Twitter Facebook
Olvasásra ajánljuk

Schilling Árpád: Mit kell tennünk a jövő generációjának érdekében?


2011. szeptember 17., 14:00

Schilling Árpád Kultúra eladó! – A jövő generációjának érdekében címmel írt cikket az Élet és Irodalom eheti számában. A Krétakör művészeti vezetője azt vizsgálja írásában, hogyan lehetne megalapozni a jövő alkotógenerációjának helyzetét.

Images_8595
Fotó: Krétakör
Schilling Árpád
„A mai magyar kőszínházi struktúra az államszocializmus vívmánya. A központilag fenntartott üzemszerű megaintézmények voltak a kontrollált kulturális élet központjai. Amennyiben ódzkodunk ennek a rendszernek az átgondolásától és megújításától, abban az esetben a rendszerváltás előtt meghonosodott állami kultúraértelmezést támogatjuk” – állapítja meg Schilling Árpád rendező, a Krétakör művészeti vezetője Kultúra eladó! című cikkében, amelyben arról ír, hogy mennyire fontos lenne megalapozni a jövő generációjának helyzetét, illetve hogyan lehetne ezt tenni.

A szerző úgy véli: húsz éve a színházi intézményrendszer lehetett volna a demokratikus átalakulás egyik legintenzívebb kulturális motorja. „Együttes erővel meg lehetett volna alkotni a XXI. század színházát, a társadalom közösségi művészetét. Valójában azonban a kőszínházi struktúrán belül nem történt jelentős innováció. Amit az elmúlt két évtizedben akár esztétikai, akár módszertani fejlesztésnek nevezhetünk, azt nagyrészt a független színházi szcénában tapasztalhattuk. A korábban »amatőröknek«, majd »alternatívoknak« bélyegzett előadó-művészeti műhelyek a demokratikus Magyarország példaértékű kezdeményezései mind a civil kurázsi, mind a szakmai elköteleződés tekintetében.”

„A független színházak az elért eredményeik dacára mind a mai napig kétségbeesett harcot folytatnak a kultúrpolitika éppen regnáló korifeusaival és mindenekelőtt a kőszínházi szakma képviselőivel” – egyértelműsíti Schilling a színházi szakma széttartását. Majd egy sajátos folyamatra hívja fel a figyelmet. „Egyre több politikailag független, a szakmai kérdéseket szem előtt tartó, a társadalmi folyamatokra érzékeny, másokért felelősséget vállalni képes színházcsináló jelent meg” – ugyanakkor kérdéses ezen alkotók perspektívája, de Schilling szerint az ő megbecsülésük össztársadalmi érdek.

A generációváltás késéssel ugyan, de pár állami intézményben végbement, viszont éppen emiatt az a különös helyzet állt elő, hogy a negyvenes éveik végét taposó vezetők képviselik a fiatal generációt. Ezen állítás igazolására Schilling az olvasók figyelmébe ajánlja azon rendezők névsorát, akik az elmúlt másfél évtizedben végezték el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, később Egyetemet. Ebből kiindulva úgy véli, hogy „minél eredetibb valakinek a gondolkodása, vagyis minél kevésbé hajlamos arra, hogy atyáskodó igazgatók, autoriter intézményvezetők szava szerint alakítsa saját pályáját (…) minél elérhetetlenebb számára, hogy tehetségét (…) valódi döntéshozóként is megmérettesse, annál valószínűbb, hogy külföldön keres magának munkalehetőséget”.

Schilling úgy véli, hogy saját „még fiatalnak tekinthető” generációja kudarcélményektől és elutasításoktól terhes. Egy olyan generáció, amely valószínűleg eltűnik a „művészettörténet süllyesztőjében”: „amire a mostani, a »nagy generáció« egykori intézményvezetőinél is sértettebb, tüskék százait magukban cipelő színész-igazgatók végre nyugdíjba mennek, addigra a mi generációnk is rozzant, beteg öregemberek társasága lesz”. Éppen ezért úgy véli: saját generációjának legnagyobb felelőssége a náluk is frissebb nyolcvanasok és kilencvenesek jövőjének támogatásában van. „A vitathatatlanul reménytelen helyzetünk ellenére mégis nekünk kellene egy valóban új, friss gondolkodású generációt kinevelnünk, hogy hosszú távra biztosíthassuk szakmánk jövőjét” – vonja le a következtetést Schilling. Amennyiben ez nem megy végbe „még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy (…) megszakad a magyar színházi hagyomány”, és helyükbe lép a „tévésorozatok és show-műsorok saját kelet-európai világa, annak deprimáló nyelvezetével és esztétikai igénytelenségével”.

