek vagyunk mind az ötleteinket, mind a fizimiskánkat illetően. Van mit mondanunk, nem beszélvén mellé, és ez keveredik némi jófajta popularitással. A zenekart bőven azelőtt álmodtuk meg, hogy színésznek mentem volna. Basszusgitározom és énekelek benne, de a hangszeres tudásom épphogy fedezi a számok szükségleteit, szívesen leraknám és énekelnék csak, de jelenleg ez a felállás.

Ez a gimi óta megvan?

TB: Kicsit pihenőpályára lett állítva az egyetemi évek alatt. Volt olyan, hogy kéthavonta próbáltunk egyet, és össze-vissza játszogattuk a meglévő számokat. Nem haladtunk. Ennek kéne mondjuk egy intenzív év, amikor csak ezzel foglalkozunk, nyomatjuk mindenhol, koncertezünk és kizárólag ekörül pörgünk. Akkor megiramodhatna ez a projekt, azonban most eléggé elfoglalt vagyok, hála az égnek, le is kopogom.

Images_10126
Fotó: Solymosi Attila
Tasnádi Bence a Pengeél című előadás próbáján

Amikor a pályaválasztásnál dönteni kellett, akkor a szociológia és a színészet volt versenyben?

TB: A színészetről azt sem tudtam, hogy az mi. Persze a szociológiáról sem igazán, de a történelmet nagyon megszerettem. Amúgy a kettő rokonságban áll egymással. Színésznek lenni állandó szociális tanulmány. Ahhoz, hogy az ember színész lehessen, muszáj felfognia és továbbítania a külvilág rezgéseit. A színpadon nem mindig magamról beszélek, de törekszem valamit a magamévá tenni és közvetetten közölni. És hát ugye egy elég feslett társadalomban éldegélünk, fontos, hogy szavakban vagy tettekben a színpadon foltozgassuk ezeket a fesléseket. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, és talán itt érhet össze a két dolog.

Images_10128
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Tasnádi Bence
Vagyis a munkádat a közlendőd határozza meg?

TB: Nyilván az is. Sokszor ha egy karaktert meg kell formálni, próbálom az indulatomat vagy a szeretetemet rávetíteni, mint a környezetem egy tagjára, és nem arra megyek, hogy na, én ilyet is tudok.

Melyik a fontosabb?

TB: Ezt inkább a zenénken keresztül próbálom megfogalmazni. Vannak olyan szövegek – általában én vagyok a szövegíró a csapatban –, amikben kifejezetten nem az érdekel, hogyan tudok valamit kiénekelni, hanem a bökdösődés, a sokkolás motivál, az foglalkoztat, hogy valami áttételen, jelen keresztül értsék meg, amit gondolok. Szeretném most, 2011-ben a kort, amiben élek, olyan mértékben érzékelni, hogy egy 100 év múlva megjelenő, érvényes történelemkönyvet írhassak róla. Hogy átlássam összefüggéseiben a rendszert.

Akkor miért is mentél színésznek végül?

TB: Édesapám tanácsára történt így. Pályaválasztás előtt, emlékszem, egy szaunában ültünk, amikor erről beszélgettünk. Családi idill. Nagyon határozatlan elképzeléseim voltak, talán hanyagul is voltunk erről tájékoztatva az iskolában. Meg egyáltalán: tizenhét-tizennyolc évesen az ember nem mindig tudja, hogy mi végre, honnan és merre. Ő javasolta, hogy ha ez még ennyire nem körvonalazódott bennem, akkor felvételizzek színész szakra, mert ott személyiségközpontú oktatás folyik, nem egy kódszám vagyok, hanem tényleg foglalkoznak velem. Az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy beadom-e a jelentkezésemet, úgy kellett verseket és prózákat válogatni. Édesapám pedig útravalónak azt mondta a felvételi előtt egy nappal, amikor megköszöntem neki a felkészítést: „Semmiség, jövőre többet foglalkozunk vele”. Szóval az esélytelenek nyugalmával mentem, nyers voltam és kifejletlen. Nem mondom, hogy laza, inkább talán úgy fogalmaznék visszanézve, hogy olyan kedvesen nyegle. Nem éreztem ennek az egésznek a súlyát, nem volt mihez, meg kikhez képest. Nem is biztos, hogy mostani fejjel bekerülnék, annyira esetleges, hogy ki milyen passzban van, a tanári kar és a felvételizők részéről is. Függ attól, hogy milyen az időpont, mi az előadott mű, kié a személyes ízlés… Kiszámíthatatlan, hogy kit, mikor, hányadjára vesznek fel.

