Twitter Facebook

Laboda Kornél: Szelídülő alternatív?


2011. március 31., 10:30

Laboda Kornél filmrendező akart lenni, de a sors a színházhoz sodorta. Lelkes tagja a Pont(y) Műhelynek, Kaposvárott felolvasószínházat rendez, diplomarendezése pedig egy gyerekdarab. Szereti a független munkát, de törekszik arra is, hogy minél több kőszínházi tapasztalatot szerezzen.

► Miért választottad a rendező szakot?

Laboda Kornél (LK): A rendezés előtt már jártam ide, dramaturg szakra. Én úgy jöttem erre az egyetemre, hogy semmiféle fogalmam nem volt magáról a színházról. Igazából filmes akartam lenni. Az érettségim évében viszont nem indult semmilyen filmes szak. Ám, mivel mindenképp ide akartam jönni, az esélytelenek teljes nyugalmával felvételiztem az induló színháztudományi szakra. Aztán ahogy elkezdődött a tanulás, ahogy egyre több színházat láttam – dramaturgként, asszisztensként is dolgoztam több darabban, vizsgákban – elkezdett vonzani a rendezői oldal. Hisz egyébként is rendező akartam lenni, csak filmes. Két évig párhuzamosan csináltam a két szakot, aztán a dramaturgot el is végeztem.

Images_6316
Fotó: Memlaur Imre
Laboda Kornél

► Mi a helyzet akkor a filmmel?

LK: Továbbra is érdekel, tervbe van véve, hogy „majd egyszer”, de azért az egy egészen más világ, ami egész más képességeket igényel. Egyelőre a színházé a főszerep.

► Meglehetősen aktívan dolgozol a Pont(y) Műhellyel. A február közepén bemutatott diplomarendezésedet, az Ilka és a papírrepülő című előadást is velük csináltad. Hogy kerültél oda? Miért szeretsz velük dolgozni?

Images_6317
Laboda Kornél
LK: Keszég László a Pont(y) Műhely vezetője tartott nekünk egy színészkurzust. Akkor épp a TÁP Színházzal dolgozott a Kurátorok című előadáson belül. Abba elhívott egy kis szerepre. Ott megismerkedtem Vicei Zsolttal, aki a Pont(y) Műhelyben játszott. Később, mikor Zsolt Szegedi-Szabó Béla Johnny Ringo hazatér című darabjából megrendezte Az ember aki látta a sztéjket című előadást, meghívott egy szerepre. Béla aztán megírta a történet folytatását (Bill a mennybe megy), amit már a Keszég rendezett. Mivel az előzőben is én voltam Johnny Ringo, újra hívtak. Jól éreztem magam velük és valószínűleg ők is úgy látták, hogy beleillek a csapatba. Majd felkértek, hogy rendezzek náluk egy gyerekdarabot. A Pont(y) 18 éve működik, de gyerekelőadásuk még nem volt. Nem igazán illik a profiljukba. Meglehetősen extrém színházi nyelvet képviselnek, amitől ez eléggé idegen. Igent mondtam, bár én sem foglalkoztam eddig ilyen művel. A független színházak helyzete nem túl fényes. A Pont(y) konkrétan nulla forintos NKA-támogatással működik. Ennek ellenére megvan a lelkesedés, amit nagyon szeretek bennük. Evidencia, hogy ezt csinálni kell, akármi is legyen. Minden tag értékesnek érzi, ami a műhelyben zajlik. Az is nagyon szimpatikus, hogy olyan előadások készülnek itt, amelyeket már önmagukban csinálni is öröm.

► Mit gondolsz, hogyan tudja a színház lebontani a láthatatlan falat és aktivizálni, gondolkodásra késztetni a nézőt? Mi ebben a rendező feladata?

LK: A jó színház szerintem önmagában aktivizálja a nézőt. Úgy, hogy olyan dolgokat vet föl, amik a nézőnek a saját életéből ismerősek, olyan helyzeteknek látja a megoldását vagy inkább megoldhatatlanságát, amik őt is érintik. Ez viszont személyesség nélkül elérhetetlen. Persze nem arra gondolok, hogy a rendező ír egy darabot a saját életéről, hanem olyan nyitottságra, személyes jelenlétre mind a rendező, mind a színészek részéről, amivel fel tudják tölteni az előadást. Ha ez megvan, akkor beszélhetünk élő színházról. Ami lehet stilizált, vagy teljesen „sült reál” előadás is. Ez már alkattól függ. Ki milyen színházat szeret, az alkotó milyen eszközöket kedvel vagy tud alkalmazni és így tovább.

► Legfrissebb Pont(y) Műhelyes élményem A konyha című előadás. A színlap szerint munkatárs vagy. Hogyan vettél részt ebben?

Images_6319
Petrik Andrea a Júlia és hadnagya című előadásban (rendező: Laboda Kornél)
LK: Tevőlegesen nem dolgoztam benne, csak a társulat szerette volna, ha minden név ott van. Annyira persze kötődöm hozzá, hogy a készítést figyelemmel kísértem.

