2009. május 6.

Fényírók Fesztiválja 2009, Győr

Az idei fesztiválon 1334 film közül 67 került a versenyprogramba. Új kategória volt a játékfilm. A többi kategória megmaradt az évek során, a kisjátékfilm, dokumentumfilm kísérleti film, animációs film, zenei dokumentumfilm. A nemzetközi zsűri tagjai az amerikai Oscar-díjas vágó Alan Heim, Vivi Drăgan Vasile román operatőr és Nyakó Júlia színésznő voltak. - Czapáry Veronika beszámolóját olvashatják az idei győri Fényírók Fesztiválja 2009 rendezvényről.


Fényírók Fesztiválja 2009, Győr


Az idei fesztiválon 1334 film közül 67 került a versenyprogramba. Új kategória volt a játékfilm. A többi kategória megmaradt az évek során, a kisjátékfilm, dokumentumfilm kísérleti film, animációs film, zenei dokumentumfilm. Hajós András a filmszemle díjkiosztó gáláján mondta még anno, hogy a filmfesztiválok ugyanúgy szólnak a vesztesekről is. A zsűri nem indokolta döntését - egyet is értettem vele meg nem is. Mindenesetre kiemelkedő alkotások kaptak díjat. A nemzetközi zsűri tagjai az amerikai Oscar-díjas vágó Alan Heim, Vivi Drăgan Vasile román operatőr és Nyakó Júlia színésznő voltak. Nyakó Júlia is kapott díjat kapott, a fesztiváligazgatótól, Hartyándi Jenőtől vehette át a Legjobb színésznő díját.

Az animáció-, kísérleti-, és dokumentumfilm zsűrit Phil Mulloy - animációs filmrendező (UK), Andrei Paunov - dokumentumfilm rendező (BUL), Mészáros Péter - játékfilm rendező (HUN) képviselte. A diákzsűri tagjai pedig: Besenyei Kati, Forgács Nóra Kinga, Kiss Dorottya. A Panoráma program keretében a BBS Stúdió és Szomjas György filmjeiből való válogatásokat is megtekinthettünk.

A díjazott filmek részletes anyaga és a filmekről rövid áttekintő itt nézhető meg.



A legjobb játékfilm díjat Veit HELMER (Azerbajdzsán): Absurdistan/Abszurdisztán  (87 min.) című filmje kapta.

Az új kategóriában egy másik játékfilm, Moszkva, Belgium, Christophe van ROMPAEY (Belgium): Aanrijding in Moscou/Moscow (102 min.) című is bezsebelhetett két díjat. (Diák Zsűri és a Legjobb Színészi Alakítás Díját). Egy negyvenéves nő és nálánál 10 évvel fiatalabb férfi szerelméről és kapcsolatuknak a külvilággal való ütköztetéséről szól. A film trailere itt.

A fesztivál fődíját a Boris Mitic: Viszlát, hogy vagy? Do vidjenja, kako ste?/Goodbye, How Are You?/60’ című filmje kapta. A szerb rendező a Díjkiosztó Gálán elmondta, a szatirikus dokumentumfilmet több mint 6 évig készítette Szerbia legkülönfélébb zugaiba ellátogatva és több mint 400 könyvet olvasott el a legelképesztőbb aforizmák összegyűjtése végett. A film a létezés és az abszurditás mély rétegeit feszegeti nagyon pontos operatőri munkával, dinamikus vágással és meglepő érzékenységgel.

Trailer
A film forgatásáról egy 10 perces anyag

A fesztivál legjobb dokumentumfilm díját a Szuka akadémia kapta. Ez egy Moszkvában működő iskoláról szól, mely arra tanítja meg a nőket, hogyan lehet pénzt bezsebelni a férfiaktól és eladni magukat minél több pénzzel rendelkező férfiaknak.

A férfiaknak való kedveskedésektől kezdve, a pénzkunyerálási technikákon keresztül a hajhordásig és táncig minden megtanulhatnak erről a milliomosokhoz férjhez menni akaró orosz lányok. A dokumentumfilm humoros, és nem mond ítéletet, utólag döbbenünk csak rá, mivel felkavaró filmet láttunk. Legalábbis nálam a késleltetett hatás mechanizmusa volt érezhető.

Animációs film kategóriában induló, a legjobb kísérletifilm díját az észt Jelena Girlin és Mari-Liis Bassovskaja - A ruha (10’) című alkotása kapta. Egy halott nőt öltöztetnek újra és szednek szét a bogarak és különféle láthatatlan szálak, ez volt az egyetlen film, amitől fizikai undor fogott el, emiatt a meglehetősen erős hatás miatt ítélhette oda a zsűri a díjat.

A legjobb animációs film díját a Zokniról és szerelemről című 7 perces film kapta, a szlovák, Michaela COPIKOVA rendezésében. Erről a filmről szóltunk már az ICA-n.

A legjobb kisjátékfilm díját Denis VILLENEUVE (Kanada): Next Floor/A következő emelet (12 min.) című alkotása kapta. A film valami elképesztő mennyiségű díjat tudhat magáénak, 2008-ban a Cannes-i filmfesztivál fődíját is megkapta. A trailerét nem érdemes kihagyni: Egy vacsora teljesen irreális és elképesztő jelenetei, az evés és halálösztön megdöbbentő összekapcsolódása.

„Egy földön élünk!” az idei évben először a MEDIAWAVE’2009 a Reflex Környezetvédő Egyesülettel, a Magyar Természetvédők Szövetségével és a Climate Alliance-szal közösen programsorozatot szervez az éghajlatváltozás, annak környezeti és társadalmi hatásai, illetve a lehetséges megelőzés témakörében filmvetítésekkel, előadásokkal, beszélgetésekkel, fotókiállításokkal, illetve a közönséget aktívan bevonó „akciókkal”. A filmvetítések között szerepelnek válogatások a Védegylet Klímaébresztő Filmfesztivál programjából, a MEDIAWAVE’2009-re ebben a témában nevezett filmekből, illetve a REFLEX Környezetvédő egyesület és a MEDIAWAVE rövidfilm pályázatára beküldött alkotásokból.

A globális felmelegedés tematikájú válogatásokat a Megyeháza téren felállított MEDIAWAVE Zsebmoziban lehetett látni. A fesztivál ideje alatt ezt a felhívást olvashattuk: “Egy bolygón élünk! Meggondolatlan környezetszennyezésünk miatt Földünk éghajlata változik. Ökológiai tartalékainkat feléljük, s közben megfeledkezünk róla, hogy csak egy Földünk van. Egy bolygón élünk? Földünk lakóinak egynegyede a források háromnegyedét használja. Az éghajlatváltozás miatt a világ jelentős részén már az ivóvíz beszerzése is gondot okoz.
Tehetsz róla! Tegyél ellene!”

Idén is bejelentkezett a PASSPORT CONTROLL 10 napos film, fotó, zenei és idéntől színházi műhely is. Évről évre lehetőséget ad a fiataloknak, hogy megismerhessék oktató és segítő koordináló tanárokkal való együttműködésben a filmszakma technikáit, titkait. A filmműhelyben Vízi Mária, Nagypál Orsolya segédlete/irányítása mellett forgatnak filmeket a résztvevők, ugyanakkor részt vehetnek olyan elismert szaktekintélyek előadásán is, mint Alan Heim Oscar-díjas vágó, Andrey Paounov dokumentumfilm rendező, Vera Neubauer animációsfilm rendező, Vivi Drăgan Vasile operatőr. A workshop alatt rövidfilmeket készítenek a résztvevők Győr városában. Idén forgatták le a nemrég alapított Győri Filmalap első filmjét Antal Attila rendezésében.

Világhírű muzsikusok is felléptek (pl: TmStevens, Lewis Jordan, Lee Kontz, Baltazar Montarano), minden este volt egy-egy jazz-koncert, de színesítették a palettát kiállítások (ErotikArt, Nap Utcai Fiúk), konferenciák (éghajlatvédelem szövetségben, filmszakmai, Franciák Magyarországon) és irodalmi program is. Idén volt először “Thanks Jimi” Fesztivál. A világ minden tájáról érkező gitárosok egyszerre egyidőben játszották el Jimi Hendrix: Hey Joe című számát.

Gyerekfilmek és játszósarok várta a csöppségeket. A vetítések és koncertek két fő helyszíne a Városház tér és Rómer ház voltak. Filmvetések továbbá még a Nemzeti Filmarchívumban is voltak és a Győri Bábszínház is helyet adott sok eseménynek.

A díjátadó ünnepségen Durst György megemlítette azt is, jövőre nem biztos, hogy Győrben lesz a Mediawave, mert a város nem szeret bennünket igazán. De, válság ide vagy oda, lesz jövőre is Mediawave, mielőtt még mindenki rosszul lenne. Hát: mi nagyon reméljük.
Videós összeállításunkban majd megtudhatják, honnan ered a fesztiválra a Mediawave szó elnevezés és hogy mit gondolnak a fesztiválozók erről. Nagy meglepetés.

A fesztivál idei szignálja és a filmblokkokról, ismertető itt


KÉPGALÉRIA






2009. május 5.

Szexuális forradalom a Mediawave-n

A homoszexuális tiszta szerelem elfogadtatása, az emberi méltósághoz való jog és a hazug polgári erkölcsöktől való megszabadulás nem utópia, hanem az akkori diáklázadások valós célkitűzése volt. Vajon azóta jobb társadalomban élünk? Nem a mi feladatunk megállapítani, mennyire sikerült a nagy forradalom, azt viszont érdekes kérdés lehet, hogy nők és férfiak mennyiben élik meg máshogyan ezt a folyamatot. - Czapáry Veronika beszámolója az idei győri Mediawave a szexuális forradalomhoz kapcsolódó programjairól.


Szexuális forradalom a Mediawave-n


A szexuális forradalom volt a speciális téma idén a Mediawave-en. 1969: Erotika és Forradalom című blokkokban vetítettek az utóbbi tíz év hátborzongató és akkoriban polgárpukkasztónak tűnő filmjeiből.

Szerepeltek a programban dokumentum-, tánc- és rövidfilmek is. 1969 Woodstock és a kapitalizmus elleni lázadás éve, ekkor kezdtek el küzdeni és értek el látványos eredményeket a másság, és a homoszexualitás/leszbikusság/biszexualitás elfogadtatásában az amerikai fiatalok, majd a forradalmi láz végigsöpört Európán is.

Bartha Anitával (www.kidma.hu) több fesztiválrésztvevőt megkérdeztünk, mennyire érzik a téma jelenlétét a fesztiválon, s női szemszögből hogyan jelenik meg mindez (videó riportfilmünket a Fényírók Fesztiváljáról nemsokára láthatjátok az Irodalmi Centrifugán). Többek szerint (mint például Bárándy Gergely filmesztéta) minden évben ez a téma a Mediawave-n - hiszen a szex örök téma. Boros Panna, a Kultúrpart munkatársa elmondta, a filmeken és az ErotikArt kiállításon kívül nem vette észre, hogy a téma különösebben jelen lett volna. Amikor megkérdeztük milyen riporternőként dolgozni, ezt mondta: "Jó, mert egy mosolygós női szempárnak sokkal szívesebben nyilatkoznak az emberek, könnyebb intimebb légkört teremteni az alany és a riporter között, mint ha két férfi beszélget. Az mindig olyan tudományos és túl szárazan hivatalos." Hartyándi Jenő fesztiváligazgató válaszát és sok más választ majd a video-összeállításunkban láthatjátok.

A homoszexuális tiszta szerelem elfogadtatása, az emberi méltósághoz való jog és a hazug polgári erkölcsöktől való megszabadulás nem utópia, hanem az akkori diáklázadások valós célkitűzése volt. Vajon azóta jobb társadalomban élünk? Nem a mi feladatunk megállapítani, mennyire sikerült a nagy forradalom, azt viszont érdekes kérdés, a nők és férfiak mennyiben élik meg máshogyan ezt a folyamatot.

A Mediawave utóbbi tíz évéből minden nap erotikus filmes válogatás volt a Győri Nemzeti Filmarchívumban. A női érzékenység, valamint a nő, mint szexuális tárgy voltak a fő témakörök. A film válogatói és a régebbi alkotók a nőt nem látták még annyira kiszolgáltatottnak, mint a mai filmesek. Sok rövidfilm a női test megkapó szépségeit, valamint a nő hatalmát mutatta be. Nincs brutalitás, sem polgárpukkasztás, inkább gyengédség. Az általam látott táncfilmben egy férfi és egy nő, majd két férfi szerelmi táncát mutatta a rendező, az erotika, a düh és az egyenlőség elképesztő dinamikájában. A sok közeli felvétel az arcról, a szemmozgás kamerás követése a színészektől és táncosoktól is átélést igényelt. De hogy ennyire mélyen és nem megjátszva kell mindent átélni, arra én ennek a filmnek a megnézése után döbbentem rá.

A The Gas Station nevű német filmben egy autós a lassú forgalomban iszonyatosan unja az autópályát és rákattan egy női vezetőre, aztán hoppon marad. A benzinkútnál megállnak, és kiderül, a nő mellett egy férfi fekszik, aki most felül. Amíg ők ketten szexjelenetet produkálnak, a kívülmaradt harmadik, a másik autós beül a kocsijukba. Kacagtató jelenetek. A női test szépségén időzve még egy terhes nőről készült táncfilmben is megcsodálhatjuk, milyen gyönyörű dolog lehet egy életet kihordani.

A Lépcsőházi történet-ben egy férfi az anyját hívja szex-telefonon, de egyikük sem ismeri fel a másikat. Végül ott is happy endben oldódik fel a történet.

Maradandó dokumentumfilmben nézhettük meg az iszlám kultúrában élő nők elkeserítő helyzetét, a körforgást és poklot, amiből nincs kiszállás. Miután férjhez mentek, a fejükön egy vaspántot viselnek, így jelölve meg magukat és tuljadon-voltukat örökre. Ebben a kultúrában több feleséget is tartanak a férfiak, a nőknek sem szavuk, sem joguk nincsen. Elképesztő megaláztatásokon kell végigmenniük, hiszen uruk bármire kényszerítheti őket. Van, aki öngyilkos akar lenni, nagyon sok közülük megbetegszik. Ha meghalnak, nőtársaikon kívül senki nem sír utánuk, mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb nő van-e azon a területen.

A nőket csak egymás iránti jóságuk és megértésük, valamint a gyermekeik iránti feltétlen szeretet tartja életben. Az egyik nő azt mondja, ő másmilyen férfit akar nevelni a fiából. Kérdés hogy sikerül-e neki, hiszen a kulturális nyomás túlságosan nagy. A dokumentumfilm elképesztő erejét ezen a fesztiválon fedeztem fel először. A valóság sokkal erősebb is lehet, mint egy kitalált történet. Jelen esetben a nők sírnak és a kamera figyelő tekintete egy pszichoterápiás rendelő nagy felismeréseire és az elmaradhatatlan katarzisra emlékeztet.

Erotika és Forradalom tematikában mutatkozott be idén először közös projektben a Roham Irodalmi és Művészeti Magazin. A Roham Magazin pár hónapja tett közzé egy olyan felhívást, amelyben pornográfia és az internet kapcsolatára kerestek választ, arra, hogyan terjed az internettel egyre jobban a szexualitás. A Pornó - a XXI. Század erotikája című szám minden várakozásunkkal ellentétben nem készült el a Mediawave-re. Kezembe vettem a legutóbbi számot és megkértem Korcsma Zsombort, a magazin főszerkesztőjét, mondja el, miért nincs egyetlen nő sem a szerzők között. Ezt épp most kívánnak változtatni a Mediawave és Roham magazin közös pályázatával, szerencsére a 10 kiválasztott írásból 6 női alkotóé. Több száz alkotás közül válogattak.

Örömmel vettem, és faggatni kezdtem, ez eddig hogyhogy nem így ment, mire azt a már sokszor hallott választ kaptam, hogy "Egészen biztosan csak véletlen lehet".
- Véletlen? Hogy micsoda véletlenek vannak. Teljesen spontán egy folyóiratban csak fiatal fiúk írnak.
- Így alakult. - mondja és kezd zavarba jönni, mi pedig örüljünk, hogy legalább egy szám erejéig és ki tudja még meddig, megtörik ez a jól bevált közép európai balkáni stílusú nőelnyomás.

Az ErotikArt kiállításról sincsenek jobb tapasztalataim. Már eleve a plakáttal kezdődnek a problémáim. A nő megint csak egy lyuk. Több mint negyven művész állított ki. A kiállításon főleg hímtagok vannak, vaginák csak annyiban, hogy az valamilyen nyílás, amibe be lehet hatolni. Micsoda érdekesség. Itt is a brutalitás az, ami vezető szerepet kap, úgy tűnik a mai képzőművészek is így képzelik el a szerelmet, a szexet. Beverem, kiverem, a fallosz valami éles hegyes tárgy, ami mindig átszakít, széttép, behatol. A nő test olyan, amibe be lehet hatolni, de amivel nem lehet igazán mit kezdeni.





Bánki Ákos képzőművész, a kiállítás szervezője szerint nem igaz, hogy főként a férfi fallosz jellemezné a válogatásban az erotikát. Szerintem a nemi szervek szimbolikájával dolgozott a többség.





Mondta, hogy ez nem igaz, ám amikor megkérdeztem, milyen más szimbolika jellemzi még a műveket, fáradtságra hivatkozva nem válaszolt, kiderült viszont, amire senki nem hívta fel a figyelmet, hogy az emeleten is folytatódik a kiállítás, ott épp az anyag fele látható. Nagyon szégyenkezni kezdtem, csak velem történhet ilyen, kihagyom a felét a kiállításnak, kíváncsian megkérdeztem a többieket, látták-e. Sokan ugyancsak ledöbbentek, hogy az emeleten is volt anyag.





A fesztivál idei szignója, mint Hartyándi Jenő kifejtette, egy ősi heteró sziklarajz. A madár, az állandó szignó is egy barlangkép. Altáj környékén találtak rengeteg pornográf sziklarajzot, egy időben az összes fent volt a fesztivál hivatalos honlapján, mondta Hartyándi, egy pályázati felhívással, hogy várják a kreatív filmes jelentkezőket, akik fel szeretnék használni a képeket filmjükhöz. Szomorú, de senki nem jelentkezett, a média szinte csak a szex és forradalom témára gerjed, mondja, míg a környezetvédelem, vagy Szomjas György filmjei alig érdekelnek valakit. Szemlesütve hallgattuk, hiszen mi is az erotikáról írunk most cikket, majd elkullogtunk inkább, hogy vidáman táncoljunk hajnalig.



2009. május 4.

Abszurdisztán

Veit Helmer, a rendező mesélte el a vetítés előtt, hogy egy igaz történet adta filmje alapját: négysoros újságcikket olvasott egy török újságban, hogy egy elhagyatott faluban a nők sztrájkolni kezdtek, mert a férfiak nem csinálták meg a vízvezetéket, s azzal fenyegetőztek, hogy 'ha nincs víz, nincs szex'. Ez adta az alapötletet. A víz tulajdonképpen mindennek az alapja, őselem, ha nincs víz, nincs élet sem. Erre az ősi tudásra is emlékeztet minket nagyon vicces és szórakoztató módon a film, mely a nemek örök és állandó harcát is bemutatja. - Az Abszurdisztán a fesztivál legjobb játékfilmje lett, a filmről Czapáry Veronika írását olvashatják.


Médiawave fesztivál 2009. Győr
Abszurdisztán - játékfilm
Czapáry Veronika tudósítása


A győri Médiawave Fesztivál játékfilmjei közül az Abszurdisztán volt az, ami női szempontból megragadó. A rendező Veit HELMER 1999-ben a Tuvalu című filmjével tette emlékezetessé nevét a filmszakma számára, számos fesztiválra hívják meg azóta alkotásait. Második játékfilmjével, az Abszudisztánnal (Absurdistan) sem okozott csalódást. A film 87 perces és 2008-ban készült. (35mm, színes, szöveges, orosz nyelv, angol felirattal.)

Mielőtt elkezdtük volna nézni a filmet, a rendezővel való beszélgetésre invitál minket a moderátor. Veit Helmer személyesen is jelen van és elmeséli, hogy egy igaz történet adta filmjének az alapját, miszerint egy négy soros újságcikket olvasott egy török újságban, hogy egy elhagyatott faluban a nők sztrájkolni kezdtek, mert a férfiak nem csinálták meg a vízvezetéket, azzal fenyegetőztek, hogy 'ha nincs víz, nincs szex'. Ez adta az alapötletet. A víz tulajdonképpen mindennek az alapja, őselem, ha nincs víz, nincs élet sem. Erre az ősi tudásra is emlékeztet minket nagyon vicces és szórakoztató módon a film, mely a nemek örök és állandó harcát is bemutatja. A beszélgetés a rendezővel végül a film utánra maradt, hiszen akkor tudunk feltenni kérdéseket.

A film bemutatja a vízvezeték-hálózat megépítését, amely sok férfinak az életébe került. A filmet Azerbajzsánban forgatták és - mint a rendező utólag elmondta - 68 országból válogatott hozzá szereplőket, melyek végül 16 országból kerültek ki. Egy elhagyatott kis falut látunk egy mesés tájon. A falu történetéhez hozzátartozik, hogy a mongolok szerezték itt meg zsákmányként a nőket, akik ott laktak. Ugyanis a nők és a barmok (állatok) a hadizsákmány részei ősidőktől kezdve a férfiak által vezetett háborúkban.

Két fiatal szerelme kibontakozására és szerelmére épül az alaptörténet magja, akik négy évesen jegyezték el egymást, s nyolc évesen összeházasodtak. Számukra nem volt kérdés, hogy egymáséi lesznek-e.

Ők Aya és Temelko. A vízvezeték megépítése Aya apjának is életébe került, anyja pedig belehalt bánatába, ezért Ayát a nagyanyja nevelte. A falu férfijai a sok haláleset miatt is talán, de irtóznak a vízvezetékhez nyúlni, ehelyett inkább a kocsmában mulatják az idejüket, míg a nők otthon dolgoznak. A cipész, a fodrász, a pék, a hentes és a méhész foglalkozásokat is helyettesíteniük kell férjuruk helyett. A kocsmába csak férfiak járnak, kártyáznak és isznak. Temelko nem jár kocsmába, ő szinte mindig Ayával van. A nők pedig megpróbálják megmenteni a falut az enyészettől.

A nagy probléma a vízzel van, a vízvezeték sok helyütt kilyukadt, mivel nem javítja meg senki, mind egyre kevesebb víz folyik a csatornából, a kútból.

Ayában és Temelkoban felébred a vágy 14 évesen, hogy a szerelemben egyesüljenek, amikor meglátnak véletlenül másokat szerelmeskedni, ám Aya még nem akarja, nagymamája viszont megjósolja, hogy csak 18 évesen lehetnek egymáséi, méghozzá abban az öt napban, amikor a szűz és a nyilas együtt áll. A nap július 11, amikor átélhetik a súlytalanságot. A kitűzött napra Temelko ezért mindenféle repülő szerszámokat épít Aya számára, hogy ténylegesen is repülni tudjon. A faluban egyre kevesebb víz van, amit szigorúan csak ivásra lehet használni, így egyre koszosabb lesz a falu, a mosogatást például hamuval oldják meg, van aki már a szentelvízből is iszik. Közeledik a július 11-e és Temelko visszajön a városból, ahova okosodni küldték, de az egyesülésnek az a feltétele, hogy meg tudjanak fürdeni. Temelko egész éjjel hegeszti a vezetéket, de mivel az a barlangban lyukadt ki, csak nem sikerül, végül valahogyan odavonszol egy vízzel teli medencét, amibe repülő gondolával szállítja álmai hölgyét. Aya, amikor beleesik a medencére, rögtön a vízre gondol, hiszen ő már négy éve szenved emiatt, és ő adja az első ultimátumot a nők közül, méghozzá Temelkonak, hogy 'ha nincs víz, nincs szex'. A nők összeülnek és a nagymama tanácsára összefognak, mindenki ezt mondja a férjének, hogy rákényszerítsék őket a vezeték megszerelésére. A férfiak addig ugyanis a kocsmából csak szeretkezni jártak haza, de dolgozni nem.

A filmben nincsenek dialógusok, egy narrátori hang mondja el a tudnivalókat, ezen kívül minden a gesztusok nyelvén van elmondva, így nagyon különlegessé és elementáris erejűvé teszi a filmet.

Temelko, aki a legkevésbé tehet a dologról, besokkol, csak öt napja van amíg a Szűz és a nyilas együtt áll, arra, hogy elkészítse a vezetéket. Minden nő sztrájkol, a férfiak továbbra is a kocsmában ülnek, nem akarnak semmilyen előrelépést tenni, inkább busszal akarnak elmenekülni, vagy telefonon megrendelni nőket, de a feleségek minden ilyen akciót megakadályoznak.

A falut végül kettéosztják egy vonallal. A jobb oldal a nőké, a bal a férfiaké. Temelko lesz a megoldás, akit Aya iránti szerelme vezérel és életét is kockáztatva kerül a víz csapdájába a barlangban, s ott próbálja megoldani a vízvezeték problémáját, végül mint egy gejzírből felcsap a falu közepén a víz. A nők, akik már busszal el akarták hagyni a falut férjeik szerencsétlenkedése miatt, visszafordulnak és a nagy happy endben mindenki sérelmeit feledve borul egymás nyakába, a nagymama is talál egy új pártfogót és immár vízzel teli patak partján örömünnepben élvezik ki a vízzel teli életet. Mindenkinek fürdőszoba kerül az otthonába.

A film utáni beszélgetésben a rendezővel, Veit Helmer elmondja, hogy nagyon sokáig kereste a helyszínt és 950.000 euróból csinálta meg a filmet. Nem kellett nemzetközi projektekben részt vennie, mert Németországból kapott minden pénzt pályázatokkal.

Szeretett volna egy valóságos helyet találni, mivel nem hisz sem a stúdióban, sem a felépített fals helyszínekben, mindenképpen valóságos környezetet akart találni valóságos faluban. Kincset találni - nem aranyból. A falu 2000 lakosú, egy hosszú utcája van. Az egyetlen probléma a muszlin kultúra volt, azon aggodalmaskodott, hogyan lehet ezt problémamentesen megoldani. Ezért minden színésznek a lelkére kötötte, hogy hosszú ruhában járjon, és ne beszélgessen helyiekkel, de ezeket megszegték a színészek. Rögtön elfelejtették a forgatókönyvet, amint befejezték a filmet és azóta nemcsak filmbemutatókra, hanem esküvőkre is jár. 8 esküvőn volt, amit a film létrejötte idézett elő és 3 gyermek is született, ők Abszurdisztán első lakói. A film gyümölcsöző (fruitful) is volt ebben az értelemben.

A film végéig sem akarták elhinni a falu lakói, hogy ez egy valóságos film, ezért nagyon fontos volt számára hogy visszamenjen és levetítse nekik, hogy tényleg létezik a film. Vásznat bérelt és a falu főterén leadta filmet. Nem szerette volna, ha gyerekek megnézik, (mert vannak benne olyan jelentek) de még este 11-kor sem akartak elmenni, így kénytelen volt előttük is levetíteni. Az egész forgatás alatt a legboldogabbak a gyereke voltak amúgy, jegyezte meg, ők végig mellettük voltak.

Egyetlen jelenet volt, amiben meztelen Aya, ezt öt perc alatt vették fel éjszaka. És ötven embert küldtek el máshova valami ürügyen, hogy fel tudják venni. A színészek közül csak 4 volt azebajdzsáni, a többi mind külföldi. 28 országban volt a casting, 2 éven keresztül tartott és Marokkóban, Kubában, Madridban, Londonban, Moszkvában, számos országban, a világ majdnem minden táján, 3000 színész közül választotta ki azt a 16 szereplőt akik végül szerepeltek a filmben. Mindegyik országból csak 1-2 színész volt, aki megfelelő volt.

Ők lettek aztán az abszurdinsztáni nemzetiség. A főszereplőnő egy cseh színésznő, (Kristyna Malérová), aki sajnos nem tudott átjönni, mert a vámon nem engedték át a filmmel, ezért tisztelt meg minket a rendező helyette, Temelko (Max Mauff) német, a nagymama, a harmadik főszereplő pedig (Nino Chkheidze) amerikai, Luisiana államból.

Veit Helmer elmondja, szeret egyedül dolgozni és saját filmjének egyben a producere is. A rendezőnek kell mindig döntenie és megoldania a felmerülő problémákat, ezért szükségtelen ezt másokra bízni. Biztos benne, hogy egyetlen producer sem engedte volna meg neki, hogy 28 országban canstingoljon. Arról meggyőzni valakit pedig, hogy adjon a filmjére pénzt, ő tudja legfőképpen, hiszen ő az, aki a legjobban hisz abban, amit csinál. Ha a producer keres színészeket, nem biztos, hogy a megfelelőt ki tudja válogatni. Neki fontos, hogy a színészek elkötelezettek és lelkesedjenek a filmért, a témáért.

A forgatás 58 napos volt, ebből 50-et Azerbajzsánban, 8 napot pedig Grúziában vettek fel. Az operatőrt Grúziában találta meg, és olyan filmet is forgatott, amit Oscarra jelöltek. A forgatókönyvet egy olyan forgatókönyvíróval íratta meg először, aki Kusturicának is dolgozott. Ekkor vált világossá számára, hogy egy fiatal párra kell helyezni a hangsúlyt, ők azok, akik az egész falut meg tudják változtatni és akik felállnak a falu ellen. Így lett balkáni stílusú a film. Utána megkért egy másik török forgatókönyvírót, hogy írjon egy szerelmi történetet. Végül a harmadik - grúz -, akivel dolgozott, szabta személyesen a színészekre, hiszen mindenki akart magának karaktert és nemcsak annyit, hogy ő egy pék vagy egy hentes. Mivel volt egy méhész is a faluban, így került bele ez a figura is. 3 forgatókönyvíró kellett hozzá, mondja, akivel ezt fel tudta építeni.