Előtte nem is fordult meg ez a fejedben?

Images_5625
Fotó: Mészáros Csaba / Teátrumfotó
Tom Jones - Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Harkányi Endre, elöl: Tasnádi Bence, Tornyi Ildikó
TB: De. Az idén vettem észre, hogy 16 évesen beleírtam a naplómba egy félmondatban, hogy „lehet, hogy színész leszek”. De ez csak egy jegyzet, firkálmány, épp most kerestem elő valamikor. Meg persze jártam versmondó versenyekre és ilyesmikre, mindig dobogós helyezéseket értem el. De ennek nem tulajdonítottam semmiféle jelentőséget. Irodalomból kaptam érte egy ötöst.

Azt mondtad, amikor bekerültél, hogy nem érezted annak a súlyát, hogy ez mivel jár. Mikor vált világossá, hogy miről szól a képzés, ez a pálya? Mikor esett le a tantusz?

TB: Ez szerintem folyamat és tapasztalás. Nem tudom megmondani, egyáltalán nem. Fortyogott bennem valami, aminek nem volt szelepe, csapja. Itt pedig ennek a fortyogásnak, a bennünk lévő sok mindennek egyszerre csak teret lehet adni, ki lehet engedni. A nyilvános önkifejezéssel bosszút lehet állni a sérelmekért.

Te megtaláltad ezt a csapot?

TB: Ez is folyamat. Egy állandó küzdelem és önreflexív munka kell hozzá, hogy ez fenntartható legyen, meg egyáltalán folyjon belőle valami. Meg kell dolgozni a saját, személyes véleményünkért is. Hogy legyen! Ezzel elméletben nem szeretek foglalkozni, inkább konkrétumokban nyilvánul meg a dolog. Ha van egy szerep, egy felmerülő probléma, annak kapcsán tud ez – jobb esetben – kiszabadulni.

Mi az, amiről beszélni szeretnél a színpadon? Ez nehéz kérdés?

TB: Igen… és értem, de nem akarok általánosságot mondani – nálam ez mindig konkrét szöveghez köthető. Egyelőre azt még nem tudom eldönteni, hogy a beszéd műfajában én inkább kérdezek, vagy válaszolok. Motoszkál bennem pár dolog. Mindenesetre állandó problémám, hogy amíg van feladat, addig jó, de amint az el van végezve, eljutottam ‘a’-ból ‘b’-be, akkor ‘b’-ben egy totális tehetetlenségérzet lesz úrrá rajtam. Veszélyes túl sokat pihenni. Ott vagyok, de nem tudom már, hogy miért jöttem ide, csak, hogy el kellett jutnom. De hova tovább?

Mert nincs általános cél.

TB: Úgy mondanám inkább: az általános célokhoz nincs konkrét megoldás. Például öt évvel ezelőtt az emberek bejutottak az MTV-székházba. És mit tudtak csinálni? Kiették a Túró Rudit az automatából. Egy helyben toporgunk, kergetjük a saját farkunkat, miközben megannyi technikai és virtuális vívmány bódít minket folyamatosan! A francia forradalom idején a polgárság mihelyt forradalmat nyert, két táborra szakadt. Amint a közös vélemény, az akarat – ami addig összetartotta őket – egyszer csak törvénnyé válik, érvényre jut, abban a pillanatban lesznek ellenzői és követői. Mert mire megyünk a saját igazunkkal?? Szerintem egy ilyen országnak, mint a miénk, nagyobb önfegyelemre lenne szüksége. Magyarországon a lakosságnak csak nagyon alacsony százaléka adózik rendesen, de az utcára mindenki kivonul elégedetlenkedni, az is, aki egy fillért sem tesz be a közösbe, és úgy érzi, hogy ehhez neki minden morális joga megvan. Ez képtelenség. Tudom, hogy hatalmasak a társadalmi különbségek és lehet jó meg rossz helyre születni, sokat tud súgni a családi háttér, de kiábrándító, hogy az emberek nem tudják, hogy áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy utána igényeket támaszthassanak. Ez az oktalan elégedetlenség például dühít. Na, itt egy közlendő.