► Szó esett a Pont(y) nyelvéről. A konyhában is bőven kapunk ebből. Amit én személyesen eléggé érzek itt, az a polgárpukkasztás. Persze nem kell álszentnek lenni. Mindannyian káromkodunk, beszélünk a szexről és a többi, de általában mégsem esik jól az embernek, amikor ezt egyenesen megkapja az arcába. Szükség van erre az erős szembesítésre?

LK: Ez érdekes kérdés. A Pont(y) eléggé – mondjuk így – alternatív társulat. Úgy látom, hogy az ilyen társulatok között is látható egy tendencia. Az alternatív szféra egyszerűen elkezdett megszelídülni. Szerintem A konyha tíz évvel ezelőtt nem hatott volna meglepően. Ha akkoriban megnézünk egy krétakörös előadást, akkor ott is ezt a fajta „könyörtelenséget” láttuk volna. Persze nem ugyanúgy, hisz a Pont(y)nak fontos jellemzője a totális őrület, a szatirikus, szélsőséges humor. A Krétakörnek egy nyersebb brutalitás jellemezte a nyelvét. Ám az utóbbi időben finomodtak a dolgok, míg a Pont(y) továbbra is erősen képviseli azt a nyelvet. Ez lehet, hogy ma kissé anakronisztikusnak hat. Az ember beül, jó esetben nevet rajta, de kicsit kínosnak érzi. Ennek nyilván társadalmi okai vannak. A finomodást meg lehet figyelni bármelyik kulturális területen. Németországban például, mondjuk öt éve az volt a jellemző, hogy a darabokat szanaszét húzták, tele voltak vérrel, testnedvekkel, sokkoló dolgokkal. Tavaly kimentünk a Theatertreffenre, és csupa olyan előadást láttunk, ahol a színészek egyszerűen kiálltak és filozofikus szövegeket mondtak. Úgy látszik, a mostani helyzetre sokan ezt tartják adekvát válasznak. A Pont(y) viszont nem tud nagyon másmilyen lenni. Azok a személyiségek, akik meghatározzák, elég erősen ezen a durvább színházi nyelven nevelkedtek. De ez nem baj. Kell, hogy ezt is lássuk, mert ez sem véletlen alakult ki.

► Találtam veled kapcsolatban egy jó nagy kőszínházat is. Ez a Nemzeti és a Berzsián és Dideki, amiben rendezőasszisztens voltál. Érdekes, mert ez is épp egy gyerekdarab. Milyen tapasztalatokat szereztél itt?

LK: Negyedikben kötelező volt elmenni egy úgynevezett színházi gyakorlatra. Én akkor azt mondtam, hogy nagyon szívesen megnéznék valami nagyon nagy színházat, mert ilyen téren nincsenek tapasztalataim. Almási-Tóth András, a Berzsián és Dideki rendezője tanárunk az egyetemen, ami pont kapóra jött, mellé kerültem be. A történet érdekessége, hogy Almási sem rendezett addig gyerekeknek szóló művet. Nem is lett ez egy klasszikus értelemben vett gyerekdarab. Viszont sok szempontból tanulságos próbafolyamat volt ez nekem. Egyrészt jó volt látni magát a Nemzeti Színház működését, illetve találkozni olyan hatalmi játszmákkal is, amiket az ember függetlenként nem annyira tapasztal.

Images_6321
Fotó: Gordon Eszter
Berzsián és Dideki

► Dramaturgként szeretnél később dolgozni?

LK: Inkább egy plusz készség ez a rendezés mellé. Különben sokat foglalkozom szövegekkel. Az Ilkát például közösen írtuk Balassa Eszterrel, aki itt dramaturg szakos. A West-Balkánban is volt egy előadás, amibe én írtam néhány jelenetet. Kaposváron készítettünk felolvasószínházat Szálinger Balázs Tiszta méz című darabjából. Ezt erősen meg kellett húzni, amit jórészt szintén én magam csináltam. Bár kifejezetten dramaturgként szintén dolgozom – a Merlin Színházban lesz Mark Ravenhill Product című darabjának bemutatója Berzsenyi Ádám rendezésében –, elsősorban nem ezzel akarok majd foglalkozni.

► Beszéljünk akkor egy kicsit erről a West-Balkán-os előadásról. Ez az Őszi Fesztivál keretein belül jött létre és hallatlanul érdekes, ugyanis a valaha abban az épületben működő Skála-Metróról, Demján indulásáról és befutásáról szólt. Kinek jutott ez eszébe? Mi teszi ezt a történetet a színháznak érdekessé?

