Twitter Facebook

Nem kell a nulláról kezdeni – Konferencia a színházpedagógiáról


2011. május 9., 11:00

Images_6842
6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle
Színházi neveléssel foglalkozó szakemberek találkoztak pénteken, a Marczibányi Téri Művelődési Központban a Színházpedagógia Magyarországon című konferencián, a 6. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle keretében. A konferenciát öt, a témát már csak foglalkozásából adódóan is különbözőképpen megközelítő ember – Schilling Árpád színházrendező, Róbert Júlia dramaturg, a MU Színház ifjúsági projektjének vezetője, Scherer Péter színész, Vatai Éva drámatanár és Kaposi László drámapedagógus (aki a konferencia moderátora is egyben) előadása vezette fel. Ezután a résztvevők egy kötetlenebb beszélgetés keretein belül osztották meg egymással tapasztalataikat, kérdéseiket és megpróbálták meghatározni a magyar színház jelenlegi állapotát, az oktatással való viszonyát: hogy bajban lesz-e, bajban van-e, vagy minden a legnagyobb rendben van most.

Párbeszéd kell

Kaposi László elmondása szerint azért van szükség erre a konferenciára, mert az utóbbi időben rengeteg intézmény és csoportosulás foglalkozik színházi neveléssel. Ezek között pedig még azelőtt kellene élő kommunikációt kialakítani, hogy végleg elbeszélnének egymás mellett. A konferencia nem titkolt célja, hogy ismerkedést indukáljon a színházak projektjei, a társulatok módszertana között, dialógust kialakítva a témában tevékenykedő most már csaknem 200 különböző csapat között, lefektetendő az alapokat, felgyorsítva, megkönnyítve a párbeszédet – és a terület fejlődését.

Kaposi az angol és a német modellt ismerteti (később a francia rendszer is szóba kerül), mintegy körképet adva a külföldi kezdeményezésekről, majd levonja a konzekvenciát: „Nem kell nekünk ma mindent újonnan a nulláról kitalálni. Vannak létező és működő modellek. Mindenképpen meg kell szenvedünk velük, de vannak kiindulási pontok, amikhez képest meg tudjuk fogalmazni magunkat, és elkerülhetünk csapdákat.” Az is igaz – mint az előadásából kiderül –, hogy az 1965-ben, egy angol kisvárosban a színházi szakemberek és a városvezetés párbeszédéből kibontakozó, majd sikeresen működő módszert egy tíz évvel későbbi kormányváltásnak köszönhetően ’85-re gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé, de attól még ez tökéletesen példázza, hogy milyen hamar lehet értéket létrehozni – és milyen hamar tönkre is lehet tenni azokat.

Kilépni a vákuumból

Images_7192
Fotó: Krétakör
Schilling Árpád
Schilling Árpád kezdi a tízperces felszólalásokat, vitaindítókat: „Én nem vagyok szakértője a témának, de mint állampolgár, felelős gondolkodó felnőtt, mint családapa érdekel” – gondoljuk tovább: kell, hogy érdekeljen minket. Majd összefoglalva krétakörös tapasztalatait, felvázol egy meglehetősen ellentmondásos helyzetet, amely a nézők és az alkotók között feszül. Annak idején hiába szervezett ugyanis a Krétakör – német példára – közönségtalálkozót, a nézők moderátorral és anélkül se akartak beszélni az általuk látott előadásról. „A néző is olyan, mint egy átlagos kritikus: leírja az előadás felszínét, de hogy miről szól, abba nem megy bele”, ugyanakkor „a színház sincs felkészülve erre a találkozásra, túl kell tudnia lépnie azon, hogy ne sajtótájékoztatóként kezeljen egy ilyen lehetőséget, hanem meg kell próbálnia kérdezni. Ez viszont egy szakma” – teszi hozzá. „Arra pedig fokozottan nem áll készen, hogy fiatalokkal beszélgessen” – folytatja, hangsúlyozva, hogy ez alól a Krétakör Színház sem volt kivétel.