Images_10127
Fotó: Solymosi Attila
Túl a Maszat-hegyen - Tasnádi Bence, Simon Zoltán

Mit tudott ehhez hozzáadni az egyetem, hogy ez a közlés működjön?

TB: Az egyetem serkent erre. Serkent a kérdések feltevésére, a válaszok meghallgatására és azok továbbgondolására. Egy termékeny, gondolkodó embert kovácsolnak belőled, ha erre fogékony vagy. Az egyetem megtanít alázatosan működni és dolgozni, megtanítja szeretni a munkát és célokat kitűzni. De ezek közhelyes dolgok.

Más egyetemeken inkább ritka, ha a diákok azt mondják, hogy nagyon sokat kaptak a felsőoktatástól.

TB: Erről eszembe jut egy történet. Az egyik ismerősöm mesélte – informatikai egyetemre jár –, hogy úgy játszották ki a tanárt egy teljesen jelentéktelen tárgy vizsgáján – tanulás helyett ezen járt az eszük –, hogy felerősítettek magukra egy apró, testszínű mikrofont, ami rá volt kötve egy telefonra, azon keresztül meg tudták beszélni a kérdéseket. A felelő mindig megismételte a kérdést, hogy tisztán érthető legyen annak, aki a vonal másik végén a tankönyvek fölött ül. Érkezett a válasz, mire a felelő egy – igen – vagy két – nem – köhintéssel jelezte, ha mindent megjegyzett-e. Informatikai egyetemen kijátszani a tanárt ezzel a technikával, az intézményi oktatáson túlmutató lelemény. Aki ilyet kifundál, az megmarad a pálya közelében. Igaz, közben nem tanult meg valami olyasmit, amire a gyakorlatban lehet, hogy semmi szüksége.

Images_5627
Fotó: Mészáros Csaba / Teátrumfotó
Tom Jones - Tasnádi Bence
Úgy tűnik, te nagyon elégedetlen vagy a világgal.

TB: Zavar, hogy sokan el akarnak menni ebből az országból, és tökre megértem, tényleg, és ha nem lennének sínen a dolgaim, biztos, hogy az én fejemben is megfordulna, hogy kicsit körbeszimatoljak. A gimnáziumi barátaim majdnem mindegyike kint töltött legalább egy fél évet valahol külföldön. De akkor ki marad itthon? Akik nem adóznak? Munkálkodik bennem egy fránya küldetéstudat, ez az oka, hogy egyelőre nem áll szándékomban elmenni. Ameddig bírom, lapátolom ki a vizet a süllyedő hajóból.

Ezek szerint akkor neked nagyon konkrét képed van arról a színházról, amit szívesen képzelsz el magadnak.

TB: Ez rettentő nagy dilemma. A legtöbb színház a ’70-es ’80-as években odaszokott törzsnézőnek játszik, amikor is nem volt számítógép, a tévén meg két csatornát lehetett fogni. A generációm már egyáltalán nem ezekhez az ingerekhez van szokva, nincs türelme ehhez a rituáléhoz, mint azoknak, akik ebben nevelkedtek. Nekem sincs mindig kedvem beülni egy előadásra este héttől, mert meghatározott időben kezdődik, ha unom nem tudok felállni a sorból, vagy elkapcsolni róla, meg ilyenek. Talán a jelenidejűség, a sztárkultusz és a közös szórakozás élménye mindig fenn fogja tartani a színházat, de elképzelhető, hogy eltűnik egy kis időre, aztán megint felbukkan. Egy-egy színház működésének ellehetetlenítése és bezáratása azért szomorú, mert elvész a közös fogalmazás és gondolkodás fóruma.

Hogyan lehet ezt megváltoztatni?