Egy kérdésre elmondja, a faluban úgy oldották meg a forgatást, hogy béreltek minden házban egy szobát, aminek az volt a feltétele, hogy zuhanyzót is építettek, így végül mindenki zuhanyozni akart és nem lett elég víz a faluban. Megkérdeztük, hogyan oldotta meg ezt a problémát, ami a film kapcsán valóságosan is jelentkezett a vízben, amiről a film szól, és azt mondta, hát úgy, hogy kevesebbet zuhanyoztak végül.

Nagy nevetéssel és vidámsággal zárult a beszélgetés, nem kevesebb maradandó élménnyel, mint maga a film.

Trailer

Weboldal

2009. május 3.

Médiawave fesztivál 2009. Győr - Animációs filmek

A nőket a bemutatott filmekben fizikailag bántalmazzák, rángatják, a nő az, akit meg lehet sérteni és aki kiszolgáltatott a durva brutalitás egészen éles határáig. Fiatal rendezőink és a Mediawave válogatói ilyennek látják a 21. századot, és nem véletlen, egyre sérülékenyebbek vagyunk mi emberek. A filmekben a belső női érzékenységnek is tanúi lehetünk, az első három filmnek egy belső szoba, lakás a helyszíne, mely szimbolikusan a belső tudattalant is megjeleníti, a negyediknek egy gyár, csak az utolsónak egy nyilvános szórakozóhely (külső tér), ahonnan végül ismét belső térbe, lakásba kerülnek a szereplők. - Czapáry Veronika tudósítása a Médiawave fesztivál 2009 animációs filmek szekciójáról.


Médiawave fesztivál 2009. Győr
Animációs filmek (2. blokk)
Czapáry Veronika tudósítása




Az idei Mediawave fesztivál témái idén az Erotika és forradalom (1969), Természetvédelem, (“Egy földön élünk” – Klimaébresztő filmfesztivál alkotások és környezetvédelem), valamint a nemzetköziség, a nagyvilág filmjeire való kitekintés jegyében folyik. Ez utóbbi programnak vendége Románia (Astra Film Festival és az UNATC Bukaresti Képzőművészeti Egyetem). Válogatást láthatunk még a legendás Balázs Béla Stúdió filmjeinek első évtizede anyagából, valamint Szomjas György filmeji előtt fejet hajtva, az ő alkotásaiból.

Az erotika tematika amúgy is átszövi a filmipart, hiszen életünk egy tetemes részét lefedi az ezen való akciózás, rágódás, megoldás. Az animációs 2.-es blokknál - amelyen jártam - sem kellett csalódnunk ebben, majdnem mindegyik filmnek a témája a szex és a szerelem. A blokk öt filmbjéből csak az első volt hosszú (44 perces) a többi rövidfilm volt. A 6 alkotóból, (az első alkotópáros) a fele volt nő (nem azért tematizálom ezt, mert az Irodalmi Centrifugára írok, ezt irodalmi folyóiratoktól kezdve mindenhol meg szoktam nézni, az arányokat). A nő volt a téma viszont minden filmnél, egy kivételével, hogy milyen nőként létezni a világban, hétköznapokban, házasságban, kapcsolatban, vagy egyedül a szobában, ez valami egészen más tapasztalat, mint férfinek lenni, a női sérülékenységről, büszkeségről és veszélyességről is szó volt a filmekben.

A nőket viszont a filmekben fizikailag bántalmazzák, rángatják, a nő az, akit meg lehet sérteni és aki kiszolgáltatott a durva brutalitás egészen éles határáig. Fiatal rendezőink és a Mediawave válogatói ilyennek látják a 21. századot, és nem véletlen, egyre sérülékenyebbek vagyunk mi emberek. (A föld lassan pusztul, nincs messze az űrkatasztrófa és legdurvább sci-fi rémálmok, lényeges a globális felmelegedés is és ezen belül, hogy mit csinálunk mi egymással emberek.) Az utolsó filmben, a férfi rendező viszont egy férfi sérülékenységét és félelmeit mutatja be a nőktől. Az agresszor a nő és az elszenvedő a férfi benne, hiszen az agresszió áldozata mindegy, hogy nő vagy férfi, de egy azért lényeges, úgy arányaiban többször nők a sérelmezettek. Fizikai gyengeségük és lelki érzékenységük miatt?

A filmekben a belső női érzékenységnek is tanúi lehetünk, az első három filmnek egy belső szoba, lakás a helyszíne, mely szimbolikusan a belső tudattalant is megjeleníti, a negyediknek egy gyár, ahol a főnök és tulajdonos természetesen férfi, csak az utolsónak egy nyilvános szórakozóhely (külső tér), ahonnan végül ismét belső térbe, lakásba kerülnek a szereplők.

Az első Elu ilma Gabriella Ferrita / Life without Gabriella Ferri / Gabriella Ferri nélkül az élet, rendező: Priit PäRN & Olga PäRN - (Észtország, 44 min. 2008, 35mm, színes, szöveg nélkül). Egy férfi, egy nő és egy gyerek kapcsolatát mutatja be, a klasszikus hármasságot. Egy tolvaj, elveszett lap-top, virtuális prostituáltak, sportoló futó férfi, öngyilkos hídról leugrandi akaró öreg úr, bankrablók és egy gólya még a „szereplők”, mindegyik története, külön szálon fut, aztán néha találkoznak - például a rabló kinyomja a leskelődő szemét, aki legvágja annak 3 ujját, úgy hogy egy céltáblát kiszúr vele. A rendező alapvetően kinti és benti tér közötti ellentmondásra, és a határszegésekre, zárt ajtókra és illetéktelen területekre való behatolásra helyezi a hangsúlyt.

Már az elején megdöbbentő az a brutalitás, ahogyan egy férfi halat vág fel késsel, miközben simogat egy nőt, az éles kés hatására a nő felizgul, ő is a halat kezdi el vágni, végül a férfi a nőbe hatol. A behatolás átszakító akciója - ha belegondolunk, a coitus a gyönyörélvezeten túl egy erőszakos aktus, valaki behatol valakibe és áthasít valamit - egy határt mindenképpen. A halat többféleképpen fel lehet vágni, vagy a nő vagy a férfi hatol bele a halba, váltogatva egymás között a kést, de aztán mégiscsak a férfi a nőbe. A nő részéről ugye fizikailag lehetetlen az ügy. Így a nő lesz megint kiszolgáltatott, de ez a nő ezt élvezi, tippeket ad a férfinak, mutatja, hogyan tegye bele azt és milyen módokon vagdossa a halat.

Aki megzavarja őket, a saját gyerekük, aki nem bírja nézni az apja behatolását nézni az anyjába (népszerű freudi tematika), zajokat csap, vagy a fejét veri a falba. Ezzel mindig megakadályozza az akciót, nekik mindig meg kell azt szakítani és valamit csinálni a gyerekkel. Ez a kis rövid video video be is mutatja ezt.

A gyereknek a kezét begipszelik, a száját meg beragasztják. A kéz tematika - az hogy mit lehet egy kézzel csinálni - amúgy nagy szerepet kap a filmben, a tolvajnak például mágneses pókhoz hasonlatos fekete keze van. A film végig fekete-fehér, kivéve, amikor valami területsértés következik be, pl. amikor egy gólya nekirepül a futó sportolónak, a vörös vér kifröccsen, a gólya amúgy túléli és továbbrepül, a sportolóban viszont egy lyuk keletkezik, miközben az öngyilkost akarja megmenteni és ő hal meg, az öngyilkos öregúr pedig lemászik a hídról. Amikor a gyerek száját beragasztják, az például lila, a kezének a kötései mentén a vér vörös. A színek a rendező értelmézésében tehát a sértések, a sérülések.

A gyereket szobába zárják be, zárt ajtó mögé, csak a kulcslyukon lát ki. Az apa és anya a másik szobában vannak szintén zárt ajtók mögött, de azért tudni, mi történik. A tolvaj is folyamatosan területeket sért fel és határokat hág át, ahogyan behatol ide-oda. A virtuális prostituáltak, akiket a gyerek néz egy elveszett laptopon, egymás tárgyait lopkodják el.

Száradó ruhákat vág le a nő, kirepül egy melltartó, a férfi utánarohan, de előtte lekötözi a nőt meztelenül egy ágyra, a fejét letakarja. Itt találja meg a tolvaj. A nő - akit Luce Irigaray szerint is adnak-vesznek az élet nagy játékterében, a nagy patriarchális reprezentációs színpadon és cserélgetik maguk között a férfiak - végül a tolvajhoz kerül. Gazdát cserél, mintha teljesen mindegy lenne neki, nincs is beleszólása ebbe. A gyerek pedig széttöri kezén a gipszet végül, de nincsen feloldozás, katarzis, megoldás a film végén, inkább csak egy életszagú lehetőség az elgondolkozásra.

A következő rövid film, az About Socks and Love / Zokniról és szerelemről, (Rendező: Michaela COPIKOVA, Szlovákia, 7 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) című is a női szerepeket állítja előtérbe. A rövid leírásban is csak annyi van róla: „Rövidfilm egy szokásos férfi-nő kapcsolatról”.

Nos ez a szokásos férfi nő kapcsolat annyi, hogy a férfi és a nő összeházasodnak, a férfi mindennap elmegy dolgozni egy Hard Work feliratú táskával. Nem hord mást, csak zoknit, a nőnek viszont hoz egy nagy zsák zoknit, hogy azzal foglalatoskodjon, míg ő elmegy dolgozni. A napi munka ezeket kimosni. A nő meg is próbálkozik ezzel a megtisztelő feladattal, hogy neki a zoknik kimosása a feladata, ám a zoknik életre kelnek, szemük lesz, ijesztő szörnyekké változnak, először a rózsaszín hitvesi ágyat, majd a nőt akarják megenni. Szerepet kap a tükör, a nő abban nézi magát először reggel, kitépkedi az illetéktelen szőrszálakat az arcáról. A teljes film megnézhető itt (7 perc).

A férfi, amikor hazajön, elalszik a fal felé fordulva és a nő nem tudja elmondani, mi történt vele aznap a zoknikkal vívott harcban, ahogyan nőket évszázadokon át arra kárhoztatták a férfiak, hogy porcicákkal, ágyneműkkel, a háztartás és gyermekek tárgyi karbantartásával töltsék ki boldog hétköznapjaikat, míg ők kemény munkával megkeresték a kenyeret és eltartották a családot (hiszen azért férfiak). Azonban mit csinál a nő, amikor egyedül marad a zoknikkal és a belső sárkányokkal, erről szól a film.

Tematikában ehhez a válogatáshoz illett a tehetséges francia rendezőnő Sandra DESMAZIERES: Le Thé de l'Oubli / The Tea of Forgetfullness / A feledékenység teája (Franciaország, 14 min. 2007 35mm, színes, szöveg nélkül) című animációs filmje, ami ugyancsak egy nő vándorlásait mutatja be különféle lélektani területeken.

A filmanimáció főszereplőnője otthon teát iszik, majd lemegy sétálni az utcára. Ott egyre különösebb alakokkal és helyzetekkel találkozik. Mielőtt elindul, a tükörbe néz, s amikor visszajön, szintén a tükörbe néz.

Őt is erőszak éri, elrabolják, találkozik sárkányokkal, erdei manókkal, égig érő fával, démonokkal, állatarcú emberekkel, a mitologikus kollektív tudattalan megannyi szereplőjével. Talán saját labirintusába tesz kitérőt, az álom és az ébrenlét határterületein. Egy város, piactér, erdő, végül egy kastély. A barátját elpusztítja egy gonosz lény, ám amikor visszajön, a macskájában látja viszont szinte egy az egyben ugyanazt az arcot.

Tükörbe néz, megdörzsöli a szemét, ez most valóság volt?

Gyönyörű színek és elképesztően hangulatos animáció, álomittas táj, érdemes megnézni ezt a rövid videóösszefoglalót a filmről itt.

Egy gyártuladonosról szól a Monsieur COK / Mister COK / COK úr, Rendező: Franck DION (Franciaország, 10 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) című film. A filmben amúgy mindenki férfi, a kapitalista rendszer alattvalói hűen önmagukhoz megölik a gyengéket és a kicsiket. A számos díjat nyert film rendezője kiváló érzékkel mutatja be ennek az életérzésnek a brutalitását, a mindennapjainkat megkeserítő fogyasztói rendszer alapvető kegyetlenségét.

Az alkotó itt külön blogot is indított Cok Úrnak: Cok úr kiszortíroz mindenkit, aki nem a gyárába való, az embereket egyszerűen kidobja egy megsemisítőbe, és helyükbe gépeket tesz be, vagy éppen az embereket alakítja át gépekké gépek segítségével. A gyárban minden Cok szignóval van ellátva.

Ő a védjegy és ha lázadás is tör ki, Cok Úr gépeinek erejével, a túlerővel és hatalmával azon nyomban leveri. Újságok is írnak Cokról, ez a figura, mint az életben is, ki van tömve pénzzel és médiával. Cok Úr popcornt eszik és gépekkel alszik, a legvégén azonban, amikor egy munkásnak sikerül megsemmisítenie, kiderül Cok agya helyett is gép van, nem megsemmisíthető, reprodukálható. Az igazi iszonyat a sok kis Cok tojás, amiből mindig előállítható egy Cok, pótolható a hatalom ezen reprezentációja, amely birtokolja vagyont. Az embert használati tárgyként konfigurálja a Cok Úr, az ember ősi félelmét mutatja be a gépektől. A gyár, a kapitalista rendszer és annak szignója Cok élet és emberellenes, csak a teljesítmény számít neki, amit gépek jobban el tudnak végezni.

Cok Úrat, ha szeretnénk egy jót kacagni és de közben kicsit szomorkodni is, nézzük meg itt vagy itt.

Az utolsó animációs film a Jazzed, Rendező: Anton SETOLA, (Belgium, Hollandia, 7 min. 2008 35mm, színes, szöveg nélkül) volt. Ismét a férfi nő viszonyt mutatta be, erős színekkel és megkapó atmoszférával egy férfi rendező szemszögéből.

Mennyire ijesztő és csábító egy csapodár nő, akit egy férfit tönkre tud tenni. Sosem tudhatjuk mire számíthatunk az ilyen nőnél, amennyire szép, annyira élesek a körmei is. Egy bár, hangulat, zene és fény, sok ital, cigarettázó piros ruhás nő, aki végül egy súlyos fehér hattyúvá változik, aki nem kaparja ki, csak majdnem a férfi szemét. Részlet a filmből.

2009. április 17.

Magyar oldalas

„Az állítják, az EGYIK oldal utálja a zsidókat, a hunokat, a neonácikat, a cigányokat, a homo- és a heteroszexuálisokat. Cseles. A MÁSIK oldalnak létérdeke, hogy ezt terjessze. Az egyetlen fegyvere arra, hogy hatalomhoz jusson vagy abban maradjon, ha megtéveszti az összes MÁSIK oldali értelmiségit és a 'csak azt ne, hogy' politikát folytat. Elég siralmas az olyan állapot, amiben azt tudjuk, hogy mit ne... és nem tudunk többet mondani.” – Czapáry Veronika különvéleményt fogalmaz meg, s keserű szatírában játszik el a gondolattal: mi van, ha az oldalakat felcseréljük.



EGYIK vagy MÁSIK oldali vagy? Nagyon vicces, hogy következetesen EGYIK oldalinak minősítik azokat, akik meggyilkolták a cigányokat. Elolvastam az EGYIK oldali médiában az erről szóló jelentéseket, amik korrektek, szomorúak a gyilkosságok miatt és a rendőrökön számon kérik, miért nem nyomoztak eleget az ügyben. Ha mélyebben beleásom magam - bár nem tudom, mennyire lehetséges ez egy olyan embernek, aki nem politikai újságíró, hanem olvasó -, nekem szinte nyilvánvaló: a MÁSIK oldali média rágalmazó hadjáratot folytat az EGYIK oldal ellen. Mindent az EGYIK oldalra akarnak kenni. Én EGYIK oldali vagyok, és csupán azzal, hogy választottam, kivívom a MÁSIK oldal gyűlöletét. Én ezt nevezem gyűlöletpolitikának.



De mennyire vicces is ez az oldalazás! Az EGYIK oldalt lefasisztázzák, lecigánybűnözőzik és antitoleránsnak minősítik. Az egyetlen módszer arra, hogy az EGYIK oldal lejárassa a MÁSIK oldalt, ha hazudik és titokban csal a választásokon, hamis kopogtatócédulákat gyűjt és átrajzolja a kerületeket. Mindez engem a sátáni módszerekre emlékeztet: hátba támadni, övön alul ütni, rutinból és felismerhetően hazudni, olyan módszereket alkalmazni, ami ellen sem EGYIK, sem MÁSIK oldal nem tud védekezni. Válogatott formákban lehet embereket egymás ellen uszítani, aztán jön a 'szeressük egymást, gyerekek'? – ugyan már… – aztán a 'hát miért vagyunk ezen a gyönyörű kék bolygón?' közhely következik.

Azt állítják, az EGYIK oldal utálja a zsidókat, a hunokat, a neonácikat, a cigányokat, a homo- és a heteroszexuálisokat. Cseles. A MÁSIK oldalnak létérdeke, hogy ezt terjessze. Az egyetlen fegyvere arra, hogy hatalomhoz jusson vagy abban maradjon, ha megtéveszti az összes MÁSIK oldali értelmiségit és a 'csak azt ne, hogy' politikát folytat. Elég siralmas az olyan állapot, amiben azt tudjuk, hogy mit ne... és nem tudunk többet mondani, csak annyit, hogy ki ellen lehet fellépni és kit kell gyűlölni. Természetesen gyűlölnöd kell - ez a kiindulás. A retorika. Egy ellenségkép, amit kivetíthetünk a másikra.



'Ki legyen a Miniszterelnök Úr?' - népszerű kampány.

A politikusaink jó része börtönben ül, az egyiküknek naponta írtak levelet, hogy mondjon le mandátumáról, amit fenntartani pártjának már nem éri meg. Hogyan jutott börtönbe, miközben jó részük ugyanazt csinálja? Miért pont őt hagyták veszni? Ugyan már! Néha a polip egyik karját le kell vágni és az utakat is elvarrni, ami a polipfejhez vezetne. A MÁSIK támadja az EGYIK oldalt, 'koholt vádak', 'ez nem igaz, uraim', mondják, miközben a házelnök nő. Ötpercenként kell őket figyelmeztetni a férfiuralmú magyar politikában, hogy házelnökasszonyt mondjon, kérem, kérem, nem vette észre, hogy nem úr, hanem nő, aki ott ül? Ez ugye csak véletlenségből eshet meg?

A SZÉLSŐEGYIK oldaliak és SZÉLSŐMÁSIK oldaliak rosszak, gonoszak, fanatikusak és borzalmasak – de az EGYIK vagy MÁSIK oldal nem! Ez lenne a KÖZÉP. Viszont a SZÉLSŐEGYIK oldali magával rántja a középet. Tulajdonképpen mondhatjuk úgy is, hogy a SZÉLSŐEGYIK oldal a MÁSIK oldal bérence, azért bérelték fel, hogy a SZÉLSŐt és a KÖZEPet összemosó emberek meggyűlöljék az EGYIK oldalt. Mindenki a másik SZÉLSŐEGYIK- vagy SZÉLSŐMÁSIK oldaliságára hivatkozik, amikor gyűlöletet akar kelteni. De hol a KÖZÉP? Ami kiegyenlít, ami szeretetet hirdet? Miért kell mindenáron kategóriák közé szorulni, vonulni? Magyar sajátosság? Honnan ez a kiengesztelhetetlen gyűlölet a két oldalban egymás iránt? Jöhet a 'szeressük egymást'?



Természetesen ez is közhely, mert ez a politikai közhelyek országa. Nekünk pedig, legyünk bárkik is, állást kell foglalnunk: EGYIK oldaliak vagy MÁSIK oldaliak vagyunk-e? Megosztottság és ellenségeskedés van - olyan nincsen, hogy innen elfogadom azt, onnan meg ezt, aztán szevasz. Szevasz Magyarország, szevasz mérhetetlen engesztelhetetlen gyűlölet egymás iránt. Szevasz totális egymás melletti elbeszélés és a másik mondanivalójának meg nem hallása. Szevasz politikai retorika és a vezérek csodálatos beszédei. Szevasz Internacionálé. Szevasz női politikus, akit kiutalunk az EU-ba, nehogy diszkriminatívnak tűnjünk, míg mi, kemény férfiak a focipályán és focihasonlatokkal vonulunk ki-be a politikából. Megmutatjuk, kinél a labda, ki lövi be a gólt, melyik férfinak hol a helye a pályán, a nagy dzsungelháborúban, a politikai pankrációban. Kapus voltál? Csatár vagy? Mert nem mindegy ám!

Hazudjunk folyamatosan, és gondoljuk mindenkiről, hogy hazudik? Azt már nem! Szevasz Magyarország.



Ki hogyan néz ki kívülről? Politikus elgondolkozott már ezen, amikor beszédet mond? Valamelyik kommunikációs tanácsadója figyelmeztette erre? Az egész egy vicc lenne, ha nem menne a bőrünkre. Komédia. Első jelenet: mit mond a politikus és mit mond a sajtó. Második jelenet: a politikust nem érdekli, hogy tegnap szóról szóra az ellenkezőjét mondta, bocs, megváltozott a véleményem, már nem úgy gondolom. A sajtó röhög és közvetíti a politikus újabb nyilatkozatát.

A sajtó mindennap különféle székházaknál kuncsorog egyetlen szóért vagy mondatért, szóljanak valamit arról, ami a bőrünkre megy. Esetleg rohangálnak egyik helyszínről a másikra. Könyörögnek a nyilatkozatokért. A sajtó e megalázó helyzetéből viccet csinál. Ebben az országban nincs tájékoztatás: menthetetlenül fullad bohózatba minden. Egymás zsarolása, támogatásmegvonás, lobbizás, kihátrálás, aláírás, alá nem írás - háttéralkuk mellett a közvéleménynek szánt nagyjelenetek. Megtudjuk azt is, mely érdekek mozgatják a jelenetek szereplőit: elemzők soha nem látott hada csemegéz a láthatóból, s köt fogadásokat a nem látható, csak tudhatóra.



A székházak előtt napokig virrasztó sajtó újra és újra bejátssza a hallgatag, mogorva, elhárító, alig-alig nyilatkozó politikusokat, ahogyan székházakhoz jönnek, székházaktól távoznak. A sajtó fényképez és kérdezget. Van, aki egyszerűen félrelöki őket, van, aki csak lesajnálóan néz. Mindezt mindenesetre felveszik - biztos, ami biztos.

Aztán egy nagy esemény: az egyik politikus véletlenül áthajt a piroson, ráadásul ezzel egy időben még mobiltelefonozik is, utána azt nyilatkozza, nem emlékszik semmire. A sajtó felveszi, többször bejátsszák. Legalább van mit közvetíteni a minket érintő kérdésekből. Közben zajlik a 'Ki legyen a miniszterelnök úr?' játék: telefonkönyv.



A sajtó különféle oldalai a közös viccben egymásra találnak. Mégiscsak jó közösségkovácsoló szerepe van a közös virrasztásnak. Egymásnak adják az infókat, ráadásul a telefonokat is le kell ellenőrizni, melyik képviselő sms-ezett folyamatosan az ülés alatt. Hálásak lehetünk: a magyar közviszonyok népszerűvé tették a politikát: még azok is nevetnek, akik amúgy nem olvasnak politikai cikkeket.

Vicc? De kin nevetünk?

2009. február 9.

Impressziók − Huszárik Zoltán emlékére

“Akkor volt érdemes élnem, amikor meg lehetett jelenni titokzatosan a kertek alatt.” − A 40. Magyar Filmszemlét a szemletanács Huszárik Zoltán életművének szentelte, ennek kapcsán az alkotó valamennyi filmje látható volt a Filmszemlén. Ezek közül néhányat villant fel Czapáry Veronika írása.


Capriccio

Sok hóember, zene és némaság. Gyermekvisítás, mely a néma csöndbe hatol és megszakítja a zenét. Szabályos hóemberépítés. Utána a hóember a kompozíciók részévé válik, sapka, majd kalap, végül zöld növényekből készített kompozíció, aztán égő gyertyatartó kerül a kezébe. Félmeztelen, angyalnak öltözött nőket kergetnek férfi ördögök. A hóember szeme helyén odafagyott bogár − csodálatos képek és jelenetek, míg a hóember elolvad és elolvad minden, szép lassan foszlik semmivé, csak a film rögzíti az örökkévalóságot, a természetben a halmazállapotváltozások gyors cseréje.


Piacere

Pillanatfelvételek a halálról: koporsók, tények, a megváltoztathatatlanság. Sírkövek, amikre valaki nagyon érzelmes szavakat ír, fejfák, kripták, márványból faragott és élő testek hirtelen vágásokkal gyors egymásutánban. Egy nő, nekünk háttal, virágot dob a koporsóra − ahogy dobja, kilátszik vörös bugyija. Kezdőkép. A rendező és a stáb neve is sírköveken. Szerzetesek koponyái, átmenet a halálba, csontváz, fej, hús, amit emberek szállítanak. Szexualitás, halál, életdarabkák egymásutánja.


Szindbád

Szindbád, a nőcsábász, Krúdy Gyula könyveinek hőse elindul, hogy megkeresse múltját, a nők szagos emlékeit, a hálószobák és temetőkertek szépségeit, a nők kibontott haját és kebleit, az eszeveszett szenvedéllyel teli elmúlást, a finom rózsaillatot és az elnyűtt lepedőket.
Bűneim annyira összegyülekeztek hogy nem merek egyedül aludni a szobában. − mondja Szindbád.



A nők illata, elmulasztott pillanatok, soha ki nem mondott szavak, bevágott testrészek, csókok és kalapok, elviselhetetlen szerelmes suttogás. Valami egyetemes anya-vágyakozás, minden nő öle, itt is hirtelen vágások, meztelen és felöltözött testek, de csak a nők. Mindig ők vágyakoznak Szindbádra. Korcsolyázások, temetői jelenet, amikor egy nő feltárja a keblét, előtte esküdözik, hogy nem csalja meg az urát, Szindbád ereje a csábításban, nem akar mást, csak azt a szót, igen, aztán megy tovább. Búcsuzkodás, találkozás, teljesen uralma alá hajtja a nőket, megőrülnek érte, mindegyik elmondja, soha nem szerettem senkit ennyire. Templomok, éttermek, kocsmák, temetői jelenet, Szindbád tudja, hogy csak arra a pár órára szereti őket, de arra nagyon. A nők finomak és hasonlítanak egymásra, fájdalmas emlékek az érintésre emlékezve. A kimondott szavak sokat mesélnek, lágyan dekadensek. Letűnt világok női kalapjai, Krúdy alapvető nosztalgiája egy soha vissza nem térő letűnt világ iránt, ruhák, nők finom íze. Budai hegyek, kiábrándult érzelmesség.

Mindig azt szerettem a nőkben hogy érzékenyek. Nincsen a szerelemnél őszintébb érzelem és mindig azt mondtam nekik, amit hallani akartak. Hazudtam.
− Ugye mi örökké együtt maradunk, Szindbád? Most már soha többé nem fogsz elhagyni.




A nők haja és bokája teljesen lenyűgözi Latinovits – Szindbádot. Kereszt motívum, hirtelen bevágott meztelen testrészek, a temető, mint a legbiztonságosabb hely a szeretkezéshez, a füvön megjelenő meztelen női test. Szindbád a testet imádja, nem tudja behelyettesíteni a lélekkel. Számára minden nő hasonló.
− Vegyél feleségül Szindbád. − hallja számtalanszor.

Kalapos nagyasszonyok, szépek és gazdagok. Férjüket megcsalók és hűségre hivatkozók, egy letűnt világ minden szecessziós érzetével. Krúdy siratja a nők fűzőjét és azt a korszakot, amikor még a kalap volt rajtuk a leglényegesebb. Elképesztő képi világ, Huszárik varázslata, csodálatos színkompozíciók, emlékezetfoszlányok.
−Akkor volt érdemes élnem, amikor meg lehetett jelenni titokzatosan a kertek alatt.

A velős csontról, amit megenni készül, azt mondja: Forró legyen mint a babám bőre. Az evés és a női test élvezete azonos szint.



Végül egy volt szerelmének orgonajátéka közben hal meg a templomban. Rémálmok és víziók gyötrik, állandóan azoknak a nőknek a hangját hallja, akik szerették.



Csontváry

Egy zseniális elme vergődéseit mutatja be, aki a nagy műalkotás létrehozása miatt otthagyta foglalkozását, családját és átértékelte az élethez való jog kérdéseit:

“Láthatatlan szellem hívására felhagytam a polgári foglalkozásommal, és az igazság kutatásának szenteltem életemet, azért, hogy Libanon tetején cédrusokat fessek. Mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, hiszen anyaggal terhelten nem lehet a mennyország kapuján bejutni. … Az ember sokfélét képzel, vagy azt képzeli, hogy egyedül van, vagy hogy nincsen egyedül. Én azt képzelem, hogy egyedül vagyok és a dolgok fölém magasodnak.”

Az igazságnak és önmagának a keresése nagy utazásokra sarkallja − beutazza a fél világot, de csak lázálmok gyötrik: a végeredmény az ismeretlen fájdalma és félelmetes tervek, hatalmas levegővel átitatott látomások.