Schilling túllépve azon, a sokak számára megakasztó és áthidalhatatlan kérdésen, hogy a színházi nevelés színház-e, inkább azok egymás számára is megtermékenyítő viszonyáról beszél – egyben választ is adva annak, aki nem akarná elfogadni a drámapedagógia létjogosultságát. „A drámapedagógia és színházi nevelés a színházművészet része is. Segíthetne abban a színháznak, hogy abból a fogalmi vákuumból, amiben van, ki tudjon lépni. A művészet szempontjából is fontos kérdéseket vet fel, amely kérdésekre válaszolva a színházi oktatást is meg lehetne termékenyíteni. Ha megnézzük, hogy mik az elmúlt húsz év legérdekesebb színházi eseményei, akkor kiemelkedő az, ami a színházi nevelésben történt; a másik, amely a sikerek közé sorolható, az a diákszínjátszás. Óriási előrelépés, hogy a gyerekek a saját életükből alkothatnak. Sokat tanulhatna a színház a saját szakmájától” – mondja.

Mindez pedig egy igen izgalmas magyar színházi életet hozhatna létre – gondolnánk, de Schilling pozitív előretekintés helyett inkább a jelenlegi helyzetet vázolja: „Rengeteg kört kell lefutnia a színházi nevelésnek, hogy komolyan vegyék. A színházi szakma tartózkodó és elutasító ezzel kapcsolatban. Most beindult egy robbanásszerű folyamat, de félő, hogy a szakma ilyen »elefánt a porcelánboltban«-effektussal benyeli az egészet, megcsócsálja, majd kiköpi.” Éppen ezért „szakmai együttműködés kell: hogy szakemberek találkozzanak szakemberekkel, ne kapkodás legyen ad hoc módszerekkel, hanem tudatos folyamat”, amihez „a színházakban is tudatosítani kell, hogy a közösségifórum-szerep ismét a színházakba szorult”.

Ha pedig ez nem történik meg, akkor a színház társadalmi szerepe és annak szükségessége is alapvetően megkérdőjeleződik: „Ha a színház nem használja ki a drámapedagógia módszereit, akkor valamiféle társadalmi funkciójáról is lemond. Elhiteti magával, hogy a sorok közötti olvasás kell ma, de az már egy elavult és egyáltalán nem hatékony módszer.” (Hogy ez mennyire igaz, azt jól mutatja Koltai Tamás hasonló húrokat pengető cikke, amely először a Színház folyóiratban jelent meg, majd fontossága okán a 7óra7 is közölte.) A színházi szakmának kéne befogadónak lennie – mondja Schilling. A párbeszéd-kezdeményezésnek közös gyakorlattá kéne válnia.

Példák és trendek

„A színháznevelést, itt mint színházra nevelést értem” – kezdi Róbert Júlia az előadását, amelyben az általa összegyűjtött módszereket ismerteti, és azok kapcsán tesz fel kérdéseket, érzékeltetve, hogy mivel szembesülhetnek azok, akik ilyen vállalkozásra adják a fejüket.

„Mitől lehet annyira trendi a drámapedagógia azon része, hogy színházi előadást eljuttatunk diákokhoz?” – teszi fel az egyébként nagyon is égető kérdést, rávilágítva arra, hogy igazából meddig és mennyire fontos a színházaknak, hogy kommunikáljanak, foglalkozzanak az ifjúsággal. „Az a része trendi, hogy fizikailag közel visszük hozzájuk a színházat, és megszerettetjük velük ezt a műfajt. Bennük, velük gondolkodni az már nem annyira megvalósuló dolog a magyar gyakorlatban. Hogy honnan eredhet ez az igény? Valószínűleg a pályázati kiírásokból: a csökkenő nézőszám mellett, színházszerető új generációt, közönségtábort akarnak kinevelni.” Ezek praktikus indíttatások, ahogyan azt Róbert is mondja, de „lehetne olyan is, hogy szeretnénk őket megszólítani, olyan előadást csinálni, ami valódi korosztályos problémákkal foglalkozik” – veti fel az alapvető igényeket, amikre – ezek szerint – meglehetősen kevés példa akad.

„Az is egy fontos kérdés, hogy ezzel csak alkalmanként foglalkozik-e a színház, vagy egy átgondolt, felépített program része ez” – veti fel zárógondolatként. Ezekkel a kérdésekkel pedig – legyenek bármily kényelmetlenek is – szükséges foglalkozni, hogy ne váljanak kétségbeesett és parttalan próbálkozásokká. Szerencsére „vannak színházak, amelyek komplex csomagokkal rukkolnak elő”, utalva arra, hogy a spanyolviasz felfedezésére törekvés helyett tényleg a partneri kapcsolatokat kellene feltalálni.