TB: Bár lennének korszakalkotó ötleteim… Mindenesetre nem látom a nézői utánpótlást. Próbálom rávenni a gimis osztálytársaimat, hogy jöjjenek el színházba, de nem jönnek, mert 3000 forintba kerül a jegy. Sakk-matt. Valóban. Sok ahhoz képest, hogy bármikor ingyen letölthetnek a netről egy jó filmet, azt akkor nézik meg, és úgy, ahogy a kedvük és az idejük tartja. Ez fáradtság, nyűg, és nem éri meg nekik.

Ezek szerint olyat kéne csinálni, ami megéri nekik, amiben felismerik, hogy nekik ehhez közük van. Ezen kéne változtatni.

TB: Igen, tulajdonképpen ugyanabban szenved a színház a mozi, illetve a tévé megjelenése óta, mint amiben a festészet a fotográfia megjelenése óta.

Nem is készülnek már olajportrék.

TB: Ez igaz. Viszont milyen jól működnek a stand up comedy-k. Az is egy színház jellegű esemény. Amerikában és Angliában ez az egész óriási biznisz, kereskedelmi alapokon, hatalmas plakátokkal, rámenős jegyüzérekkel hírdetik az előadásokat a Times Square-en, a kritikus egyetlen bírálómondatával: „Amazing show!”. Nálunk nem. A legtöbb színház állami pórázon szűkölködik, a függetlenek meg művészi önerőből tartják fenn magukat. Kicsit ez a szakma a saját levében fő – bár ez lehet, hogy most nagyon drasztikusan hangzott.

Images_6405
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Tasnádi Bence, Ficza István

Szerintem ezzel nagyon sokat egyetértenek, nem hiszem, hogy drasztikus lenne. És ha erre nem jött rá valaki az előző húsz évben, akkor az utóbbi néhány évben biztos. Nem vagy optimista az eddigiek alapján.

TB: De. Egyelőre igen. Lehet, hogy idővel kedvemet szegik a sorra érkező pofonok. Bízom abban, hogy boldogulni fogok. Nem tudom, miért – szimpla bizalom.

Az előadások közül, amikben játszottál, melyik volt neked fontos?

TB: Mindegyikből volt mit tanulni, ha más nem akkor a rutin gyarapodott. Mindegyiket megszerettem. Érdekes, hogy nagyon szeretem az Ágytörténetek utolsó két jelentét – pedig azokban nem is vagyok benne. Ez a pedofil és a két öreg jelenete. Előadások alatt egyébként nagyon sokat hallgatózom a takarásból, lesem a közönséget, hogy ki, mint reagál. Összeszűkül a szeme, vagy húzódik a szája széle, kíváncsi vagyok, hogy mit okoznak benne a látottak. Lehet ebben megnyugvást, kapaszkodókat találni.

Images_10125
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Tasnádi Bence
Sok politikus dologról beszéltél – és most nem pártpolitikára gondolok. Úgy tűnik, hogy neked ez fontos. A Félelem és macskajaj… egy nagyon politikus előadás. Abban ez segít neked? Ott egy eléggé szélsőséges srácot játszol…

TB: A lényeg, hogy a színész empatikusan viszonyuljon a szerephez… Éreztesse: ő is ember..

► Az a srác szinte egy gép…

TB: Igen, ettől függetlenül szeretem azt szerepet, mert abban meg lehet élni azt a labilis emberi reflexet, ami ehhez az agresszióhoz vezet. A kiabálással és a hanghordozással menekülő utat keres, időt nyer. Csalódik a nőben, aki szemmel láthatóan egy követ fúj a munkanélkülivel, nem aratott sikert a trükk, nincs pénz a takarékban, és közben elszólta magát: abszolút vesztes. Természetesen nem bír veszíteni, a Führer beszédei masíroznak a fejében, mindent támadásnak vesz, megbélyegez, és kapkodva hárít , ami a nő számára idegen, szeretettelen és állatias. De közben a fiú hatalmas csapdában van. Az eszme, amibe kapaszkodik, a többiek előtt megbukott. Elvették az eszét, ezt ő is kezdi sejteni, és nincs igaza, de hinni akar, és az érvelésben egy nagyon erős hipnotikus forrás segíti, a nácizmus és Hitler. Egy büszke ember önhazudtoló reakciója. Akár én is lehetnék, és rettentő izgalmas feladat, hogy ezt töviről hegyire átlássam. Még nem is tudom. De kifejezetten sajnálom azt az ürgét.