Havasok, a természet képei, hegyek, zord táj, víztömeg, vízesés, zöld és kék alapszínek, városok, olasz napsütés, fény, templom, világos, élénk színek, rom, benyomások, szenvedés, időleges megnyugvások.
A nap és a csillagok őrszemeit mindenhol megpillanthatom.
Mediterrán táj, cédrusok, cédrusok és cédrusok, a hegyekből való vízesésektől jövök, nem lehet mindig a szerelem sem, innia kell a szomorúság borából és újjászületnie a könnyben, bohócok, letisztult színek, színesre festett házak, híd, folyó, a színek őrülete, ragyogó éghajlat, egyenesen süt a nap, a természet szépségei, iszonyatos zörgés, mediterrán vágy.



Szívem mindig csak az igazságra éhez.
Műemberek, idegbaj, elolvadnak, mint a viasz, cukorból az arcuk, visszatérések erre a belső tájra, fűzfa − játék a gyerekkel, a család elhagyatottsága, visszamegy, majd eljön, álmok, halott testek − egy fehérbe öltözött letakart arc, az ókori Görögország, az akropolisz csodálatos fénye, sugárzó fehér ló, a bűnért büntetés jár, ára van mindennek, a festészet elhivatottságáért magány, a küldetés a hívó szó.
Milyen szép vagy te madár, milyen jó neked.



Mennykőcsapás, földrengés, a világ teremtése, iszonyatos természeti erők, egyedül vándorlás, az isten megbocsát, az a mestersége, ügyefogyottak és magatehetetlenek képei.
Az ember gondolkodó lény. De nagy műveket akkor hoz létre, ha nem gondolkodik. Aki ilyen, az gondolkodik, de mégsem gondolkodik.



Egy jobb világrészbe kerülünk és gyönyörködhetünk kiapadhatatlan szépségeiben − hangzik el a filmben, melynek szüzséje szerint a festő felesége olvassa és írja is az önéletrajzát.

2009. február 6.

Filmtudatfolyamok a 40. Magyar Filmszemlén

A filmszemle filmjeinek durván 80%-ában szerepelt a meztelenség és a szex. Biztosra mennek a rendezők és forgatókönyvírók, a szex mindent elad. A jelenetekben a nő általában a patriarchális kódolás szabályai szerint viselkedik, hogyan is tehetne máshogy. Bár nem láttam minden filmet... ez csak egy rövid összeállítás azokból, amikről beszélni szeretnék. - szubjektív szemle Czapáry Veronikától.


Czapáry Veronika: Filmtudatfolyamok a 40. Magyar Filmszemlén, melyet Huszárik Zoltán (1951-81) emlékének ajánlottak


A filmszemle filmjeinek durván 80%-ában szerepelt a meztelenség és a szex. Biztosra mennek a rendezők és forgatókönyvírók, a szex mindent elad. A jelenetekben a nő általában a patriarchális kódolás szabályai szerint viselkedik, hogyan is tehetne máshogy. Bár nem láttam minden filmet... ez csak egy rövid összeállítás azokból, amikről beszélni szeretnék.
A nő érzékeléséhez a miniszoknya a minimum, azonkívül legyen szexi, esztétikus, mozogjon ÚGY a kamera előtt, hogy érezzük, ő ízig vérig nő. Az érzelmei megmutatásán kívül nagyon fontos a teste. Dagadt nők? Nem láttam a filmekben. Mindenki a hagyományos esztétika és női ideálkép szerint volt öltözve és kisminkelve.

Clara - Helma Sanders-Brahms



A Clara című német-magyar koprodukció egy múlt századi kivételes asszony életét jeleníti meg. Clara Wieck, a zeneszerző Robert Schumann felesége volt, majd Schumann halála után Johannes Brahms szerelme. A XIX. század első zongoraművészeként emlegetik, játékának híre messze terjedt; néha komponált is, de a férje sem ezt, sem a koncetrjeit nem támogatta. A húsz éves Brahmsot Schumann fedezi fel és egy darabig náluk lakik, kialakul egy forró szerelmi hármas, amiben a kor szabályai szerint a nő megtiltja magának, hogy félrelépjen.
Megindítóan szép történet, hagyományos narratíva, érzelmi ívek, gondosan felépített jelenetek, lángolás, betegség, hűség, őrület és a zene iránti eszeveszett rajongás. A rendező érzelmileg mélyen érintve van a történetben, Brahms egyik leszármazottja. Történelmi dokumentáció. Minden egyes jelenet azt sugallja, hogy ez nem fikció, ez a valóság volt.



Clara ábrázolása nincsen a hagyományos nőkép korlátai közé szorítva, egy harcos, múlt századai feminista, aki azt mondja, én leszek az első női karmester, korának kiemelkedő tehetségű zongoraművésze - és mellesleg szült hét gyereket.

A film honlapja

Adás - Vranik Roland



Pohárnok Gergő operatőri munkája ismét a csúcson, képileg és színekben egy profi, letisztult világot láttunk. A történet röviden: ahol nincs tévé, ott megőrülnek az emberek. A férj veszekszik a feleségével, aki nézi az üres képernyőt, mert várja, hogy történjen valami, jöjjön az adás, de nem történik, ahogy a filmben sem. Apokaliptikus világ, nincsen áram, táplálék a tengerből. A feleséget a férfi nekilöki a falnak, az rosszul esik és meghal.
A filmszemlén állandó téma a nőket ért erőszak, rendszerint őket pofozzák meg és halnak meg véletlenül, ritkán történik meg, hogy visszapofoznak vagy ők ölnek. Az áldozat és vadász hagyományos szerepében alapkonfliktus az erőszak, ez szerintem bátorítás arra, hogy a nőket meg lehet ütni. A nőkkel való szeretkezések nagy része is úgy történik, hogy a férfi van felül a domináns hím pozíciójában. (Egy kivételt láttam Pater Sparrow: 1). Általában rövid csókolózás után már döntik is a nőt, azt sugallva ezzel, hogy a domináns fél mégiscsak a férfi.
Ebben a filmben három testvér igyekszik segíteni egymáson, egyik sérültebb mint a másik, végül a totális semmibe fullad az utópiaszerű társadalom, az film után következő interjúban az alkotók ki is fejezik, pontosan ez a semmi volt a szándékuk.

Apaföld - Nagy Viktor Oszkár



Itt két férfi küzd, mint a címből is látszik, földért, ami a fiú nevén van és nem túlságosan akarja, a végén mégis bevonódik. Az apa kiszabadul a börtönből, és új életet akar kezdni, ám a fiú nem nagyon tud mit kezdeni egy új apával, akit sittesnek hív. Éles, drámai helyzet, lassú kameramozgások, abszolút ödipális harc, egy nő is bonyolítja a küzdelmet, aki a meghalt anya húga. Apa és fia jól játszik, a nőt itt is sematikusan ábrázolják, öltözik, vetkőzik, így kívánja meg a fiú, végül az apa dönti le, kevés csókolózás után rögtön az asztalon találja magát, úgy tűnik a férfiszenvedélyt mindegyik filmben a viharosság és az erőszakosság fejezi ki. A gálán Mészáros Márta meg is jegyezte, hogy kevés olyan filmmel találkozott, ahol intim helyzetek vannak, és nem a szex vagy a halál lenne a téma. A szex inkább durva, mint intim, ami tükör is egyben, ilyen világban élünk? A nő amikor bele akar szólni apa és fia közötti vitába, megkapja a 'kuss, asszony a neved' szabályzatot.



A filmet a rendező vágta, mi talán azért éreztük annyira a kihagyott jelenetek súlyát, mert számára már túlságosan is egyértelmű volt. A film megkapta a Gene Moskowitz díjat, melyet a külföldi kritikusok és újságírók osztanak ki, és ami biztosítja a külföldön való szerepeltetését. Egy ödipális téma magyar földön, mely a múltat kutatja, talán nagy sikert arat kint is.

Kenguru (1975) - Zsombolyai János

Kis múltidéző vetítésekre is beültem, ebből a legemlékezetesebb a Kenguru. Ősrégi film, és állíthatom egészen máshogyan ábrázolták akkor a nőket. Itt is megfigyelhető a mély dekoltázs, és a minél nagyobb mell kihangsúlyozása, rövid szoknya és szexi láb, de mégis az egész valahogyan lágyabb, aranyosabb és kedvesebb. Édesdedebb, úgymond - ez a jó a retroban.

A történet: egy fiatal lágy terhes lesz egy nőcsábásztól, ezt nem meri neki bevallani. A férfi ráadásul kamionsöfőr és állandóan utazik. A lány nem tudja, megbízhat-e benne.
Hogyan tartsál meg egy pasit, ha terhes vagy. Először is tedd próbára, hogy szeret-e, aztán amikor a legjobban érzi magát veled, közöld vele, hogy hagyjátok abba az egészet, végül nyögd ki, hogy mellesleg terhes vagy, aztán rohanj el és mondd, hogy vége mindennek. Utánad fog futni. Jól bevált taktikák.
A nőt itt is pofon vágják egyszer, persze van utána a bocsánatkérés. Meg lehet-e ilyesmit bocsátani?
Képileg? Minden retro, nagyon szórakoztató. Érdemes megnézni.

Intim fejlövés - Szajki Péter

Bele az életünk kellős közepébe. Mindennapi történetek, a férfi és nő viszonyon kersztül megmutatva. Négy jelenet, a négy különböző férfi-nő kapcsolatot egy dolog köti össze: a férfiak ugyanabba a szexklubba mennek búfeledni. Sok félpucér nőt látunk táncolni a rudakon, míg mindegyik férfinak az életében kiderül egy titok.
Az egyik az interneten csetel ahelyett, hogy a házasságát akarná rendbehozni, a másik nem bírja elviselni hogy egy transzneműt akart feleségül venni, a harmadik lelkizik és azon aggódik, miután majdnem megerőszakolta a vele egy emeleten lakó lányt, hogy kicsi a szerszáma, a negyedik pedig rányit a feleségére és a barátjára, amint éppen.



Feszes jelenetek, jó forgatókönyv, pontos vágások, semmi fölösleg. Mintha velünk történne. A rendező szerint a cikis témákat szerette volna megmutatni, és a film.hu-nak adott interjúban azt állítja, a film csak a szexről szól. Talán többről. Sérelmekről, vágyakról, szeretetről, motivációkról, dühről. Olyan mindennapi helyzetekről, amikbe bármikor belefuthatunk. Megkapta a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díjat.

A repülés története - Kenyeres Bálint

A legeredetibb film szerintem a szemlén. Alapötlete az Ikarusz repülése című kép.
Az anya kétségbeesetten keresi lányát a normandiai tengerparton. Gyönyörű képeken látjuk az elképzelhetetlenül hatalmas sziklákat, őrületes fehér kövek és tengerpart. Az anya arisztokrata, de a sok pénz hirtelen semmit sem ér, mert nincs meg a gyermeke. Megtudjuk, mindig ez történik, ahányszor csak elutaznak, a kislány szeret eltűnni.



Az elcsatangolt kislány lát valamit: egy repülőt, mely elindul a hófehér sziklákon a tenger felé, repül, repül egy darabig egy motorrepülővel, aztán minden átmenet nélkül a tengerbe zuhan. A kislány végignézi, csak ő látta. Őt végül megtalálják, az arisztokrata anya kitörő örömmel fogadja, az összes szereplő végigcsókolja. Emlékezetében tovább él a jelenet, felejthetetlen, de nem szól róla. Csoportképet akarnak. A kislány a végtelen tengert nézi, szólnak neki, nézzen vissza a kamerába, de ő csak a tengert nézi elkábulva. A látványvilágot csodálatosan vitte színre az operatőr, iszonyatosan pontos és jó nagytotálok a tengerről, ahova valószínűtlen körözés után esett bele egy repülő, amit csak a kislány és mi láttunk. Ilyen a repülés története.

2009. január 22.

Duras és a táncosnő

"Hiszen aki így táncol, lényének minden egyes részét megmozgatja, belülről, a múltból halad a mozdulatok felé, mintha hangtalan kiáltást küldene felénk."
"Nincs nyugvópont. A kőtömbök lengenek. Nehezített pálya, családtagtangó." - Czapáry Veronika és Györe Gabriella írásai Carlotta Ikeda előadásáról.


Czapáry Veronika: Duras és a táncosnő


„A halállal együtt kell élnünk:
testünk közelébe hívni."
(Carlotta Ikeda)


Marguerite Duras írásai által ihletett táncelőadást láthattunk a Trafóban Waiting címmel január 9-én és 10-én Carlotta Ikeda japán táncművésztől, aki eredeti nevét (Sanae) az európai balett klasszikus reformere (Carlotta Grisi) tiszteletére változtatta meg Carlottára.
Az előadás elején egy interjúrészlet hallható franciául: Indokínában születtem..., majd Duras beszél tovább, az öccse haláláról és a vérfertőző szerelemről. Az előadás bizonyos szempontból pontos adaptációja az írónő életének, aki számos interjúban és regényben kitért gyermekkorának részleteire. A Szerető című regényében részletesen fejti ki, hogy a családot bizonytalan lelkiállapotával terrorban tartó anya nem tudja kezelni az öcs és a báty közötti rivalizálást, amiből mindig a báty jön ki győztesen, a túl korán meghalt apa és a két testvér közé pedig beszorult Marguerite.

Az előadás előtt egy lapon idézeteket kapunk az interjúból, amelyek arról értesítenek, milyen mély szeretettel szerette az írónő a testvérét és halálakor, amiről egy táviratban értesült, hogyan jött rá arra, hogy ez a szeretet már szerelemnek nevezhető. A családi kapcsolatok a legmélyebb kötelékek az ember életében, minden szerelem és kapcsolat efelé tör. „A vérfertőzés tulajdonképpen csupán csodálatos egybeesés. A szenvedély és a rokoni kötelék egybeesése. Mert hát mi lehet több, mi lehet erősebb annál, ha két ember együtt tölti a gyermekkorát és szenvedélyesen szereti egymást.”

A színpadon sötét van és négy kő lóg lefelé függőlegesen, megképezve ezzel egy szobabelsőt. Teljes sötétségben hangzik el a Durastól idézett mondat. Embriószerű pozícióban fekve, fehér fényben, hálóingszerű ruhában látjuk meg Ikedát, a táncosnőt, akinél először nem tudjuk megállapítani, hogy melyik végtagja merrefelé esik, hol is van a pontosan körülhatárolható teste. A halál és az élet keskeny határvonalán táncolás a butoh alapja, mely eredetileg haláltáncot jelent, a testtől elszakadt lélek táncát. Ikeda korábbi budapesti workshopján kijelentette, a tánc lényege, hogy mindig a mögöttünk hagyott múltra kell figyelnünk, és innen, belülről táplálkozva lehet a táncot iszonyú erős mozgásba hozni: „Töröld el a testet!”. A jövő a nézőtér, a múlt a színpad hátrahagyott tere.
A színpadon is el lehet élvezni, az önkielégítés a jelenetekre tagolva többször is megtörténik. Négy kötélen négy kő lóg, mint négy végtag, megvilágítva a föld felett fél méterrel, a hálóruhába öltözött, félmeztelen női test időtlen és mégis erotikus, a legbensőbb szobát osztja meg velünk, milyen az, amikor valaki önmagát elégíti ki, persze imitál, arcrándulásaiból következtethetünk a nemsokára bekövetkező gyönyörre. Precíz, pontos mozdulatok, semmi sem véletlen, holott a táncosnő szerint minden előadás más és más. Arca és mozdulatai egymással összhangban, a butoh táncban, melyet „topogó”-nak is neveznek, a táncos egyik mozdulattól a másikig nagyon lassan jut el és hangsúlyos az impovizatív jelleg. Minden apró mozdulatnak jelentősége van: miközben táncol, energiát cserél a nézőtérrel és ez visszahat rá − nyilatkozta valahol Ikeda. Szerves kapcsolat a szervetlennel, megpróbálja áttörni élet és halál dermesztő kapuját. Kapcsolatot teremteni a nézőtérrel. A butoh tánc eredetileg a megváltozott testtudat-állapotra reflektál. A nézők meghökkennek, amikor a táncosnő „önmagához nyúl” és éles arcvonásokkal juttatja a néző tudomására, mit is csinál a kezével.




Duras regényeiben és életében a szexualitás meghatározó jelentőségű, korán meghalt öccsével kapcsolatban egész életében szenvedélyes segíteni akarás vezérelte, a rá irányuló vágy csak a halála után vált beismerhetővé. Duras A Szerető-t akkor írta meg, amikor már senki nem élt a családjából. Az öcs halálát a báty folyamatos megalázásai okozták, vallja könyvében Duras, melyben hihetetlen őszinteséggel ír a szexualitásról, az önmagát felajánló kislányról, aki volt, és a családi perpatvarokról, az élvezet után bekövetkező bűntudatról. Az állandó bűntudat, mely ezt a szituációt jellemzi, Charlotte Ikeda táncában is megjelenik. A szexuális aktusokat kínzó bűntudat követi, mely az arc indulataiban, az utána következő félénk mozdulatokban, a lehajtott fejben és a közönségnek hátat fordításban figyelhető meg. Így lényünk legbelső kamráiig vezet el, oda, ahol már csak kövek vannak, kövek és félelem, valami eszement vágyakozás a szeretetre, az egyetlen mondat, amit Ikeda kimond, a „Je t’aime”. A későbbi jelenetekben bővül a kör, ezt jelképezi a megjelent szék, a nappali otthoni ruha, a háttérben megjelenő pompázatos fa, az estélyi ruha. A jelenetek élesen szétválasztottak, mindegyiket teljes sötétség választja el egymástól, az előadás közepén a kövek veszik át a főszerepet − csak azok mozognak éles megvilágításban. Hogyan sikerül a hálószobából kilépni a nagyvilágba?

A butoh táncot a hatásáról ismerik fel, hiszen e közönségére hatása félelmetes. A jelenetek a butoh táncban a semmiből épülnek fel, a néző magára marad a sötétséggel, átissza, újrakezdhet mindent. A gravitáció teljes átélése, a lassúság, az inak, az izmok játéka, a mozdulatok lassan vezetik el a nézőt az egyik állapotból a másikig. A mimika hihetetlenül fontos. A butoh jelentése: állva meghalni, a testtől elvált lélek szabad létezését tovább követni − a butoh táncosok a szabadság táncosai, hiszen a lélektől elvált test soha addig nem látott pillanatokban és helyzetekben mutatkozhat meg. Az élvezet, a létezés gyönyöre, a magány és magára maradottság, a tudattalan ősi megnyilvánulásai kiszolgáltatottá teszik a lelket, így meri magát megmutatni az önmagától elélvezni képes nő − kézmozdulatok és arcrángások pontos összhangjában. Az áttetsző ruha alatt a test meztelensége kitárulkozó, ám mégis pillanat alatt idegené és halottá válik, az erotikus kisugárzás irányítható. A puszta létezéssel elért fájdalom a megszületés után és közben. A fájdalom húsba vágó tündöklése. Minden egyes színváltásnál mintha újabb világba lépnénk, holott az ismétlődések nyomon követnek, már várjuk, mikor kezdődik ismét ugyanaz a mozdulat, jelenet, hogy mi is képesek legyünk a semmiből újrakezdeni és lecsupaszítani önmagunkat. Ott ülünk, kiszolgáltatva és csodálkozva, az előadás hatása alá kerülve.

Majd az utolsó jelenetben, fényes kosztümben egy ismert latin zenére mozog lassan, de a társasági élet szimbólumai között is ugyanezzel a problémával találkozunk. Az ember színben, térben, időben ugyanazzal: önmagával szembesül, és e szembesülés sokkal erősebb, mint ha többen játszanák: Ikeda mindvégig egyedül van. Az egyik kővel, a jobb elsővel, mintha férfi lenne, egyesül. A darab így halad a gyermekkorból a felnőttkor felé, azonban az orgazmustól eltorzult arcon ugyanazokat a jeleket fedezhetjük fel, mint kisgyermekkorban, amikor még sír az ember; a társat csak egy kő jelképezi, az a kő mindvégig ott volt, mégis mindegy, hogy kivel jön létre a kielégülés, hiszen a társas élvezés is ugyanolyan aktussal és arcrándulással, érzéssel jár, mint az önkielégítés. Fájdalmas ovuláció: már Freud is összehasonlította a szexuális- és a halálösztönt. Duras életében pedig végigkísér minket a fájdalom, megy életünk velejárója: bár fájdalmas, nem tudunk elszakadni a szexualitástól, szükségünk van rá − a négy kő ezt is jelképezi. Azt a fájdalmat, amit minden egyes kielégüléskor átélünk: hogy nem vagyunk egyek a szeretett lénnyel és szexualitás kielégülés után egyedül maradunk. Ez az üresség-érzés teszi zavarttá a nézőt: nem tudjuk, mit éltünk itt át, mivel is szembesít: a fájdalommal, mely visszavisz az otthonhoz.
Van olyan szintű fájdalom, amit nem lehet elviselni? Duras szerint van. Amikor az öccse haláláról értesül, így ír: „Egyszer még találkoztunk, az öccséről beszélt, aki meghalt. Azt mondta: micsoda rettenetes tragédia ez a halál, a mi testvérünk, a mi kis Paulónk halála. Egyetlen képem van a rokonságunkról: ebéd Sadekban. Az ebédlőasztalnál ülünk hárman. A nagyobbik bátyám tizennyolc éves, a kisebbik tizenhét. Anyám nincs velünk. A nagyobbik bátyám ránk emeli a tekintetét, rám meg az öccsére, nézi, hogyan eszünk, majd leteszi a villát, és csak az öccsét nézi. Nagyon sokáig nézi, aztán egyszer csak mond valamit, kimérten, valami szörnyűséget. Az ennivalóval kapcsolatban. Azt mondja, hogy az öccsének vigyáznia kéne, nem volna szabad annyit ennie. Az öccse nem szól egy szót sem. Csak eszik tovább. A bátyja erre figyelmezteti, hogy a hús legjava az övé, a kicsinek nem szabad elfelejtenie. Különben pórul jár, teszi hozzá. Megkérdezem, miért volna a tiéd? Azt mondja: az enyém és kész. Azt mondom: bár meghalnál. Nem tudok tovább enni. A kisebbik bátyám se. A nagy arra vár, hogy az öccse mondani merészeljen valamit, akár egyetlen szót is, az asztal alatt már ökölbe szorítja a kezét, hogy szétverje a képét. Az öccse hallgat. Nagyon sápadt. Szempilláján már ott az első könnycsepp.” (A szerető)

Az önéletrajzi regényből tudható, hogy az anyja mindig megbüntette azért, ha túlságosan kihívóan viselkedett, a nagybátyja pedig néha megverte érte. Az orgazmus talán feloldást jelenthetne valamire, azaz a transzállapotokhoz hasonlítható tudatállapotba juttatja, megváltozott tudatállapotba, melynek elérése rángásokkal és felszabadulással jár, a butoh tánchoz hasonló transz állapot, csakhogy ezt bűntudat követi, a szégyenlős kislány képe, melyet Duras életéből jól ismerünk. Itt és most e vágy az öcsre irányul, az öcs szerepére akarja felhívni a figyelmet. A legmélyebb kapcsolatok a gyermekkori együttélések: alapvetően meghatározóak. Marguerite, aki védelmezi az anya és a báty ellenében az öccsét, annak halálakor attól érez bűntudatot, hogy esetleg ő okozta, mert nem tudta eléggé megvédeni. Többször írja, hogy az, ahogyan a bátyja bánt az öccsével gyerekkorában, mindvégig rajta hagyta a nyomát és ennek tudja be korai halálát is.

A táncosnő bizonytalan a külvilággal szemben: a színpadon megjelenő fa mellett, mely nagyobb nála, mozdulatai bizonytalanná válnak. A nézőben az érzelmi állapot lassan épül fel.




Ikeda bámulatos hatást tesz a nézőre; valójában nem tudjuk, mikor lesz vége az előadásnak. A felcsendülő zene oldja fel a transzállapotot, egy latin dallam, amire Ikeda táncol. A jelenetközi elsötétítések miatt nem tudjuk, mikor lesz vége. Végül, amikor már túl sokáig tart a sötétség, tapsolni kezdünk – Ikeda többször kijön és meghajol a zenére, minden alkalommal máshogyan, show-szerűen: hol biccent kicsit, hol talpáig hajt fejet, hol lefekszik és úgy hajol meg, úgy tűnik, attól függ, meddig tapsolunk: addig, annyiféleképpen jön elő.
Vagy négyszer visszatapsolják, hiszen a közönség szeretné még látni ott és a szokásos érzés uralkodik el, tapsolni kell, akkor meghajlik a táncos. Neki, úgy tűnik, nehezére esik visszajönni, egy ilyen előadás után, inkább a magányba burkolózna. Hiszen aki így táncol, lényének minden egyes részét megmozgatja, belülről, a múltból halad a mozdulatok felé, mintha hangtalan kiáltást küldene felénk.

Ikeda társulata (Compagnie Ariadone) hét nőből áll, európaiak és japánok. Ők táncoltak először nőként a butoh-t. Miért pont Duras világa ihlette meg? Éppen egy regényét hallgatta, amikor kazettán véletlenül megkapta az interjút és az egybeesés, a hang, a vallomás, indított el benne valamit, amivel, úgy érezte, dolgoznia kell. Duras is messzemenően női hangon írt és egyedülálló módon állt ki a női szabadságért. „Minden előadáson más a testem. Minden előadáson azt mutatom éppen, amim van, s ez sosem lehet ugyanaz.” − mondja Ikeda egy interjúban. „Az élet a tapasztalatok által folyamatosan változik. Az idő táplál…”

A tánc szintjén, mely elemi belső erő, értjük egymást: „Minden előadás közös ügy a nézőkkel: én energiákat küldök, s energiákat kapok vissza tőlük. Nem az a fontos, milyen mozdulatot végzek, hanem hogy emóciót osztunk meg egymással.”

*****


Györe Gabriella: Waiting for connection


Szinte üres tér, négy szélén négy vastag kötélen átfűzött négy kőtömb. Színpadszél? Családtagok? A NO határolt tere? Középen tatami vagy matracok sora, a négyzet alakú középső körül szélkerék-elrendezésben a téglalapok, hogy kiadják a nagyobb négyzetet.
Lassan sötétedik. Vaksötétig. Majd lassan vissza. A sziklákat világítják, éppen csak hogy. Lebegnek a felszín felett. A kötél: nincs. Középen valaki fekszik, valamilyen pozícióban. Megállapíthatatlan. Halvány derengés. Fehér selyem. Nem emelkedhet ki egy csípő ennyire. Dehogynem. Alig-lassúságú mozdulatok. Transzállapot-idézés? Tekergő lábak. A mozdulatok nyomán a selyem esése, mintha a test is lebegne. Lassan fordul meg. Apró mozdulatokkal magát simogatja. Egyik keze lassan a combja közé ér. Erotikus? Durva? Értelmetlen kifejezések. Önszeretet. A másik kéz is a szeméremdomb fölött. Fordulat.
Míg feláll, sok ilyen mozdulat.

***

Álmosít. Vagy nem is. De két szemhunyás közt nincs a színpad. Ahogy jelenetek között sincs. Sötétedés – egy szemhunyás. Nincs a színpad. Világosodik, egy szék került az első kőtömb elé, lassan nyílik a hátsó színfal, mögötte fa. Ágaira rímel a testtartás, de előtte még a látvány: a lassú derengésben akasztott nyúzott borjú, mégsem rettenetes, s csak nehezen jövök rá, a test az, amit látok, gyér fényben, Ikedáé, széken ül. A fej, mintha lehetne fordítva is. Talán nem is arra néz, hanem erre. Lassú mozgás. Könyökök a fej mellett, mint ágak, szarvak. Különös a test alakja, sok mindent felvesz. A szembefordulás lassúsága, a vörösre festett szemek, a fehérre meszelt arc lassan szembenéz. A tekintet - lát.
A földre kerül. A kőtömb mellé. Családtag. Duras története. Körülrajongani egy kőtömböt. Öcs kőárnyékán riszálni a csiklót. 61 éves! A karon a hús már nem feszes. Mégis.
Sötétedés – egy szemhunyás. Bent. Kint.

***

Jelmezt vált. Nagyvilági. Sötét dáma. A fa felől érkezik. A fához közelít. A fa távolodik. Ő marad a lyuk közepén. Be kell jönnie. Elvesztem a fonalat. Szemhunyás. Szemhunyás. Szemhunyás. Tánc. Mozog. Szemhunyás. Körültáncolni a többi tömböt. Kijutni a színpadról, vissza. A kéz és a láb lassan emelkedik, forognak a láb- és kézfejek. Valami remegés. Torz kiáltás a szájon, hangtalan. Talán ha egy szó az egész este alatt. Je t’amie. Mintha nem is. Pedig igen. Duras szavai kísér(t)etként. Zörejek, zajok. Csak a feloldás lesz vidámabb, elengedőbb zene. Mert fel kell oldani. Pedig ott volt vége. Ott is vége volt. A fa hűlt helyén, a földön, sikoltás után.

Mikor kezdtek lengeni a kőtömbök? Korábban? Ebben a részben? Nincs nyugvópont. A kőtömbök lengenek. Nehezített pálya, családtagtangó. Sokszor látom a testet a fej nélkül − mintha úgy lenne egység. Sokszor látom a fejet visszafordulva – hátrafelé jön, de mintha fejjel előre táncolna erre. Ingó kőtömbök, hosszan és halványan világítva meg, összemosódó életpillanataim: Chihiro Jubabája, a boszorkány száll közelebb, közelebb. Chihiro kijutott Szellemországból. Kijut-e Ikedán át Duras? Kijut. Nekünk. Hozzánk. Mi vagyunk a menekülés? Kijut. Mi kijutunk-e?
Utolsó szín; csodálatos, keleties szépségű fiatal lány lejt felénk koktélruhában – Carlotta Ikeda háttal, kitolt csípővel közelít.

***

Előbb volt vége. Már akkor tapsoltam. Majdnem. Most meg... akkor itt... de kivárni, míg más is. Lassan indul el. Aztán a szokott. A meghajlások: mind különböző. Mintha divatbemutató-modell. Finom jelzések: már csak fél-kifutóig, ott hajol. Már csak hátul, ott hajol. De csak nem vesszük. Taps tovább. Érzékek lassú tánca gyors tapsviharba és haute couture-be fojtva. Tükröt tartani mintegy a természetnek.

