Twitter Facebook

Tóth Eszter: A szükséges bátorság


2011. november 24., 14:30
Sorozatunkban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen ebben az évadban végző színészhallgatókat mutatjuk be – elsősorban arra kíváncsian, milyen az a színház, amiben hisznek, amilyet csinálni szeretnének. A sorozat írásai csütörtökönként jelennek meg.

Images_10561
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Tóth Eszter
Szereti a magassarkú cipőt, a Szex és New York-ot és Pasolinit, gyerekként pedig Walt Disneyt nézett. Tóth Eszter, a Színház- és Filmművészeti Egyetem utolsó éves hallgatója szerint a színészethez az embernek fel kell vállalnia önmagát.

Borbély Alexandra említette, hogy az ő szakdolgozatának a témája az, hogy elég sérült-e az ember ahhoz, hogy jó színész legyen. Ez egy izgalmas felütés. Szerinted mi visz rá valakit tizennyolc évesen arra, hogy színész akarjon lenni?

Tóth Eszter (TE): Én egyáltalán nem vagyok sérült, legalábbis azt hiszem. Nagyon jó családból jövök, a szüleim a mai napig szeretik egymást, van egy húgom, aki szintén színésznő akar lenni. Úgy alakult, hogy már kiskoromban indultam versmondó versenyeken, ahol nálam idősebbeket előztem meg, az nagyon nagy szám volt – még nem zavart, hogy volt, aki előttem végzett. Később ebből már komoly lelkiismereti kérdést csináltam. Bárban éltem, Mohács mellett, a falunak negyedik osztályig volt iskolája.

Mohács mellett? Sokat jártál a pécsi színházba?

TE: Nem jártam sokat színházba, a filmeket jobban szerettem. Nem is tudom, miért… Mindenesetre az ilyen versenyek meg anyák napi fellépések és szereplések után sokan odajöttek hozzám gratulálni, és ez nagyon tetszett. De kinek nem tetszene ez? Sokáig úgy mentem a színészet felé, hogy fogalmam nem volt erről a dologról. Mohácsra jártam, német tagozatos osztályba , utána pedig Szentesre, drámatagozatra. Nagyon hamar elhatároztam, hogy színésznő akarok lenni, már olyan négy-öt évesen tudtam. Utána már tudatosan mentem efelé, el is engedtek a szüleim, azt mondták, hogy elköltözhetek otthonról, így mehettem Szentesre. Vicces történet, ahogy jött. Az egyik lány, akivel mindig versengtünk a versmondókon, ő mondta, hogy a tévében, a Meri vagy nem meri?-ben hallotta, hogy valaki betelefonált és azt mondta, hogy Szentesen van egy ilyen drámatagozat. Azt mondta ez a lány, hogy úgy érzi, hogy kötelessége neki ezt elmondani, mert nem lenne igazságos, ha nem tudnék róla. Végül én mentem oda, őt pedig nem engedték el a szülei.

Milyen a szentesi gimnázium?

TE: Jó volt, de az az igazság, hogy minden évben volt félévkor egy mustra, amikor az osztályt rangsorolták, hogy kiválóak, jól megfeleltek, megfeleltek és ezen belül is első, második, harmadik… Ez nekem nem tett túl jót azt hiszem. Mindig készültünk erre, emiatt folyamatos verseny volt végig. Azóta se indulok semmi ilyenen, mert irtózom a versenyhelyzettől. Szerintem a felvételinél ez a hátrányommá vált. Őszintén szólva úgy éreztem, hogy nem kapom meg azt a mondatot, hogy „Eszter nyugodtan add csak magadat, nem kell karaktereket csinálnod, add, ami jön vállald föl magad”. Nyilván akkor még nem is voltam – most se vagyok – felnőtt, és nem éreztem ennek a dolognak a lényegét, úgyhogy beállítottam a monológjaimat és úgy mentem el felvételizni. Persze, hogy nem sikerült. Az az érdekes, hogy közben nem technikai dolgokat tanultunk, a tréningek se erre mentek rá – csak valahogy nem szűrtem le belőle, hogy mi is van ennek a mélyén úgy igazán.

