Pintér Béla, Darvas Benedek: Parasztopera (Budapesti Operettszínház)

Félresikerült nász

Azt hittem, úgy fogom kezdeni az írást, hogy milyen derék dolog, hogy az Operettszínház stúdiójában Pintér Béla Parasztoperáját veszik elő, ami olyan messze esik az Operettszínház mainstream esztétikájától, mint a festett kerti törpék a Laokoón-szoborcsoporttól, de – mindamellett, hogy a választás ténye önmagában is dicsérendő –, aztán csakhamar kiviláglott, hogy azért az ötlet olyan nagyon nem átgondolt, mert annyi kapcsolat mégiscsak kevés egy társulat és egy darab között, hogy a musicalstúdióban és a Parasztoperában is énekelnek.

Minden iskolának megvan a saját kézjegye, így a Pesti Broadway Stúdió növendékei is magukon viselik mestereik keze nyomát csakúgy, mint az anyaintézmény tanító-nevelő munkájának jegyeit. Ennek fényében az például kijelenthető, hogy a progresszív magyar alternatív színház lassan legendássá váló darabja által igényelt készségek és képességek, valamint az Operettszínház falain belül elsajátítható készségek és képességek egymással mintegy antagonisztikus ellentétben állnak, hovatovább teljes bábeli zűrzavar követi nászukat, ekképpen pedig az Operettszínház Parasztoperája több mint érdekes.

Pintér Béla kiváló darabja – amely valójában énekbeszéd végig – nem éppen a Lehetsz király és a Zene az vagyok én típusú, tusoló alatt is többé-kevésbé jól szóló dalokkal van kitömve, de sőt, a musicalmuzsikán edzett torok könnyen zsákutcában találhatja magát a magyaros dallamok brutális áthajlásai közepette. Elég nehéz ezeket a dalokat jól elénekelni, és ez többnyire nem is sikerül, pedig Kovács Adrián (aki egyedül követi az előadást egy szál zongorával) ügyesen tusolja el a neccesebb zenei részeket. Így többnyire a dalok megúszása zajlik a színpadon, és ez az elején egészen jól is megy, Földes Tamás rendező sok kellékkel, akcióval gazdagon fűszerezett jelenetekkel köti le a játszók figyelmét, így azok szinte mellékesen, főleg a szövegre és nem a zenére koncentrálva énekbeszélik el a szövegkönyvet, ám ahogy fogy ez a típusú rendezői jelenlét, az előadók egyre szebben kívánnak énekelni, és a színjátszási próbálkozások is egyre inkább a rivaldába kerülnek.

A jó-gonosz, szép-csúnya, fehér-fekete dramaturgián szocializálódott színpadi jelenlét viszonylag kevés a látszólag egyszerű cselekmény – egy vidéki esküvőn vagyunk, ahol baljós jelek gyülekeznek a boldogító igen előtt, és a múlt bűnei lassan elkezdik felemészteni a jelent és a jövőt is – mögött megbúvó összetett drámai szövetnek még a lejelzésére is. Mindezekhez olyan átgondolatlannak tűnő ötletek is társulnak, minthogy az énekbeszéd drámai csúcspontját, amelynek erejét a pár rövid mondatnyi élőbeszéd adja, egyszerű élőbeszéd vezeti fel, vagy hogy a dramaturgiailag meglehetősen fontos szivar úgy lett kicserélve cigire, mintha mi se történt volna – pedig történt. Az előadás gyakran véresen komolyan veszi magát, és úgy szórnak villámokat a színészi tekintetek és jeleznek mély indulatot az eltorzult torokhangok, ahogy az talán melodrámákban volt szokás – pedig ez nem csak az, ami nem elhanyagolható tény. Amikor ez a vadromantikus vonal nem működik (ennek az ideje ugyanis csak az előadás második felében jön el igazán, amikor a családi dráma tetőfokára kezd hágni) és nem lehet random nagy érzelmektől faltól falig futkosni – ebből viszonylag kevés jut erre az estére, de ez már-már védjegye az Operettnek, szinte hiányozna is –, akkor paródiát kezdenek játszani. Ez azon kívül, hogy elveszi az egész történet élét – amelynek pont az adja az erejét, hogy a blőd fordulatokból a lehető legváratlanabbul bukkan fel a legszörnyűbb dráma –, sajnos teret ad olyan típusú harsányságoknak is, amelyeknek nem szabadna, mert színpadi teljesítménynek állítja be a gátlástalan mímelést és a színészi jelenlét teljes hiányát. Jenes Kitty tűnik egyedül úgy, hogy tudja, milyen darabban játszik, így sem a melodrámának, sem a paródiának nem ül fel, szikáran és pontosan énekel és minimálban játszik.

Hogy a Parasztopera ebben a formájában is, legalább a meghökkentő nyelvi és cselekménybeli fordulatok szintjén működőképes, jó tudni. Ezért Földes Tamás tesz is: nagy figyelmet fordít arra, hogy a sztori minden eleme érthető legyen, gyakran lassítja le az előadást, és bár talán túl gyakran is talál alkalmat arra, hogy ezzel a technikával kiemelje a drámailag erősebb fordulatokat, ez legalább biztosítja, hogy alapszintem működjön a történet. Ezzel együtt – és a mélységesen szimplifikált „pénz miatt” mondanivaló miatt is – azt azért lehet mondani, hogy a darabválasztás inkább vakmerő, mint merész választás volt, főleg azért, mert az előadás nem tudta felmutatni az okot, hogy miért pont a Parasztopera, amely olyan messze esik az Operettszínháztól. Kár, mert igazán izgalmas választás is lehetett volna.

(2013. május 7.)

Zsedényi Balázs

ElőadáslapTartalomSzereposztásVélemények · 0Kedvencelték · 0 főVárólistára tettékKorábbi előadások