***

Agresszívvá tett. Támadóvá. Erőszakhelyzetek?


-----------
Az előadásról korábban a blogon

Lőrinc Katalin interjúja a kultúra,hu-n
Lőrinc Katalin kritikája a kultúra.hu-n

2008. december 11.

Klimax után vár a boldogság?

"Jobb lett volna talán nem írni a pszichés változásokról, hiszen így könnyen kiderül az ebben a témában való járatlanság. Nem pont Freudot kell olvasni, (bár az sem árt), de kicsit jobban otthon lenni a pszichológiában, ha már tollára veszi valaki az emberi psziché bonyolultságát.
Viszont szépen megoldott a kötetben annak kihangsúlyozása, hogy a változó korban avagy klimax-korban a nők tapasztalatai, − a világban és családban betöltött támogató, segítő, bölcs szerepei − lényegbevágóak lennének, ha a társadalom megfelelőképpen befogadná őket. Vissza kell szerezniük a tiszteletet − írja Scherter Judit. Ezzel egyetértek." - Czapáry Veronika az Irodalmi Centrifuga december 4-ei estjéről írt beszámoló örve alatt kritikát írt Scherter Judit Nők, délutáni fényben című kötetéről.


„Az idővel meg idővel meg kell barátkoznunk úgyis.” (Scherter Judit)


Scherter Judit Nők, délutáni fényben címmel írt könyvet a klimaxról, ami, úgy tűnik, még mindig a tabutémák körébe tartozik. A klimaxról mindannyiunknak valami rossz, nehezen megfogható dolog jut eszébe: mintha betegség lenne. Csak ne beszéljünk róla! – ezen a sokakat jellemző hozzáálláson akar változtatni a szerzőnő. Az általános, leegyszerűsítő vélemény a klimaxról, hogy „kellemetlen, hőhullámokkal, verítékezéssel és főleg: hisztizéssel jár.”. Scherter Judit könyvében árnyalja, igazabbá, szabadabbá teszi ezt a képet. A könyv írása közben megosztja velünk tapasztalatait: hogyan írt, mikor ment ki kertészkedni, mikor öntötte el hőhullám − ezek a személyes momentumok teszik a könyvet is személyessé. Azonban főleg interjúalanyok és orvosok véleményeit idézi a változó korról. Mit tegyen egy nő, amikor elveszíti a szépségét és tart tőle, hogy mások csak a külsejét látják benne? Hogyan találjon meg magában egy másfajta szépséget? A nők ideálképeknek akarnak megfelelni, a társadalmi szerepmegfelelés férfiak és nők mindennapjainak is tetemes részét teszi ki. Szépnek akarunk látszani − de mi is az az általános szépség? A könyv első felében ilyen témákról esik szó. Megtudhatjuk, hogy az ösztrogénnek van selymesítő hatása is, így ezt a klimax után tablettákkal vagy természetes úton, de valahogy pótolni kényszerülünk. Az őszinteség teszi e kötetet bájossá − egy darabig képes magával ragadni az olvasót.



Mindenki észreveszi, ha klimaxol. A hőhullámok kifejezetten kellemetlenek, az ember kipirosodik, csatakos lesz a verítéktől, kínos. A hipotalamusz üzeneteket küld a petefészek hormonjainak, azok már nem képesek viszontválaszolni, krízis következik be a szervezetben, innen a hőhullámok. Scherter Judit sajátos logika szerint veszi végig az orvosi tapasztalatokat, tudományos jelentéseket és személyes véleményeket is bevonva, témáját. Igyekszik a klimaxot minden oldalról megvizsgálni, de talán túl sok az igyekezet, ami nem tesz jót a könyvnek − egészében gyógyítani akar és azt sugározni, hogy a klimax után is várhat a nőkre gyönyörűség és elégedettség. A legfontosabb, hogy ne büntessék magukat. Alvászavar, fáradtságérzés, bőrproblémák, száj- és szemszárazság, éjszakai hőhullám… és még nagyon hosszú a lista. Az el nem rejtett szándék a tájékoztatás és segítségnyújtás. „Az érzékeny arcúakat az úgynevezett mimikai ráncok ekkorra már szinte kőbe vésődve öregítik; mosolyuknál megjelenő bájos gödröcskéjük lassan éppúgy ránccá lényegül át, mint mogorván összevont szemöldökük fölött a homlok finom pókhálója. (Ebből is látszik a szegény női bőr és lélek mérhetetlen kiszolgáltatottsága.)”

Van férfiklimax is a világon, az úgynevezett kapuzárási pánik, ám arról még kevesebbet szoktak beszélni, mert észrevehetetlen, biológiailag fokozatosan történik. Az egyik séta a lejtőn lefelé, míg a másik zuhanás a szakadékba. Beszél a nőgyógyászoknak és orvosoknak való kiszolgáltatottságról, a hozzá nem értésről és az ezzel járó fájdalmas biológiai tapasztalatokról. Interjúalanyai az „Egy Nő” vagy „Egy Férfi” szerepében mondják el tapasztalataikat. Szomorú sok nőnek, hogy míg férje élete végéig új családot alapíthat, az ő termékenysége a menopauza után véget ér, nem lehet több gyermeke, vége a nemzési időnek, mialatt a férfiak életük végig nemzőképesek maradnak.



Keleten jóval kevesebb nő szenved a klimaxtól − ez a gyógynövények jótékony hatásának tudható be, ezekről is szól a könyv. A stresszről, feledékenységről és depresszióról szóló fejezetek számomra felületesek és nem tesznek újat az előbbiekhez. A menopauzáról való orvosi jelentésekben jobban elmélyült a szerző, mint a pszichoanalitikus szakirodalomban. A könyvnek nem célja, hogy irodalom legyen, sem az, hogy mindegyik témában mély jártasságra tegyen szert, ezért talán ez nem róható fel, de mégis… műfajában legfőképp az interjúkötethez hasonlít.
Jobb lett volna talán nem írni a pszichés változásokról, hiszen így könnyen kiderül az ebben a témában való járatlanság. Nem pont Freudot kell olvasni, (bár az sem árt), de kicsit jobban otthon lenni a pszichológiában, ha már tollára veszi valaki az emberi psziché bonyolultságát.
Viszont szépen megoldott a kötetben annak kihangsúlyozása, hogy a változó korban avagy klimax-korban a nők tapasztalatai, − a világban és családban betöltött támogató, segítő, bölcs szerepei − lényegbevágóak lennének, ha a társadalom megfelelőképpen befogadná őket. Vissza kell szerezniük a tiszteletet − írja Scherter Judit, amivel én is egyetértek.



Életmód- és fogyókúra tanácsadásban is lehet részünk: mindenki maga felelős az életéért, egészséges étrend, lehetőleg minél kevesebb gyógyszer… számomra itt már unalmassá válik a kioktató hangnem, a könyv ugyanazt ismételgeti. A Centrál Kávéházban zajló beszélgetésben is kitér rá, jobb, ha nem megy az ember pszichológushoz. Ezek után furcsa, hogy a könyv állandóan a pszichés hatásokat emlegeti. A szerző élete első gondolkodó korszakát, az ösztönlényből való metamorfózist pár évvel ezelőtt élte át, édesanyja halálakor. Akkor kezdett gondolkozni az életén, amikor felkeresett egy pszichológust. Addig minden természetesnek tűnt. A pszichológus kérdéseit aztán egy idő után már túl elrugaszkodottnak tartotta. „Nem vicc! És nem hiszem el, hogy valaki nem képes azzal törődni, mit eszik, és hogy nincs ideje naponta húsz percig jól kilépve gyalogolni, ha másra nincs lehetősége. Ha nem teszi meg mégsem, akkor megérdemli, hogy pocsékul érezze magát. És nekem ne nyavalyogjon!” Ilyen csodálatos hangnemben fejezi ki mélyenszántó − ”kislányom vedd fel a sapkádat különben megfázol” − típusú életvezetési tanácsait felnőtt nők számára.

Mert az elsődleges célközönsége a nőolvasó. Azért is kár ez a tanácsadói attitűd, mert a könyv körülbelül a feléig érdekfeszítő, izgalmas, egy olyan rejtett tartományt fed fel, aminek felkapirgálására nagyon is szükség van. Ám míg az elején érdekes részleteket tudhatunk meg testünk felépítéséről, a menopausáról és rengeteg mindenről, kár volt ezzel a lapos utolsó egyharmaddal elrontani! Csak a könyv utolsó lapjain tűnik fel ismét lélegzetállító őszinteségével, az erotikus és bölcs, az igazi Scherter Judit, amikor arról ír, amiről még írni kellett volna. Én szívesebben olvastam volna egy ilyen megindítóan őszinte vallomást saját élményeiből táplálkozva a klimaxról, mint egy orvosi jelentésekkel és láthatatlan nők és férfiak véleményeivel teletűzdelt könyvet, aminek szinte nincs is szerzője. De legalább az utolsó oldalak ellenpontozzák a biológiára és testedzéskultúrára vonatkozó fejezeteket − nem véletlen, hogy úton-útfélen ezeket az utolsó oldalakat idézik.



A Centrál Kávéházban a beszélgetés jó hangulatú és könnyed volt. Scherter Juditot Gordon Agáta és Bódis Kriszta kérdezte, a könyvből „Malacka” olvasott fel részleteket, természetesen a legjobban fogyasztható, legviccesebbet. Both Gabi felülmúlhatatlan sanzonjai a megfelelő mélységbe jutottak, akinek a bölcsészlelke oda kívánkozott. Darvas Bence kísérte zongorán, páratlan harmóniában játszottak és szerepeltek együtt. Szép és kellemes beszélgetés volt, meglehetősen sok látogatóval. Ám amikor Bódis Kriszta a szexualitással kapcsolatos kérdéseit tette fel a szerzőnek, kicsit beakadt ez a derűs idill − Scherter Judit nem nagyon tudott mit válaszolni, pedig a Jane Juska: Szex és nyugdíj című könyvén nevelkedett megrögzött Centrifuga-látogatók joggal kíváncsiak erre is. A kérdés arra vonatkozott, miért van ellentmondás a könyvben a szexualitással kapcsolatban, hiszen van, amikor azt írja, végleg lemondott róla, míg a könyv végén a nőknek további szexuális gyönyörökben teljes éveket kíván, hiszen már sem a háztartás, sem a gyerekek nem akadályozzák meg őket szexualitásuk szabad kiélésében. A klimaxon sikeresen átesetteket − hiszen a férfiak intoleráns viselkedésének köszönhetően sok ekkortájt a válás.

Hogy mit vonjunk le tanulságként a klimaxról? Sosem jön jókor. – írja Scherter Judit.



A beszélgetésen arról is volt szó, miért hívják sokan banyakórnak ezt az állapotot. Gordon Agáta megjegyezte, ez a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” példája lehet, hiszen az idős nőket, akik mögött ott van már szinte az egész életük, csak tisztelni lehet, esetlegesen a spirituális fejlődésük előtt is fejet hajtanak a fiatalabbak. „Mert, hogy egyedüli Egy Nők vagyunk a világon, saját genetikus múlttal, saját, senki mással sem azonos hormonjainkkal, saját életünkkel. És különbözünk minden más nőtől.”

2008. december 1.

Czapáry Veronika: Zsanett, a megerőszakolt

"Amikor Londonban éltem, pofon vert a szerelmem többször is és megfenyegetett. Akivel együtt éltem. Lett egy lila folt a szemem alatt. Ezzel RÖGTÖN AZNAP ÉJJEL, zokogva a rendőrségre mentem, mert gondoltam, feljelentést teszek...
Mondtam, fényképezzenek le, mire mondták, hogy nem szükségesek fényképek ahhoz, hogy ezt bizonyítani tudjam, elég, ha felveszik az adataimat és látják, milyen állapotban vagyok, elég, ha én ezt állítom, nem kell hozzá semmi más." - Czapáry Veronika a Zsanett-ügy kapcsán saját élményekről és az igazságszolgáltatás buktatóiról ír.


Czapáry Veronika: A megerőszakolt
Zsanett - tortúra és méltóság


Nem értem, miért kérdőjeleznek meg ebben az országban egy olyan vallomást, ami tényeket hangsúlyoz, méghozzá azt a tényt, hogy a vallomástevőt megerőszakolták.

Amikor Londonban éltem, pofon vert a szerelmem többször is és megfenyegetett. Akivel együtt éltem. Lett egy lila folt a szemem alatt. Ezzel RÖGTÖN AZNAP ÉJJEL, zokogva a rendőrségre mentem, mert gondoltam, feljelentést teszek...
Mondtam, fényképezzenek le, mire mondták, hogy nem szükségesek fényképek ahhoz, hogy ezt bizonyítani tudjam, elég, ha felveszik az adataimat és látják, milyen állapotban vagyok, elég, ha én ezt állítom, nem kell hozzá semmi más.
Ezen csodálkoztam. Nem hittem el és mindenáron azt akartam, hogy lefényképezzenek, meg is tették, de ismét elmondták, hogy erre nincs szükség. Nagyon gyengéden bántak velem, beszélgettek és lenyugtattak, és, igen, sokkal több nő volt a rendőrségen, de azt hiszem, engem férfi hallgatott ki, ám ő is megértő volt. Ez a nyugati demokrácia.

Végül nem tettem feljelentést, mert féltem tőle, hogy bosszút áll, és mert nem akartam újra látni a bíróságon, és soha többet. De mondtam, félek tőle, mert fenyegetett, erre azt mondták, lehet kérni, hogy ha 200 méteren belül a közelembe jön, bárhol, én rögtön hívhatom a rendőrséget, ők azonnal kijönnek, azonnal eltávolítják, ráadásul őrizetbe, előzetes letartóztatásba is veszik. Fél évre is lehet kérni, ha úgy érzem, veszélyben vagyok. Semmi nem kell hozzá, CSAK AZ ÁLLÍTÁSOM.
Itthon, ha már agyonverte a férfi a feleségét, hívhatja a halálból a rendőrséget, de előtte nem kérheti a távoltartást, csak két hétre, és ehhez a nyomorult két héthez 3 bírósági eljáráson kell részt vennie, amikorra már rég megfélemlítik. Képzeljük el. Gondoljunk bele egy megfélemlített nő helyzetébe, akit senki sem véd meg, akit a férje állandóan azzal zsarol, hogy ha feljelenti, megint agyonveri, és megverheti természetesen, mert amíg nem folyik VÉR, addig nem jön a rendőrség, mire pedig kifolyt, már késő.
Talán túl sok férfi félne attól, hogy lecsuknák?
Talán burjánzik hazánkban a nemi és lelki erőszak?

Zsanett bátor volt és vallott, kérte, hogy a hangját torzítsák el és az arcát ne mutassák.

A londoni rendőrségen nagyon megértően viszonyultak hozzám. Vigasztaltak. Megkérdezték, van-e mit ennem, van-e hol laknom, ott ahol nem ez a srác él, és hogy szeretnék-e pszichológiai segítséget − ha igen, meglátogatnak saját otthonomban.
Borzasztó lett volna, ha ebben az esetben megaláznak, azt, úgy érzem, nem bírtam volna ki. Ezért értem meg Zsanettet. Amennyire tudom, amin keresztül ment, az maga a borzalom. S még mindig mindenki csak azon csámcsog, volt-e erőszak vagy sem. Iszonyat lett volna, ha kék-zöld foltokkal a fejemen megkérdezik tőlem, de most komolyan, tényleg megvert, nem csak úgy véletlenül lettek azok a foltok?
És ez csak pár nagyon erős pofon volt, amitől kiszédült belőlem a lélek. Nem szexuális erőszak, de napokig csak bőgtem miatta. És azért nem tettem feljelentést, mert nem akartam vele szembenézni a bíróságon. Ezért nagy tett Zsanettől, hogy ezen végigment. A megerőszakolóddal szembenézni, aki ráadásul azt állítja, hogy hazudsz, maga a rémület, a sokk. Ha az ember ilyenkor senkire sem számíthat, és senki nem védi meg, a rendőrség sem, hova menjen? Milyen jogállam ez?
ÉS NEM Ő AZ EGYEDÜLI eset a magyar bíróságokon, hiszen amikor nők kijelentik, hogy erőszakot követettek el rajtuk, folyamatosan NEM HISZNEK NEKIK, ráadásul hibáztatják őket. Megfélemlítik az áldozatokat, hogy minél kevesebb nő merjen elmenni oda, ahol a rend őrei vannak, és vallomást tenni.
Talán túl sok férfi félne attól, hogy lecsuknák?
Talán túl sok hazánkban a nemi és lelki erőszak?


Zsanett bátor volt, vallott, megtette, ezért az egész ország meghurcolta, és azon csámcsog, történt vagy nem történt erőszak. Nevetséges, hogy itt ezt nem lehet bizonyítani. Itt nincsen IGAZSÁGszolgáltatás, itt nincs jogrend és nincs demokrácia sem. Az ügyészség és a rendőrség összejátszik, és itt minden ügy, minden hazugság, lopás, csalás és erőszak eltussolható. Ez diktatúra és nem demokrácia.

Kedves, drága Magyarország, érted vérzik a szívem, hogy vágnak át mindenkit és hogyan csinálnak mindent úgy, hogy ne lehessen végül bizonyítani semmit, de semmit.
Talán igaza volt Asbóth Jánosnak, aki pontosan 130 évvel ezelőtt, 1878-ban ezt írta kedves, édes hazánkról, arról az országról, ahol én SZERETNÉK ÉLNI. Csak élni, tisztességesen, demokráciában, sértetlenül emberi és polgári jogaimban:

"És láttam hogyan halad előre győzedelmi trombitáját fuvalva a romlás. És láttam, hogy Magyarország visszaadva önmagának, nem a boldogulás, hanem a rothadás útjain halad."

És nem, nem, azért sem.
Én életem végig harcolni fogok az emberi jogokért, körömszakadtamból, míg bírom.
Mindenki megteheti.


**********


2008. november 8.

Életszilánkok

"A szilánkok engem is elértek, felhasítottak, ajtókat és ablakokat vágtak, csak repültek ide-oda a teremben..." - 2008. november 6-án este héttől Ladik Katalin és Czapáry Veronika voltak az Irodalmi Centrifuga vendégei. Előadott performanszukról és a beszélgetésről Bumberák Maja beszámolóját olvashatják. A performanszról és az estről szóló teljesebb képriportot mai másik cikkünkben nézhetik meg. A Centrálban legközelebb november 20-án találkozunk, akkor Kiss Judit Ágnes lesz ICA vendége.


Bumberák Maja: Életszilánkok


„A folyamat"

A szilánkok engem is elértek, felhasítottak, ajtókat és ablakokat vágtak, csak repültek ide-oda a teremben, és légáramlás szabadult fel a lezárt nyílásokból, hogy mondtad, közlekedőedény, hát közlekedett itten sokminden, ez nem duál volt hanem multi, és nem folyékony, hanem légnemű... elindult a légáramlás, benne szavak, betűk himbálóztak egymásba kapaszkodva, magukat szívünkbe szőve, meg tojás, meg hiper-multi-funkcionális-mangán, színes tükrök, Tükörnő, tükörbanya, tüköranya, tükörkurva... Meg a jégmadár, aki NEKEM énekelt, csak elzavarták, szegényt.



„1. szilánk Az összművészetinőség"

Hogy hogy? Hogy akkor hoogy? Nem hallottam jól? Hogy hoogy, hogy akkor hoogy? Hogy akkor színésznő, ja miii, akkor az kurva, aranyom, nem hallottam jól, hogy akkor el kellett válni, a háziasszony nem lehet kurva (de, néha legyen, csak ne vigye tulzásba, tudja meddig van az addig!), a kurva nem lehet háziasszony, a színésznő lehet kurva, ja igen, persze mer' az kurva, de az írónő nem lehet, az ííírónő nem lehet kuuurva, azaz szííínésznő, mer' akkor összeomlik az íszteblismönt, akkor én most váljak el, akkor én most váljak el, akkor ez egy halva született ötlet?? Egy egy egy egy zéró összegű játszma? legyek inkább kuurva, a kuurva életbe, ez nem vicces...



„2. szilánk az anyám"

Vinnélek, vinnélek, csak tudnám, merre vinnélek... hát hogy mertek ti az anyámmal jönni? Hát hogy mer ez a kérdés egyáltalán előtolakodni, dolgozom az ügyön, na, mit akartok? Rajta vagyok, ICA, most miért csinálod ezt velem? Különben csináld, azt akarom, hogy csináld, érzem, hogy élek, és mennyiféleképpen, hát csak ennyi az ijesztő, meglátni ezt a sok réteget, ott benn a sebben, jé, ilyen vagyok, amikor megszorít a tenyere, az ICA tenyere, a Józsi tenyere, a Flóra tenyere, hát ki gondolta volna, hogy annyi minden megindul alatta.. látjátok, terelem a szót, hát nem az anyámról kéne? de az anyámról nem lehet, az anyámat ha valaki megsérti, ha az anyámat valaki felsérti, annak vége, annak én saját kezemmel tekerem ki a nyakát...



az anyám kalapácsujját lefűrészelték, az anyám bütykét lefűrészelték, áááááájjujáááááá, még mindig igazgatja a második lábujját, valahogy nem jól állították a helyére, az anyámat nem bánthatja senki, csak én, én sem akarom… az anyámhoz nem férhetek hozzá, mert abba bele kell halni, nem lehet kiárasztani semmit, nem lehet közlekedni, csak elviselhetetlen búrában érezni a szeretetet, de nem lehet szabadjára engedni, mert egy nagy hányás lesz belőle, amibe bel kell fulladni. Marad a duálbúra.



Magamat már meg tudom tartani, de az anyám esetleges összeomlását az őszinteség következtében, nem tudnám túlélni. Mi az, amit nem lehet kimondani?? Mi az, amit nem lehet kimondaniii? Az én Hófehérke anyám, akiért a herceg eljött a herceg fekete lovon, hát milyen jogon ébreszthetném fel őt, hát milyen jogon szakíthatnám ki a tündérmesék világából? Ez az ő választása! Anyám, könyörülj!

„3. szilánk én"

Elbújni, elbújni, de hova, az írásaimba, feloldódni mint a hipermangán, lilára, kékre zöldre színezni ezt a világot, de a testi jelenlét feszélyező üvegbúra, tekintetek találkoznak, látom a tekintetekben magam, és ez nem egyezik azzal, amit belül érzek, ott tátong közöttünk a léggel teli tér, amit belehelünk, én csak beledadogok néha, bár már nem zavar annyira a kontraszt, mint régen, csak figyelem, milyen nagy a szakadék, maradok, mert sírhatnékom van, és ezek az emberek is tanúi voltak annak, amitől sírhatnékom van, az ő hasadékaik sem zárultak be még talán, és lehet,hogy nekik meg nevethetnékjük van, igen, zavar ez a hülye búra, belül már írom, de nem tudom kimondani, nem tudom megkérdezni, zombi-lét – amin lyukat ütött a toll (meg a word).

„4. szilánk űrbelőve"

Kéne valami jó kis sebösszehúzó, nem, ne varrjátok be, elég, ha el tudom látni az otthoni teendőket, még dolgom lesz a sebekkel, oly sokat tudnak mesélni ezek. Még várni kell...



"A többi szilánk"

még nem szedtem ki





(Azon gondolkodtam, mihez van szokva az ember, elmegy egy irodalmi estre, és hazamegy egy szeretetcsomaggal, jól felpakol, aztán otthon horkol az ágyban. De itt ezt nem lehetett, itt élesben ment, mindenki bőrét viszi a vásárra. Hallelujah, van feltámadás.)



Egy Szeánsz képei

ICA november 6-ai estjén Ladik Katalin és Czapáry Veronika adtak elő közös performanszot, majd beszélgettek a szervezőkkel, Bódis Krisztával és Gordon Agátával - az estről most egy bővebb képriportban is beszámolunk.

























































2008. október 30.

Trillázó női hangok - Ladik Katalin és Czapáry Veronika a Centrálban

"A trillázó női hangok széles skálájával [...] madarakat, baromfit és különböző háziállatokat hívogatott. [F]urcsa, érthetetlen költői nyelven beszél, tükör előtt olvas, és saját fekete haján hegedül. [...] rejtett erotikával teli leveleket írt, melyekben arról sopánkodott, hogy a természet csúnyán kibabrált vele, mert szárnyak nélkül hagyta. [...] Azt is terjesztették róla, hogy körül van véve amulettekkel, talizmánokkal, és hogy a füvek, fák és felhők lelkében hisz [...]." – írja Ladik Katalin (mintha magáról?) első regényében.
A hangköltő- performer- üvegművész és a regényíró- egopszichoperformer- üvegművész találkozása a Centrál asztalon: November 6-án este héttől a vendégek: Ladik Katalin és Czapáry Veronika, közös performansszal is. A centrifugát pörgetik: Bódis Kriszta és Gordon Agáta.


A Centrifuga egyik vendége, Ladik Katalin 1942-ben született Újvidéken. Verseit kiadták Jugoszláviában, Franciaországban, Olaszországban és az USA-ban is. Élhetek az arcodon? címmel a 78. Ünnepi Könyvhétre jelent meg első regénye, melyben három nő: a Szerkesztőnő, a Művésznő és az Üvegezőnő azonos nevet viselnek, s fokozatosan keresztezik egymást életútjaik is. Felfedezik egymást, és ez megváltoztatja életüket: egymás életét kezdik élni.

"A trillázó női hangok széles skálájával rendelkezett, amelyekkel madarakat, baromfit és különböző háziállatokat hívogatott. A hetvenes években az újságok arról írtak, miként járta be ezüstbiciklijével a vajdasági síkság északi városait, és hogy furcsa, érthetetlen költői nyelven beszél, tükör előtt olvas, és saját fekete haján hegedül. Előfordult, hogy előzetes bejelentés nélkül, váratlanul elutazott az Adria egyik szigetére, ahol egy kis kőháza volt, és onnan epedő, érzelemdús, rejtett erotikával teli leveleket írt, melyekben arról sopánkodott, hogy a természet csúnyán kibabrált vele, mert szárnyak nélkül hagyta. Azt is terjesztették róla, hogy körül van véve amulettekkel, talizmánokkal, és hogy a füvek, fák és felhők lelkében hisz, hogy kuruzslással, varázslással foglalkozik, megidézi a szellemeket és a démonokat, meg hogy a madarak röptéből jósol, az állatok belsőségeiből, a nedves homokból, a meztelen csigák nyálkáiból."

Kik ezek a nők és ki írja meg őket? Azonosság vagy különbözőség kérdéseire is választ kaphat, aki eljön az Irodalmi Centrifuga november 6-ai estjére, ahol este hétkor, Ladik Katalin mellett, egy másik üvegezőnő, kedves szerzőnk: Czapáry Veronika lesz a vendégünk.

Naplóbejegyzés Galántai Györgytől 1973. július 29.-ről: "Délelőtt a jugoszláv anyagot raktuk fel. Csernik, Baráth, én, páran segítettek. Délben 1-kor a padláson levetítettük Csernik, Ladik filmjét, O betűk helyzetei. Hang: Ladik. Utána lent Ladik csinált élményt nekünk. [Program volt: Csernik Attila és Ladik Katalin filmje (Ladik Katalin hangkíséretével); Ladik Katalin hangköltészeti előadása] Magnóhanggal és természetes hanggal. Isteni volt. Viszonylag kevés érthető szövegre épül rá az érthetetlen hanganyag. Előbbi kiállítók közül jelen voltak: Orvos, Haász, Pécsiek, Ficzek, Szíjártó." (Galántai György naplóbejegyzése)

Néhány („haiku-szerű”) vers a költőtől (forrás:terebess.hu):

VÖRÖS HAJA FELCSAP A MÉLYBŐL
Ágyékánál a seb duzzadni kezd.
Megeszi a kígyót.

HÉT ORSZÁG
Volt abban az időben egy másik ország. És így ment ez napról napra.



JÉGMADÁR
Jííík! Jííík! Húúú!
Kvrc. Kvrc.
Hess!

VŐLEGÉNY
A kanyarban kutyává változik,
farok csap ki belőle.