Ez hogy működik? Vannak rendes tantárgyak és emellett vannak ezek a foglalkozások, ami része az iskolának?

TE: Igen, persze, ez az órarend része. Délután is voltak foglalkozások, de voltak táncórák, tanultunk színháztörténetet is, abból érettségiztem.

Images_10559
Fotó: Hrotkó Bálint
Tóth Eszter a Pengeél próbáján

Akkor te tizennégy évesen gyakorlatilag elköltöztél otthonról… Nem könnyű Szentesről Bárt megközelíteni.

TE: Nem, nagyon messzire mentem, messzebbre, mint most vagyok Bártól. Olyan szintű honvágyam volt, hogy fizikai fájdalmat okozott, de minden hétvégén hazajártam, négy óra volt az út. Most már persze elmúlt a honvágy, van saját életem itt fent. Augusztusban voltam utoljára otthon, és már mennék egy kicsit haza, de majd karácsonykor lesz rá lehetőségem. Szentes után Kaposvárra és Budapestre is beadtam a jelentkezést. A nyelvvizsgát a felvételik miatt el is hanyagoltam. Most itt vagyok, és még mindig nincs meg, pedig érettséginél voltam olyan szinten, hogy letegyek egy középfokút, de nem foglalkoztam vele, csak a felvételire tudtam koncentrálni. Persze nem sikerült, engem harmadszorra vettek fel.

Mit csináltál abban a két évben? Ezalatt az idő alatt azért meg kell azzal küzdeni, hogy ez biztos az én utam-e…

TE: Abszolút biztos voltam benne, hogy az én utam. Két évig jártam a KIMI-be, közben az MTV-nél is dolgoztam, egy ifjúsági sorozatban. Úgy volt beosztva, hogy egy hét iskola, egy hét forgatás. Nagyon jót tett nekem, a mai napig nagyon hálás vagyok érte, hogy beválogattak. Nem tudtam, hogy ez milyen nagy dolog. Rendszeres munka volt, imádtam csinálni, jó volt a társaság is. Ott kezdtem ráérezni arra, hogy milyen, amikor úgymond a saját hangomon szólalok meg. Az utolsó évben, amikor felvettek, úgy éreztem, hogy nincs szükségem senkire, aki felkészít, majd én magamat. Igazából könnyen tudtam venni az egészet, és úgy mentem be a felvételire, hogy felvállalom magamat, úgy, ahogy vagyok: hogy szeretek magassarkúban járni és szeretem a Szex és New Yorkot. Az én gyerekkorom nem úgy telt, hogy művészfilmeket nézettek velem, hanem néztem a Walt Disneyt…

Images_10563
Fotó: Solymosi Attila
Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban - Tóth Eszter, Simon Zoltán

A KIMI-ben mennyiben kerültél közelebb ahhoz, aki szerettél volna lenni?

TE: Nagyon hasznos volt az első év, nem is elsősorban színészi szempontból, hanem nagyon jó mozgásóráink voltak, tanultunk énekelni, elég nagy munka volt, de valójában nem ezek segítenek és visznek tovább. Hanem az élet: hogy elviseled, hogy nem vesznek fel, elteszed valahová, de dolgozol érte tovább és elmész felvételizni. Abban az évben, amikor felvettek, be se adtam Kaposvárra a felvételi jelentkezési lapot. Megvettem – de nem adtam már be.

Szerinted miért nem vettek fel hamarabb?

