Twitter Facebook

„Mi huszonévesekről beszélünk” - Beszélgetés a Kutyaszorítóbban alkotóival


2011. augusztus 8., 12:00

Images_8630
Kutyaszorítóbban
Augusztus 19-én, a Zsámbéki Színházi Bázison mutatja be a Színház- és Filmművészeti Egyetem volt és jelenlegi hallgatóiból alakult – 011 – csoport a Kutyaszorítóbban című előadást. Radnai Márk rendezővel, Kovács Ádám színésszel és Cseh Renátó látványtervezővel Tarantinóról, egy kihagyott generációról, energiáról, illetve a nulla forint és az ambíció kölcsönhatásáról beszélgettünk.

Van egy helyesírási hiba az előadás címében, két b-vel írtátok, hogy Kutyaszorítóbban. Van köze ahhoz, hogy az eredeti, Reservoir Dogs is egy afféle csálé cím?

Radnai Márk (RM): Mi nem a filmet adaptáljuk, hanem annak nyomán, abból kiindulva csinálunk egy előadást. Ezt jelezzük a kicsit kitekert írásmóddal.

Volt már színház, nem is egy, amelyik a filmet szerette volna színpadra adaptálni. Ez pedig csak ritkán sikerült.

RM: Mi nem vagyunk riválisai ezeknek a színházaknak, de – hangsúlyozom – ez nem a Kutyaszorítóban. Persze abból indultunk ki: lefordítottuk és csináltunk egy első verziót – a filmből. Amikor meglett a szövegkönyv, azzal szembesültünk, hogy nincs íve a szerepeknek, nincsenek viszonyok. A filmben abszurd, éles helyzetek és hangzatos párbeszédek vannak pontos dramaturgiával. De a színházban ez kevés. Minden, ami működik filmen, az nem feltétlenül működik színházban. Ezért elkezdtük átírni a történetet, főleg amiatt, hogy elhiggyük, hogy ezek az emberek valóban léteznek. Mi huszonévesekről beszélünk. Ezért meg kellett keresni, hogy Magyarországon hogyan létezik az ilyesfajta bűnözés. Az egészet valahogy létezővé kellett tenni.

Amikor színházra viszik a filmet, akkor kétféle mechanizmus működhet. Vagy megcsinálják egy az egyben a filmet, ami borzasztó eredményeket tud produkálni, mert önmagában nem tud működni, vagy pedig teljesen átdolgozva új formát keresnek neki, ilyen például a Dogville, aminek esetében a színpadi verzió egyáltalán nem emlékeztet a filmre. Itt viszont mindössze egy tér, egy helyszín van, egy raktár. Ebben a formát mennyire lehet úgy variálni, hogy izgalmas legyen?

Images_8636
Fotó: Dudás Ernő
Radnai Márk a Pengeél című előadásban
RM: Mi lineárisan haladunk a cselekményben. Közben azt meg-megszakítva jelennek meg a flashbackek, de ezek egészen mások, mint a filmben. Az egyik fiú a katonaságból, a másik a fiatalkorúak börtönéből, a harmadik a népszínház utcából került a történetbe. Ezek a jelenetek pedig a reális térhez képest kifejezetten abszurdnak hatnak, nagyon elrajzoltan működnek. Olyanok, mint mikor az ember visszaemlékszik egy rossz élményre. Természetesen rá lehet ismerni bizonyos filmbeli szituációkra vagy akár a raktár dramaturgiai kezelésére, de ezek a szereplők más emberek. Ezért szeretnénk, ha a történetből is sokkal több minden derülne ki. Amikor a szövegkönyvet megírtuk, arra jöttünk rá, hogy minden egyes szereplő nagy dumás, és hogy a dramaturgia úgy épül fel, hogy minden újonnan megjelenő szereplő az eddigiekhez képest nagykutya. Róla előzőleg nagyon sokat beszélnek, a nézők várják, ő meg is érkezik, de a következő érkező szereplő, akiről újfent sokat beszélnek, még nagyobb kutya. És így tovább. Ez nem újdonság, ez így van a Ponyvaregényben is: Vincent és Jules, akik véletlenül lelőtték Marvint, elmennek Jimmie-hez, mert neki van egy garázsa és ott lehet különféle dolgokat, például hullákat is tárolni. Kiderül, hogy ez a Jimmie nagyon kemény ember, csak épp fél a feleségétől, úgyhogy mégsem olyan nagy ember, de máris elkezdenek beszélni Wolfe-ról, a problémamegoldóról, aki ha megjelenik, akkor minden meg lesz oldva – és kezdődik elölről a játék. Mindig, végig emelik a tétet. A mi célunk ugyanez: mindig eggyel legyen nagyobb a tét.