Szkárosi Endre A szó teste című kiritkájában így ír Ladik Katalin hangköltészetéről és a hangköltészetről néhány korábbi est kapcsán:

„A magyar irodalomkritika - és a magyar irodalomtörténet-írás uralkodó része - által az olvasói tudatban régóta ébren tartott tévképzet, hogy a költészet alapvetően az írott nyelvben létezik. Hamis beállítódás ez egyrészt azért is, mert a költészet tudvalevőleg az írásbeliség és a nyomtatás előtt (a népköltészetben utána is) évezredekig kiválóan elélt a hangban; másrészt azért is, mert Saussure óta köztudott, hogy az ember által hétköznapilag használt nyelv sem más, mint egy hangzásfolyam, amelyet az írott nyelvi rendszer, a betűk és írásjelek együttese csak lejegyez, mint a kotta a maga hangjegyeivel és jelzéseivel a zenész számára a zenét jegyzi le.
[…] Mint a nyelvi kommunikáció két válfaja, egyre élesebben különválasztandó tehát a hétköznapi nyelvi közlés és a költői közlés, amelynek már nyelven túli szellemi dimenziója van.
Ehhez jön még hozzá az a tény, hogy a hanggal, a nyelvi közlés testi realizációjával az ember - többnyire anélkül, hogy gondolna rá - már a köznapi érintkezésben is testet ad a nyelvnek. A nyelvet tudatosan alkalmazó művész azonban kiváltképpen gondol erre, különösen egy olyan költő, mint Ladik Katalin, aki költészetében a nyelv valamennyi kiterjedését alkalmazza: írott szövegköltészetét a magyar kritika itt-ott már méltó helyén kezeli; az ezeken alapuló vagy ezektől független fónikus, vagyis hangköltészeti munkáit már csak a nemzetközi művészeti élet ismeri első vonalában; gesztusköltészetét, performanszait pedig csak az a - ma már rendkívül szűk - réteg, amelyik ilyen eseményekre még eljár.
Ladik Katalin a nagyon kevés magyar költők egyike, aki eklatáns módon szemlélteti, hogy a költői közlés nyelve az írott kódrendszeren túl, a hangban, a látványban, a mozdulatban, a konkrét akusztikai és vizuális artikulációban valósul meg a maga teljességében. A nagy színpadi tapasztalattal rendelkező művész pontosan tudja, hogy nyomtatásos közlésre szánt versének élő előadása is több, mint előadóművészet: kreatív interpretáció, amely új, magában való műként jelenik meg, és így is értelmezhető.
És akkor még nem beszéltünk az emberi test beszédének, vagyis a hangnak, a vokalitásnak, illetve a mozgásnak, az élő vizualitásnak a régiójáról, amely rendkívül gazdag módon kitágítja a költői nyelv közléslehetőségeit: erről könnyen meggyőződhetünk, ha elképzeljük, vagy magunk is kipróbáljuk - merőben csak a példának okáért -, az emberi hangképzésnek milyen tág lehetőségei vannak, amelyek a beszédhangok kiejtésének körén túl vannak, s amelyek mégis a nyelvhez tartoznak (ld. pl. a még nem beszélő gyermek hangképzésének és így kifejezésmódjának gazdagságát).” (Szkárosi Endre) - A teljes cikk ide kattintva olvasható - érdemes.

Czapáry Veronika ICA blogjának állandó szerzője, írásait a címkefelhőben, blogunk bal hasábjában a nevére, vagy ide kattintva listázhatják ki és olvashatják el.

Részlet Anyám után című prózájából:

"Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára. A bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.
Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.
A hús, húsom rózsaszín puhasága.
Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod mindig olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban benne az élet. És a fények is, úgy ragyogtak. Anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban. Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok. Mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon mindig világít bennem a rémület, kivilágít belőlem mindent.
Sikításom idehallatszik. Arctalan fagyok, mégis, mégis úgy fáj, annyira fáj minden.
Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk." (A teljes írás itt érhető el.)



Ladik Katalin A négydimenziós ablak című verseskötete (Mikes Kelemen Kör kiadása) ide kattintva tölthető le.
A verseskötettel egyidőben számos vers hangköltemény formában is megjelent Ladik Katalin előadásában, ezeket az OSZK Magyar Elektronikus Könyvtárának állományából lehet letölteni, ide kattintva.

2008. október 27.

Kopogtatás nélkül - avagy Tereskova közügy

„Nem az a kérdés, a férfi tud-e egyenrangú lenni velem, hanem az, megengedi-e, hogy én egyenrangú legyek vele. Ez állandó kérdés.” − Feldmár András a Feldmár Intézetet és a Feldmár Iskolája Nőknek programját mutatva be nyílt terápiát tartott Nagy Kriszta Tereskovával. A terápia első üléséről szerzett élményekről, férfi és nő számára ideális viszonyáról, az alkotó szereplehetőségeiről kérdezte a festő-énekesnőt Czapáry Veronika.


Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

(József Attila: Kopogtatás nélkül)


Czapáry Veronika: Hogy érezted magad a terápia közben? A művészeted olyan akár egy állandó performansz, kitárod az életedet, felvállalod belső világodat, és meg mered osztani az emberekkel. Hogy érzed, a művészet által elmúlik az a magány, amiről a terápiás ülésen beszéltél?

Nagy Kriszta Tereskova: Gyógyít, amikor dolgozom. Ha rosszul érzem magam, két dolog van, ami kihúz ebből a gondolatmenetemből: a festés és az írás. Ha van egy szorongásos időszakom, elkezdek dolgozni, a festményeim által úgy érzem, eljutok az emberekhez. Más nem segít. Ha lenne egy férfi az életemben, aki nincs, az is gyógyítana. A magányról azt gondolom, nem vagyok egyébként magányos már, egyedül vagyok, és ezt tudják enyhíteni mások is, mint férfiak, de egy társat kell megtalálnom. Egy férfit, mert én nő vagyok és az isten egymással együtt és egymásnak teremtett.



Cz. V.: Ha találkoznál egy férfival, aki el tudná mulasztani a magányodat, nem lenne szükséged a művészetre?

N. K. T.: A művészet leképezi azt, ami van. Ha holnapután történik velem valami jó, akkor a művészetem arról fog szólni. Akkor fog jó dolog történni velem, amikor veled is. Nagyjából egyfajta dolgot érzünk mindannyian. Ezért, amikor a képeimet, a műveimet nézik az emberek, érezhetik, olyan mintha a saját problémáikról beszélnénk, mert egyforma problémáink vannak. Persze vannak különbözőségek, ha a barátnőm szül, neki pelenkáznia kell, amit nekem nem, de azt gondolom, minden kornak van egy erős specifikuma. Az történik velem, ami mással is. Ha egyszer jobbra fordul a világ, művészet akkor is lesz, csak talán nem lesz ennyire fájdalmas, amilyennek Feldmár András látja, ha ezt te is fájdalmasnak látod.

Cz. V.: Én nem látom fájdalmasnak.

N. K. T.: Akkor jó. Nem kell a művészethez meghalni, művészet mindig van és mindig működik. Akkor hal meg, ha már nem tudsz figyelni és elveszted esetleg a befogadóképességedet. De amíg van kifele érzékelő csápod, addig a művészet tud beszélni.

Cz. V.: Az ennyi idős nők, mint mi, gyakran találkoznak azzal a kérdéssel, milyen lenne, ha megtalálnák életük párját. A női művészeket gyakran illetik az őrültség bélyegével, ami a művészetben sikeres szereplehetőség, a magánéletben azonban nem, mert az olyan férfiak, akikre vágynak, nem tartják partnernek őket.

N. K. T.: Feldmár azt mondja erre, nem lehetetlen. Nekem is nagy kérdés ez. Nőnek lenni, ma teljesen más feladat, mit száz évvel ezelőtt volt. Művésznek, művésznőnek lenni szintúgy. Száz évvel ezelőtt nem volt annyi nő a művészetben, mint most. Kinyíltak a kapuk, be lehet férkőzni. Ha engem visszakódolnának kétszáz évvel ezelőttre, művész akarnék lenni és nem hagynák, már nem élnék. Tényleg az őrültek házába kerültem volna. Mivel egy művész fura ember, ténykérdés, hogy nincsen eléggé kitalálva, milyen, ha egy nő művész.



N. K. T.: A férfi művészek ilyenkor általában találnak maguk mellé egy társat, mert a nő úgy kódolja magát, mint egy cseléd, ezért a férfinak könnyű ilyet találni. Visszafelé már nehezebb. A férfiak nem gondolják magukról, hogy cselédek lennének. Az a véleményem, hogy Picasso mellett a nője vagy a női bizonyos szempontból cselédek voltak. Roppant fontos hátország voltak neki. A több ezer éves női szerepekből sokkal inkább következik ez, mint az, hogy egy férfi álljon be egy erős és tehetséges nő mögé. Nehéz Magyarországon női művésznek lenni. Talaj nélkül élni fárasztó és pszichésen súlyosan megterhelő feladat, nem lehet egyfolytában repülni, néha egy időre le kell szállni a földre. Vannak zoknik és harisnyák, amiket ki kell mosni, számlák, amiket be kell fizetni − Picassónak ezeket talán elintézték mások. Helyettem nem teszi meg senki. Nehéz találni olyat, aki megérti, ha egy művész egy picit olyan, mint egy vadállat, és nem szégyelli.

N. K. T.: Az a férfiszerep még nincsen kitalálva, ami összepasszolna az én női szerepemmel. És vagyunk így páran. Sokat szenvedünk. Egy színésznőnek talán könnyebb, mert ők az utóbbi pár száz évben jobban simultak az általánosabb női szerepekhez. De a festők, vagy az írók, a tipikusan nem női szakma művelői, furcsán hangzik, de sokkal problémásabb helyzetben vannak. Én például abszolút abban vagyok. A terápián el is hangzott, hogy akkor kezdődtek a bajok, amikor sikeres festő lettem. És főbb szerepeim szerint inkább lettem festő, ez kitöltötte az életemet, sokkal inkább, mint a főzés, mosogatás, vagy a csávómért való rajongás. A gondok itt kezdődtek, ami eddig nem volt ennyire határozottan kimondva, mint itt a terápián.

Cz. V.: Mint sikeres festő nehezebbnek érzed egy olyan férfit találni, aki az adott kapcsolatban nem a cseléd szerepében lenne, hiszen az megint egy elnyomás, hanem mint egyenrangú partner, szeretetet adna?

N. K. T.: Nem tud egyenrangú lenni. Hogyan lehetne egyenrangú Picasso és a felesége? Bizonyos szempontból egyenrangú, mindkét ember, de vannak alapvető különbségek. Egyenrangú egy tigris és egy ló? Persze egyenrangú. Csak a tigris megeszi a lovat, a ló meg füvet eszik.

Cz. V.: De ha egy olyan férfit találnál, aki biztos öntudattal rendelkezik?

N. K. T.: Ha egy erős férfit találnék, akinek nincs komplexusa, megoldódna pár dolog. Régi magyar sámánkönyvekben olvastam, hogy egy férfi sosem fitogtathatja az erejét egy nő előtt. Hiszen ő az erős, ez nem kérdés. Ezt a mai férfiak nem tudják, mert gyengék. Ha erősek lennének, nem lenne probléma egy erős nő mellett állniuk. Olyan férfiakat látok magam körül, akik beijedtek attól, hogy engem erősnek hisznek. Egyébként nem vagyok erős, éppen haldoklom. Abból a szempontból erős vagyok, hogy még nem haltam bele. A szervezetem erős, de nem élek jól. Nem hívnám életnek azt, amit olyankor csinálok, amikor nem festek. Inkább valami beteg létnek, ha nem is vegetációnak.



Cz. V.: Tehát egy állandó harc van benned a túlélésért. Viszont az egyik probléma, hogy a férfiakat úgy szocializálták, képtelenek egy erős nő mellett létezni.

N. K. T.: Hát hogy szocializálták volna szegényeket, ha kétezer éve így van? Egy férfi hazamegy és várja, hogy jöjjön a szeretet. Ha viszont egy nő megy haza, neki az a dolga, hogy ő legyen az, aki adja a szeretetet és várja a férfit. Nem az a kérdés, a férfi tud-e egyenrangú lenni velem, hanem az, megengedi-e, hogy én egyenrangú legyek vele. Ez állandó kérdés. Sokszor mondtam már, hogy valami rossz lett a története folyamán az emancipációból. Valamelyik nap megnéztem egy filmet a tévében, a szüfrazsettekről szólt: ahogy a nők a börtönbe, a dologházba kerültek és éhségsztrájkoltak, az orrukon keresztül etették őket, nagyon kemény harcokat vívtak. Őszintén tisztelem őket, hogy ezt az egészet elintézték nekünk, de most még több dolgunk van ezzel. Hiszen teljes képtelenség: ha visszavisznek ötszáz vagy ezer évvel az időben, és valaki azt mondja, nem tehetem azt, amit akarok, természetes, hogy ezt nem tudnám elviselni és belebolondulnék. Ezen változtatni kellett. Lehet, hogy vannak túlkapásai a feminizmusnak is, de a francia forradalomnak is voltak túlkapásai, egy idő után egymást fejezték le. Vannak nők, akik ezt rosszul használják, például, akik beperelnek egy férfit azért, mert előreengedi őket az ajtón. Ők lefejezik egymást a nőtársaikkal és saját magukkal együtt.

Cz. V.: A patriarchális társadalmi rend keretei között nehéz kialakítani, hogy miközben te egy erős nő vagy, vagy, úgymond, sztár − amit kimondott Feldmár −, vagy egy sikeres festőnő jó egzisztenciával, lehetsz sérülékeny, depressziós, lehetnek problémáid, és ezt az adott szituációban egy férfi tudja kezelni.

N. K. T.: Valami ilyesmi.



Cz. V.: Feldmár András szerint ezekben az esetekben sem vagy egyedül. A terápián, amit te most nyilvánosan vállaltál, pedig most találkoztatok először...

N. K. T.: ...tényleg most találkoztunk először...

Cz. V.: ...Feldmár András azt mutatta meg, hogy van önálló léted, szabadságod, ami által megnyílnak a kapuk. Lehet, hogy van egy olyan férfi, csak épp ezerből három, s talán éppen nem jó helyen keresed.

N. K. T.: Én azt gondolom, ha veszünk egy férfit, aki olyan nőre vágyik, mint én, akkor nagyon sokat kell keresnie. Ritka az olyan nő, amilyen én vagyok. Ha visszafordítjuk, én is egy olyan ritka ember keresek, aki egy ilyen ritka embernek tudna párja lenni, neki is nagyon sokat kell keresnie. Keresnie kell-e vagy majd jön magától, erre nem tudom mit válaszolt András.



Cz. V.: Nem válaszolt, azt hiszem. Visszakérdezett, hogy az ember miért kopogtat a lehetetlen ajtókon. Ott vannak azok az ajtók, amik kinyílnának, csak pont azokat nem veszi észre.

N. K. T.: Én is kopogtattam sokat ilyen kapukon. De úgy néz ki, fél évvel ezelőtt be tudtam fejezni a kopogtatást. Nem vagyok benne biztos, ha a Feldmár holnap meghalna, akkor olyan jól meglennék a kopogtatás nélkül.

Cz. V.: Talán nem hal meg. Az is valószínű, hogy ezt a terápiát folytatni fogjátok...

N. K. T.: Nem valószínű, hogy nem fog meghalni. Ugyannyi az esély rá… sőt, én is meghalhatok. Egy napon is meghalhatunk a Feldmárral.



Cz. V.: Az nagy hír lenne a tévékben és a festményeid árai is felszöknének...

N. K. T.: Nem, az nem eshet meg. Van egy végrendeletem: az el nem adott képeim halálom pillanatában elégetendők. Nincs ilyen, hogy előveszünk egy képet és az milliókat ér. Majd milliót ér, amiért nekem már egy csomó pénzt kifizetettek. Nincs ingyen cirkusz, lekopás van. Az itt kiállított Sebes képek sorozatomból 18 képből 6 elkelt − ha ma meghalok, akkor a maradékot el kell égetni.

Cz. V.: Ma kelt el hat?

N. K. T.: Nem, az utóbbi három hétben. A gyűjtőim egy kiállítás megnyitóra szoktak eljönni és ott látják meg a képeket, de most tudták, hogy ez más lesz, ezért előre érdeklődtek.



Cz. V.: Az elkelt, amin a vasaló van?

N. K. T.: Igen. Valószínűleg azért az a kedvenced, mert a vasaló egy nagyon női eszköz, ami megégethet téged. Vannak dolgok, amik nem feltétlenül ennyire női eszközök: van olyan kép, ahol csak egy virág van.

Cz. V.: Az a másik kedvencem, a babás.

N. K. T.: Képzeld el, hogy Andrásnak, amikor elkezdtünk levelezni, mondtam, nem mehet így tovább, hogy nekem nincsen fizikai ügyem ebben az egészben, fogok venni egy bábut, egy babát, aminek András lesz a neve. Ez az a baba, úgy hívják, András. Átküldtem neki, hogy megnézze, s ő azt írta, szép, de hasonlít-e rá? Írtam, hogy igen, hasonlít, mert ez egy lány baba, ő pedig olyan, mintha egy anya lenne, amire azt írta, azért, mert egy jó terapeuta olyan, mint egy anya. Örülök egyébként, hogy miközben Feldmár Andrással beszélgettem, mondott egy szép mondatot az anyjáról, életében először Magyarországon. Mindig rossz emlékeket hoz elő, hogy az anyja őt nem szerette és hasonlókat, de most egy pozitív történetet mesélt el. Azt hiszem, hozok ki Andrásból jó dolgokat.



Cz. V.: A történetmesélései egy olyan terapeuta pozíciójába helyezik, aki nem akarja eljátszani, hogy mindentudó. Hajlandó beszélni az érzelmeiről.

N. K. T.: Ez a zseniális Andrásban. Annyira bátor ez az ember! Voltak előadásai régebben, amiket végighallgattam, s amelyeken elmesélte, hogy az első néhány terapeuta közül, akikhez járt, volt egy, akivel véletlenül összetalálkozott egy étteremben és az nem köszönt neki. Megkérdezte tőle, miért nem, ő pedig azt mondta neki, ’én a rendelőn kívül téged nem ismerlek. Én magánemberként számodra nem létezem’. Az Andrással kapcsolatban sok olyan dolgot megtapasztalok, amit orvosoktól, terapeutáktól, pszichiáterektől nem, mert tartani akarják magukat egy komoly szerephez. Az András fittyet hány erre.

Cz. V.: Nagyon sok terapeuta beléd rúg és megkérdezi: ’milyen traumákat ébreszt benned, hogy beléd rúgtam’?

N. K. T.: András egyetlenegyszer sem rúgott belém. Én viszont sokszor viselkedtem úgy Andrással a leveleimben, például ennek a dolognak a megszerveződése kapcsán, amikor azt mondtam, András, sajnos konfrontálódni fogok veled / veletek. Azt mondta, tedd. Nem azt mondta, hogy ne csináld már, így hálálod meg ezt az egészet, hanem azt írta, hogy tedd. A performansz úgy volt az elején, hogy fizetős lesz, és megijedtem, hogy azok az emberek, akik engem fogyasztanak, ehhez nincsenek hozzászokva, nem tudják kifizetni. Elég volt csak makkannom egyet és azt mondták, jó, ingyenes lesz. Két napja meg is hirdették, hogy ezért nem kell fizetni. Lehet, hogy egy csomó pénztől elbuktak, de én így éreztem biztonságban magam, és megadták nekem az esélyt. Mondhatták volna, hogy sajnáljuk, nem így volt megbeszélve, ezen már nem tudunk változtatni. Amikor azt mondtam, András, konfrontálódni fogok veletek, azt mondta, szállj szembe, mert ő nemcsak arra tanít, hogy védd magad, hanem amikor vele szemben érzed úgy, hogy ezt kell tenned, akkor is megengedi. Nem olyan, mint egy jó barát, aki azt mondja, küldd el a csávód, mert megharagudott rád, hiszen nem főztél neki. Ha azt mondod a barátnődnek, ’figyelj, nem csinálom meg, amit megígértem’, akkor azt mondja, ’de megígérted’. Ha erre az a válaszom, hogy ’ne szívass, most tanítottad meg, hogy visszavonhatom az ígéreteimet’ akkor hamar kiderül, hogy ’mindenki mással, csak velem nem’. Az Andrással nincs ilyen élményem: amire ő tanít, azt vele szemben is használhatom.



Cz. V.: Egy terápiás kapcsolat pontosan azért más, mint egy barátság, mert az ember barátai nem tudnak függetlenedni tőle. Ha azt mondod egy barátnődnek, hogy ’menj a francba’, akkor megsértődik, viszont, ha ezt a terapeutádnak mondod, ő visszakérdez: ’most mit érzel? miért mondod ezt?’, és innen is új terápiás helyzet kezdődik.

N. K. T.: Én mondjuk nem mondanék ilyet a terapeutámnak. A barátaimnak már sokszor mondtam. Amikor a barátaimnak arról mesélek, valakit elküldtem, mindig mellém állnak, de ha őket küldöm el, már nem megértőek, megsértődnek. Biztatnak olyan szituációban, amit, ha velük kapcsolatban próbálok használni, akkor ugyanúgy hárítanak.

Cz. V.: Mert belevonódtak a személyes életteredbe. Egy terapeuta objektív külső szemszögből néz, függetleníteni tudja magát.

N. K. T.: Jó esetben.

Cz. V.: Ha egy profi terapeuta és azt mondod neki, menj a francba, nem veszi fel, hanem visszakérdez.

N. K. T.: Én is szeretnék kérdezni valamit. Ezt még senkitől sem kérdeztem meg ma. Nézőként nem voltatok kiszorítva?

Cz. V.: Egyáltalán nem. Volt egy jelenet, amikor sírtál, többször majdnem én is sírtam. Szerintem csodálatos lépés, hogy felvállaltad a nyilvános szereplést, nekem rengeteget adott arról, hogyan működik egy terápia. Megrendítő volt, amikor azt mondtad, milyen jó viccnek tűnt, hogy sírni fogok és tényleg sírtál. A pszichoterápia segítségével a dolgok talán megoldhatók. András azt kérdezte, miért nem írsz, és azt válaszoltad, mert azt egyedül kell. Amikor festesz, nem vagy egyedül?

N. K. T.: De igen. Ám én most megcsináltam, hogy ne legyek egyedül. Elutaztam anyámhoz vidékre. Odamentem a mamám 60 négyzetméteres lakásába és a drapp szőnyege szélén festettem, míg ő ott szuszogott valahol. Nem tudtam elviselni az egyedüllétet. Olyan kapcsolatot alakítottam ki vele, amiről az András beszélt, hogy társaságom legyen, de egyedül is tudjak lenni. Kimehetett a szobából, meg lefeküdt a másik szobába aludni, de azért kellett, hogy otthon legyek nála, mert nagyon elegem lett abból, hogy cseléd vagyok, igaz, a saját cselédem, de nem tudtam eléggé dolgozni ahhoz képest, hogy állandóan ennem kellett, wc-re járom, bevásárolnom, elmosogatnom vagy mosnom. Anyám volt az, aki lerakta nekem a szendvicset, mert kellett valaki, aki a hónom alá nyúlt. Olyan magasságokba kell elrepülnöm
Ahhoz, hogy festeni tudjak, ahol nincs kaja vagy tiszta bugyi, aztán vissza kell jönnöm a földre, és akkor nehéz visszajönni. Kell egy… csúnya szó ez a cseléd… de valaki kell. Nem lehet egyedül szülni, egy bábasszony kell hozzá. Ezek a festmények szülések, ők a gyerekek.



Cz. V.: S mit szólsz ahhoz, amit Feldmár András mondott, hogy nem kell az anyukádat megváltoztatnod, s ahhoz, hogy meggyógyulj és teljes életet élj, nem kell az egész világot akarnod megváltoztatni?

N. K. T.: Hát, még nem mondtam le róla.

2008. október 20.

Jelentések Hvarról 2. - Utazás a lehetetlen világok között

"Az összes borzalmas és rettenetes kérdés ott toporog az ajtóm előtt, törekednek befelé, tönkretesznek, mint nőt − de legalább felmerülnek. Régebben elfogadtam, hogy engem ott lehet, sőt, kell hagyni, ez apám után kötelező, fel sem merült bennem, hogy máshogyan is lehetne. Most legalább, x éves ambuláns pszichoterápiás kezelés után, felmerül. Kérdésként." - megvált-e a tenger vagy más világban is ugyanott maradsz? Czapáry Veronika válaszát olvashatják.


Czapáry Veronika: Utazás a lehetetlen világok között


Szeretem ezt a várost, persze, szeretem Budapestet. Végignézem esős utcáit, satnya fáit, a leroggyant, hatalmas házakat és elfog a sírógörcs, a gyengédség, a végtelen megértettség és meg nem értettség érzése: hogy milyen közép-európainak lenni egy eldugott országban, aminek a nyelvét senki sem érti rajtunk kívül, s hogy milyen, milyen itt élni, míg más népek sokkal többet értenek a napfényből, a vidámságból, az életből, mint mi − de nekünk ez jutott.

Mindig is fájt, akkor is, amikor a tenger felől csapódott arcomba a szél, amikor azt mondtad, szeretsz, mert tudtam, hogy nem igaz. Értelmetlen erről írni, ahogyan az élet is értelmetlen, ma is beszedek egy nyugtatót, már beszedtem kettőt, nem gondolok rád, próbálok nem gondolni rád, hátha megy. És olyan mondatokra se gondolok, hogy mi lenne, ha nem gondolkodnék, legalábbis úgy nem; hogy mi lett volna, ha ezt mondom, vagy az ellenkezőjét; ha engedelmeskedem, vagy ha nem; ha önmagam vagyok és nem félek a szabadságtól, nem a reakcióitól függök, hanem kinyilvánítom az akaratom; és arra sem, miért fáj.

"Már megint itt van a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek?, minek?", és már megint csak őrája, megint csak azon gondolkozom órák óta, hol rontottam el, mit kellett volna másképpen csinálnom, jól tettem-e, amit tettem, vagy ki kellett volna hagyni a szeretkezést? Más is küszködik ezekkel a problémákkal, más is tesz rossz lépéseket, másnak is fáj? Nyilván igen, de ilyenkor nem jut eszembe, hogy jaj, mennyire fájhatott Alexandrának, amikor elhagyta Bence. Vagy rossz ötlet volt tőlem, hogy ezt mondtam és nem az ellenkezőjét? Minden másképpen alakult volna, természetesen, holott nagyon is jól tudom, hogy nem, ennek vége és csak így alakulhatott, mindegy, mit mondtam vagy tettem. Mert nem szeret, nem szeret, nem szeret: ha szeret, bármit megtehetek, mindenhogyan szeret. Nem voltam őszinte, nem adtam meg neki a lehetőséget, hogy eldöntse, tudna-e szeretni. Ez maradjon a kettőnk titka, mondta, ne mondjuk el senkinek − nem értettem egyet, de azt mondtam, jó. Féltem, ha azt mondom, nem jó, nyomban elhagy. Viszont kiborított, hogy e tárgyban alárendelődtem az akaratának. Ha ott helyben kijelentem, nem, én holnaptól az összes ismerőseinknek elmondom, mi történt, akkor előbb kiderült volna, hogy nem akar tőlem semmit. Jó tanács lányoknak: minél előbb légy önmagad. Mondjuk csak megbaszott. Ha őszinte vagyok, és nem akarom eljátszani a szeretőt, sokkal hamarabb mondta volna, na „húzzál innen a picsába, megyek a csajomhoz, jó?” Mivel nincs elég önbizalmam azt mondani, „húzzál innen a picsába te, és nem én”, futottunk még egy kört és hagytam magam elsodortatni a történettel. Megint csak egy tánc volt. Egy újabb tánc. Az összes borzalmas és rettenetes kérdés ott toporog az ajtóm előtt, törekednek befelé, tönkretesznek, mint nőt − de legalább felmerülnek. Régebben elfogadtam, hogy engem ott lehet, sőt, kell hagyni, ez apám után kötelező, fel sem merült bennem, hogy máshogyan is lehetne. Most legalább, x éves ambuláns pszichoterápiás kezelés után, felmerül. Kérdésként.

Az utolsó telefonbeszélgetésünkre gondolok:

− Szóval akkor azt mondod, hogy addig, amíg elmegyek Hvarra, nem is találkozunk?
− Sajnos nem, mert máshogyan alakultak a dolgok.
− Értem. − Már pontosan előttem állt a névsor, ami ahhoz kell, hogy a barátnője is megtudja.
− Ha megjössz, találkozhatunk és megbeszélhetjük. - Ó, milyen vigasztaló – gondolom magamban.
− Megbeszélhetjük, hogy találkozunk-e?
− Vagy össze is futhatunk, úgyis beindulnak a rendezvények, kiállítás-megnyitók.
− Én nem szoktam rendezvényekre járni.
− De hát most beindul az ősz, lesz egy csomó. − Szóval azt mondod, hogy ne személyesen találkozzunk, hanem fussunk össze csak úgy?
− Nem. Találkozhatunk személyesen is.
− Megbeszélni, hogy találkozzunk-e vagy sem. − A rugó hirtelen kikattant, s felderengett előttem egy rémálom-beszélgetés arról, hogy közöttünk miért nem lehet semmi. Láttam, ahogyan okosan elmondja nekem ugyanazt, amit már annyian elmondtak.
− Ne haragudj, nagyon szeretlek, de tudod olyan furcsa lány vagy, a többiek is ezt gondolják rólad.
− Mi az, hogy furcsa?
− Hát szóval, hogy... tudod... a barátnőm...


Hogyan kellett volna viselkednem ahhoz, hogy kelljek neki? Itt a tengerparton élvezem a napsütést, a nagyon kedves vendéglátóm szeretetét, s közben: ’mit kellett volna tennem ahhoz, hogy megfeleljek?’, nyilall belém negyedóránként a kérdés, s a válasz is, ’na, állj már le erről!’, közben: ’hogy kelljek neki, ha rámosolygok, ha nem fekszem le vele rögtön. Ha azt mondom, ne maradj itt egyedül gondolkodni, miután szeretkeztünk, hanem maradjunk együtt; erre nyilván nem lett volna válasz, vagy ha azt mondom, nem, nem, ez hülyeség, ez nem a kettőnk titka, ez nem titok, én nem teszem titokká és utánam meg kúrd meg a barátnődet is, te hülye fasz, akkor? Akkor jó lett volna?’