Images_10562
Fotó: Solymosi Attila
A hülyéje - Tóth Eszter
TE: Mert rossz voltam, ez egyértelmű. Az első rostán rémületbe estem, Gálffinál voltam, nem éreztem jól magam. Másodszorra a Marton-osztályba felvételiztem, nem is emlékszem rá, hogy mi volt vagy milyen volt. Aztán Máté felvett, oda mezítláb mentem be – levettem a magassarkúmat. Emlékszem, Pálos Hannával együtt felvételiztünk, és mondtam, hogy egy kicsit zavar, mire ő azt mondta, hogy vedd le. Levettem. Azt hiszem, ez a bátorság is segített, hogy eleve mezítláb megyek be, meg valahogy pont Máténál éreztem azt, hogy érdeklődik, figyel rám, ezek miatt végig magabiztos voltam, laza. Annak örültem a legjobban, amikor az első rostán továbbjutottam, mert megtört a jég. Az az igazság, hogy utána már volt bennem egy olyan érzés, hogy ez meglesz. Persze bennem volt, hogy mi van, ha nem, és míg az eredményre vártunk, olyan gyomoridegem volt… úhhh! Amikor meg azt mondták, hogy felvettek, akkor nem akartam elhinni. Kérdeztem a többieket, hogy biztos mondták-e a nevemet? De ők meg nem figyeltek, mert annak örültek, hogy őket felvették. Mondták, hogy menjünk át egy másik terembe, és nem voltam biztos abban, hogy menjek-e… de azért mentem… Ott mondta el a grafológus, hogy azt szűrte le az írásmódomból, hogy én színpadilag alkalmatlan vagyok – na jó, nem pontosan ezt mondta, de valami ilyesmit. Ültem, és így nem igazán tudtam örülni annak, hogy felvettek… pedig életem legnagyobb álma teljesült.

Grafológus? Mit keresett ott egy grafológus?

TE: Nem volt ott személyesen. Máté olvasta fel az elemzéseit… Ez valami kötelező előírás. A Színművészetin szerencsére nem lehet kihatással a felvételire, hiszen végül is rólam írta a legrosszabbat – és mégis felvettek.

A következő öt év ezzel biztos lett. Mi történik ezalatt? Gondolom, tapasztalatod már volt, két évig tévéztél, jártál a KIMI-be, már volt egy képed erről az egészről. Ez változott?

TE: Nem azt mondom, hogy kész megoldásaim voltak, de arra már rájöttem, hogy ha magamat adom egy jelenetben és őszinte vagyok, kimondok dolgokat, akkor az működni fog. Erre próbáltam menni, hogy azt adjam, ami jön, ösztönösen. Az első három év nehéz volt, nem is nehéz, hanem megterhelő, reggeltől estig bent voltunk. Jó rajta túl lenni…. Reggel kezdesz mozgásórával, utána beszédóra, utána készülsz fel a mesterségórára, utána beosztjátok magatokat próbálni, plusz stressz, hogy ez állandó vitákkal jár, hogy kié legyen a terem és mikor. Nem vagyok egy „büfészínész” típus, vagyis nem ülök naphosszat a színműn, ami nyilván lehet hátrányom is, de nekem szükségem van arra, hogy megnyugodjak, feltöltődjek. Családcentrikus vagyok, nagyon fontos nekem, hogy a „háttér” rendben legyen. Én úgy gondolom, hogy egy nő életében nagyon fontos az a bizonyos kilenc hónap és az utána jövő feladat. Nyilván szeretném, hogy elkezdődjön a pályám, de ugyanolyan fontos, hogy egyszer majd legyen családom.

Ezen a pályán szinte mindenki azt mondja, hogy csak a színháznak él – amiből sokszor elrontott magánélet következik. Határozottan el tudod választani egymástól a kettőt?