Ezt szokták meg

Images_3359
Fotó: Puskel Zsolt
A gyáva - Scherer Péter
Scherer Péter one-man show-ja a konferencia legszórakoztatóbb néhány perce, de mint minden jó komédiánál, itt sem sikkad el a tartalom. Hibákban és sikerélményekben gazdag színészi tapasztalatairól számol be: „Színészként véletlenül csöppentem a dologba, a drámapedagógiát úgy tanulom, mint rossz orvos a műtéti gyakorlatot: beavatkozás közben. Minden hibát elkövettem már, amit el lehet.” Rajtaütésszerűen el is mesél kettőt, amitől az eddig komoly közönség hirtelen hálás viháncolásba kezd.

Szerencsére a poénokkal nincs vége: Scherer a Klamm háborúja különleges színházi helyzetéről beszél. „Ez egy tanár monológja a diákokhoz, amelyben ténylegesen az iskolai helyzetet szimuláljuk. Minden idegszállal ott kell lenni, és át kell vinni azt, amit akarok. Ezek a gyerekek nyitottak, és előítélettől mentes nézők, hiszen jellemzően nincs előzményük. Minden ott helyben dől el.”

A felemlegetett szituációk rögtön meg is jelennek a konferencia színpadán, így érzékelteti tapasztalatait a színész. Mint mondja, az egyik nagy különbség a színházi és az osztálytermi szituáció között, hogy a diákokban nincs meg az az alapvető attitűd, hogy látni akarják az előadást, hiszen azt ingyen kapták, és valamilyen óra helyett vesznek részt rajta. Azt is kiemeli, hogy a diákok részéről „a dekoncentráció nem gonoszság, hanem egy viselkedésforma”, ami egy osztálytermi közegben adott, hiszen ezt szokták meg. Ugyanakkor rengeteg előnye van egy ilyen közegnek, hiszen „az a típusú interakció, amitől a felnőttek rettegnek, az az iskolában nagyon jól működik”, és „a foglalkozásokon nagyon jól látszik, hogy a fiatalok képesek megfogalmazni a véleményüket, és vitaképesek”. Scherer kitért külön az osztálytermi előadások ingyenességéből fakadó hátrányaira is. „Azért nem jó, ha ezeket ingyen tartjuk, mert azzal devalválódik az értéke. Ezért lehet, hogy a most megnyert pályázati pénzeket inkább úgy használjuk majd fel, hogy a diákok is dobjanak bele a közösbe, és így a pályázati pénz is tovább kitart, többet tudjuk játszani az előadást.”

Majd kitért még A gyáva próbái és előadásai során szerzett tapasztalataira is. „Olyan jellegű interakciót kerestünk, ami oldani tudja a gyerekeket és nem viszi félre az előadást. Az ilyen típusú játékok nagyon jófajta humort hoznak be az előadásba, és így marad energiájuk a drámai helyzetekre is.”

A Z-generáció

Vatai Éva a színház és az oktatás kapcsolatának a szükségességéről beszél – miután ismerteti a francia színházi nevelési modell alapjait, amelyben a pedagógiát a színház felől közelítik meg. Annak ellenére hangsúlyozta előadása során ennek fontosságát, hogy a „színházat és az iskolát nehéz összehozni, hiszen míg az utóbbi maga a didakszis, addig az előbbinek jó esetben el kell azt kerülni”. Ugyanakkor határozottan állítja: „a pedagógiának szüksége van a színházra, ahogyan a fiataloknak is”.

„Nagyon motiválatlanok ma a fiatalok, ettől sokat szenvedünk az iskolában. Ismerni kellene ezt a generációt, de sok tanár egyáltalán nincs tisztában a tulajdonságaikkal. Bizonyos területen rettenetesen gyakorlatiasak, amivel könnyen fölénk, tanárok fölé kerekednek, és ezt nehéz elfogadni. Technológiai őrültek, látszólag a mobiljukhoz kötődnek a legjobban, lehetetlen megfosztani őket tőle. Rettenetesen fontos számukra a személyi szabadság, igazságérzetük nagy” – hangzott Vatai Éva „ilyen a mai diák” jellegű gyorstalpalója, további részletek kaphatók, ha a Google-ba begépeljük a „Z generáció” karaktersort.