Ezzel az előadással – aminek a címe is változott időközben –, valamikor év elején találkoztam először, talán januárban vagy februárban. Ez komoly előkészítő munkát feltételez. Mikor kezdődött a történet?

RM: Összejöttünk egy páran, nem előadást akartunk csinálni, csak együtt dolgozni, tréningeket, helyzetgyakorlatokat csinálni. Aztán tavaly augusztusban ültünk valahol a budapesti éjszakában egy asztalnál, amikor egy ember megkérdezte, hogy kik vagyunk. Azt hazudtuk, hogy a Műszakira járunk, és két órán keresztül így beszélgettünk vele. Kérdezte, hogy nincs-e valami nagy projektünk, amin dolgozunk.

Kovács Ádám (KÁ): Én ki akartam vonni magamat az egészből, és azt mondtam neki, hogy olasz vagyok.

RM: Irgalmatlan nagy átverés volt. A fickó arról beszélt, hogy ő Németországban dolgozik, és gondolkodott, hogyan támogassa ezt a projektet, amit mi csinálunk – nem tudom már, mit találtunk ki –, és ezután árultuk el, hogy mi igazából színészek vagyunk. Hihetetlenül meglepődött, azt mondta, ennyire még nem verte át senki, mert mindent elhitt, amit mondtunk. Hozzátette, hogy csináljunk már valamit, és ő szívesen támogatná ezt valahogyan. Ott ültünk egy asztalnál, és hirtelen ki kellett találni valamit. Beugrott a Kutyaszorítóban, amit már évekkel azelőtt láttam, és ott, annál az asztalnál ki lett osztva az öt ember között a szerep.

Ez kitalált eredettörténet vagy valós?

RM: Ez, amit mondok? Ez úgy, ahogy van, megtörtént. Ez annál az asztalnál eldőlt. Kellett még szerezni három embert a szerepekhez, ők is ugyanebből a baráti körből jöttek. Novemberben kezdtünk tréningezni, improvizálni független az anyagtól. Eközben íródott a szöveg, januárban készült el az első változat. Egyszer Ságodi Ildikó bejött az egyetemre, teljesen véletlenül találkoztunk. Benézett a terembe ahol dolgoztunk, majd másnap felkeresett. Azt mondta, hogy, tetszik neki ez a lendület, és szívesen segítene. Aztán hónapokkal később felkeresett Tóth Peti, hogy ráér ebben a nyári időszakban és szívesen csatlakozna. Ugyanígy érkezett a koreográfus, Fejes Kitty. Cseh Renátóval már dolgoztunk együtt az első rendezővizsgámon, vele már korábban elkezdtünk a látványon gondolkodni. Trokán Nóri is ambícióból, érdeklődésből, kedvből csapódott a dologhoz. Mindenki tudta, hogy ebben nincs pénz. Hetente egyszer, vasárnaponként próbáltunk, délután háromtól éjfélig – volt, aki lázas betegen jött be. Ha összeadjuk, nem sok idő ez, egy színházi próbaidőszakban, talán összesen két és fél hét.

