| 7óra7 | 6 pont |
|---|---|
| Közösség | 7.72 pont |
| Idő | 1 óra 40 perc, szünet nélkül |
Meg nem áll az idő
Amikor egy nyugati alkotó néz rá tágabb és még tágabb pátriánkra, gyakran lát olyan dolgot, ami saját látószögünkből másként látszik, vagy amit éppen piros-fehér-zöld hályog takar előlünk. Robert Wilson rendező és Ann-Christin Rommen dramaturg elég távolról érkeztek a kelet-közép-európai régióba – csehek, szlovákok és magyarok számára mutatni és mondani valamit az első világháborúról. Miután a száz év távolságot száz percben elénk tárják, és a klasszikus kérdéseket – hogy miről beszélnek, mit mondanak és miért – maradéktalanul meg is válaszolják, egy idő után a frissesség élménye helyett mégis az előadás ólmossága az, ami átragad a nézőtérre.
Wilson rendezésében a látvány mindent visz: a játszók 3D-s rajzfilmfigurák az esszenciára csupaszított épületsablonok előtt, mindegyikük egy-egy különös(en találó) mozdulatsort hordoz személyisége emblémájaként. Bőrük fehérre kenve, öltözetük nemük és helyzetük szerint jellegzetes séma a tört fehértől a szürkén át egészen a majdnem feketéig. Ebben a rikító színtelenségben egy vöröses barna haj vagy egy kéken megvilágított kar különleges hangsúlyt adhat, és egy piros fénnyel jelzett arc a legsúlyosabb drámát jelöli.
A vizuális vegytisztaságot archív filmbejátszások zajosítják: hol egy központi téren (talán éppen Szarajevóban) összegyűlő emberekről, hol katonákról és hozzátartozóikról készült korabeli felvételeket vetítenek a színpad hátsó falára. Ezekkel a nagyrészt konkrét utalásokkal az ellenpontozás játéka elkezdődik, a vetített látványelem mégsem válik igazi játszótárssá. Ráadásul az előadás kezdetekben inspirálóan abszurd képi világa lassan kiégeti és elzsibbasztja a nézőtéri neuronokat.
A kerek száz esztendeje kitört világháború a színházainkban is sorra hívja elő az emlékezés köreit. Akárhogyan is viszonyuljunk hozzá – akár jelenvalóvá tesszük, akár magunkra írjuk át, akár mások ellen hangoljuk -, az alkotók általában közelíteni igyekszenek hozzánk az akkor történeteket: ki gázmaszkos női alakok megrázó mozdulatsoraival (Mándy Ildikó: 1914), ki arcunkba meredő puskacsövekkel (Vidnyánszky Attila: Fekete ég / A fehér felhő). Wilson ezzel szemben meg sem próbálja betolni a száz évvel ezelőtti világháborút a nagykörúti színházterembe. Sajátos igazságát ott nyeri el az előadás, hogy éppen ezt az évszázados távlatot választja nézőpontjául.
Nem a frontvonalat látjuk, hanem azt, amiből a frontvonal is létrejön: a háborúra legyintő vagy azon lamentáló civileket, a besorozás megúszására tett sikertelen kísérleteket, vasúti várótermek és katonai kaszinók kistotáljait. A háború kíntornája csak megy és megy mindig tovább: azt még csak-csak látjuk, hogy ki hajtja a szerkezetet, de azt sosem, hogy ki komponálja a muzsikát. Wilson verklije néha megáll, ránk néz. Áll. Mintha az egészet meg lehetne akasztani, miközben ilyenkor éppen csak megfigyelni lehet – kicsit hosszabban. Miközben egy-egy pillanatán nincs is mit figyelni az apró, egyedi kis babalépéseknek, amelyekkel végigtotyogunk a száz évvel ezelőtt történteken – és azon túl is.
Az elhangzó szövegek szintén távolságot tartanak: hol az irónia és az abszurd Jaroslav Hasek-i világában, hol a közhely és az evidencia határán, hol mindezekben egyszerre mozognak. Vagy tudtuk vagy nem, hogy a lovakat is besorozták: jelenetről jelentre jól ismert gondolatok és különös részletek keverednek.
Ebben a folyamatosan fáradó verkliben József Attila ugyanúgy elveszik, ahogy Eszenyi Enikő drámaira hangolt jelenete is furcsa függelékként csüng az előadáson: belsőt kifordító játéka nem találkozik a társak mozdulat- és arcmaszkokba sűrített jelenlétével. Egyszer még felkapjuk a fejünket arra a gondolatra, hogy a világháború, ha elfelejtjük, sosem ér véget, és ezután nem sokkal mellközépen vág minket a száz évre visszadatált kérdés is, hogy ennél már tényleg nem lesz rosszabb? – jól tudva, hogy lett rosszabb.
Ezzel együtt is csak süppedünk és süppedünk a székeinkbe, és ebből a pozícióból végezetül csupán tétova vastapsra és egy bágyadt bravóra telik. Wilson – és a vele dolgozó kelet-közép-európai alkotók – látószöge egy karakteres és érvényes nézőpont. Oldalról néz rá arra, ami elmúlt, és ívet húz azzal, ami van: ahonnan mindez látszik. Azonban mi, akik ott voltunk az előadáson, nem oldalról nézzük sem 1914-et, sem 1945-öt: úgy beléjük álltunk, hogy még mindig világháborús a csizmánk talpa. Talán nem dolga egy színházi előadásnak (nép)lelkeket szellőztetni – azonban találkozni velük igen. És ez a találkozás ma nem történt meg.
(2014. október 15.)