A szerző kitér arra, hogy hogyan alakulhatott ki ez a helyzet. Úgy véli: „generációm lemaradása európai társainktól akkor kezdődött, amikor a rendszerváltás után a művészeti intézmények elfelejtették kötelező tananyaggá emelni a teljes XX. századi magyar avantgárdot”. Ez a helyzet egy ördögi kör következménye: Schilling generációjának tanárai „azok közül kerültek ki, akiket a Kádár-rendszer támogatott”, ők pedig szükségszerűen nem tanultak színházi progressziót, hiszen a rendszer nem támogatta azt. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a Schillinget is tanító generáció alkotta előadások „által képviselt tisztán esztétikai megközelítés” nem tudott „társadalomformáló erőt képviselni (…) az esztétikai élmény nem érte el a közösségi élmény szintjét, így maradt az egyéni szórakozás”. Ennek következményeként a művész-színházi hagyományt fokozatosan a közönség szórakoztatására szakosodott, különböző színvonalú intézmények vették át. Schilling úgy véli, azért alakulhatott ki ez a helyzet, hogy nem találkozott előadás és közönsége, mert ennek a fajta színházi esztétikának nem jött el az ideje: „az olyan társadalmakban, mint a miénk, a művészetnek aktív bevonással kell közösségi élményt generálnia”.

Images_9285
Fotó: 7óra7
Schilling Árpád - jp.co.de, Prága

Véleménye szerint saját generációjának leszakadását az oktatási folyamat elégtelensége okozza. „Abban a művészetoktatási rendszerben, amelynek magam is diákja voltam, anélkül is lehet valaki osztályvezető tanár, hogy kidolgozná a metodikáját.” Alapvető problémákat lát az oktatási rendszer működésében: „a gyakorlati tantárgyakat oktatók közül az elmúlt 20 évben senki sem publikált még egy cikket sem a színházművészetről”.

A cikkíró úgy véli, „a színház számára a XXI. században az egyik legégetőbb kérdés saját szerepének újradefiniálása a társadalom különféle színterein”. De a szerző szerint a probléma nem csak a színházban lelhető fel: „az ünnepi kultúránk nyomasztóan mélyre jutott”. Szerinte az ünnepekből épp az „együttes élmény hiányzik”, amelynek megtalálására pont a színház lehetne képes. Ugyanakkor „új, korszerű nevelési programokat” is be kellene vezetni, „ha valóban nemzetgazdasági érdek a népesség növekedése”. Erre ugyancsak a színháznak volnának eszközei. Ezután Schilling a 18 év alattiak színházi elhanyagoltságáról ír, szerinte az a színház nem élményszerű, „amely nem kínálja föl a gyereknek, sőt felnőttnek is a cselekvő gondolkodásban való részvétel lehetőségét.”

Azonban a változás – írja Schilling – semmit sem ér, ha az üzleti szféra szereplői nem fedezik fel benne a társadalmi és üzleti hasznot. „A legégetőbb kérdés természetesen az, hogy mivel is lehetne érdekeltté tenni az üzleti szférát a kortárs művészeti kezdeményezések támogatásában?”. Szerinte ehhez még nem érkezett el az idő, ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a következő generációnak már magától értetődően kell kutatnia a kapcsolódási pontokat, „mert a magánszféra támogatása nélkül a társadalmi művészet életképtelen”. Mindeközben pedig „tudatosítani kell a magyar vállalkozókban és üzletemberekben, hogy a (…) társadalmi programok számukra sem haszontalanok”. Schilling szerint a kultúra frissen tartásának egyik módja versenyhelyzetek teremtése, már csak azért is, mert „az olyan államilag fenntartott kultúra, amely elzárkózik a verseny gondolatától, az a már fennálló társadalmi szerkezetet látszólag konzerválja, de valójában rombolja”.

Már csak azért is fontos mindez, mert „perspektívát nyújthatnak a feljövő generációnak”, akik esetében – Schilling szerint – „az ellenállás identitásképző, természetes tevékenység”. Majd egy fontos megállapítással zárja gondolatait, felvetve annak lehetőségét, hogy mit kell leküzdenie e generációnak: „nemcsak a kívül tapasztalható reguláris autokratizmusnak, hanem a bennük szunnyadó, elődeiktől örökölt kísértésnek is ellent kell tudniuk állni annak érdekében, hogy ne váljanak azonnal despotává, amint pozícióba kerülnek”.

Schilling Árpád írása teljes terjedelmében az Élet és Irodalom című hetilap most pénteken megjelent számában olvasható.

Címkék

0 hozzászólás