Images_8631
Kutyaszorítóbban - Kovács Ádám
KÁ: Nagyon furcsa volt, hogy egy jelenet mondjuk csak másfél-két havonta került elő. Ezt nem szokja meg az ember. Majdnem olyan volt a helyzet, mint a Dogville-nél, nagyon sokáig az anyaggal folyt a munka, nem viccelek, a normális próba talán egy hét, tíz nap volt a Bárkában, addig a szöveggel dolgoztunk. De ha ennyit és így kell szöveggel foglalkoznod, az már nagyon a tiéd tud lenni. Szerencse, ha van ilyenre lehetőség. Nagyon másképp működött ez, mint egy „hagyományos” próbafolyamat – erről elég nehéz beszélni. Nagyon beindít az ilyen típusú munka, akkor is, ha más előadásból esel be a próbára, akkor is, ha emiatt nem alszol éjszaka, mert elindult az idegrendszered, főleg egy előadás után. Tényleg volt olyan, hogy estéken át csak játszottunk. Fontos volt, hogy megismerjük egymást.

Hamar összeállt a csapat, akikkel lehet így dolgozni? Vannak végzettek, idén végzősök és alsóbb évesek is az előadásban…

RM: Viszonylag hamar.

De azt mondja Ádám, hogy azért meg kellett ismernetek egymást.

RM: Persze. Ezért is akartam, hogy legyen másfél-két hónap, amikor nem csinálunk mást, csak ismerkedünk, amiben mindenki tiszta lappal indul. Helyzetgyakorlatokat csináltunk. Például lekapcsoltuk a lámpát, a kezemben volt egy elemlámpa, és akire rávilágítottam, az elkezdett improvizálni egy magyar verset, aztán váltottam, és a másiknak folytatnia kellett, ugyanabban a stílusban, rímbe szedve. Rengeteg ilyen kreativitást és koncentrációt igénylő feladatot csináltunk, és ami a legfontosabb, hogy lehetett rossznak lenni, kockázat nélkül. Ez is fontos volt, hogy amikor már elkezdtünk az anyaggal dolgozni, akkor nem merült fel, hogy ki tehetséges, ki nem. Hiszen már történt olyan, hogy a másik előtt „megbukott” az illető, és olyan is, hogy nagyon jó volt. Létrejött egy csapat, és nem az volt a fontos, hogy ki mit csinált, hanem hogy ebben a közegben hogyan működik.

KÁ: A színházi rendszerben – olvasópróba, rendelkező próba, vesszük a jeleneteket stb. – egyszerűen nincsenek ilyenek. Mi megtehetjük azt, amit például tegnap is megcsináltunk, még a Zsámbékra való kiköltözés előtt, hogy egy húszoldalas jelenetet beteszünk egy autóba. Megnézzük, hogyan működik ott. Ez a munkastílus sokkal szabadabb, és megengedi ezt a játékot. Persze szerdától már finisben leszünk, az már egy másik helyzet lesz.

RM: Mindig más térben próbáltunk. Mindenki megszokta, hogy nem kell egyetlen konkrét térhez alkalmazkodnia.

Azt mondtad, hogy terv szintjén már az elején megvolt, hogy Zsámbékon lesz az előadás. Nem lehetett egyszerű leszervezni, hiszen ők sem tudják soha, hogy kapnak-e támogatást.

RM: Nekünk sem volt pénzünk. Mátyás Irén, a Zsámbéki Színházi Bázis igazgatója mindig is nyitott volt a Színművészeti Egyetem produkciói iránt, és mikor elmondtuk neki, hogy lesz ez az előadás, és a zsámbéki térben szeretnénk eljátszani, azt mondta, hogy rendben van.

Images_8635
Fotó: Trokán Nóra
Kutyaszorítóbban - Borbély Alexandra (próbafotó)

Egyébként pályáztatok?

