Twitter Facebook
Nézőpont (Mihail Afanaszjevics Bulgakov: Züfec - k2 Színház) megosztása Facebookon Nézőpont (Mihail Afanaszjevics Bulgakov: Züfec - k2 Színház) megosztása Twitteren
Nézőpont

Mihail Afanaszjevics Bulgakov: Züfec (k2 Színház)


7óra79 pont
Közösség7.94 pont

Színház a k2 Színházban

Úgy tűnik, a színházi önparódiának néha eljön az ideje, a Szkénében most valamiért évadonként. Az I. Erzsébet alkotói hasonló hangnemben, szerkezetben foglalkoztak a színház külső-belső mozgatórugóinak színrevitelével, talán mert hasonlóan aktuálisnak érezték az egyébként valószínűleg örök érvényű problémát. Igaz, ott inkább a külső mozgatórugó, a politika vitte az előadást.

A k2 Színház előadása a színházi élet minden, de minden képviselőjének bemutat, sokféle szempontból, leginkább az alkotókéból. Úgy, hogy mégis látszik rajongásuk, tiszteletük a színház valamilyen egésze iránt.

Images_25894
Fotó: Mészáros Csaba
Züfec

A Züfec körülbelül annyit jelenthet, hogy „úgyis csak rólunk szól az egész.” Az alapműben, a Színházi regényben szereplő bulgakovi önreflexió után természetesen megkerülhetetlen a rendezői-színészi önreflexió is. Annak ellenére, hogy az alkotók tulajdonképpen egy magától értetődő fogással éltek, Benkó Bence és Fábián Péter rendezése mégis ennek köszönhetően lett egyrészt bájos, másrészt hatalmas erővel és frissességgel teli. Mert amire akarva-akaratlanul is állandóan reflektálnak, az pont saját maguk, fiatalságuk, az, hogy ők önmagukat ünnepelve, elveiket nem feladva kérnek helyet a nagy színházi Züfecben. Persze ezt sem végletes önirónia nélkül teszik.

Ne számítsunk mély igazságokra a színház lényegéről. Tulajdonképpen a legvaskosabb közhelyeket halljuk és látjuk. Az Igazgatót, A betokosodott és A hiperaktív pompomsapkás kávébabfüggő Rendezőt, A kétszáz éve játszó tolókocsis, vagy Az állandóan részeg és A próbalehetőséget is alig látott, állandóan önironikus, nagyon laza fiatal Színészt, A Művtitkárt, A Kritikust, A Nézőt, Az állandó Kérdést, hogy mire jó ez az egész? És az egyik szereplő szerint a húsz évre elegendő „repertoárdarabokat”, mint például Bánk bán, Búvár Kund, Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?… Egyszóval A Színházat. Plusz A Büfés fiút. Színházvilágrendi közhelyekről van itt szó, és a rend, amit látunk, megrendíthetetlen és megkövesedett.

Images_25891
Fotó: Mészáros Csaba
Züfec - Horváth Szabolcs és Domokos Zsolt

Ebbe a világba, vagyis saját történetébe esik be három duplacsavarral Makszudov, az egyébként életében színházat nem látott, első (egyetlen) darabos szerző. Egy fecske nem, avagy egy bolond százat című opusza a Moszkvai Független Színházban azonnal premier lehetőséget kap. Makszudov naiv szemein keresztül látjuk, hogyan is működik a színház, ő lesz az, aki a sok baljós jel ellenére töretlen lelkesedéssel jut el a szerződéskötés rituáléjától kezdve a két igazgató ellenségeskedésén keresztül a próbák küszöbéig, amikor a legnagyobb csapást is meg kell tapasztalnia: darabját nem úgy akarják előadni, ahogy ő azt megírta.

A színházi teret a kulisszákat jelző függönyök jelzik, ezeken keresztül jutunk egyre beljebb és beljebb a színház bugyraiba: a portástól a világot félmondatokkal és félmozdulatokkal irányító igazgató szobájáig. A miliőt pedig a kevés, de jól eltalált kellék és a túlzó, paródiát alátámasztó jelmezek együtt jelzik. Az előadást azonban leginkább a játék és a megformált karakterek viszik.

Images_25896
Fotó: Mészáros Csaba
Züfec

Egy színészre több szerep jut, de ez láthatóan nem jelent akadályt senkinek. Egyik szerepből a másikba bravúroznak, pörög az előadás. Ha pedig nem, akkor arra is rájátszanak. Olyan pillanat meg nincs, hogy ne játszanának rá valamire. Ezért sokszor érezhető, hogy muszáj volt betenni az éppen passzoló fricskát. Ez a muszáj viszont láthatóan nem kényszerből, hanem ötletekből és bátorságból fakad. Ez a bátorság pedig mindenképp jó pont, és nem bántóan válik az előadás sajátjává. A nagy kavalkádban mindennek megvan a pontos helye és rendje, ehhez nagyon tartják magukat a színészek, érezhető a csapatjáték.

Az utolsó jelenetet időben, komolyságban meglehetősen túlhúzták, persze érthető az igény a tónusváltásra, a nyomatékosításra. Makszudov, amikor már arra is rájött, hogy a puszta színházcsinálás kedvéért sem lehet dolgozni, arra eszmél, hogy ki lehet lépni a színház valóságából. Ez az egyetlen út, hogy megszabaduljon annak rendszerétől.

Images_25893
Fotó: Mészáros Csaba
Züfec

Az előadás utolsó fricskája, hogy mindeközben bennünk pedig az tudatosul, hogy maga a színház az, mely nekünk, nézőknek kínálja ezt a kijáratot. Valószínűleg ezért is szeretnének ezek a fiatalok annak szerves részévé válni. Ezzel az előadással ez bizonyára meg is történt.

(2014. december 10.)

Szabó Zsuzsa

2014. december 22., 07:07

0 hozzászólás