Twitter Facebook
Nézőpont (Paul Claudel, Arthur Honegger: Johanna a máglyán - Nemzeti Színház) megosztása Facebookon Nézőpont (Paul Claudel, Arthur Honegger: Johanna a máglyán - Nemzeti Színház) megosztása Twitteren
Nézőpont

Paul Claudel, Arthur Honegger: Johanna a máglyán (Nemzeti Színház)


7óra73 pont
Közösség4.80 pont
Idő1 óra 20 perc, szünet nélkül

Nemzeti állampropaganda az erkölcs máglyáján

Images_22060
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Johanna a máglyán - Bodrogi Gyula
– Középre üljenek, mert a színészek középre játszanak, és így nem látják az üres székeket – kér bennünket a nézőtér bejáratában egy hölgy. A kilencszáz forintos, nem szakmai (annál olcsóbb) jegyem egyébként a karzatra szólt, oda nem mehetett fel senki, de a balkonon sem voltunk sokan, nem is tudtuk feltölteni a nézőtér közepét. Nagy tetszésnyilvánítást sem csaptunk, talán mert nem illik, misék után sem tombolnak az emberek, hanem békésen kisétálnak a templom kapuin. Mert ez valahol mégiscsak mise volt, de legalábbis liturgia, valahol meg állampropaganda, valahol meg misztikus költői színház, valahol meg felületes fércmű, de leginkább egy eldöntetlenségek közepette tengődő rémmese.

A rémmese jelleg leginkább az Olekszandr Bilozub által tervezett díszletnek, jelmeznek, valamint Varga Járó Ilona maszkjainak köszönhető. Van itt minden: disznófejű nagyúr, rengeteg csöccsel meg pöccsel, meredező hímtagú szamár, steampunkos tolókocsi, műmellek, lángoló angyal, templom-homlokzat gyerekarcokkal, folyton hulló papír, a fél színpadot betöltő faág, jó két méteres kard és folyton mozgó, emelkedő, süllyedő, kietlen krátereket teremtő színpad – a végtelenségig sorolhatnám a látványorgia részleteit, impozáns és lenyűgöző az a grandiozitás, ahogyan a Nemzeti színpadának minden négyzetcentimétere ki van töltve, ha más nem, egy énekes, táncos vagy színész biztos ott áll a rés helyén. (Vö: Színházunk nem rés, hanem.)

Ha valaki egy pillanatra elunná magát a részletgazdag tájképben, azt biztos felébreszti Bozsik Yvette energikus, a tömegeket is könnyedén használó, nagy mozdulatokból építkező koreográfiája. Szükség is van a vizuális orgiára, mert auditíve bizony jócskán sántít a produkció. Ugyan a színészek és énekesek profin vannak hangosítva, szinte lehetetlen észrevenni, hogy mindent hangfal közvetít, de a zenekart már könnyedén elnyeli a Nemzeti borzasztó akusztikája. A Strausz Kálmán vezette zenekar ugyan visszafogott érzelmességgel, pontosan, az éles váltásokat hatásosan adva át játssza Honegger zenéjét, mégis csak erőtlen aláfestője tud lenni az estének. Hangosítás ide vagy oda: így van ezzel egyébként minden kórusmű, minden dialóg, de minden mondat is.

Images_22058
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Johanna a máglyán - Tompos Kátya

Vidnyánszky Attila rendezése ugyanis egyáltalán nem törődik Paul Claudel művével, hogy történik-e benne színházilag bármi érdekes, van-e benne bárminemű feszültség, ne adj’isten, karakterek (dramaturg: Rideg Zsófia). Azt ugyanis nehéz feszültségnek nevezni, hogy Szent Johanna maga a megtestesült jóság, aki meg ellene van, az mind gonosz, csúnya és rossz. Sőt, több mint unalmas, pláne, ha azt vesszük, hogy a darab onnan indul, hogy Johannát már elfogták, zajlik a tárgyalása, Európa vezetői azon munkálkodnak, hogy minél több fa legyen a máglyán, miközben mi végignézhetjük a szűz flashbackjeit, kezdve onnan, hogy őt kiválasztotta az úr, és adott neki egy méretes kardot, hogy azzal hirdesse a szeretet igéjét.