RM: Pályáztunk az NKA-nál. Kaptunk is egy kisebb összeget, ami a napi egyszeri meleg étkezésre elég minimálgázsit és a műszaki segítséget fedezi. A Katona József Színháztól kaptunk kölcsön sisakokat, a jelmezeket innen-onnan kiügyeskedtük. A díszletelemek egy részét pedig a Propclub adta kölcsön az előadáshoz. A fotókhoz szereztünk egy stúdiót, szereztünk öltönyöket, aztán visszaadtuk. A vizuális promóciót, amit a Facebookon és a Youtube-on láthattok, így tettük össze.

Akkor ebben nagyon sok embernek a munkája és önzetlen segítsége van.

RM: Abszolút így van. Nézd, pár napja elmentünk a Pilisbe lőgyakorlatra. Hat és fél kilométert kellett gyalogolni, hogy megtaláljuk az embert. Egy régi katonai bázison csináltunk lő- meg mozgásgyakorlatokat. Onnantól indult az oktatás, hogy nem ravasz van, hanem elsütőbillentyű, és a fegyvereket vasaknak hívjuk.

KÁ: Ezeket számon is kéri. Megszállott fickó, elképesztő a világa.

Amikor néztem a promóciós fényképeket, videókat, nekem nagyon meghatározónak tűnt a vizualitás. Most pedig kiderül, hogy mindezt nulla forintból csináltátok meg. Ezt lehet?

Cseh Renátó: A dolog lényege, hogy valamit létre akarsz hozni. Ha nincs rá pénzed, akkor máshogyan kell gondolkodnod. Például a bútorok nagy részét a nyolcadik kerületi lomtalanításról szállítottuk el. Aztán az embernek vannak kapcsolatai. Kérek egy szívességet, cserébe én is teszek egy szívességet. Csak már nagyon fáj a térdem. A végén pedig nem fog látszani, hogy nulla forintból készült az előadás.

Ennek is két oldala van. Ha nulla pénzből ilyeneket lehet csinálni, akkor lehet, hogy valakik erre azt fogják mondani, hogy minek öljek bele a színházba bármennyit, ezek a srácok nem költöttek rá semmit, és mégis lett előadás.

RM: Persze, ez is kétoldalú dolog. De azért is csináltuk meg már nagyon korán ezt a fotósorozatot, mert erről az igényről nem akartunk lemondani. Mi annak a generációnak vagyunk a tagjai, akik nagyon vizuálisak: klipeken, filmeken, képeken nőttünk fel. Látni akartuk előre, hogy milyen lehet a dolog, hogy nézhet ki, mit kell hozzá beszerezni. Hogy mi az, amit maximálisan ki lehet hozni a zsámbéki térből, és azt milyen lámpákkal és hogyan lehet elérni. Ehhez hozzájön, hogy Mervel Miki (az előadás világítástervezője – a szerk.) és Belényesi Zoli (az előadás hangtervezője – a szerk.) is vállalni tudta a munkát a próbaidőszakban. Ez is egy szerencsés találkozás, kíváncsi vagyok mit tudunk kitalálni Zsámbékon.

Háromszor fogjátok ezt játszani, augusztus 19-én, 20-án és 21-én. Kiket vártok oda? Ki a célközönség? Az egy nagyon fontos mondat volt, hogy milyen generáció vagytok, vagyis mi milyen generáció vagyunk.

RM: A színházi szakmának a legnagyobb problémája jelen pillanatban, hogy a mi generációnkat, a huszonéveseket szinte egyáltalán nem tudja megszólítani. Abszolút jó lenne a saját korosztályunkkal találkozni.

Tételezzük fel, hogy siker lesz. Aztán? Óriási energiát, lelkesedést és munkát öltetek ebbe. Talán nem csak három előadásnyi embert lehet ezzel megszólítani.

KÁ: Most tényleg csak odáig gondolkodunk, hogy meg akarjuk ezt csinálni. Befejezni valamit, amit elkezdtünk. Már az is nagy eredmény, hogy hét hónap után még mindig életben van a dolog.