Images_10560
Fotó: Hrotkó Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Huzella Júlia, Tóth Eszter (próbafotó)
TE: Nem, nyilván nem. Ha egy szerepet próbálok, akkor otthon is beszélek róla… Amíg egy karaktert nem fejtek meg, ott van a fejemben, olyan filmeket nézek, arról beszélek, arról álmodom. Ez jó dolog, ezt nagyon szeretem. Az első három évvel nem is az a gondom, hogy nehéz lett volna, sokkal inkább az volt a rossz benne, hogy csináltunk egy mesterségvizsgát, egyszer bemutattuk – és ennyi. Nem úgy, mint most, hogy megcsináljuk a vizsgát, de produkcióként tovább játsszuk.

Miért jobb? Érik?

TE: Van, hogy új dolgokat fedezek fel, van, hogy közben is, amikor épp játszom, az alatt szökik be új gondolat. De azt hiszem, hogy én mindig megélem újra és újra.

Ott és akkor születik meg?

TE: Ez leginkább a Dorára igaz (a Szüleink szexuális neurózisai című előadásban – a szerk.), ott egyszer se volt olyan, hogy láttam volna magamat kívülről. Életem eddigi legfontosabb szerepe, nagyon meghatározó számomra. Dömötör András rendezte, akivel nagyon szeretek együtt dolgozni.

Nagyon furcsa dolgokat kellhet keresnie az embernek magában ehhez. Annyira kegyetlen ez a lány, vannak érzései, de a mi fogalmaink szerint ez mind csak ösztönös reakció. Nem hasonlít rád, ahogy így beszélgetünk…

TE: Pedig pont, hogy igen. Ettől még nem volt könnyű, de végig érdekes volt és végig érdekelt. Nagyon jó volt keresni ezt az egészet. Fura, mert ahogy ő harcol valamiért, abban pont, hogy hasonlítunk, ez nagyon illik rám. Ebben egyet tudok vele érteni. És az egész előadás nagyon az én ízlésem szerint van. Szeretem a szokatlanabb történetet feldolgozó filmeket: Almodóvart is, de Pasolinit is. Fura, mert biztos azt néznék ki belőlem, hogy romantikus vígjátékokat nézek, de nem. Lars von Trier Melancholiáját is nagyon bírtam. Szóval az egész előadás nagyon megfelel az én világomnak. Mindannyian szeretjük játszani! Onnan indult, hogy nyáron megnéztem egy filmet, ami egy autista lányról szól, és az volt bennem, hogy ez aztán egy szerep! Milyen jó lenne, ha egyszer egy ilyet eljátszhatnék… – gondoltam. Akkortájt kaptuk meg az emailt, hogy miket fogunk játszani. Utánanéztem és olvastam, hogy ez a darab is egy autista lányról szól. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg akkor én… áááá! És megkaptam. Ezt nekem szánta a sors.

Images_9776
Fotó: Hrotko Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Tóth Eszter, Rétfalvi Tamás

Mi Dora igazsága? Hol dől el, hogy ő nem élhet? Mi az, ami annyira megzavarja a körülötte élőket, ami miatt azt mondják, hogy őt nem akarjuk többet látni?

TE: Ez egy bonyolult kérdés. Kegyetlen, hogy a szülei azt mondják, hogy menjél, de ha csak azt nézzük, ő lényegében már egy felnőtt ember. Megerőszakolják, amire azt mondja, hogy neki ez jó. A szülei nem tudnak ezzel mit kezdeni, de ő efelé tart. Szülőként, ha az én lányom lenne, nem tudom… Őt nem lehet pszichológushoz járatni, úgy fogja fel, a saját világához mérten, hogy neki ez az útja. Az anyja egy éve harcol vele, és mindenben ellenáll. Biztos nem engedném el, de nem tudom, hogy mit tehetnék ebben a helyzetben.

Ezt megszülni nagy energia lehet. Nehéz ezt csinálni?

TE: Nem. Imádom. Tényleg.