Nem tudom. Néha úgy érzem, megőrülök, ezért le kell írnom, amit gondolok, mert akkor nem fogok megőrülni, biztosan nem fogok megőrülni, csak azok őrülnek meg, akik nem írják le, mert minden lépésemet visszakövetkeztetve azt gondolom, jó nő voltam, vagyok, nem hibáztam, nem tettem fel hülye kérdéseket, őrült sem voltam, csak most kezdek azzá válni, amikor beindul a verkli, a kérdések nem tágítanak, ’miért nem kellek neki? Miért nem tudom a pasikat soha megtartani? Miért nem tudok egyetlen egy pasit sem megtartani? Mi kell ahhoz másnap? Mit szabad mondani és mit nem, hogyan kell, és mit, álcázni.’ Eszti például egy jó kúrás után rögtön lelépett korán reggel, kétszer is, meglett az eredménye, a pasi égen-földön őt kereste, összeköltöztek, most terhes, gyereket vár, megtalálta álmai férfiját. Nem feküdni le elsőre, szól a régi bölcsesség, csináltam már, nem jött be, teljesen mindegy volt, egy őrülttel udvaroltattam magamnak fél évig, csak a kezemet foghatta meg és csókolózgattunk nedvesen órákon át, utána, amikor lefeküdtünk, kiderült, egy komplett pszichopatával állok szemben, egy anyakomlexusos félbolonddal, aki reggel hatkor kikel mellőlem az ágyból, mert a mama takarítani hívta, azt hittem, nem igaz, a barátaim is azt hitték, csak miután a hűlt helyét tapogattam magam mellett. Mindig, minden pasinál azt hiszem, nem lesz több ilyen, olyan, mint ő, és ebben igazam is van, mert mindenki egyetlen megismételhetetlen létező, olyan biztos soha senkivel nem lesz, mint velem, hanem majd mással lesz másmilyen − esetleg sokkal jobb. Megint az az őrjítő, kínzó érzés, hogy nem lesz ilyen több ilyen, mint ő. Lídia azt mondta, ettől ő is nagyon tud szenvedni, nem fog visszajönni, ahogyan anyám sem jött vissza, miután átment a küszöbön, csak nézett és a falak mögött foszforeszkált.



A vonatúton megismerkedtem néhány írrel és angollal. Nagyon kedvesek voltak. Az egyik srác, aki valami nagy édzsenszinél szerkesztő, faggatott, mi a története a regényemnek. Épp a Dance, dance, dance című könyvet olvasta egy japán írótól, akinek a nevét ismernem kéne, de elfelejtettem. Az elejét meg a végét volt időm elolvasni, csak kis időre adta oda. Abban a könyvben a férfi álmaiban átfolyik a nő a falon. Egy titokzatos hotelben, két világ között játszódik a történet, mint az én képzelt regényemben. A végén a férfi sír és azt akarja, maradjon vele a nő, gyengéden simogatja és viszont, finomak egymással, zseniálisan írja le. Eszembe jutott, hogy amikor én sírtam és könyörögtem, mikor maradt velem valamelyik férfi? Soha. Minél inkább könyörögtem, annál inkább érezték a betelhetetlen függésvágyamat és menekültek minél gyorsabban, minél messzebb. Megértem őket. Én sem maradnék egy percig sem olyan férfival, akinél csak kicsit is megérzem, hogy azt csinálok vele, amit akarok.



A kiszolgáltatottak aranyélete. Hogy ne függjek és ne kérdezzek ilyeneket, arra több stratégiát is kidolgoztam. Vagy lefekszem velük és hagyom őket elmenni telefonszám nélkül − ez nagyon fájdalmas, utána több napos kínlódás következik és ilyen még nem nagyon volt −. Vagy hagynám őket elmenni, de ők nem hagynak, ők akarnak találkozni. Ebből is volt pár. De a leggyakrabban megkérdezem tőlük, mikor óhajtanak velem újra találkozni és újra megbaszni. Miután látom, hogy nem akarnak barátnőnek (ezt észre lehet venni), felkínálom baszásra a testem, csak azért, hogy találkozhassak velük. Ollállá. Van, aki beszopja ezt a cumit, van, aki átlát a szitán, hogy nem vagyok könnyű eset, hisztizni fogok és járni akarok. Ilyenkor leráznak. Sokan mondták már, hogy őrült vagyok és a barátaik is őrültnek tartanak, ezért ciki velem járni, inkább nem vállalják fel, plusz kurva jó vagyok az ágyban, eszméletlen, az őrült nők specialitása ugyebár, minden őrült és kéjes dologban benne vannak, de sajnos idegileg nagyon kikészítem őket és nem biztosak benne, hogy nem fogok hisztériázni és nem mondom el a barátnőjüknek, feleségüknek, de ha ilyen nincsen nekik, elég a baráti körük is, akik előtt ciki engem vállalni.− Maradsz vagy mész?



Ezt a kérdést jobb nem megkérdezni, ezért azt a védekező stratégiát választottam, immár egy éve, hogy nem fekszem le senkivel. Ezt még sokáig csináltam volna, de a pszichológusom szerint ez nem állapot, így nem lehet élni. Baszni akarok, mint egy kiéhezett nyúl, ezt olvasni le a testem minden pontjáról. Megbámulnak, míg én rejtőzködni szeretnék.
− Oké, megpróbálom kinyitni azt a kibaszott kaput. − mondtam a pszichológusomnak, született belőle pár írás, igazán megérte. De az egy éve gondosan lezárt, lelakatolt, csak különleges kódokkal felnyitható, állat-őrökkel őrzött kapu kinyitását megbántam vagy nem bántam meg? − Nem szeretnék senkit megkérdezni erről az opcióról. Magamat sem.

Vannak napok, amikor tényleg szeretek élni, sétálni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Vannak napok, amikor szeretnék a szemétől megszabadulni, a hajától, a testétől, mindenétől, szeretnék megszabadulni, behelyettesíteni valami más testbe, felszabadultan röpködni, felejteni, mintha sosem létezett volna és áztatta volna sárba a narancsokat, mintha minden rendben lenne, ismétlődő rohamokban nem tudom élvezni az életet a tengerjárta, napsütötte tájon, ismétlődő rohamokban tör fel a kérdés, miért dobtak el megint, miért olyan megalázó az egész, miért nem tudtam védekezni, miért nem küldtem el már sokkal előbb és miért fáj mégis. De aztán elcsitul minden a tenger-itatta tájon, megnyugszom és elfelejtem. Csak magamra koncentrálok, érzem, ahogyan a bőrömet telíti a fény, ahogyan a só minden nap átalakít valamit a sejtjeimben, ahogyan dobozról dobozra eszem az olívabogyót, ahogyan minden ruhán átfúj a sós levegő, ahogyan érzem, szép vagyok, mert nő vagyok és már 21-nek néznek megint, mert az álomtól átitatott táj sós vize jár át és kimossa belőlem a szerelmet.



A képzeletbeli szerelmet. Mert minden pasi behelyettesíthető, és én nem őket, hanem magamat keresem bennük, azt az energiahálózatot, amelyen végigmenve tudok és tudnak szeretni, létrejön kettőnk között a közeg, ami nem megy tönkre, ami állandó és maradandó, nem úgy, mint anyámmal. Mivel ő meghalt és nem lehetetett pótolni, ezért duplán érzékeny vagyok a veszteségélményekre. Emlékszem kamaszkorom eszeveszett és őrült vágyódásaira a barnáskék tájon az iskolatársaim iránt, egy mozdulat iránt, csak hogy nézzenek rám, a fiúk és lányok teste után vágyakoztam rettenetesen, annyira fájt, hogy nem érinthetem meg őket, aztán arra, ahogy a filmekben láttam, ahol a lányokat mindig megtalálják a fiúk, hogy valaki jöjjön ide, keressen meg, fedezze fel, hogy én is létezem, fedezze fel bennem a szeretetet, s azt, hogy az én pici kis testemet is lehet szeretni. Erre vágyakoztam évekig. Mindhiába, nem jött el értem el senki, de még mindig, minden esetben azt gondolom, azt remélem, ő lesz majd, aki eljön értem. S most, hogy rájöttem, senki nem fog eljönni értem, nekem kell megtennem ezt az utat magamért, vagy a pszichológusom hajlandó megtenni velem egy részét, szedálni a bennem élő sárkányokat, hogy addig ne támadjanak, amíg élek.

Fájdalmasnak hangzik, pedig nem az. Egy időben sárkányokkal álmodtam, azzal, hogy kiderül, nem ölnek meg, hanem üvegből vannak és én ki tudom ütni a fogaikat. Egyáltalán nem félelmetesek, mert legyőztem őket. Ott állt előttem a sárkány álmomban, s én kacagva mondtam neki: „nem vagy sárkány többé, én nem félek tőled”. Behúztam neki, ettől összeesett, én pedig szépen lassan kiütöttem a fogait és réseket vertem a testén, amitől nagy barátságban lettünk. Közben fanatikusan mondogattam magamnak: „én nem félek tőled, én nem félek tőled, én nem félek tőled”, mert tudtam, hogy amint félni kezdek, végem van.



Lett itt egy barátnőm is, itt született Hváron. Azt mondta, itt olyan patriarchális rendszerben élnek, hogy a lányok nem örökölnek semmit, tehát neki soha nem lesz háza Hváron, csak az öccsének, mert mindent a fiúk örökölnek. Ő persze jöhet ide mindig, mert háromszintes a ház, de az övé nem lesz soha. Mondtam neki, ez a Balkán, de Magyarországon is csak törvényileg jobb a helyzet, vagy úgy sem. Megbeszéltük, hogy a férfiak mennyire reménytelenek. Ezt imádom kibeszélni a nőkkel. Végtelen élvezetet okoz velük megbeszélni volt és leendő szeretőinket, pasijainkat. Nem mindegy, fityeg-e az ityeg ott lent vagy nem. Azt mondta, ő mindig üvölteni szokott a pasijaival, teljesen mindegy, mit csinálnak, és soha nem kér bocsánatot. Hogy nem tud bocsánatot kérni. Én pedig a túlságosan megalázkodó fajtából való vagyok. Megbeszéljük, neki is nagyon rossz a viszonya az apjával − nekem is, s szerintem onnan eredeztethető minden.
- „I always fight with my father and I always fight with my boyfriends.”
Hogy a barátai mindig bocsánatot kérnek, de aztán mindig lesz velük valami gond. Ő is arra vár, hogy valaki megtalálja, „I never say sorry, I never”, ha ő hibázott, akkor is a férfinak kell felhívnia őt. Ő maga mondta, hogy az apjával való viszonya miatt van az egész. Kérdeztem tőle, mikor jött erre rá. „Már nagyon régen’, mondta. Mondtam neki, menjen el analízisbe, ez a meghökkentő zseniális ötletem támadt. Mondta, még van tíz éve rá, hogy megoldja, most 21, ha nem megy, elmegy, de még fiatal. Megkérdezte, van-e most pasim. Nincsen, mondtam. Ezen jót kacagtunk, hajrá analízis. Oké mondtam neki, én tíz éve járok analízisbe és nincs pasim, de sok minden összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt. Ez sokkal hosszabb és mélyebb történet, minthogy ennyi idő alatt meg lehessen oldani, nagyon-nagyon mély és korai sérülés. Aztán beavat a hvariak titkos életébe: télen nem csinálnak semmit, csak pletykálnak; télen unalmas itt lakni, és borzasztó régi törvény, hogy minden háznak a tengerből lévő sziklákból kell épülnie. Minden nap meglátogathatom, egy boltban dolgozik, de amúgy egyetemre jár Zadarba, angolt és szociológiát tanul.



Győzködöm magam, a képzelt szerelmem helyett ezret, ezerötszázat találok, aki legalább ennyire jó, mint ő, elképzelem ahogyan szeretkezik a barátnőjével − ezt a legrosszabb elképzelni, ettől kifejezetten rosszul leszek, mégis állandóan előttem van a kép az első napokban, ahogyan ütemesen vonaglik a teste a testén, s ahogy élvezik, ahogy én is élveztem. Elgondolom, milyen lehet úgy hazamenni hozzá, hogy nem mond semmit arról, ami történt; nem mond semmit rólunk, és közben tudom, hogy most az apámon állok bosszút. Elképzelem, hogy ez a normális −, van aki szerint igen. Elképzelem, vajon megbocsát-e a csaja, ha megtudja − lehet, hogy igen. Bár csak nem. Bárcsak nem. Elképzelem, el tudnám-e őt cipelni a vállamon, tudnám-e szeretni és vigasztalni, kell-e úgy igazán, nekem, vagy megint csak az kell, hogy eldobjanak, egy újabb apatörténet, amit olyan zseniálisan ismétlek, vagy csak ezért kell annyira, mert végre eldobott ő is, elértem ezt is, hurrá, megcsináltam − nagyon szánalmasnak érezném, ha ő is csak ezért kell.



Vajon ha a vállamra hajtaná buksi fejét, meg tudnám-e tartani? Vajon ha azt mondaná: ”Oké, holnaptól járunk, a tiéd vagyok, szakítottam, örülsz? Menjünk el együtt kirándulni!”, igazi, rendes rosszullét lenne, vagy minden egy csapásra megoldódna? A szex jó vele, innen már ki lehet indulni − minden nap halálra szeretkezzük magunkat − vagy minden másnap, mert arra nincs időm −, és onnantól jó vele. Bizonyára megnyugtatna, mert már eredetileg is gyönyörűen egymásra voltunk hangolódva, és mindegy, hogy ő vagy más, csak legyen egy képzeletbeli szerelmem. Nem tudom, ha találkozunk, hogyan fogunk egymás szemébe nézni. A lelkemmel törődöm, pedig egy egész újság vár rám, hogy lezárhassák a lapszámot. Az interjú három órás. 10 perc legépelése másfél-két órámba telik, a 33-ik percnél járok, de három részre fogjuk osztani. Ha már elkezdem, előre tudom, hogy a három órából minden részt fontosnak tartok majd, pedig húznom kell. Jó rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj és megbizsergeti sejtjeimet a Nap.



Bátor kérdéseim vannak ebben az interjúban. Mint egy komoly nőnek. Már amennyire Magyarországon lehet komoly egy nő. Minden nap meg akarom írni O-nak, hogy rájöttem, itt nem lehet komoly nőnek lenni. "Tudod, O., itt nem lehet komoly nőnek lenni. Tudod miért? Mert hülyének néznek téged is, engem is. Fogalmuk sincsen a problémáinkról, nem értik őket. Ha csinálsz valamit, akkor nevetséges és hülye leszel." Itt ezt a bélyeget sütik a nőkre, mert úgy a legegyszerűbb megérteni őket a patriarchális rendszerben, ha őrültnek nevezik őket. Akkor nem kell őket ajnározni, nem kell velük foglalkozni, nem kell őket édesgetni, és megérteni sem kell őket; megérteni, azt végképp nem.

-----
Az előző rész: Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról 1.

2008. október 14.

Czapáry Veronika: Szex, nyugdíj és tandíj

A témájukban egymáshoz illeszkedő könyvek, melyek az Ulpius-ház kiadásában szinte sorozatot alkotnak, a külföldi piacon más országban, időben és környezetben jelentek meg. Magyarországon borítójuk és címük is hasonló lett. Közös bennük, hogy a hazai piacról szinte hiányzó női önvallomás-irodalmat hivatottak pótolni, gazdagítani. - az Irodalmi Centrifuga estjén és a második könyv bemutatóján készült videofilmeket láthatják.



Jane Juska: Szex és nyugdíj, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 – „Mielőtt hatvanhét éves leszek, szeretnék sokat szexelni.”
Laura D: Szex és tandíj, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008 – „Egy diákprostituált igaz története.”




A témájukban egymáshoz illeszkedő könyvek, melyek az Ulpius-ház kiadásában szinte sorozatot alkotnak, a külföldi piacon más országban, időben és környezetben jelentek meg. Magyarországon borítójuk és címük is hasonló lett. Közös bennük, hogy a hazai piacról szinte hiányzó női önvallomás-irodalmat hivatottak pótolni, gazdagítani. A szerzők nem fikciót írnak, hanem saját életükből merítenek, női szemszögből, a testtel és identitással kapcsolatos kérdésekben mélyülnek el. Külföldön már nem, de itthon mindig felvetik a bestseller kontra magas irodalom, referenciális regény kontra fikció problematikáját.

A Szex és nyugdíj című könyvről az Irodalmi Centrifuga estjén Gordon Agáta és Bódis Kriszta Lángh Júliát kérdezték. Az estről készült beszámolót korábban olvashatták ICA honlapján.

A két könyv teljesen más szemszögből közelíti meg a nemiség és a szexualitás kérdéseit. A Szex és nyugdíj című kötetben egy 66 éves nő gyönyörre vágyik, szeretné magát kipróbálni, ezért hirdetést ad fel a New York Review of Booksban: „Mielőtt hatvanhét esztendős leszek, jövő márciusban, szeretnék sokat szexelni egy férfival, aki tetszik nekem.” Előtte öt évig járt analízisbe, enélkül ezt nem tudta volna megtenni, vallja magáról. Már nem akar megfelelni a társadalom elvárásainak, nem érdekli, hogy ilyen korban nem illik már ismerkedni; egy gyerek felnevelése és sok év magány után eddig új, számára és mások számára is ismeretlen kapukat nyitogat ki. Mire kellett ennyi ideig várnia? − kérdezi a beszélgetésben Gordon Agáta. A lehetséges válaszok is elhangzanak: amíg egy nő a gyerekneveléssel és háztartással van elfoglalva fiatalon egy monogám házasságban, addig általában nem nyílik meg előtte a szexuális gyönyör százezer útja. Aztán rájön, hogy nem mások zárják el előle az utat, hanem ő zárta be saját magát. A könyv egy memoárregény a vágyról, a megfeleléskényszerről, a szorongásról, a felszabadulásról, a szenvedésről, melyben mi, olvasók is saját szexuális kibontakozásunkkal kapcsolatos élményeinkre reflektálhatunk, hiszen a szerző mindegyik fejezetben visszatekint az egész életére. Szabadon és szégyen nélkül ír a szexről. A beszélgetés ezeket a témákat járta körül: mennyire van joga egy 68 éves nőnek dacolni a korral és idővel? Hiszen, ahogy Lángh Julia megjegyezte, a léleknek nincsenek ősz hajszálai.
Az is lehetne a regény címe, hogy: A nő, aki megtalálja a testét. Ám korántsem könnyed, hanem kacskaringós úton vezet el minket a nem happy end felé. Inkább valami megnyugvással fűszerezett közegbe, ahol minden hiba, gyengeség, öröm és félelem vállalható és ezáltal feloldható.


***


A Szex és tandíj című Ulpius-ház könyvbemutatón másnap délelőtt a kiadó részéről Vándor Ágnes mutatta be a könyvet, majd Szilágyi Szilvia Sisso és Bódis Kriszta beszélgettek arról, mennyire aktuális probléma a prostituálódás Magyarországon.




A Szex és tandíj viszont nem az „élet habos oldala”, hanem a test kiszolgáltatottsága és a nőiség szomorú megélése. A könyv botránykönyv volt Franciaországban, mert kíméletlenül kimondja az igazságot, Laura D. tizenkilenc éves és prostituált lett, hogy tanulhasson. Nem egyedül van ezzel így, számos sorstársa ezt teszi. Mielőtt elolvastam a könyvet, be kell vallanom, hogy megvoltak az előítéleteim ezzel kapcsolatban, nem tudtam sem megérteni sem elfogadni olyan helyzetet, amikor egy nő erre kényszerül. A könyv viszont zseniálisan visz végig minket azon az útvonalon, ahogyan a főhőse, egy diáklány belebonyolódik a hálózatba − egy olyan hálózatba, ahonnan nincsen kiút. Ahol a patriarchális társadalom normarendszerének nevében és lehetőségkeretei között adják-veszik a nőket, mint az állatokat. A „rabszolgavásár” csak a nőkre vonatkozik. A férfiakat nem adják-veszik így a nők. A könyv bemutatja azokat a mérföldköveket, ahonnan nem tud kiszabadulni Laura D., hiszen a hálózat, a hotelek, taxik és a rendőrök mind-mind mélyebbre süllyesztik, ahelyett, hogy segítenének: tudják, hogy mi történik és szemet hunynak. Nagyon sok mindenki asszisztál ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Laura azon kevesek közé tartozik, akinek sikerül megmenekülnie, és le tudja írni, hogy mi is megérthessük ezt a helyzetet. Azért, hogy másokon segíthessen. A nőt azonban nemcsak a szexbárok keretein belül tekintik szexuális tárgynak a férfiak, hanem a mindennapokban is, így nem nehéz beleképzelnünk magunkat, min megy keresztül Laura D. A könyv végén egy tanulmány is helyet kapott Diákprostitúció az internet korában címen, ami segít helyére tenni a dolgokat. Csak kattintás kell és máris könnyen „kurva” lehet bárki egy darabig képzeletben, ez még nem az, gondolja Laura is − de azzá válhat, válik. Bódis Kriszta kielemzi, hogyan jut el eddig a helyzetig. Csak egy kattintással kezdődött.

A diáklány vagyok és….. című hirdetés az idős korú és jómódú férfiakat különösen vonzza, hiszen azonkívül, hogy majdnem hasonló társadalmi rétegből kerülnek ki, a Lolita effektusban a perverzióik minden fajtáját kiélhetik, bezárhatják, megerőszakolják a nőket. Sisso már egyetemista korában hallott erről a jelenségről, sosem kérdőjelezte meg, hogy van ilyen. A diáklányoknak még nincsen stricijük és nem keresi őket senki, ha eltűnnek, hiszen diáktársaik, tanáraik és családjuk előtt legtöbbször titkolják ezt, az interneten pedig álnéven ismerkednek. A szégyen, valamint az, hogy környezetük immunis és érdektelen a problémájukra, lefegyverzi és megbénítja őket. Bódis figyelmeztet, ezek a nők nem tudják megvédeni magukat, 90%-uk rossz családi körülmények között nőtt fel és a férfi, az apa-tükör szemében ők értéktelenek, ezért felnőtt korukban ők is értéktelennek tartják önmagukat.
Az utcai prostituáltakat viszont már gyerekkorukban egyszerűen eladják anélkül, hogy maguk tudnának róla, vagy elrabolják, megerőszakolják, betörésük és engedelmességre kényszerítésük része, hogy több mint 10 férfi megy végig rajtuk minden nap, hetekig bezárják őket egy sötét szobába, nem mehetnek ki onnan. Verik őket, s ha nem engedelmeskednek, beléjük szúrják a kést. Ezek a nők egy idő után megtörnek, és nem akarnak több verést kapni, ezért kiszolgáltatják a testüket az értük fizető férfiaknak. Bódis Kriszta Rabszolgavásár című dokumentumfilmjében a saját anyja adta el sorozatosan lánygyerekeit a striciknek, akiknek a gyerekeire ugyanez a sors vár. Kereskedelmi tárgy lesznek, nem védi meg őket senki, a rendőrség sokszor összejátszik a maffiával és pénzt kap értük, vagy egyszerűen a lány úgy tudja kiváltani a büntetését, ha a rendőr is megerőszakolhatja. Nincsen hova menniük. Ha a családjukhoz mennek vissza, rögtön megtalálja őket a strici, akinek olyan a kapcsolati hálózata és olyan háttéremberei vannak szerte az országban, hogy mindenki tudja, ha akarják, megtalálják. A rendőrség Magyarországon nem tesz semmit, a kormány legálisnak nyilvánítja árulni a női testet, a nőket pedig egyszerűen csak megölik, eltűntnek nyilvánítják, ha nem engedelmeskednek. Olyan bolygón élünk, ahol mindez megengedett. Valójában mindenkinek látnia kéne ezt a dokumentumfilmet − reméljük nemsokára letölthető lesz a netről.

Laura D. minél mélyebbre csúszik a prostituálódásban, annál kevésbé tud kiszakadni, hiszen olyan mocskosnak érzi a testét, hogy a normális élet illúzió marad számára. Ott ragadhatna a hálózatban, ha egy csoda folytán nem lenne éppen annyi akaratereje, hogy kilépjen és leírja. Őt a rémálomtól az írás szabadítja meg. Rajta nem tizenkét férfi ment végig egy nap, hanem egy év alatt körülbelül tíz, de „hiába mossa, nem jön le”. A férfiak által keltett vágyak játékszerévé és beteljesítőjévé válik, ő az, akinek mindent meg kell csinálnia, amit kérnek. Ez nem magánügy: mindenki felelősséggel tartozik azért, ami a másikkal történik. Svédországban büntetik azt is, aki fizet a szexuális szolgáltatásért, nemcsak azt, aki áruba bocsátja a testét − már maga nonszensz, hogy a prostituáltakat viszik be a rendőrségre és nem a stricijeiket −.

Nincs annál rosszabb, mint kiszolgáltatott és védtelen testekkel kereskedni. De ezt a nagykörúton lévő szexhirdetések, szexboltok és bárok tulajdonosai biztosan nem így gondolják.

Idézet a könyvből: „Fogoly vagyok. Kényére-kedvére kiszolgáltatva. Visszajön, egy papír zsebkendőt töm a számba, Majd körbetekeri valamivel a fejemet. Két perc alatt megbénított és megnémított. „Még kiabálni se tudok, ha bánt.”

2008. szeptember 25.

Czapáry Veronika: A nő és a teste

A Nő és testiség címen megrendezett 5. Gender Konferencia Szegeden várta a hallgatókat és előadókat. A konferenciáról Czapáry Veronika számol be az ICA olvasóinak.


Czapáry Veronika: A nő és a teste


A Nő és testiség címen megrendezett 5. Gender Konferencia Szegeden izgalmas előadásokkal kecsegtette az odalátogatókat. Hogyan lehet a nőiséget megélni egy olyan társadalomban, mely alapvetően patriarchális kódokat rendel hozzá a nőnek önmagával kapcsolatos képéhez is? Milyen új megközelítéseket tudnak adni a nők egymás testképével kapcsolatban? A konferencia ezekre is kereste a választ. Ha a feminizmus szót kiejtem, hallom másokban visszhangzó súlyos konnotációit is: 'Akkor ti most ott férfiakat ettetek?' − Nem, sőt. Voltak a feminizmusnak elkötelezett férfi előadóink is. Összességében egy kellemes hangulatú, sok nevetéssel is fűszerezett konferencián vettem részt.



Összesen 28 előadás hangzott el, s mivel párhuzamos szekciókban zajlottak, ennek a felén lehettünk ott. Az előadások anyagai letölthetők a konferencia honlapjáról. S a tizennégy meghallgatott konferencia-előadásból is szelektálnom kellett. Az első napról beszámoló olvasható a literán − így én nem tudományos, hanem szubjektív élménybeszámolót igyekszem adni.



Az első nap végén bemutatkozott ICA, az Irodalmi Centrifuga estsorozat és blog is, melyet most Gordon Agáta és Györe Gabriella képviseletek. Az ICA-blog történetéről is szó esett, mindkettőjüktől hallhattuk, hogyan talált egymásra szerkesztő és élőfolyóirat. Gordon Agáta és Bódis Kriszta a Centrál Kávéházban kéthetente jelentkező beszélgetéssorozatainak fő témája a gender, a női hang és beszédmód felmutatása (immár három éve) és ugyanezt hivatott megmutatni a pár hónapja beinduló blog is. Önreflexíven tettek fel egymásnak kérdéseket a nyilvánosság előtt.
− Agáta, akkor most megkérdezem, mert erre akkor nem jöttem rá a felkérésből sem: Mi is az a nőtudat? − kérdezte Györe Gabriella.
Gordon Agáta kifejtette, olyasmi, amit pont rejtőzködése miatt nehéz megfogni, hiszen a patriarchális kultúra elnyomja; a női hang mindig a vadon kategóriájába esik, míg a férfiak mindennapi tapasztalatai a mítosz részei − mindez Elaine Showalter: Feminista irodalomtudomány a vadonban című esszéjére emlékeztetett, amiről bővebben a tűsarok.org-on lehet olvasni.
„Próbálunk az ICA-n teret adni olyan szerzőknek is, akik máshol nem, vagy nehezen tudnak megszólalni. Megmutatni, hogy létezik a női erőtér. Nagyon örülünk, hogy oldalunk nézettsége növekszik.” – mondta Gordon Agáta − szerzőként csak azt írhatom, legyen ez így továbbra is.

A blog bemutatása után Gordon Agáta performansza következett: a Hétsoros hazakáromlás című versét és a hozzá írt értelmezését adta elő. Eszerint a vers egy a magyar irodalomban végigvezethető fejlődési út eredménye melyek állomásai Petőfi Sándor Nemzeti dala, s egy a régi magyar irodalomban népszerű nőgúnyoló versike, a Szupra aggnő lehettek. A szabadon kelj fel asszony, ha hazajön az urad, hogy belédvághassa a...(nem részletezzük mit). – értelemben fordítható nőgnyoló versike hathatott Petőfire is − Feminizmus tekintetében sajnos mi még a Balkán vagyunk, kultúránkban túl régen gyökerezik a patriarhális szemléletmód, a feleségek sorsa, akiknek egyetlen esélyük volt a jó életre, ha hozzámentek egy gazdag földesúrhoz, aki nem verte őket. Magyarországnak nem volt Virginia Woolf-ja, az irodalomtörténeti tankönyvekben csak férfiakról tanulunk, élükön Petőfi Sándorral, mint sztárszerzővel. A Hétsoros hazakáromlás a sorba illeszkedve és kifordítva azt játszik el ezzel a hagyománnyal. A vers az ICA-n is olvasható.

A pénteki nap zárlataként éjfélig táncoltunk, főként a 80’as évek slágereit hallgatva, sok Abba-t, s aki akarta, az Anna fürdő jótékony gyógyvizében áztathatta ki magából az utazás fáradalmait.



Szombat reggel az első két előadásról lemaradtam. De P. Balogh Andrea: A Másság ereje és csapdái a Szomjas oázis című kötetben című előadásából annyit el tudtam csípni, hogy a női antológia egyes novellái kódrendszerükben sokszor kiszolgálják a férfi metaforákat, toposzokat és vágyakat, tehát az ellenkezőjét érik el, mint amit szeretnének. Szubjektív vélemény: megjelenésekor nem értettem, miért ezt a címet adják neki és miért egy meztelen női testtel szeretnének magasabb példányszámot elérni. Látunk-e férfi antológiákat meztelen férfitesttel vagy akár felsőtesttel reklámozni? Főként olyan komoly témakörben, mint az írás, irodalom? A Szomjas oázis cím mit jelképez? Várjuk, hogy megöntözzenek minket vízzel, spermával?
Ugyanígy az Éjszakai állatkert esetében sem értettem a címet − a könyvborítót, a meztelenül az erdőben könyvet olvasó nőt.



