Twitter Facebook
Olvasásra ajánljuk

Schilling Árpád cikke üzlet és művészet viszonyáról


2011. augusztus 4., 13:15

A XXI. század az együttműködés évszázada – a korszerű üzleti és művészeti filozófia egy pontban ér össze: a társadalmi felelősségvállalásban – írja legújabb, a művészet és az üzleti szféra viszonyát taglaló cikkében Schilling Árpád.

Images_8594
Fotó: Tóth Ridovics Máté
Schilling Árpád a jp.co.de készítésekor
„A kultúra nem pusztán a művészek és művészeti termékek összességét jelenti, hanem a társadalom egészének szellemi kapacitását, műveltségi fokát, viselkedési mintáit, ízlését stb. Ennek fényében a kormány, mint a társadalom többségét képviselő politikusok által kijelölt operatív szerv, kultúrához való viszonya tükrözi a társadalom meghatározó részének kultúrához fűződő elvárásait: kulturális igényeit. Amennyiben ez nem valósul meg, a társadalom többsége majd nyíltan jelzi ellenérzéseit a kormány kultúrpolitikájával szemben” – írja legújabb, Művészek az előszobában és a piacon című cikkének bevezetőjében Schilling Árpád rendező, a Krétakör művészeti vezetője.

A szuveren.hu oldalon közzétett publicisztika a nehéz gazdasági körülmények között tapasztalható kultúrpolitika kérdéseit taglalja. A szerző elismeri, hogy a „művészet mind alkotói, mind befogadói oldalról luxusnak tekintendő”, befogadóiról pedig úgy fogalmaz: „többnyire olyan egzisztenciális helyzetben lévő polgárok, akiknek van kellő képzettségük, idejük és pénzük a művészetekkel foglalkozni”. A kultúra azonban – állapítja meg Schilling – „nem szűkíthető néhány művész önkifejezésére”, hiszen „olyan proaktív tevékenységeket is magában foglal, mint az ismeretterjesztés, a kompetenciabővítés, a közösségfejlesztés, a szociális ellátás vagy például a hitélet”. E tevékenységeknek van kapcsolata a művészetekkel, de nem alapfeltételük az esztétikum, viszont „a szellemi és lelki tartalmak szolgáltatása és a szolgáltatásokat igénybe vevő polgárokkal fenntartott intenzív kapcsolat” igen.

A cikk eztán a magyar kormány kultúrpolitikai döntéseiről beszél, amelyekről megállapítja: jellemzőjük a gyorsaság és az, hogy szabályozni kívánják az „újkori magyar kultúra alapjait”. Schilling az általa „lényegileg újnak” nevezett előadó-művészeti törvényről, annak támogatási szisztémáját elemezve megállapítja: „A nemzeti intézmények csoportjától távolodva a kiszámítható működés esélye érezhetően csökken, s ez a döntés kultúrpolitikai koncepciót sejtet. Az előadó-művészeti törvény egy olyan kulturális modell alapjait teremti meg, amely a kulturális vállalkozót egyre komolyabb feladatok elé állítja. Ha valaki a kulturális piacon szeretné magát kipróbálni, akkor azt az állam szerény keretek között, de támogatja. Amennyiben a polgár vállalkozása sikeres, akkor nyitva áll előtte az állam kulturális intézményrendszere. Először az alacsonyabb, majd a magasabb fokozatú kulturális szolgáltató intézmények következhetnek, ha az ágazati miniszter is így gondolja.”

Images_8595
Fotó: Krétakör
Schilling Árpád
Az új törvény központi alakja az ágazati miniszter, aki felel minden döntésért. „A törvény nem számol azzal, hogy az omnipotens kézi vezérlés súlyosan károsíthatja a rendszer átjárhatóságát és átláthatóságát, mert elbizonytalanítja a belépő vagy érdeklődő aktivitást, vagyis a vállalkozó polgárt” – állapítja meg a cikk, majd a pályázati döntések eljárási mechanizmusáról szólva úgy fogalmaz: a miniszter döntéseivel „kijelöl egy bizonyos irányt a vállalkozó polgár számára”. Ezt Schilling óriási lehetőségnek nevezi: „a miniszter világos és reménykeltő pályaívet jelölhet ki a pályakezdő művészek számára, akik később akár valamelyik nemzeti színház vezetőjévé válhatnak, amennyiben biztos kézzel irányítják ügyeiket”. Ez lehetőséget ad arra, hogy átjárhatóvá váljon az államilag támogatott előadó-művészet. Az eddig független művészek betagozódhatnak az állami rendszerbe, ha magasabb állami támogatásra tartanak igényt. Így „elérhető közelségbe kerülhet az álom, hogy akár független színházi múlttal is lehet valaki egy kiemelt vagy egy nemzeti színház igazgatója (gondoljunk csak a törvénymódosítást leginkább szorgalmazó Vidnyánszky Attila sikertörténetére).” Csakhogy a miniszter dönthet úgy is, hogy a másik utat választja, „meghatározatlan időre bebetonozza a nemzeti és a kiemelt intézmények vezetőit és személyzetét, a pályázati úton támogatott szervezeteket pedig elszigeteli”.