Térjünk vissza oda, hogy vannak-e olyan ügyek, amiket képviselsz, vagy képviselni próbálsz a színpadon?

Images_10122
Fotó: Dömölky Dániel
A filozófus - Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Ötvös András
TB: A filozófusban – amiről észrevettem, hogy kifejezetten szeretem játszani, mindig örömmel megyek be – egy nagyon egyszerű szándék vezérel. Oktondi, hebrencs szerelmeseket alakítunk, az a célom, hogy legyen olyan szívmelengető és megindító, hogy ha végignézi egy adott pár, akkor kicsit bizsergesse meg az emlékeiket, a fantáziájukat. Legyen a maga egyszerűségében szórakoztató és bájos, karöltve távozzanak, és aludjanak egy jót! Nem kell feltétlenül mindig a képükbe dörgölni valamit, azt senki se szereti.

Viszonylag sok darabban játszottál az elmúlt évben. Könnyen tudsz váltani a szerepek között?

TB: Ebben is lehet rutint szerezni. Ez egyénileg kialakított procedúra, hogy mennyi idővel az előadás előtt ér be az ember a színházba, zenét hallgat, kelléket ellenőriz vagy szöveget mormol – szerepe is válogatja. Én általában utolsó pillanatban érkezem, 6:20-kor inkább még teszek egy kört a színház körül, ha hamar beérek, csak ténfergek, meg nem szeretem, ha a nyüzsgés rámragad. Szeretem, ha sok a dolgom, de abban van egy csipetnyi mártíromság is, mert azt is szeretem, ha ez látva van. Nem tetszelgésről van szó, de ha sok a dolgom, akkor azt ilyen kis becsként tudom megélni.

Azt mondtad az elején, hogy ha ez nem működik, akkor van más utad? Mit jelent a „nem működik”?

TB: Ez nem azt jelenti, hogy már kaptam is egy telefont, hogy én leszek az IBM vezérigazgatója. Inkább azt, hogy amit az ember itt ma elérhet, nem minden, ne hagyjuk a tehetségünket bizonyos munkaadóktól megkérdőjeleztetni. Persze ha ahhoz tartja kedvem, hogy senki nem akarok lenni, akkor kimehetek Svájcba egy mekibe dolgozni, és két nap múlva hadd unjam meg, hogy ez nekem nem kell. Kockázatos vállalkozás, de ha ennek a lehetőségnek nem vagyok tudatában, akkor elvesztem, és szorongok. Most szeretem ezt csinálni, de nem akarom elkötelezettnek érezni magam, hogy ettől függjön az életem.

Akkor ez az attitűd valójában a szabadságról szól?

TB: Nagyon fontos a szabadság. Tényleg, akár olyan szinten is, hogy bármikor fel tudjak állni, mondjuk ettől az asztaltól is, aminél beszélgetünk. Hogy el tudjak menni köszönés nélkül, hogy tudjak pillanatnyi döntéseket hozni, ha szükséges.

Egy színésznek tényleg nagyon fontos a szabadsága. A színpadon számodra megvan ez a szabadságélmény?

TB: Ezt még nem fogalmaztam meg e tekintetben. Egy próbafolyamat alatt úgyis eldől, hogy a végeredményben jól érzem-e magam. Ott egy ilyenfajta „felállás” felesleges és igazságtalan lenne. Színpadon lenni egy szolgálat, és ott ezt soha nem tenném meg másokkal szemben. Ez morális kérdés. A színpadon együttműködésre van szükség, a közös munkára meg maximálisan nyitott vagyok.

Ugrai István / Zsedényi Balázs

Következik: Kovács Gergely

A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Tasnádi Bence 011 Alkotócsoport Katona József Színház Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem) Vígszínház

A téma folytatása

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

Tóth Eszter: A szükséges bátorság 2011. november 24., 14:30

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

0 hozzászólás