De, hogy mit tesz a gyerekekkel a társadalom? „A személyiségük fejlődésében egyedül hagyja őket” – szögezi le Vatai, és a pedagógusok legnagyobb kihívásának azt látja, hogy érzelmileg nem tudnak viszonyulni a diákokhoz. „Nem rendelkezünk eszközökkel, hogy kezeljük azt, ahogyan gátlástalanul ránk öntik érzelmeiket. Ez nekünk új, eszközök kellenének a feldolgozásához, ezért is van szükségünk a színházra – de az nem érinti meg őket” – indokolja meg Vatai kiindulási pontját, egyben rámutatva arra is, hogy a fiatalok miért nem járnak ma színházba: mert nem fontos számukra. „Ezért kell eljönnie a színháznak, foglalkoznia a diákokkal, hogy részük legyen benne. Ezt pedig ők megérzik és díjazzák.” Majd ezzel kapcsolatos pozitív és negatív tapasztalatait – volt rá példa, hogy alkotók megsértődtek egy-egy beszélgetés során – osztja meg a résztvevőkkel.

„Számokban nem mérhető ennek a hatása, hogy hány gyerek lesz érző, nyitottabb és értő felnőtt. De mégis ez a legfontosabb, amit a színház be tud vinni az iskolába.”

Képzési kérdések

A konferencia további részében a résztvevők beszélgetésbe kezdtek, az alábbiakban ebből emelünk ki pár fontosabb momentumot. Kaposi bemutatta a drámapedagógia külföldi és magyarországi képzésének különbségeit, amit kilométerek helyett talán fényévekkel lehetne a legkönnyebben mérni. „A németeknél ez egy jól kidolgozott rendszer, és mivel két irányú tudás kell hozzá, színházi és pedagógiai egyaránt, ezért hihetetlenül magas óraszámban tanítják” – mondja Kaposi, majd kitér az itthoni oktatás nehézségeire. „Szembe kell nézni azzal a problémával, hogy hogyan lehet ezt megtanulni, hogy ne csak innen-onnan összegyűjtött, részleges tudáshoz férjünk hozzá.” Márpedig ha komolyak a szándékok, akkor előbb-utóbb képezni kell hozzá szakembereket is.

Baj van

Images_7194
Gyevi Bíró Eszter (balra) színházi nevelési foglalkozáson
„Miről szól ez a találkozó?” – teszi fel a vélhetően sokakban ott motoszkáló kérdést Gyevi-Bíró Eszter. „Mert baromi nagy baj van, most ott tartunk, hogy vissza akarják venni a művészet támogatását. Ez ellen tennünk kellene, ahelyett, hogy minden fronton védekezünk. Persze nehéz ilyen politikai helyzetben tenni, mert mint a királyság, öröklődik minden. Harc nélkül akkor sem kéne megadni magunkat. Valahogy el kellene határozni irányokat, hogy ki mit tesz, kiharcolni helyzeteket” – folytatja már-már forradalmi hangulatban, arra ösztönözve az ott ülőket, hogy átgondoltan, összefogottan és célzatosan tevékenykedjenek tovább. Gabnai Katalin azt mondja, hogy a tanárok játékhoz való viszonya kialakulatlan, és ha ezen nem lehet változtatni, akkor lesz baj, Ugrai István pedig azt, hogy már most baj van – érdemes észrevenni, hogy ketten a tavaly Kaposvárott összegyűlt színházak közül már nincsenek itt, az oktatásról szólva pedig ott tartunk, hogy a magyarérettségin a legkorszerűbb szöveg, amit a diákoknak értelmezniük kell, nyolcvan éves. Ez pedig nem jó irány – mondja.

