A Tartuffe tervezett bemutatásához a rendező Parti Nagy Lajos költőt kérte fel – Vas István kitűnő verselésű precíz fordítását és Petri György felszabadítóan kemény változatát szem előtt tartva – a szövegkönyv újraírására. Így a darab dialógusai maibb, a hétköznapi fordulatokhoz közelebb álló nyelven szólalnak meg, annak a rendezői elképzelésnek a szolgálatában, amely a hit, az illúziók, a történelmi vakság és a személyes érintettség kérdéseit gondolja újra Moliére Tartuffe-jén keresztül. Alföldi újra felteszi azt a megkerülhetetlen kérdést, hogy Orgon rajongásának, feltétel nélküli odaadásának mi az oka, s ugyanakkor azt is, hogy Tartuffe szemfényvesztésében mi az igazság. Az előadás szándékoltan egyszerű képzőművészeti eszközökkel kíván hatni – tiszta, világos tér; minimális öltözetek; nagyon kevés kísérőzene, inkább zörejek, zajok, akusztikai hatások – e „puritánság” ellentéteként a színészi gazdagságot, és a vígjáték többrétegű értelmezhetőségét kívánja felmutatni.
(tovább)