„Azok a művészek, akik nem feltétlenül a kormány kultúrpolitikája mentén kívánják kibontakoztatni tehetségüket, soha nem látott mértékben lesznek ráutalva az üzleti szereplők támogatására. Az üzleti szereplők logikája ugyanakkor egy szemernyit sem különbözik a kormányétól: ők is a saját érdekeiket szem előtt tartva döntenek. Azoknak a független művészeti műhelyeknek és művészeknek, akik nem kívánnak élni az állami intézményekbe való bejutás jogával, tudomásul kell venniük, hogy ennyi nemzeti és kiemelt intézmény fenntartása mellett és a jelenlegi gazdasági körülmények között esély sincs arra, hogy a pályázati úton elnyerhető eseti támogatások mértéke szignifikáns mértékben emelkedjen. Sőt, minden bizonnyal épp az ellenkezője várható, még több elvonás és átcsoportosítás, ugyanis a törvény lehetővé teszi, hogy a normatív alapon fenntartott intézmények is részt vehessenek az eseti pályázatokon. A kormányzat tehát több oldalról is bebiztosítja intézményeit, miközben a független szféra támogatását folyamatosan csökkenti.”

A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy az állami előadó-művészeti szervezetek forrásai nem növekednek sem a függetlenektől elvont pénzek, sem a társasági adókedvezményből származó bevételek miatt, ugyanis utóbbi összegével sok fenntartó egyszerűen csökkenti a támogatást, ami bizonytalanná teszi a finanszírozást.

A cikk ezek után az üzleti szféra és a kultúra viszonyát elemzi, megállapítva, hogy Magyarországon az üzleti szereplők – néhány magánszemélytől eltekintve – jellemzően nem pozicionálják magukat ezen a területen. „A magyar üzletember egyvalamibe hajlandó fektetni, ha már kultúráról van szó: műkincsekbe (listavezető a sportkocsi és a festmény). Az előadó-művészet nagyon távol esik a piacgazdaságtól.” A valódi, hosszú távban gondolkodó üzlet filozófiájában kikerülhetetlen a kultúra ügye. „For profit vállalkozás proaktív környezet nélkül nem tartható fenn”, mondja ki tételét Schilling, hozzátéve: „az üzlet éppúgy a kultúra része, mint a művészet vagy a pedagógia”.

Természetesen itt is több megközelítés létezik. A kommersz, jól eladható előadó-művészeti termék gyorsan megtérülő befektetés, hiszen a cég reklámja sokak számára tehető hozzáférhetővé. „Az én következtetésem azonban az, hogy az ilyen jellegű befektetés csak azoknak az üzleti szereplőknek az érdeke, akik sok profitot szeretnének, és gyorsan. Ők egyértelműen a bulvárszcéna felé kell hogy elmozduljanak, hiszen ott semmi más nem számít, mint a bevételmaximalizáció” – írja Schilling, majd felvázol egy másik megközelítést: „az a cég, amely számára nem indifferens a humánerőforrás-fejlesztés, az élhető környezet biztosítása, a potenciális felvevőpiac közösségi és kulturális fejlesztése, a kortárs művészetek leginkább haladó, úgynevezett szocioművészeti ágának lehet a legfontosabb támogatója s egyben partnere.”

„A XXI. század civilizált és haladó szellemiségű üzletembere nem nézheti tétlenül környezete szociokulturális leépülését” – jelenti ki a szerző, és bizonyítja, hogy a bizalmatlan, feszültségekkel teli, agresszív, cinikus és intoleráns közösség az üzlet számára sem gyümölcsöző. A XXI. század az együttműködés évszázada – áll a cikkben, a művész és a világ viszonyának kifejezésmódjáról szólva, majd a művészeti alkotások és az üzlet összekapcsolódási lehetőségeit összegezve megállapítja: „A korszerű üzleti és művészeti filozófia egy pontban ér össze: a társadalmi felelősségvállalásban”.

>>> A teljes cikk a szuveren.hu portálon olvasható

Kapcsolódó:

>>> Schilling Árpád: Ki állítja meg a gyűlöletbeszédet?
>>> Schilling Árpád a nagyravágyók uralmáról
>>> Schilling Árpád: A művészet nem cél, eszköz

Címkék

0 hozzászólás