A következő előadó Darabos Enikő volt, aki Kiss Judit Ágnes: Irgalmasvérnő című könyvét elemezte abból a szempontból, hogy a szűz, kurva, apáca és a szentség milyen viszonyban merülnek fel a testiséggel kapcsolatban: mit mer bevállalni a szerzőnő. Darabos szerint mindent, hiszen kötete miatt kirúgták állásából (erre máshol is vannak példák: Luce Irigaray francia pszichoanalitikust is kizárták a Francia Pszichoanalitikus Egyesületből, amikor megkérdőjelezte Freud péniszirigységről szóló tanait). A hozzászólók közül valaki megjegyezte, csak annyiban mondd újat Kiss Judit Ágnes, hogy ugyanazokat a toposzokat, amiket eddig a férfiak használtak a szexualitásra, most nőként teszi. Darabos szerint ennél többet nem is tehet, hiszen a legnagyobb dolog ezt bevállalni.



A nap második csoportelőadásában, az „A” szekcióban, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetnek egy csoportja vett részt, mely Tatai Erzsébet: Együk meg aput?, című előadásával kezdett ez a szekció, mely Louise Bourgeois: The Destruction of te Father című szobrát/installációját elemezte:



A mű a fenyegetettséget és szorongást jelképezi, apu belső tereiben bármi megtörténhet, a művésznőnek sajátosan szigorú édesapja volt, apu megeheti, és őt is meg lehet enni, az erőszak tereiben nem lekövethetőek a testi kivetülések, hiszen az Apa neve a szimbolikus rend része, őt támasztja alá az egész kultúra, ezért a hatalmas belső tér, ahova, ha betéved az ember (ha férfi, ha nő), a férfiak által irányított társadalomban meglévő kiszolgáltatottságát élheti át. Beszélt arról, hogy a művésznő nyilatkozataiban mindig hangsúlyozta, hogy a kreativitás által megszabadult az őt ért traumáktól.

Átevickéltem a „B” szekcióba, sajnálattal hagyva ott a többi művészettörténészt, de ott Séllei Nóra előadását hallhattam a Fegyelmező gyakorlatok és fogyasztói kultúra a Bridget Jones naplójában címmel. Séllei értelmezte a szingli naplót, (amit itthon az Állítsátok meg Terézanyut képviselt). Arra hívta fel a figyelmünket, hogy Bridget Jones mindig felülírja, amit eltervezett − ebben a kultúrában nem lehet megfelelni a reklámoknak, a nőideálnak, a fogyásnak, a mínuszkilóknak − a nagyvárosi nő szorongató helyzete abból fakad, hogy elviselhetetlen elvárásokat támaszt felé a társadalom. Bridget dekonstruálja önmagát. Amit felépít, rögtön le is rombolja, az elvárások nem belülről, hanem kívülről jönnek.



Ezután Bollobás Enikő és Cristian Réka: Testi stilizálások és közélet című előadása következett: ők politikusnőink női reprezentációit vizsgálták. Szerepelt ebben Dávid Ibolya kalapgyűjteménye és Lévai Katalin ruházata, könyvborítói. Politikusnőink szereptévesztésben vannak − állították, s ezzel az állítással komoly vitákat váltottak ki ott helyben és később is.

Eklicas Kata: Nő a gésa testben címmel a japán gésa-életről szóló előadásában egy kérdésre reagálva odáig is elment, hogy a gésaság valójában talán nem is prostitúció, mivel a sztárgésák „csak” az úgynevezett donorral fekszenek le, bár a gésa nem maga választja ki a szponzorát, hanem mintegy a férfi szponzor tulajdona. A japán kultúrában mindezt másképpen értelmezik, mondta az előadó − magas szellemi színvonalon képezik ki a gésákat, hogy társadalkodónők és szórakoztatópartnerek legyenek. Régen a szegény családok adták el a kislányaikat gésának, ma már választható. Kérdés, hogy egy kislány mennyire tudja eldönteni, tényleg gésa szeretne-e lenni, amikor felcsillantják előtte ezt az „izgalmasnak és csodákkal telinek” beállított lehetőséget, de ha egyszer már bekerült, többé nem léphet ki.



A következő szekcióban Kegyesné Szekeres Erika: Megerőszakolt testek és lelkek. Nemi erőszakjelenetek az irodalomban férfi írók tollából, férfi és női fordítók perspektívájából című prezentációjában azt elemezte, hogy az erőszakjeleneteket hogyan fordítják át selymes valósággá a fordítók, míg az eredetiben egyértelmű, miről van szó. Hozzászólásként megjegyeztem, ledöbbentett, amikor a Jak táborban Farkas Tibor: Pangás című új kötetbemutatója kapcsán a fiatalember egy olyan jelenetet olvasott fel újdonsült könyvéből, amiben megerőszakol egy nőt, szétfeszíti a lábát és behatol. Nagy vitát váltott ki a könyv, egyedül Dunajcsik Mátyás tiltakozott, aki megjegyezte, ha már ilyen erőszakos jelenetről van szó, művészibben is meg lehetne fogalmazni − akkor legalább azt értékelnénk, hogy ez irodalom. Ez azonban az erőszak, amit nem erőszaknak állítanak be, mert a nő kellette magát témakörhöz vezethetne el minket.

Zerkovitz Judit: Közvetett és közvetlen jellemábrázolás és a test című előadásában szemelvényeket hallhattunk Charles Dickens Az örökösök című regényéből, melyekben a nőt úgy adták vették, mintha ló lenne. A komoly téma ellenére, az előadó szórakoztató stílusa miatt végignevettük az egészet.

Végül a szekció és a konferencia záró előadása, Huszár Ágnes „Ápol s eltakar” – a női test mint nemzetmetafora finn, francia, magyar, orosz összehasonlításban című előadása méltó záróakkordja volt az eseménynek. Bemutatta, hogy bizonyos nemzetek hogyan fetisizálják a nőt, az anyát, hogy ez milyen képi megnyilvánulásokban jelenik meg, és a nemzettudat szempontjából mi a jelentősége. A hangulat oldott volt, roppant élvezetes, képekkel illusztrált előadást hallhattunk itt is.



Az előadók többsége az egyetemek Angol-Amerikai Tanszékén tanít, nem véletlenül. Ők nincsenek úgy elzárva a nyelvi hozzáférhetőség miatt az egész Nyugat-Európát és Amerikát átható feminizmus és gender immár sokadik hullámától. Reméljük, egyszer nálunk is intézményesül és nemcsak a CEU-n, hanem egy külön tanszéken is tanulhatjuk a nemünkre oly létfontosságú reflexióknak e tudatosulását. Az önmagát genger szempontból is meghatározó író és kutató kénytelen az önreflexióra: megkérdezni és meghatározni helyét a kultúrában, nemcsak a neme miatt, hanem jelen esetben a testiség, mint ősrégi téma kategóriájában is. Jövőre a konferencia anyagából tanulmánykötet is megjelenik (ahogy az eddigi évek konferenciáiból is volt). Végül a jövő év témáját vitattuk meg a záró workshop-on, ami valószínűleg a Szexualitások terei címet kapja majd. Azért a többes szám, hogy lássuk, milyen sokszínű a kultúránk, hányféle szexualitásról is beszélhetünk a család, a házasság szerepmintáin át a meleg és a queer-elméletek szexualitás-értelmezéseiig.

2008. szeptember 18.

Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról

„Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van.” – Czapáry Veronika írásának első részét olvashatják.


Czapáry Veronika: Jelentések Hvarról



1. Léna szobája




Mielőtt elindultam Hvarra, felmentem Lénához. Csomagolt, Stockholmba utazik, táncos ösztöndíj. Dolgoztam vele együtt, szeretem őt, vártam már, hogy közelebb kerüljünk, és beengedjen a világába. Nagyon érdekes világa van, tele érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, úgy éreztem magam, mint egy új csipkerózsikavárban, ott vannak a porlepte és molyos könyvek, a ruhák, a fülbevalók, a pasik felakasztva, dobozok és titkok, bármelyiket leszedhetjük a polcról, hogy beszéljünk róla. Ilyet csak nőkkel tudok megcsinálni, a nők között létrejön valami "végtelen" érzés, ahogy nekem Lídiával mindig összejön, (ő a legjobb barátnőm és most Kínában van egyéves ösztöndíjjal), a barátnők között minden csonk eltűnik, jó elmondani, és becsomagolni az egészet, ő is elmeséli, jó titkokat megosztani. Például azt, milyen Stockholmban, pár napja így írta le:
"Igen jól vagyok, hogy lehetnék másképp, ha mindenki, de mindenki mosolyog körülöttem. Ha megpróbálok nem visszamosolyogni, rögvest kétségbeesnek és elkezdenek faggatni, hogy hogy érzem magam, hogy tetszik az iskola, stb... Így a legjobb módszer előre mosolyogni. Te, mosolyogni jó. Kész terápia. Mosolyogj és kész! Ne is foglalkozz a többivel. Egyenlőre működik, remélem így is marad. Egy lett lánnyal vagyok egy szobában. Az a helyzet, hogy nem tudom a nevét és ez nagyon kínos. Már többször tudtam, de mindig elfelejtem. Szerencsére ma kirakták a faliújságra a szobabeosztást, holnap felírom valahová. Mi van itt még? Szép fehér szoba, kedves emberek, sok-sok stúdió és színházterem. Tanárok, igazgatók, diákok, finom étel, kényelem, stílus. Elmesélem első reggeli fürdésem történetét. Meséltem neked arról az esetről, amikor a Várfok utcai lakás felső ablaka kb. másfél hónapja a fejemre zuhant, ugye? Rá kellett ébrednem szeptember 5-én reggel fél nyolckor, hogy engem nem szeretnek az üvegek.

Egy kb 1.5 mm-es gyönyörű, új, ultramodern fürdőszoba. Meztelen Léna, be a tusolóba, ajtót megfog, behúzza és ekkor egy nagy puff csitt csatt... minden, de minden üvegszilánk, biztonsági törés, de nem hálós. Tudod robbanó üveg. Ott álltam és nem hittem a szememnek. Teljesen a sarokba szorulva anyaszült meztelen és minden, de minden üvegszilánk. A testemet nem mertem megnézni, vártam a vértócsát. Egy angyal vagy a fene se tudja h mi, de megvédett. A jobb alsókaromon egy pár kisebb vágás. Vérzett, de semmi más. Nem értem hogyan történt. Egyszerűen csak egy finom mozdulattal, még gondoltam is, hogy milyen elegáns vagyok, be akartam húzni. Ezek az üvegek nem szeretnek engem. Na vagy 5 perc is beletelt mire el tudtam hagyni az 1,5mm-t. Aztán a folyosón álltam úgy majdnem meztelenül, (ne feledd első reggelem, még senki se ismer). A szoba kulcsa bent maradt az üveghegy közepén. Én meg mezítláb, nem akartam újra behatolni. Szóval... aztán jött egy félig kedves álmos német lány, aki megtette, hogy visszamegy a szobájába cipőért és kihozta a kulcsot. A legmeglepőbb, hogy még csak meg se kérdezte, hogy mi történt, meg hogy jól vagyok-e. Semmi. Sokkot kaptam-e? Hát egy kicsit. Nem sikítottam, nem vagyok az a fajta, de meglepődtem. Lassan kezdek hozzászokni."



Léna, mielőtt elutaztam Hvarra, felhívott magához, és pakolt, nekem még otthon vártak a cuccaim bepakolásra. Közben a képzelt szerelmemmel való lehetséges egyesüléseimre gondoltam, nem nagyon tudtam lekattani Daniról jó darabig, a bosszú érzése, ami ilyenkor elönt és kitöröl mindent, hogy a maradandóbbnál is stabilabb semmi marad az egészből. Kivéve, ha leírom. Ha két nő beszélget egy pasiról, mi nem úgy mondjuk el, hogyan kúrtuk meg, mármint nem arról van szó, sikerült-e bedugnunk a kis valaminket, hanem elmentél-e vagy sem, jól ölel-e, simogat, mindezt hogyan teszi, a pasikról való beszélgetések csak kis hányadát teszik ki annak, amikről én csajokkal szoktam beszélgetni.
− Ehhez mit szólna a pszichológusod? − kérdezte A. tőlem a Jak táborban a gyertya kapcsán, amit véletlenül lelöktem és ezért elaludt.
− Semmit − gondoltam, mert a választ nem várták meg, gyorsan leléptek. − Már régen nem kérdés, hogy ő mit szólna hozzá, hanem hogy én mit, és különben is, kit érdekel a pszichológusom. A.-nak talán csak annyi jött le a litera-naplómból, hogy a pszichológusom mit szól a velem történtekről. Igen, lényeges mit gondol, de általában azért fizetek neki óránként x ezret, hogy arról beszéljünk, én mit gondolok. A pszichológusom, tulajdonképpen a saját tudattalanom?



Na igen, a barátnőim nem a pszichológusaim. Tulajdonképpen arról szoktunk beszélgetni profánul, hogyan élünk és hogyan élünk túl. Bizonyos életjeleket egyetlen pszichológus sem tud pótolni, például Lénát és Lídiát sem.
Én, miközben Léna pakol, elképzelem szerelmemet, mi lett volna, ha lejött volna velem Hvarra, erre Hvaron sokat gondolok az első pár napban, mi lett volna, ha nem az lenne, ami van? Vajon el tudtuk volna-e viselni egymást, vagy éjjel-nappal csak szeretkezünk? Párszor már belém harapott, úgyhogy nem lágyan, hanem vadul szeretkeztünk volna. (Vajon minél többet írok, annál szabadabbak lesznek a szövegeim, vagy nem változnak?)
Érdekelnek valakit a hvari élményeim, vagy senki nem olvassa el őket? Végülis, miután kiküldöm hírlevelekben, elég sok visszajelzést kapok, ez jó. Biztatásul a Litera naplómra gondolok, igen, azt is mennyien olvasták és visszajeleztek több hét után, ledöbbentem, nem is gondoltam volna. Elképzelem: hozott volna ő is lap-topot és akkor egész nap csak írtunk volna, én legalábbis, meg szeretkezünk a tengeren. A csaja nem engedte volna el. Ha egyáltalán van még csaja. Ezt meg se kérdeztem tőle, már nem is fogom. Mostanában inkább csak olyan kérdéseket teszek fel, amikre jó válaszokat kaphatok, jobb nem kockáztatni. Igaz, elutazásom előtti nap, mennyire fájdalmas, nem tudtam megállni, telefonáltam (milyen jó is hogy vannak mobilok, ezt 15 évvel ezelőtt bonyolultabb lett volna megoldani) és feltettem az unalmas, szar, végtelenségig ismétlődő kérdéseimet, amikre ráadásul előre tudtam a választ. Felhívtam elutazásom előtti nap képzeletbeli szerelmemet, Léna is másnap utazott, nem volt mit veszíteni, kicsikét beszívtunk, boroztunk, én egy doboz Vouge-t is elégettem és rám jött a roham, telefonálnom kell. Tulajdonképpen Léna ajánlotta, mert félóránként benyögtem neki, hogy nem hív fel telefonon a képzeletbeli szerelmem, akkor bazdmeg, miért nem hívod fel, ha ezen ennyire szenvedsz. Oké. Egy telefonon, ebben a helyzetben már nincs mit veszíteni, csak tisztábban lát az ember. A pszichológusom is ezt ajánlotta egy nappal előbb: Akkor miért nem hívod fel te? − Mert: most nem az van, hogy felhívom, kíváncsi vagyok, betartja-e amit ígért és nem akarok előresietni a történetben.

De az hétfő és kedd volt, és ma szerda este van.
− Hát felhívom, jó?
− Jó.
Hívom, hívom, borzasztó, nem veszi fel, üresség, csörög, csörög, biztos kijelzi a számom, látja, én vagyok és azt mondja, ezt nem. Vagy éppen kúr a barátnőjével.
− Nem vette fel. Megnézem, kijeleztem-e a számom. − mondanom sem kell.
− Lehet, csak elfoglalt. − mondta Léna vigasztalólag. Kedves tőle.
− Ugyan már.
− Hát várd meg, majd visszahív.

Egy óra múlva Léna még pakol, én majdnem elfelejtem, mert a jobbnál jobb pasitörténeteinkkel szórakoztatjuk egymást, ki hol kivel miért, Léna még a másodunokatestvérével is csinálta több éven át, hol itt, hol ott, egyszer egy esküvő alkalmával már nem bírták és felmentek a felső szobákba, ott bujkáltak, végül már mindenki őket kereste, a sötétben a lépcsőn minél üvegesebb tekintetet magukra erőltetve mentek lefelé a rejtett szobákból, ahol szeretkeztek, vizsgálva, kinek a rokona hol van. A sötétben rögtön Léna anyjába botlanak, hol voltatok, már mindenütt kerestünk titeket, mondta.
− Érted, az anyám, elsőnek az anyámmal találkozunk, a saját anyám megkérdezi, hol voltatok. − és kacag. Olyan édes, amikor kacag. − Hát, nézek az anyámra és kitalálok valamit, a pulcsimért voltunk és látom rajta, hogy gyanút fogtak. Megyünk le és pont azon megy a történet, hogyan tudnánk elbújni a többiek elől, erre pont az anyámba botlunk, ő már órák óta ezen a témán kattog, a tömegben próbálunk elbújni, alig látunk, botorkálunk. Nem tudjuk melyik viselkedés a feltűnőbb, ha egymásra nézünk vagy ha nem. Gyanút fogtak, utána egész este azt ellenőrizték, hol vagyunk. De izgalmas is volt. − Sóhajt. − Később többször is majdnem kimentem hozzá Münchenbe, de sosem tudtam megtenni ezt a lépést.
− Miért?
− Nem tudtam elhagyni a férjemet. Akkor még nagyon kötődtem hozzá. A férjem többször megcsalt, évekig hittem, ez egy megállapodás közöttünk, hogy csaljuk egymást, akkor én is, de ő nem így gondolta. Egyszer hazaérkeztem többnapos távollét után, gyertyacsonkok a padlón, használt kotongumik a szemetesben. Megmutatta az aktfotókat, munkaügyben a lányokról fotózta, és közölte, nem történt semmi. Teljesen meztelen képek voltak nagyon furcsa helyzetekben. Komolyan?, mondtam és ingattam a fejemet. − Itt is kacag. − most mit gondoljak, néztem rá. Ez már igazán annyira egyértelmű, tagadni sem érdemes, nem értem miért csinálta. Ráment a házasságunk, hogy a legkisebb dolgokban is képtelen volt őszinte lenni. Onnantól én is folyamatosan csaltam, azt hittem, ez a hallgatólagos megállapodás. Ő nem így gondolta. Szerinte teljesen normális, hogy ebben és még a legapróbb hétköznapibb dolgokban is hazudott. Kicsit betegesen, mániákusan, egészen piti dolgokban is. Egy idő után már mindenre gyanakszol, miután rengeteg ilyen kiderül, olyan instabil lesz a világ, sosem tudod, mit higgy el neki. Tudom, hogy szeretett, csak nem értem miért volt szükség állandóan füllenteni. Pedig képzeld egy nagyon híres analitikus gyereke.
− Még mindig nem hívott fel. − vágtam közbe hirtelen. Nagy érdeklődéssel hallgattam, amit mond, de vissza-visszatért gondolataimba a képzeletbeli szerelmem. Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy három napja várom a telefonját, ahogy az apámét egy évezrede, és nem hív fel, ráadásul: vissza. Megnéztem az időt a kijelzőn. − Egy óra telt el.
− Hát az nem sok. Még felhívhat.
− Király.



Léna folytatta a mesélést, belemerültünk a pasikkal teli országok titkokkal teli meséibe, egy világba, amit imádtam hallgatni, jobbnál jobb események, történetszemcsék kerültek elő eddig számomra ismeretlen élete szegleteiből, csak ültem megbabonázva ő meg csak mesélt, mesélt és mesélt. Közben mosolygott, bepakolt egy harisnyát, elmondta a lakásában lévő tárgyakról, honnan származnak, mik a történetei, (nem mindről persze), kitől kapta, ki volt az az illető az életében, mosolygott és olyan szépen tud mosolyogni, rövid hajával, hatalmas szemeivel, puha bőrével, kölcsönadott egy fekete kalapszerű sapkát, amit a pasijától kapott és mindennap azt hordtam Hvaron. Most egy japán fiúja/férfija van. Milyen furcsán kísért engem ez a kínai szál, Lídia is összeszedett egy japánt, mialatt szintén ösztöndíjjal meditált Taiwanban, képes volt bevonulni egy hónapra egy kolostorba, ahol egy hétig némának kellett lenniük és nagyon szigorú napirendhez voltak kötve, reggel fél hatkor kelés, és így tovább, mindent kiadtak, egész nap meditáltak, előadásokat hallgattak vagy foglalkozásokon vettek részt, szigorúan időrendben, késni megengedhetetlen, ciki volt. Egymáshoz sem érhettek − ők az utolsó nap a vasútállomáson jöttek össze. Az utolsó héten sokat voltak együtt, már nagyon egyértelmű volt, mesélte Lídia. Így most Lídia elment ösztöndíjjal Kínába megkeresni önmagát, megtenni a nagy utazást, amelyet mindannyiunknak meg kell tennünk.
− És képzeld, ugyanazokat a könyveket olvasta, mint én, végre valakivel beszélgethettem a buddhista kattanásaimról. − Ő is mosolygott, Lídia, szép lány (bár ő sajnos nem tartja szépnek magát, de szeret mosolyogni). Most leveleznek, Kína és Japán nincsenek messze, meglátogatják egymást. Láttam a napirendjük abban a kolostorban, megmutatta, nagyon durva. Az étkezések alatt is némának kellett lenniük, külön jelrendszer volt arra, ki hogyan hova teszi a tányérját, az mit jelent, hogy a salátából vagy a rizsből vagy a harmadikból kér még többet, vagy végzett már. Persze vegetáriánus kaját, ők nem ölnek élőlényeket.



Lénával megbeszéltük, miket pakoljon be, mert ott tizenöt fok van, mondtam, míg én a 33 fokba megyek. Meleg holmikat, harisnyákat javasoltam egy idő után, miután láttam, hogy csak szoknyákat pakol sorban szépen, de azokat tömegével.
− Harisnyákat? − néz rám és elgondolkozik.
− Mivel sorban pakolod a szoknyákat − nevetek − Nem értem minek kell szoknyákat vinni 15 fokba. Nyáron meg állandóan nadrágban jársz. Ez valami divat?
Sejtelmesen mosolyog.
− Mert most ez jött rám.
− Aha, értem. Télen szoknya, nyáron nadrág. Logikus. − nem bírom tovább, elröhögöm magam. − Ez tök jó. Ez olyan Léna style, nem?
− Ezek meleg szoknyák ám.
− Gondoltam. Fantasztikus.
Azért nem szeretem a szoknyákat télen, mert biciklivel járok mindenhova és ősszel sem, mert harisnyában csíp a szél nagyon, míg ha csak gyalogolsz benne úgy nem.
− De akkor a harisnyákat se felejtsd ki, azok fontosak. Jó meleg harisnyák. − Vicces, hogy Stockholmba szoknyákat visz. Meg fog fagyni − én megfagynék.

Közben negyedóránként besóhajtottam a nem hívott vissza mondatot. Kicsit rákattantam erre, le kell jönnöm róla sürgősen.
− Hát hívd fel még egyszer.
− Az nem bunkóság? Már fél10 van.
− Fél10 az még nem késő.
− Jó.

Nem tudom miért engedelmeskedtem Lénának, de úgy gondoltam, ennek az ügynek a koordinálását jobb, ha átengedem egy olyan tapasztalt nőnek, mint ő, férjnél is volt már, ma vált el, csak tudja, mint kell az ilyen helyzeteket kezelni, hogy ne szenvedjek tovább − mert később rájöttem, ez volt a célja, és annyira szerettem ezért. Felhívtam. Másodszor már felvette. Király.
− Szia.
− Szia.
− Mi újság?
− Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy vagy.
− Jól, köszi szépen. Éppen egy Galéria megnyitóján voltam.
− És milyen volt?
− Nagyon jó. Még tart a megbeszélés, beültünk valahova.
Kínos csönd, gondoltam hátha azt mondja, gyere ide, vagy én odamegyek ahol te vagy, de nem, végül feltette ezt a kis egyszerű kérdést:
− És veled mi újság, minden rendben?
− Aha, igen, nagyon jól vagyok. Éppen egy barátnőmnél vagyok, aki holnap utazik Stockholmba, én meg Hvarra. - Gondoltam ez hatással van rá.
− Hát akkor jó utat neked. − Tévedtem.
− Köszi szépen. − hosszú hallgatás. Ismét ez a kínos csönd, ezt annyira utálom, ilyenkor az erősek egyszerűen csak leteszik a telefont, oké, megfogadom, a legközelebbi kínos csöndnél, kinyomom. Kínos csönd, észlelem, kinyomom. Ez a forgatókönyve − Lehet, hogy meglátogat egy-két barátnőm is Haáron. Pontosabban lehet, hogy ketten meglátogatnak.
− Akkor jó szórakozást nektek. Az csajbuli lesz.
− Hát igen, köszi, neked is további jó megbeszélést. − ami annyit jelent, egy kocsmában isznak meg cigiznek a barátaival.
− Köszi, szia.
− Szia.

Letettem és kétségbeesetten néztem Lénára.
Nem jó a telefonom, ezért ki kellett hangosítanom.
− Hallottad, amit mondott?
− Hallottam. Ez semmi nem volt.
− Ezt nem hiszem el. Talán hallotta, hogy ki van hangosítva.
− Lehet.
− De hogyan?
− Hát az érződik. Visszhangzik. Hívd vissza még egyszer. De akkor ne hangosítsd ki, jó?
− Jó.

Visszahívtam és konkrétabb kérdésekkel próbáltam bombázni az üres falat. Olyan cikiket tettem fel, mint:
− Hát csak azért hívtalak, mert tudod megígérted, hogy hétfőn vagy kedden felhívsz és ma szerda van és én vártam. − Még hozzátehettem volna, akkor mi a fasznak ígérted meg, de ez követelőzés lett volna, tudom, azt a pasik utálják, visszafogtam magam, csak lassan, szépen és óvatosan magamba baszni a kést, nem durván, csak finoman utasítson el és küldjön el a picsába, az sokkal jobb, mint egy erős hisztériás roham.
− Máshogyan alakultak dolgok.
− Máshogyan alakultak, értem. − most állt össze egy pontos lista bennem a közös ismerőseinkből, akiknek tuti elmondom, hogy lefeküdtünk és akik tovább fogják adni gyorsan, de biztosan egy olyan láncolatba, hogy a barátnője is tuti megtudja. Kíváncsi is voltam, milyen hatékonyan működik a rendszer, vajon végigfut-e a hálózaton, vajon rámegy-e a kapcsolatuk, és milyen erős vagyok én, de befogni a számat, mert erre kért többször, ezek után tuti nem fogom. Nem fogok még egyszer rámosolyogni a barátnőjére, ahogy többször is meg kellett tennem a kérésére, mintha azért mosolyognék, mert olyan nagyon szimpatikus. Hanem úgy fogok ránézni, hogy hello, megdugott a csávód. A közös barátainknak, meg ismerőseinknek se fogok hazudni, ha rá vagyok kattanva a sztorira. Persze ha már nem érdekel, senkinek se fogok róla beszélni. De akkor még érdekelt. A bosszú listája? Talán. A Katarina nevű pszichológusom szerint ez csak annyi, hogy bebizonyítottam magamnak, nem lehet velem mindent megcsinálni. Hogy az apám nem tehet velem azt, amit akar. Persze, természetesen, most pont véletlen vagy nem, hogy egy olyan csávóval kezdek, akinek van barátnője?



Egy dugásból csinálsz ekkora problémát?
Aha.