Images_6318
Laboda Kornél
LK: Fontos tudni, hogy a West-Balkánnak ezt a színházi oldalát Spilák Klára találta ki és szervezte, gyakorlatilag egy személyben. Mellette volt Faragó Zsuzsa dramaturg, illetve ennél az előadásnál Dömötör András rendező is. Felmerült, hogy ha már itt ez az épület, ami máig egy meghatározó látványeleme a belvárosnak, főleg a Nyugati térnek, akkor lehet esetleg a történetével kezdeni valamit. Először az volt a koncepció, hogy csak magáról a Skála-Metróról szóljon a dolog, de később kiderült, hogy erről nincs annyi érdekesség, mint magáról a Skála-birodalomról. Sokat tudunk róla és sokat nem. Például hogy milyen jelentős szereplő volt a magyar rendszerváltozás történetében. Ennek az áruházláncnak a létrejöttével gyakorlatilag megindult a kapitalizmus egy szocialista rendszer keretein belül. Az állami áruházaknak konkurenciája teremtődött a piacon, ami egy szocialista gazdaságon belül elméletileg lehetetlen. Izgalmas, fárasztó, heroikus és nagyon tanulságos munka volt.

► Hogy érinti a szakmát a West-Balkán megszűnése?

LK: Színházi szempontból egy külön tragédia, hogy ez a hely megszűnt. Az, hogy a város közepén van egy ennyire izgalmas, mozgalmas teátrális helyeket kínáló épület, aminek ráadásul van egyfajta „szaga”, szellemisége, múltja, és befogadó helyként, illetve műhelyként tudna üzemelni, az egyedülálló lehetőség. A legutóbbi ilyen kísérlet a Kazinczy utcai AKKU volt Horgas Péter vezetésével, ami sajnos szintén elég gyorsan megszűnt. Nagy szükség lenne ilyen helyekre, mind az alkotók mind pedig a nézők szempontjából.

► Befejezve az egyetemet, friss rendezőként milyen lehetőségekkel álltok ma szemben?

LK: A mai magyarországi helyzet sok szempontból meglehetősen zavaros. Nagyon erőteljes ma a politikai meghatározottság a színházi életben, ami katasztrofális következményekkel járhat, illetve jár is. Egyre kevesebb szó van szakmaiságról, és egyre rosszabb helyzetbe sodornak embereket, színházakat. Persze lehet ez egy termékeny dolog… Gondoljunk csak az előző rendszerben Kaposvár jelentőségére. Soha nem lett volna annyira jelentős, ha nincsen tengernyi baj, amiről beszélni lehet.

► Mik a távolabbi terveid?

LK: Nagyon szeretem a független szcénát, szeretnék ott is jelen lenni, de ki akarom magam próbálni sok kőszínházi helyzetben is. Most épp azt próbálom szervezni magamnak, hogy a következő évadban legyen, mondjuk három kőszínházi rendezésem is, különböző helyeken, lehetőleg vidéken. Most Kaposvár után Pécsett, a Janus Egyetemi Színpadon rendezek egy Brecht-darabot.

Images_6320
Fotó: Memlaur Imre
A tiszta méz (felolvasószínház) - Szvath Tamás, Lugosi György, Gulácsi Tamás

► El tudod képzelni, hogy külföldön dolgozz?

LK: Igen. Sokakhoz hasonlóan nagyon erősen vonzódom a német színházhoz. Szívesen dolgoznék kint, akár hosszabb távon is. Tavaly osztálytársaimmal töltöttünk egy hetet Párizsban. Az ottani színészhallgatókkal Brecht Baal című darabjából készítettünk jeleneteket. Nagyon inspiratív munka volt. Jó volt találkozni olyan színészekkel, akik egy másfajta képzésben részesülnek, máshonnan közelítenek a darabhoz. Kölcsönösen rácsodálkozunk egymásra, és sokat tanulunk.

► Köszönöm, hogy beszélgethettünk, az egész csapatunk nevében további sikereket kívánok!

Éles Gergely

A jövő héten: Kárpáti István

A 2011-ben diplomázó rendezőosztály tagjait bemutató sorozat a 7óra7en:

>>> 1.: Néder Panni: „A közönséget nem kell hülyének nézni!”
>>> 2.: Kovács Dániel: „Ne legyen csak entelektuell csemege!”
>>> 3.: Laboda Kornél: Szelídülő alternatív?
>>> 4.: Kárpáti István: Nem jó a megfellebbezhetetlen konklúzió
>>> 5.: Szőcs Artur: Folyamatban
>>> 6.: Babarczy László osztályfőnök: „Nem irigylem őket”

Címkék

Laboda Kornél Ódry Színpad (Színház- és Filmművészeti Egyetem)

A téma folytatása

Kárpáti István: Nem jó a megfellebbezhetetlen konklúzió 2011. április 7., 15:00

Szőcs Artur – Folyamatban 2011. április 14., 14:30

Babarczy László: „Nem irigylem őket” 2011. április 21., 11:00

Korábbi hírek e témában

Néder Panni: „A közönséget nem kell hülyének nézni!” 2011. március 17., 15:15

Kovács Dániel: „Ne legyen csak entelektuell csemege!” 2011. március 24., 14:00

0 hozzászólás