Mi az, ami még fontos az elmúlt két két és fél évből, azokból az előadásokból, amiket többet játszottatok? Bármi miatt…

TE: Például az Ágytörténetek. Azt is Dömötör András rendezte, ebben egy leszbikus nőt játszom, akinek van egy süketnéma gyereke. Abban vezetett rá Andris arra, hogy vegyek le magamról mindenféle gesztust. Jellemző volt rám, hogy mindent túlgesztikulálok. Azért volt ez fontos, mert rájöttem, hogy így nekem is jobb, jobban tudok magamra figyelni, őszintébb. Ez aztán a Doránál is jól jött, ott már kevesebbszer kellett rám szólni – bár előjött.

Images_6416
Fotó: Dudás Ernő
Ágytörténetek - Tóth Eszter, Borbély Alexandra

Dora teljesen más, de közben mégis egymásra épülnek benned?

TE: Igen, mert színészi szempontból következnek egymásból és mindkettőt nagyon szeretem. Fontos még a Cyber Cyrano, a Kolibri Pincében, amiben átvettem egy szerepet, egy tizenhat éves lányt játszom, Henit – az osztályunkban egyébként én voltam az, aki mindig a kislányt játszotta, mert mindegyik osztálytársam jóval magasabb nálam. Szerintem egy jó előadás alapja, hogy jó legyen a sztori és a szöveg. Hogy érthető legyen. Nem szeretem azokat az előadásokat, amik túl vannak művészkedve, nem is művészkedve – ez rossz szó erre, hanem arra gondolok, amikor elviszi a rendezői koncepció a lényeget. Fontos, hogy tudjam követni. A Cyber Cyrano a gyerekeknek szól, és megdöbbentő, hogy mennyire szeretik. Utána vannak drámafoglalkozások és beszélgetünk velük. Nagyon jó látni, nem gondoltam volna, hogy 10-12 éves gyerekek ilyen jól meg tudják fogalmazni, amit gondolnak, hogy van véleményük. Üdítő látni, hogy gondolkodnak, hogy megmozgatta őket az előadás és beszélnek róla.

Ha részt veszel ilyen foglalkozásokon, akkor biztosan volt már részed a „forró szék” nevű játékban, amitől sok színész ódzkodik. Te szereted, hogy továbbgondolhatod a szerepedet, meg ezt a játékot?

TE: Igen, bár van, hogy úgy bekérdeznek, hogy az embernek még a lélegzete is eláll. Ez az első előadás, amiben tudok sírni, ez nagy szó, mert nehezen sírok színpadon. Sokat segít ebben a zene is, meg persze ismerős az érzés is, én is voltam már szerelmes.

Voltál valahol gyakorlaton?

TE: Nem mondanám, hogy gyakorlaton. Igazából kisebb szerepeim vannak itt-ott. A Katonában a Szirénénekben benne vagyok a kórusban, az Éhségben játszottam, de sajnos azt levették, az Örkényben most is játszom A hülyéjében a szolgálólányt, Clarát, meg a Kolibriben a Cyber Cyranót.

Images_4707
Fotó: Dudás Ernő
Pengeél - Tóth Eszter

Mi lesz? Mindenki mondja, hogy ez gyomorgörcsös téma, de mik a lehetőségek? Vagy te merre akarnál?

TE: Nincs képem arról, hogy melyik színházba szeretnék szerződni. Úgy vagyok vele, hogy ha nem is kapok szerződést, de szabadúszóként lesznek szerepeim, nekem az jó. Sokat szenvedtem tavaly emiatt, előre feszültem, hogy nekem majd biztos nem lesz. Be is következett – de aztán sikerült levetkőznöm ezt a gyomorgörcsöt. Megnyugodtam, mert azt érzem, hogy amiket játszom, azok működnek, azokon keresztül azt csinálom, ami ennek a lényege. Mondjuk a Dorát még egyetlenegy színházigazgató sem nézte meg. Hívták őket, de nem jöttek el. Nyilván mindenki telítve van. De nem csak a magánélet, a szinkron miatt is szeretnék Pesten maradni. Nem tudom mi lesz, érdekes kérdés. Azt tudom, hogy helyettem senki nem fog lépni. Pécsett sétáltam az utcán nyáron, és közben jöttem rá, hogy csak magamra számíthatok, és meg is fogok tenni mindent, ami tőlem telik! Most egyébként dolgozunk Hargitai Ivánnal, Racine Berenice című darabját csináljuk és nagyon izgalmasnak ígérkezik.