Images_22061
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Johanna a máglyán - Nagy Mari
Ebből persze a legprimérebb ellentmondás, hogy valaki karddal hirdet békét, de drámailag már az is érdekes lehetne, ha azon túl, hogy vesszen Johanna, lenne bárkinek, bármi indítéka a színen, nem mintha a címszereplőnek több lenne annál, hogy ő a megtestesült jóság. Szó se róla, Tompos Kátya minden rezzenésében annyi az áhítat, mint egy katedrálisban mise idején, a színésznőnek gyakorlatilag visszhangzik a beszéde, olyan szintű átszellemültségben tölt el majd másfél órát Johannaként, és ez idő alatt csak azt szajkózza, hogy ő szent, szeret mindenkit és megváltja a világot. Azért ha valakinek ilyen szinten nincs szemernyi kétsége sem önmaga vagy állításai felől, akkor ott valami tuti nem stimmel, pláne ha ilyen szinten hirdeti önmaga igazát, kijárna minimum egy pszichiátriai vizsgálat. Blaskó Péter kíváncsi, megnyugtató nagypapaszerű Szent Domokos, Udvaros Dorottya könyörtelenül kegyetlen Hordók anyja, Nagy Mari emberien aggódó anya, meg úgy egyébként egy-egy karakterjellemző gesztust, vagy hangot minden színész hagy maga után, még ha az nem is mutat messzebb a mesei gonoszságnál és az archetipikus egyszerűségnél. Ezúttal azonban ez is teljesítmény, mert sehol egy színházilag érdekes szituáció, egy bonyodalom, egy viszony, vagy bármi, amiből szerepeket lehetne kibontani.

A gonosz Európa megöli a jó és igaz Johannát – nagyjából ennyi az előadás üzenete, amit annyival is le lehetne tudni, hogy valaki kiáll a színpadra, és elmondja; igazán nem szükséges ekkora feneket keríteni neki. Néhány fotón látható, hogy ez a gonosz Európa nagyon is konkrétan érthető: ugyanis európai politikusok arcai vannak az Európának kikiáltott kártyákra rajzolva, egy-egy helyi lap címével. Ez aztán odamondás a javából, nagyon kemény, nagyon határozott – csak nehogy valaki észrevegye, speciel a balkonon nem is látszik. Vidnyánszky Attila rendezése Claudel darabja helyett azzal van elfoglalva, hogy minél többször elmondja, milyen jó Johanna és milyen gonosz a többi, aki elégeti – de ezt a rossz értelemben vett népiskolát bármely más darab kapcsán is el lehetne követni, hiszen itt teljesen mellékes minden figura, minden kimondott szó.

Johanna alatt terem is egy szép, rózsás rét, meg angyalok emelik a magasba, sőt, halála után ő maga is az égbe száll, a többi meg mind rothadt, mint valami lázálomszerű legendában. Színháznak csak azért látszik a Johanna a máglyán, mert nagyon hatásos, látványos dolgok vannak köré blöffölve, egyébként abszolút formátlan (pontosabban ez a forma nem találkozik az alapművel) és céltalan. Nincs rajta mit boncolgatni: mindent effektíve elmondanak a színpadon, a művészek áhítattal előadják a művészetüket – közben meg mégis csak jó nagy blöff ez, a tartalom a látvány egy ezrelékét nem képes megtölteni. Talán nem véletlenül: színházhoz kérdések, vagy legalábbis vízió szükségeltetik, az a tanulság, hogy az erkölcsös a helyes, nem felel meg egyiknek sem – gondolatnak is sekélyes.

Images_22054
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Johanna a máglyán

Persze lehet ilyet csinálni, nem tudomást venni színházi alapvetésekről, és ezzel párhuzamosan tartalmilag elkerülni minden kérdést és kétséget, ehelyett nevelni. Csak egy állami színházban, pláne a Nemzeti Színházban mégiscsak furcsa, hogy ez a módi. Hogy megmondják, hogy kell élni. Hogy megmondják, mi a helyes. Ez így nem más, mint állami propagandaszínház. Még ha senki nem is mondja ki és nem vállalja fel, és ha magasztos eszmék köntösébe is van bújtatva. Csakhogy nincs olyan eszme, ami annyit ér, hogy az emberekre ráerőltessék. Semmilyen oldalon, semmilyen irányban, semmilyen légköri viszonyok közepette. Nincs. Arról már nem is szólva, hogy ez így nem is színház.