„Nekem nem szimpatikus, hogy politikáról beszéljünk ezen a fórumon” – mondja Schilling Árpád reagálva Gyevi-Bíró buzdító gondolataira. „A politikában ez egy százéves probléma, ez van. De ez nem politikai történet, hanem színházszakmai kérdés, amiről itt beszélünk. Lehet tenni, de színházszakmai megközelítésben. A színházi progresszivitást azok a társaságok képviselik, amelyek nem vettek részt, vagy esélyük se volt részt venni ebben a színházi dzsemboriban.” Majd pedig egyfajta általános hazai attitűdre fókuszál: „Az van a dolog mélyén mindenhol, hogy mi a különbség az aktív és a passzív emberek között. A színház ma azt üzeni, hogy legyenek az emberek passzívak, elég, ha páran aktívak. A kultúránk nem olyan, hogy aktívak legyünk. Arra kellene rákérdezni, hogy hogyan lehet ezt eltűrni. Hogy lehet ezt a színházat elviselni, ami ilyet vált ki. A gyerekek nyitottak, nem kell őket kinyitni, ők lerombolják azokat a falakat, amiket mi megkapargatni se merünk. Ez a színház viszont ma passzív viszonyt csinál.”

Images_7195
Takács Gábor a Káva Szent család című előadásában
Takács Gábor, a Káva Kulturális Műhely vezetője a közös munkára próbálja serkenteni az egybegyűlteket. „Ismerje meg egymást ez a kör, és igyekezzen magát szakmává fejleszteni. Nekem igényem lenne, hogy beszéljünk egymás munkáiról. Hogy tanítsuk egymást, hogy közösen fejlődjünk.” Hozzátette még azt is, amit korábban Schilling is megemlített: hogy fontos lenne külön foglalkozni a felnőttekkel is.

Nincs baj

A beszélgetés során megszólalt még Zrínyi Gál Vince, a KoMa társulat vezetője is, azzal a meglátással, hogy „szerintem nincsen baj”. Szerinte nagy öröm, hogy kétszázra bővült az ezzel foglalkozók száma, és az is, hogy a KoMa előadásokat csinál. Majd ismertette a társulat sajátos színházi nevelési elképzeléseit: „…csináljuk, még bénán, de foglalkozunk ezzel. Nekünk nincs pedagógiánk, elvisszük az előadásainkat, és beszélgetünk velük. Csak az néz minket, aki akar, és csak az marad beszélgetni, aki akar. És maradnak. Mi most még meg is vagyunk elégedve ezzel. Most, hallgatva titeket, kezdtem el azt érezni, hogy ez kevés. Nem tudom, mi a jó megoldás? Azt gondolom, hogy a mi előadásainkhoz bőven elég a beszélgetés” – bontja ki gondolatait, ami annak fényében érdekes, hogy a Plazma című előadásukat lassan négy éve játsszák iskolákban.

Images_2444
Plazma - Zrínyi Gál Vince
Végh Ildikó, a Katona József Színház ifjúsági programjának vezetője is hozzáfűzött egy győzelmi jelentés-szerű pr-ismertetőt a beszélgetéshez. Konkrétumokat nemigen mond, megtudjuk, hogy két előadáshoz kapcsolódott az ifjúsági program, és nagyszerűen sikerült a háromlépcsős foglalkozás végén a gyerekek által előadott produkció, noha voltak problémák az iskolák eltérő státuszából adódóan. Megtudjuk még, hogy Végh kifejezetten hálás Fullajtár Andrea és Kocsis Gergely színészeknek, amiért a foglalkozások során „nem erőltették rá saját formáikat a gyerekekre”.

Színház és pedagógia

A beszélgetésen részt vett Ascher Tamás, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora is, aki bár kétségeket fogalmazott meg az egyetem jövőjét illetően, ötleteket és lehetőségeket keresett a konferencia során, hogy hogyan lehetne elindítani, vagy legalább kezdeményező lépéseket tenni egy drámapedagógiai képzés irányába.

Schilling felvetette azt is, hogy a drámapedagógia, a színházi nevelés tevékenységét le kell fordítani a színházi szakmának, hogy lehetősége legyen megérteni, hiszen „itt két szakmáról is van szó, amiket össze kell hozni, a fogalomkészletben megtalálni a kapcsolódásokat. Összecsiszolni a dolgokat, hogy ne legyen félreértés”. Továbblépve azt is hozzátette, hogy az előadásokat követő, vagy megelőző foglalkozás is képezheti – és képeznie kellene – esztétikai vita apropóját, hiszen az is valaminek a mentén fel van építve. Ezt pedig fontos lenne megtanítani a színházaknak, mert a szakmából a színházi nevelés, a pedagógia jelenleg ki van zárva.

Címkék

0 hozzászólás