Most akkor menjünk át ilyen álomvilágba és ha te választhatnál egy olyan színházat, ami a te ízlésednek való, az milyen lenne? Nyilván Pesten lenne…

TE: Nagyon fontos, nem az, hogy a társulat tagjai jól kijöjjenek egymással, mert a mi osztályunk nagyon jól tud együtt dolgozni, de nem lehet azt mondani, hogy a legjobb barátok vagyunk. Szóval az, hogy jól tudjunk együtt működni, dolgozni, gondolkozni, az tényleg nagyon fontos. Meg, hogy sokféle rendező legyen. Szeretem a megdöbbentő, nem konvencionális darabokat. Persze nem csak ilyeneket, nem egyfélét szeretnék játszani. Szeretnék filmezni, azt nagyon szeretem. Más, mint a színház, azt rögtön meg kell csinálni, és az ad egy adrenalin löketet. A filmmel könnyebb eljutni az emberekhez. Persze, itt járnak színházba az emberek, de például az én szüleim, akik vidéken laknak, nem tehetik meg gyakran. Most jöttek el megnézni a Szüleink szexuális neurózisait. Nagyon tetszett nekik. Apukám olyan szavakkal élt, hogy azt érezte, elkezd benne változni valami.

Images_9777
Fotó: Hrotko Bálint
Szüleink szexuális neurózisai - Tóth Eszter, Ficza István

Sőt… A városi embernél sok az elvárás, a prekoncepció, sok tekintetben ők sokkal nyitottabbak.

TE: Másképp ülnek be a nézőtérre: nem vizslatva, hogy „na hogy játszanak ezek?”, amit a színpadon is megérzel. Meg szoktam érezni például, ha nem vagyok szimpatikus. Ezt persze ki kell kapcsolni. Egyébként elég sok mindent megérzek… és nem csak a színpadon.

De azért volt olyan, hogy megcsalt ez az intuíció?

TE: Volt. Mostanában nem, hála Istennek.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

Legközelebb: Rétfalvi Tamás

A 2012-ben végzett színészosztály tagjaival az ötödik év során készült interjúk időrendi sorrendben itt olvashatók:

1.: Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész
2.: Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen
3.: Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal
4.: Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem
5.: Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni
6.: Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni
7.: Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban
8.: Tóth Eszter: A szükséges bátorság
9.: Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson
10.: Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz
11.: Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia

>>> Diplomaosztó – Végzett a Máté-osztály

Címkék

Tóth Eszter Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A téma folytatása

Rétfalvi Tamás: Táncolni mezítláb az izzó parázson 2011. december 1., 15:00

Radnai Márk: Oroszlán nélkül nincs cirkusz 2011. december 8., 15:00

Neudold Júlia: Lehet, hogy már munkamánia 2012. június 14., 16:30

Korábbi hírek e témában

Simon Zoltán: Nincs olyan, hogy kész 2011. szeptember 29., 13:15

Pálos Hanna: A maszk mögött személyesen 2011. október 6., 11:30

Ficza István: Skatulya nélkül, bizalommal 2011. október 13., 14:00

Huzella Júlia: Mindig valami furcsát jelentettem 2011. október 20., 11:00

Tasnádi Bence: Áldozatokat kell hozni 2011. október 27., 14:00

Kovács Gergely: Szeretnék új ügyekbe belekeveredni 2011. november 10., 12:30

Borbély Alexandra: Nem hiszek a sebfelkapargatásban 2011. november 17., 12:30

0 hozzászólás