(2013. december 11.)

Nyulassy Attila

2013. december 14., 07:07

3 hozzászólás

zolaj több mint 1 éve

Vidnyánszky totális színházat csinál. Szerintem ennek törvényszerű következményének kellene lennie, hogy minden alkotóeleme kidolgozott és magas színvonalú.

A Johanna a máglyán c. darabnak a leggyengébb eleme egyértelműen a próza. Vidnyánszky jóra és rosszra osztja a világot, a színészeinek pedig el kell mondania az ő pátoszos és didaktikus mondanivalóját. Sehol egy átgondolt, természetesen elmondott frázis. Ez nem csak a szöveg hibája, hanem a színészvezetésé. Blaskó Péter (aki egyébként egy kiváló színész) leillusztrált sírása nagyon kínos pillanat (a két kezébe temeti az arcát és mesterkélten rángatózik hozzá), nem értem hogy maradhatott benne. Tompos Kátya is átszellemült arccal szenteskedik, pedig ő is többre hivatott. Lásd: Sirály, István, a király, Bányavirág, Egyszer élünk. Egy izgalmas kivégzési pert szívesen láttam volna, de nincs. Persze, hogy nincs, hiszen az egyháznak szembesülnie kéne azzal, hogy máglyára küldték a legerősebben hívő emberek egyikét. Nincs konfliktus, most sincs, mert az biztos trendi dolog, amit Alföldi talált ki. Nem, görög találmány.

A jók fehérben vannak, a rosszak feketében. Igazából nincsenek benne izgalmas szerepek, attól pedig, hogy visszafelé haladnak az időben a darab nagy részében még mutathatnák jellemfejlődést Johannát illetően. Ő elvileg egy nagyszájú parasztlány erős hittel, nem szentnek született. Itt végig az.

Didaktikus és unalmas szépelgés megint. Méltó párja a Vitéz léleknek. Remélem Vidnyánszky kiélte a legrosszabb hajlamait: már rendezett a politikai vezetésnek és az egyháznak is. Utóbbi bűneit most tisztára mosta, nem számít, hogy Jeanne d’Arc szentté avatásával 500 évet várt az egyház, mert nem akarta elismerni saját bűnösségét a kivégzésében. Vidnyánszky, kérlek légy rendező megint! Akkor megint kaphatnánk olyan előadásokat, mint a Tóték, a Turandot, Csehov: egyfelvonásosok és Három nővér (most is repertoáron vannak). És hagyd el hamis pátoszt és az émelyítő szépelgést! Attól, hogy fehér ingbe öltözteted a Nemzetit és jófiúnak mutatod magad még nem leszel jó.

Apika több mint 1 éve

1. Tegnap láttam a darabot, telt ház volt, 3800.-Ft-os jeggyel ültem egy viszonylag jó helyen. A végén megilletődött csend, majd kirobbanó taps, ováció. Kifelé menet láthatóan megrendült középkorú férfiak, szipogó hölgyek, szótlan fiatalok…
2. Rémmese? Az. Nem tudta?
3. „Vidnyánszky Attila rendezése ugyanis egyáltalán nem törődik Paul Claudel művével, hogy történik-e benne színházilag bármi érdekes, van-e benne bárminemű feszültség, ne adj’isten, karakterek…” – Bizonyos, hogy a rendező nem olvasta ezt a remek mondatot, mert akkor már nekrológokat írtak volna róla, ugyanis halálra röhögte volna magát ekkora ostobaságon.
Kritikus úr viszont egyvalamiről meggyőzött engem: ön tényleg nem ismeri Claudel és Honeggger darabját.

Apika több mint 1 éve

Na, most látom, hogy egy g-vel kevesebb is elég lett volna Honegger nevénél…