RM: Van egy együttes, a Mocsok 1 Kölykök – ez a nevük. Ez egy három-négy éves zenekar. Valahonnan hallottak arról, amit csinálunk, eljöttek megnézni egy próbát, és azt mondták, hogy írnak nekünk zenét. Ebből az lett, hogy a rádió játszani kezdte azt a számot, ami a mi történetünkről szól. Nem hiszek a véletlenekben.

KÁ: Az efféle hozzáállásról még annyit, hogy ha nem elég ambicionált egy csapat, akkor könnyen szét tud folyni a dolog. A főiskolán számtalanszor van, hogy ott eltöltünk hat órákat úgy, hogy mindössze eltelik az idő, és nem csinálunk semmit. Volt rá jó pár példa. Itt nem volt ilyen. Végig kreatív munka zajlott.

Van rá lehetőség, hogy akár az évad közben is játsszátok ezt az előadást?

RM: Hogy össze lehet-e egyeztetni ezeket az embereket? Elméletileg igen.

Még valószerűtlennek is tűnhetett, hogy ezek a srácok már januárban tudták, hogy augusztus végén mit fognak csinálni…

KÁ: Persze, voltak pesszimista és negatív hangok, de nem a csapaton belül, hanem kívülről. Volt valaki, aki egyszer félrehívta Márkot, és a fülébe súgta, hogy „figyelj, azt tudod, hogy ezzel probléma lesz, a három végzett ember ezt nem fogja pénz nélkül csinálni”. Márk csak értetlenül nézett rá.

Images_8629
Kutyaszorítóbban (Cseh Renátó illusztrációja)

RM: Érdekes dolog ez. Bennünk fel sem merült, hogy nem lesz előadás, legyenek bármilyenek az anyagi körülmények. Tudjuk, hogy mindennek a mozgatórugója a pénz, de itt annyira egyértelmű és világos volt, hogy nincs. Semmi. Ezért nem is foglalkoztunk vele. Mi együtt akartunk dolgozni valamin, amiben kipróbálhatunk olyan dolgokat, amiket máshol nem: hogy szabadon játszunk, hogy bármit lehet csinálni, mert nem köt minket semmi. Amiért a színészek színésznek mennek.

Egyébként Tarantino is szívügy?

RM: Lehet mondani. Nagyon sajátos humora van ennek a világnak, sok olyan dologgal, amit a hétköznapi életben elítélünk. A titok valahol ott lehet, hogy Tarantino nem akar senkinek megfelelni, hanem létrehoz egy saját világot, amiben ő határozza meg a szabályokat. Ez nálunk is fontos szempont, hogy ne akarjunk megfelelni senki másnak. Valami olyan dolgot akarunk csinálni, ami személyes tud maradni. Az is szükséges – ami szerintem előadások nagy részéből hiányzik –, hogy energia legyen benne. A színház az egy energiaszolgáltató dolog. A német előadásokban energikus, szuggesztív, öntudatos színészeket látsz a színpadon. Minden adekvát, amit csinálnak, még ha nem is értek vele egyet, de azt látom, hogy egyben van a szerep és ő maga. Mi is olyan dolgot akarunk csinálni, aminek van lendülete. Épp a lendület az, ami a fiatal színészekben megvan és csak nagyon kevesen használják ki ezt.

► Ha jönne megint egy ember, hogy támogatna egy előadást, akkor lenne rá ötlet?

RM: Biztos. Nem tudom, hogy mit csinálnánk, de biztos egészen mást.

► Lenne rá csapat is?

RM: Most hívott fel Simon Zoli, hogy feltörték a kocsiját, elvitték a táskáját és benne volt a szövegkönyve. Azért telefonált, hogy kaphatna-e egy másikat… Igen, azt hiszem, lenne rá csapat.

Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs

>>> Kutyaszorítóbban – időpontok, színlap
>>> Kutyaszorítóbban @ Facebook

Címkék

Cseh Renátó Kovács Ádám Radnai Márk 011 Alkotócsoport Zsámbéki Színházi Bázis Kutyaszorítóbban

0 hozzászólás