Schilling Árpád cikke üzlet és művészet viszonyáról
A XXI. század az együttműködés évszázada – a korszerű üzleti és művészeti filozófia egy pontban ér össze: a társadalmi felelősségvállalásban – írja legújabb, a művészet és az üzleti szféra viszonyát taglaló cikkében Schilling Árpád.
A szuveren.hu oldalon közzétett publicisztika a nehéz gazdasági körülmények között tapasztalható kultúrpolitika kérdéseit taglalja. A szerző elismeri, hogy a „művészet mind alkotói, mind befogadói oldalról luxusnak tekintendő”, befogadóiról pedig úgy fogalmaz: „többnyire olyan egzisztenciális helyzetben lévő polgárok, akiknek van kellő képzettségük, idejük és pénzük a művészetekkel foglalkozni”. A kultúra azonban – állapítja meg Schilling – „nem szűkíthető néhány művész önkifejezésére”, hiszen „olyan proaktív tevékenységeket is magában foglal, mint az ismeretterjesztés, a kompetenciabővítés, a közösségfejlesztés, a szociális ellátás vagy például a hitélet”. E tevékenységeknek van kapcsolata a művészetekkel, de nem alapfeltételük az esztétikum, viszont „a szellemi és lelki tartalmak szolgáltatása és a szolgáltatásokat igénybe vevő polgárokkal fenntartott intenzív kapcsolat” igen.
A cikk eztán a magyar kormány kultúrpolitikai döntéseiről beszél, amelyekről megállapítja: jellemzőjük a gyorsaság és az, hogy szabályozni kívánják az „újkori magyar kultúra alapjait”. Schilling az általa „lényegileg újnak” nevezett előadó-művészeti törvényről, annak támogatási szisztémáját elemezve megállapítja: „A nemzeti intézmények csoportjától távolodva a kiszámítható működés esélye érezhetően csökken, s ez a döntés kultúrpolitikai koncepciót sejtet. Az előadó-művészeti törvény egy olyan kulturális modell alapjait teremti meg, amely a kulturális vállalkozót egyre komolyabb feladatok elé állítja. Ha valaki a kulturális piacon szeretné magát kipróbálni, akkor azt az állam szerény keretek között, de támogatja. Amennyiben a polgár vállalkozása sikeres, akkor nyitva áll előtte az állam kulturális intézményrendszere. Először az alacsonyabb, majd a magasabb fokozatú kulturális szolgáltató intézmények következhetnek, ha az ágazati miniszter is így gondolja.”
„Azok a művészek, akik nem feltétlenül a kormány kultúrpolitikája mentén kívánják kibontakoztatni tehetségüket, soha nem látott mértékben lesznek ráutalva az üzleti szereplők támogatására. Az üzleti szereplők logikája ugyanakkor egy szemernyit sem különbözik a kormányétól: ők is a saját érdekeiket szem előtt tartva döntenek. Azoknak a független művészeti műhelyeknek és művészeknek, akik nem kívánnak élni az állami intézményekbe való bejutás jogával, tudomásul kell venniük, hogy ennyi nemzeti és kiemelt intézmény fenntartása mellett és a jelenlegi gazdasági körülmények között esély sincs arra, hogy a pályázati úton elnyerhető eseti támogatások mértéke szignifikáns mértékben emelkedjen. Sőt, minden bizonnyal épp az ellenkezője várható, még több elvonás és átcsoportosítás, ugyanis a törvény lehetővé teszi, hogy a normatív alapon fenntartott intézmények is részt vehessenek az eseti pályázatokon. A kormányzat tehát több oldalról is bebiztosítja intézményeit, miközben a független szféra támogatását folyamatosan csökkenti.”
A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az állami előadó-művészeti szervezetek forrásai nem növekednek sem a függetlenektől elvont pénzek, sem a társasági adókedvezményből származó bevételek miatt, ugyanis utóbbi összegével sok fenntartó egyszerűen csökkenti a támogatást, ami bizonytalanná teszi a finanszírozást.
A cikk ezek után az üzleti szféra és a kultúra viszonyát elemzi, megállapítva, hogy Magyarországon az üzleti szereplők – néhány magánszemélytől eltekintve – jellemzően nem pozicionálják magukat ezen a területen. „A magyar üzletember egyvalamibe hajlandó fektetni, ha már kultúráról van szó: műkincsekbe (listavezető a sportkocsi és a festmény). Az előadó-művészet nagyon távol esik a piacgazdaságtól.” A valódi, hosszú távban gondolkodó üzlet filozófiájában kikerülhetetlen a kultúra ügye. „For profit vállalkozás proaktív környezet nélkül nem tartható fenn”, mondja ki tételét Schilling, hozzátéve: „az üzlet éppúgy a kultúra része, mint a művészet vagy a pedagógia”.
Természetesen itt is több megközelítés létezik. A kommersz, jól eladható előadó-művészeti termék gyorsan megtérülő befektetés, hiszen a cég reklámja sokak számára tehető hozzáférhetővé. „Az én következtetésem azonban az, hogy az ilyen jellegű befektetés csak azoknak az üzleti szereplőknek az érdeke, akik sok profitot szeretnének, és gyorsan. Ők egyértelműen a bulvárszcéna felé kell hogy elmozduljanak, hiszen ott semmi más nem számít, mint a bevételmaximalizáció” – írja Schilling, majd felvázol egy másik megközelítést: „az a cég, amely számára nem indifferens a humánerőforrás-fejlesztés, az élhető környezet biztosítása, a potenciális felvevőpiac közösségi és kulturális fejlesztése, a kortárs művészetek leginkább haladó, úgynevezett szocioművészeti ágának lehet a legfontosabb támogatója s egyben partnere.”
„A XXI. század civilizált és haladó szellemiségű üzletembere nem nézheti tétlenül környezete szociokulturális leépülését” – jelenti ki a szerző, és bizonyítja, hogy a bizalmatlan, feszültségekkel teli, agresszív, cinikus és intoleráns közösség az üzlet számára sem gyümölcsöző. A XXI. század az együttműködés évszázada – áll a cikkben, a művész és a világ viszonyának kifejezésmódjáról szólva, majd a művészeti alkotások és az üzlet összekapcsolódási lehetőségeit összegezve megállapítja: „A korszerű üzleti és művészeti filozófia egy pontban ér össze: a társadalmi felelősségvállalásban”.
>>> A teljes cikk a szuveren.hu portálon olvasható
Kapcsolódó:
>>> Schilling Árpád: Ki állítja meg a gyűlöletbeszédet?
>>> Schilling Árpád a nagyravágyók uralmáról
>>> Schilling Árpád: A művészet nem cél, eszköz