Egy dugás bennem sajnos mindig mélyebb érzelmeket mozgat meg, mint felejthető rohamokat. Nem sok embernek kell elmondani, mondjuk ötnek, és ők mindenkinek elmondják, de azt is mondták már, elég csak a Karafiáth Orsolyának elmondani, mert ő olyan hírközpont, hogy mindenki megtudja. Erre büszke lehet az Orsi szerintem, milyen jó a kapcsolati hálózata, kiderül, nekem mennyire jó a kapcsolati rendszerem, kíváncsi vagyok hova fog befutni a hír és milyen hamar. Az Orsi mindenesetre sokat tesz azért, hogy a középpontban legyen, állítólag én is, de én ezt nem vettem észre, még mindig van olyan érzésem, hogy nem vesznek észre. Itt Hvaron, amikor caflatt ruhákban mozgok, vagy nem nézek ki olyan jól, mert itt nem divatbemutatózom, mint Szigligeten, arra gondolok, hogy én valahol távol, az óceán és tenger másik partján (kár, hogy nincsen tengerünk), híres írónő vagyok vagy lehetek. (Mivel annyira híres azért még nem vagyok). De amikor azt kérdezik tőlem, hogy: − So, you are quite famous in Hungary?
Ez nagyon megtetszett ez a kérdés és ezt sokan megkérdezték, amikor magamról kezdtem el mesélni. Akkor erre mit mondjak? Igen, sokan ismernek, végülis az irodalom berkein belül és remélem kívül is sokan hallottak rólam. Mert tettem érte? Én abban a hiszemben éltem hetekig, de tényleg, hogy alig és a barátaimon kívül senki nem olvasta a netnaplómat. Erre szerencsére rácáfolt a valóság. De mindig rácsodálkozom, olvastad? Tényleg? Hogyhogy? Egy barátnőm, akivel már nem vagyok annyira jóban, hogy hetente találkozgassunk, de régen..., irodalomtörténész amúgy, azt mondta:
− Mert a tiéd olyan izgis volt, tudod.
− De komolyan végigolvastad az egész hetet? Az elejétől a végéig?
− Igen. Persze. Mi ezen olyan furcsa? − Én megtiszteltetésnek éreztem − A többi olyan unalmas, ebben legalább történt valami, nekem nagyon tetszett.
− Hát ez tök jó. Ezt nem gondoltam volna, hogy végigolvastad.
Úgy tűnik elég sokan olvasták, tényleg, mert hivatkoznak rá személyesen. Ha hivatkoznak, csak olvasták. De a pontos arányokat nem lehet kideríteni. Ennek szívből örülök. Nagy megkönnyebbülés. Egy írót egyetlen dolog tehet boldoggá, ha olvassák. Nagyon kevés barátom van és rengeteg jó és kedves pozitív ismerősöm és munkakapcsolatom. De amikor olvasnak, az olyan érzés, annyira mély, mintha többek lennének az olvasók, mint a barátaim. Egy másik szinten feltárom az egész életem. Odaadom a húsomat és testemet, tessék, egyétek meg és ettől nem öregebb, hanem minél többet adok, annál fiatalabb maradok és energiát nyerek a kozmoszból. Mondjuk én elég sok netnaplót végigolvastam, kb. a felét, a többi sem unalmas, nekem nagyon tetszettek, én olvastam sok iszonyú jót, persze mindenki rövidebb volt mint én :-). De ez, amit a volt barátnőm mondott, meglepett, és ilyenkor úgy érzem, érdemes csinálni. Ha még ő is olvasta, semmi sincs elveszve. Hiszen egy irodalomtörténésszel állunk szemben és eltöltött egy nagyon jó érzés és többször gondoltam rá aznap, hogy mennyire jó, hogy ő olvasta, ez mindenért kárpótol, ha ő olvasta, hát ez hihetetlen. És olyan őszintén beszélt róla. Többek között azért is kárpótol, hogy már nem a barátnőm sajnos úgy, mint régen, pedig én nagyon szépnek tartom és szeretném, ha megint barátnők lennénk, de fel kell fognom, azok az idők lejártak. De legalább olvas. Ez mindennél többet jelent. Nem is kell, hogy a barátnőm legyen, csak olvasson. Ha Gabi nem kér fel, talán több év, mire rájövök, mennyire imádok történeteket írni és naplót, naplót, naplót, hogy a napló (is) az igazi műfajom, Bridget Jones, de kicsit komolyabb stílusban, bár én imádom azt a filmet, csak kár hogy happy end a vége, ennek nem lesz az.



Krusovszky Dénes azt mondta nekem Szigligeten, hogy rólam beszélnek az emberek. Én meg néztem rájuk meglepve és nem hitték el, hogy tényleg meg vagyok lepve.
− Rólam? De mit?
− Na, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Hát mindent.
− Komolyan? Jézusom.
− De teszel is érte.
− Igen, próbálok tenni érte, de azért, mert úgy érzem, átlátszó vagyok és senki nem vesz észre. Ezért próbálok érte tenni valamit. Hogy ne így legyen. Lehet, hogy túlzásba vittem?
Néznek rám és hümmögnek, legyintenek, most akkor nem hiszik el, én tényleg azt hiszem, hogy átlátszó vagyok és senki nem tud rólam... Szerintük én nyilvánosan hazudozom...? Eszembe jut Nini szigligeti titkos naplója, sokszor eszembe jut, annyira jó mondatok vannak benne, iszonyú jó. Meg az is eszembe jut, ahogy mondom neki a szobánkban, amikor épp a vizes haját rázza nálunk, a szobánkban − Te írod a naplót. −
− Persze, még csak az kellene, mondtam neked, én fordítok határidőre. Ha én írnám, még csak az kellene, mennyi dolgom lenne. Képzeld csak el.
Ez annyira meggyőző volt, úgy lerázott, hogy ezek után nem is gyanakodtam. Biztos nem ő írja, különben nem tudna ilyen meggyőző lenni. Sopotnik azt mondta mindenkinek, ő írja, rá ezért nem gyanakodtak. Tőlem is többször megkérdezték, nem én írom-e a naplót. Nagyon hízelgő. Rengetegszer eszembe jut Nini, különböző mondatok, jelenetek, szófordulatok a naplójából, meg kell hagyni, borzasztó boldog voltam, hogy mind a kettő naplóíró megemlített, depresszióba süllyedtem volna, ha nem hangzik el egyikben sem a nevem megint, mikor már évek óta arra vágyom, hogy benne legyek, és a tavalyiban, Pollágh Péter netnaplójában benne voltam úgy, ezzel a mondattal zárult a napló: k kabai azt mondja, ha cz. veronikát felveszik a jakba, ő kilép. Nagyon hízelgő kontextus. Vajon ki lehet az a cz. veronika? Még gondolkodtam is azon, ebből vajon rájönnek-e, hogy én vagyok.... Vicces. Mintha olyan sok cz. veronika írónő rohangálna az utcákon. Szeretem, ahogyan a tenger kimos. Itt Hvaron ez a legjobb. Nincs nevem, csak testem. Elfelejthetem. A Veronika nevet anyukám adta és a mániája volt már az óvodában is, (mert csak addig élt), amíg jártam óvodába, hogy ne Verázzon le senki, ezért engem nem lehet becézni sehogy sem. Bendegúz megpróbálta, itt Hvaron, Veronkának. Veronka, mondta, de erről hamar letett, miután látta, hogy nézek rá. Néha voltam Roni is, de az se jó. Jó haver a vera, haverok havera, ez ment gimiben, egedül ott voltam Vera.

Mit is teszek azért, hogy ne legyek átlátszó? Bizonyára a kevés önbecsülés miatt van, néha túl sokat teszek érte, hogy halljanak rólam. Szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Ez a kedvenc mondatom mostanság, több performanszomban és írásomban is kitüntetett helyen szerepelt. Valaki megkérdezte, de miért pont átlátszónak? Mert akkor beolvadhatok a mindenségbe, mondtam, mint a buddhisták. Végülis ez lenne a cél. Ez lenne a cél? De akkor előtte ki akarok válni? Mégsem akarok átlátszó lenni?
De megnyugtat, hogy Krusovszky és a Telep csoport minden tagja (majdnem minden tagja) is sokat tesz érte, hogy ne legyenek átlátszóak. Az írók ilyen exhibicionisták. Miért is lettünk írók? Miért is tárjuk fel lelkünket a világnak? Hefter László mindig azt mondja, alkoss értékeset és legyen benned kellő exhibicionizmus, akkor már művész vagy.
− A művész az, aki vallomást tesz a világnak. Kiáll, és vallomást tesz. − Olyan szép volt a szeme, amikor ezt mondta. Kék.

Amit megteszek azért, hogy ne legyek átlátszó, miközben átlátszóvá akarok válni, annyi, hogy hírleveleket küldözgetek szerte a világban. Nemsokára angol nyelvű hírleveleim is lesznek. Úgy gondolom, az utam része, mert minél több minden kerül kifelé belőlem, bele az írásaimba, én annál átlátszóbb leszek, végül már mindentől megszabadulok. Borges sokat írt erről és én is a Városok című novellámban, hogy előbb-utóbb mindenemet átengedem neki, és nem tudom, kettőnk közül ki írja ezeket a sorokat.



Körbeküldöm levelekben az aktuális irodalmi eseményeket, amiket szervezek, meg a Litera naplóm kapcsán kezdtem el küldeni a web-publikációimat is. Ez olyan nagy bűn? Ennyi, amit teszek érte. Csak azt küldöm szét, amit úgy érzem, érdemes. Jó érzés, hogy rengetegen visszajeleznek, egy csomó levelet kaptam, amit folyóiratban lévő publikációnál nem tapasztalok, az internet az emberi agy legkiválóbb találmánya, rögtön fent van, olvassák és kommentelnek. Büszke vagyok rá, hogy mindig legalább 5 kommentem van, a Litera naplómnál pedig volt olyan, hogy 29. Itt visszajeleznek és ez nagyon fontos egy író számára.

Szerencsére az Orsival megint jóban vagyok, nem is szeretném ezt elveszíteni, tekintve, hogy a múltunkból gyengéd szálak fűznek hozzá. Neki köszönhetem az első Narancsos publikációmat, amikor egyszer berúgva ott ültünk a konyhájában és elmondtam neki, szerintem hogy írnak a nők. Erre megkérdezte, nem akarom-e ezt megírni. Hát de, mondom szívesen. Jó, mondta, akkor ő majd továbbítja a Narancsnak. Megírtam és fél évet várakozott ott, míg végül Sisso bocsánatot kért, hogy ő nem gondolta, hogy ez ennyire jó. Fent van az interneten. Testszöveg a címe, én eredetileg a Medúza címet adtam neki Helene Cixous után. Van benne egy igen erős ellenségkép így utólag visszaolvasva, amit remélem, sikerült kiirtanom magamból.
Nemhiába tartottam számon 4 évvel ezelőtt a legjobb barátnőmként Orsit, valahogy kiérdemelte ezt a kategóriát, úgy éreztem, az összes ember közül ő áll hozzám a legközelebb. Aztán kiment Németországba, én Angliába, véget ért a barátság, egyszer csak tönkrement. Orsinak csak smst írtam, visszaírt, aztán felhívtam, visszahívott, hogy tényleg, komolyan, most ez a hír? Hogy a Danival és a barátnője tudja? Nem tudja, mondom, de szeretném nagyon, ha megtudná, mert ez nem fair sem vele, sem velem. Igen, azért kereszteltem el ezt a fiút Daninak, mert Dani volt a kedvenc unokatesóm, talán Léna hatására? Mindig is vágyat éreztem az unokatesóim iránt, Dani, Gergő, Lacika és Balázs nevűek iránt, égető szexuális vágyat, egyszer Lacikának el is mondtam ezt és utána nem akart velem találkozni. Furcsa. Miért is. De Lénának sikerült. Biztos jobb családban nőtt fel, mint én.

Igen, igen, mondta Orsi, nem hiába nő ő is, tudja, milyen szar ez, teljesen megértelek, nagyon rossz lehet most neked. Hát elég rossz. Most, két hét távlatából nem rossz, sőt, nagyon jó, de bánkódtam egy hétig miatta, állandóan rá gondoltam (még most is állandóan eszembe jut, de már nem fáj, inkább izgat), nem bírtam lekattanni a témáról, őt láttam magam előtt állandóan és fájt, éreztem a fájdalmat a szívemben, aztán kiírtam magamból, közben meg izgalmas is volt, mert rájöttem, mi lesz a következő regényem példája. Most már, több hét távlatából, jól érzem magam, annyira jól érzem magam itt Hvaron, olyan sok energia gyűlt össze a lelkem közepébe, hogy nem érdekel, ki szeret-e és ki nem, csak annak örülök, hogy élek és imádok élni, imádok élni, nyári estén csillagokba nézni, naponta nézni a tengert, imádom azt, ha fúj a szél, de jó, hogy élek.

Kicsit ledöbbentem, de jól is esett, hogy életem egyik jelenetének ekkora hírértéke van. Még valaki visszahívott magától, hogy ő ma találkozott Danival, és megkérdezte tőle, mi a helyzet, és letagadta. Na, ezen még jobban felbasztam az agyam.
− Komolyan letagadta?
− Aha.
− És mit mondott?
− Hogy csak egy tánc volt.
Na, ez lesz a címe annak, amit akkor és ott, a történések másnapján írtam róla. Már reggel odamentem a géphez, mert tudtam, el fog veszni az élmény és nem tudom máskor megírni, mert van rá esély, hogy tönkremenjen, és akkor hogy írjam meg később, végül belejavítottam − ezek azok az időeltolódások, amit aztán Gabi észre is vett benne. Az akkor és a most összefut, összemosódik, talán jobban szétválaszthattam volna, nem tudom. Ezt az írásomat is több hete írom és itt is összefut az akkor és most, de talán jobban különválik… nem tudom… Kommenteljetek! Mintha a Hiltonban interneteznék olyan drága Hvar. De minden. Én most fogyókúráztam, elég jól sikerült. Igyekeztem éhezni és csak gyümölcsöket, magokat, mogyorót, popcornt, (chiliset, ezt a magyar kis zacskót itt is lehet kapni), pisztáciát, fügét enni, és rengeteg ásványvizet inni. Leszoktam a dohányzásról, mint már annyiszor. Könnyebben tudok napenergiát felvenni, ha nem dohányzom, kifeküdni, fürdeni, gyalogolni, sport mellett sokkal könnyebb leszokni. A tengerparton könnyű. Hvaron szeretek rohanni a napsütésben, érezni, ahogyan a szél fúj, átlátszónak lenni. Kéken fúj át minden reggel. Szeretem érezni, ahogyan kimarja testemet a só, szabad vagyok és nő. Szeretem, hogy itt megáll az idő. Szeretem, ahogy átmossa a testemet a víz, mintha kimosna a partokkal együtt. Egyetlen pasi sem számít itt, senki és semmi nem tudja elrontani a kedvemet. A tengerhez képest mi számít? Csak feküdni egész nap a napáztatta partokon, érezni, ahogyan a tenger a legjobb barátom lesz. Érezni, ahogyan a legmélyebb sejtembe is behatol és átformálja a tenger szaga. Mert tudom velem van a végtelen, jó amikor a szél átfúj és minden energia a fejedbe áramlik, jó szeretni és nyári estén csillagokba nézni, jó élni. A hideg és meleg levegő, a levegő mindenhol levegő, miközben a föld iszonyatos sebességgel forog körbe és száguld a világegyetemben egy nap körül. A nap. Ő ad meleget és otthont, körülötte mozog a föld. És még a többi bolygó is, ami roppant lényeges ebben a röppályában, ki száguld ki körül. Ezért voltak az ókori népek napimádók, mert a napot csak imádni lehet, nélküle nincsen semmi. Érezni, ahogyan a nap átsüt és a bőrömet simogatja, átéget, belémteszi rettenthetetlen energiáit. Jó érzés, hogy a só a bőrömön szárad meg. Az élet a tengerből alakult ki, tengerből és napból, egy ősi világ, amit nem tudunk letagadni. Ezt jöttem el Hvarra kutatni.



Szeretném, ha tudnék írni a szeretetről, ami az emberek között zajlik nap mint nap, mennyire tudják szeretni egymást, amit itt megtaláltam az írásban Hvaron. Mosolygok és sok ismerőst szereztem. Változatlanul nagyon szeretem Lídiát és Lénát, a két barátnőmet, csak itt jöttem rá, hogy mennyire, ha rájuk gondolok, megnyugszom. Jó úgy itt lenni, hogy tudom, ők is a világ másik pontján vannak és majdnem egy napon utaztunk el. Elképzelem és beszélek Lídiához, elmesélem neki, mi történt velem, és tudom, hogy reagál.
− Na ne, Veronika, tényleg? Ez nagyon súlyos sztori.
Tudom, ők mindig velem vannak, akkor is, ha nem.
A nap. A szerelem, minden sejtkapcsolódás, ami a tengerrel összejön, és átalakítja a másikat. Mert minden mindennel összefügg, jöttem rá Hvaron, minden kis sejtatom alakítja a másikat. Jó kiállni a tengerpartra és érezni, ahogyan a sós szél átfújja a bőrömet, ahogyan kifúj és átfúj belőlem mindent, a csontjaimba hatol, újra élni kezdek, az ízületeim, a gerincem, a csontjaim, rájövök, hogyan működik a testem, érzem a csontjaimon a húst, a májamat, az összes sejtemet egyszerre, olyan mintha egy energiabomba jönne az agyamba. Most már látom a testemet belülről is a Bodies kiállítás óta, a gerincoszlopom tart meg, ha sokat gyalogolok a tengerparton, mert voltak olyan napok, amikor csak gyalogoltam, gyalogoltam 5 órákat, egy idő után érzem, hogy a lábamon gyalogolok, van egy enyhe izomlázam és az ízületeim átformálódnak. Szintúgy, minden nap több órát úsztam a tengerben, nem akartam kijönni onnan, hihetetlen távokat úsztam le, oda és vissza a cuccaimhoz, belenéztem abba a hatalmas kékbe, csak érezni akartam, egyre mélyebbre szív a tenger szaga, behatol a só, a jód, átformálja a testem, minden ízületem és már nem kívülről, hanem belülről, örökké itt marad bennem ez a tenger, a só és az élet szaga. Leges-legbelül, a sejtjeimben van. Mint egy meditáció, úgy úsztam le a távokat, simán, zökkenőmentesen, könnyedén, ugyanabban az ütemben, néha megnéztem, látom-e még a dolgaimat a parton, már régen nem, aztán arra gondoltam, ha ellopják is, mindegy, csak hadd ússzak még. Arról szeretnék írni, mennyire szeretem Lénát és Lídiát és hogy ez a szeretet, ami köztünk van, örökké élni fog. Élni fog, mert írtam róla.

- Léna, te felszabadítottál. - És már nevettem, tiszta szívemből kacagtam.
- Nem, te magadat szabadítottad fel.



Imádok élni, imádok élni, imádok nyári estén csillagokba nézni, átlátszó lenni, virágot szedni, imádok élni. De jó, hogy élek.
Hogy jó élni. Csak annyit tudok mondani. Hogy jó élni.


2008. szeptember 10.

Czapáry Veronika: Nőnek lenni, itthon

Czapáry Veronika önmeghatározása szerint író, költő, esszéista, kritikus, iparművész (üveges). Korábban közzétettünk egy felhívást, mely nemzetközi felmérést sürgetett a női alkotók körében, magyar alkotókat is kérve rá, hogy elmondják, milyennek látják helyzetüket. Az itt közölt írást e felhívás ihlette.


Czapáry Veronika: Magyarországon nő vagyok


Magyarországon nő vagyok és ezt úgy élem meg,
hogy Magyarországon nehéz nőnek lenni. Ha kitárulkozol, lekurváznak, de előbb utóbb mindenképpen lekurváznak.
Én úgy élem meg, hogy egyedül vagyok, és egyedül vagyok (direkt a szóismétlés) nő ebben a világban. Az irodalom berkein belül a nők sem kegyesebbek hozzám, mint a férfiak, az alapszabály, a dzsungel törvénye, ölj, mert megölnek, üss, mert kiütnek a ringből. Itt ilyen nőnek lenni. Ez a Balkán és ezt sokszor átélem. Nem tudok különbséget tenni a nők és a férfiak hozzám való viszonya között, mondjuk talán egy dologban igen: hány szerkesztő, tanár és satöbbi akart megdugni és állt rajtam SZAKMAILAG kicsinyesen bosszút, mert nem sikerült. A nők nem akarnak megdugni, bár én biszex vagyok, de irigyek, féltékenyek, ahogyan én is az vagyok és ebben a kíméletlen világban, a nagy harcban nincsen segítségemre senki.
Magamra vagyok hagyatva.

Magyarországon olyan nőnek lenni, hogy ezáltal ki vagyok rekesztve valamiből, amiből a nagy ivócimborák, a férfiak, nem. Ezt a valamit nagyon hosszasan lehetne sorolni és részletezni, hogy mik is ezek a munkahelyektől kezdve a szólásszabadság korlátozásáig. (Parlamenti quota) Itt a nők tulajdonképpen nem szólhatnak bele olyan dolgokba, amelyben komoly játékok mennek a pénzzel és hatalommal. A 240 irodalmi folyóirat közül Mo.-on kb 10nek van női főszerkesztője. Siralmas. És sokszor a nők a legféltékenyebbek egymásra, ha sikereket érnek el. Bár vannak lépések ennek feloldására, de nagyon lassan megy. Nem jó Közép Európában élni, de nem akarok innen elmenni, mert ide születtem, itt kell beteljesítenem a sorsom. Nem tudom hány ezer éve vagyok szingli és hány ezer évig maradok, csak azért, mert férfiak őrült művésznőnek tartanak, és félnek tőlem, vagy túl erősnek gondolnak, mindenesetre megijednek. A furcsa csodabogár pozíciója nem egy házassági ajánlatba való. A nők pedig… nem is emlékszem már mikor volt lány barátnőm, hiszen ők ritkák, mint a fehér holló, rájuk külön vadászni kell, olyan klubokba járni, ehhez nincs kedvem, természetes úton akarom megtalálni a szerelmemet.

Magyarországon olyan nőnek lenni, hogy a mindennapi egzisztenciális helyzetemhez tartozik, hogy bármit is veszek fel, végigmérnek a férfiak szemérmetlenül az utcán és megvizsgálják, hogy a seggemtől kezdve a mellemig feszes-e a bőröm és a csontozatom is rendben van-e. Szóval elég alaposan. Egy pillantás, ahogyan egy nő itt sosem mér végig egy férfit. Visszanézel, mit bámul ez, még mindig szemérmetlenül bámulja a véletlenül kilátszódó melltartócsíkodat a válladon. Megnéznek az utcán, mert azt gondolják, miattuk öltözködtem szoknyába, ha biciklizek, kurjongatnak. Nekem pedig végig kell néznem, nap mint nap, azokat a reklámokat és posztereket, amelyeken a női testeket árulják. Tele van velük a város. Vegyék, vegyék, tessék, nem több mint egy étel. Magyarországon a zsilettpengétől kezdve a bevásárlókosáron át a zuhanyzófülkéig mindent a női testekkel reklámoznak. A töménytelen szexshop és szexbár hirdetésekről nem is beszélve. Csak egy ártatlan reklám, alanyi szinten is olyan hatalmas posztereket látunk az egész országban szerteszét, a Tescoba invitál vásárolni, hogyan?, hát az ételek mellett egy bikinis női test fekszik. Gyere, vegyél meg, egyél meg, kívánatosan ő van a tálca középpontjára helyezve, mellette gyümölcsök, húsok, mindenféle termék, leÁRazás van a Tescoban. Egy ilyen reklámért már régen beperelnék a hirdetőt külföldön, de nemhogy beperelnék, hanem eleve nem is engedélyeznék, mert mi ez, ha nem nyilvános prostitúció.

De amit már máshol betiltottak, az itt engedélyezve van.
Nem véletlenül a legalacsonyabb az átlagéletkor itt, egész Európában. Ki bírja ezt idegekkel?

2008. szeptember 5.

Take this waltz

„Mert szeretlek, gondoltam képzeletben, mert szeretlek, gondoltam, két éve vágyom rád, amikor először olvastalak, máris szerettelek, és szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy jársz valakivel, jó volt érezni, hogy legalább valamilyen sejtatomod a végtelenből bennem volt egy kis időre, mert jó érezni, ahogy az idő kiáztatja az időmosta sebeket és selyemruháit, a tengert, hogy ez örökké így marad, mindig, mindig, mindig, hogy az idő kimossa az idő áztatta sebeket és eltűnik minden, elporlad a tengermarta tájon, velem együtt tűnik el. Ebből a távlatból a fájdalom lényegtelen és túlélhető variációja az életnek, mert az idő lemos mindent, az agyagos testek selyemruháit is.” – Czapáry Veronika írását olvashatják.


Czapáry Veronika: Csak egy tánc


„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek”


Csak azért akartam megírni, mert szép volt és mert nem tudom hogyan történt, hiszen évek óta nem történt velem. Aki végigkövetette a Litera naplómban a pasikkal való kapcsolataim reménytelenségét, az tudhatja, évek óta nem csináltam ilyet, pontosan azért, mert mérlegre téve mennyit nyerhetek és mennyit veszthetek, mindig az utóbbi felé borult a mérleg, de most volt egy utolsó tánc.



Azt mondta, járjuk el a béketáncunkat egy partin, mert évek óta megromlott köztünk a viszony, egyszerűen csak táncoljunk és én arra gondoltam, hadarva és magamból kikelve, a kék és sárga között vergődve, oké, egy táncból nem lehet semmi, abból biztos nem lesz baj, hiszen csak egy tánc.

Take this waltz.

Ha másfajta emlékezettechnikával működne az agyam, azt mondanám, nem tudom már kinek az ötlete volt és mikor történt, minden olyan egyszerűen ment. Régóta nem történt velem ilyen és egyszer csak éreztem, lágyan simulok vele együtt a végtelenbe. Nem is őt szeretem, hanem a táncot, ezt a végtelen dekadens lemondó hangulatot, szeretem ezt a táncot, iszonyú jó érzés vele táncolni erre, akivel már évek óta próbálom tisztázni a viszonyomat. De több nem lesz, gondoltam, nem hagyom, hogy megfogja a seggem, se azt, hogy hozzám érjen, semmit sem hagyok. Nem fogja megfogni a mellemet sem, nem lesz semmi de semmi, mondtam magamnak, Veronika, te tudsz magadra vigyázni, tudod, hol a határ.

Aztán betettük a take this waltz-ot.

Mondtam, hogy ez a kedvenc számom és megfogta a testem. Először csak megöleltük egymást, és jó volt, aztán hirtelen minden kiürült, megváltozott, létre jött, átkerült egy másik oldalra, felforgatódott, lilává változott és azt vettem észre, hogy már órák óta csókolózunk, de nem tudom, hogyan történt. Aztán szép csöndben falni kezdtük egymást, egyre jobban falni, már megfogta a fenekem, úgy egészen, mind a két felét, előtte lágyan végigsimított a vállamon, a karomon, a kezemen, a testemen, a bordáimon, a combom oldalán, megint a kezemen, átfogta a karom, magához szorított, én is őt, simogatni kezdtük egymást az őrületig, mert mindketten tudtuk, hogy ez maga a dekadens, értelmetlen, reménytelen, héja szerelem, a kezét, csak a kezét először, órákon át, de azt hosszan és nagyon, végig és megint, aztán újra és akkor már tudtam, elértünk egy pontot és én végre elvesztem.

Hogy végre elveszetem. Nem érdekelt a jövő és nem érdekelt a múlt, nem érdekelt semmi, az sem, hogy tudom, van barátnője, aki otthon várja az ágyban, hogy már évek óta együtt laknak, én pedig ezekből a hármas játszmákból mindig kegyetlenül kiesek, csak mosolygott és én is mosolyogtam, kacagtunk, hogy ilyen megtörtént velünk, nem is gondoltuk volna és az agyamban éreztem a simításait, az érhálózaton át addig és tovább jutott, simogatás közben a bőrömmel nem tudom elmondani mi történt, nem, nem fog megdugni, mondtam magamnak, nem adom oda magam, nem fekszünk le, igen, erősítettem magam azzal, ami a büszke nők sajátja, ha rögtön lefekszel vele, nem kellesz neki másnap, cigiztünk és bort ittunk, nevettünk és kerestük ezt a végső táncot, az utolsót, Leonard Cohentől, a legvégsőt, és a magyar pincéreket, láttam Bécset, a koncerttermet, a keringőt és hallottam a hangot, ahogy a katonák háborúba indulnak, mert arról szól a dal, előtte még egy utolsó tánc, hozzám simult és hozzá simultam, aztán jobban megmarkolt, keményen, rondán, mint a héja, belemart a húsomba, megszorította, s én vissza, aztán megint hozzá simultam, éreztem, ha elesek, meghal, éreztem, ha elesek, megtart. Nem is gondoltuk volna, ugye, milyen vicces, mosolyogtunk, de én gondoltam, mert már két éve várom, csak táncoltunk addig a végtelenségig, ahonnan nincs kegyelem visszajönni, ahol a vér újraéled, és nincsenek kérdések és csókok. Mondtam, hogy próbáljunk normálisan gondolkodni, gondoljon a barátnőjére, próbáljunk normálisan gondolkodni, érted, üvöltöttem, mi ennek az értelme, a jövője, semmi válasz, én nem szeretném, mert a másnapok fájni fognak, rohadtul és kétségbeesetten fognak fájni, mint egy összekuporodott, nyomorult, elhagyott csecsemő sírom tele a szobámat, a lavóromat, a könnyeimet és mindenhonnan ez az aranyhajú szomorúság fog áradni bennem, gondolkodjunk már, mi történik most. Hagyjuk magunkat elsodorni oda, ahonnan nem szabad, de ha igen, akkor nagyon ciki visszajönni. Gondolkodni próbáltam és minden felmerült elgondolás szerint van barátnője, én pedig őrült vagyok és nem konszolidált, de pont ezért tudok őrült szerelmi élményeket is nyújtani a pasiknak, amikre keményen rá szoktak kattanni és belém szeretni, a hármas játszmákban viszont mindig vesztek, ne, Veronika, Veronika, NE!, könyörögtem magamnak, mindhiába.

Abba szoktam hagyni. Van egy pont, ahol még ki tudok szállni és azt mondom, szia édes, holnap találkozunk és persze nincs másnap, mert nem hív fel senki, de itt ez annyira jó volt és annyira nem gondoltam semmi rosszra, csak arra, hogy ez nagyon jó, és ha felmerült a jövő is csak arra, hogy ez annyira jó lesz, hogy ő biztosan nem akar bántani, nem lesz semmi baj, bár jöttek sötét felhők, azokat elmondtam, de ő elhessegette, merthogy mennyire, de mennyire jó vele, isteni, és nekem már három éve nagyon, őrülten tetszik és sosem vett észre, most mit csináljak? Ki fog megvédeni? Két évvel ezelőtt történt meg velem, hogy ilyen felelőtlenül elsodort egy tánc, azóta nem. Azóta nem, ezt nem mondtam el neki, de kellett, hogy akarjon, mert olyan érzékeny és csodálatosan leírhatatlan volt vele csókolózni, persze a pasiknak a szex semmit nem jelent, csak hogy emiatt lenézzenek a nőt, csak a másnapi fájdalom és a többheti konstans fájdalom nem kellett volna, mert nem hívott fel, pedig megígérte, és én sem hívtam fel, mert nem akartam azt hallani, bocs, csak egy tánc volt, ez még jobban fájt volna, mint ha csak önmagamban érzem azt, ami mar. Kiirthatatlan fájdalom áztatott át, hogy már megint ugyanazt a történetet ismétlem, nem tudom megtartani a pasit, aki egy kis időre belémszeret, rámkattan, és őrülten kezdi kívánni a testem, a lelkem, mindenem, csak inni, inni akar engem, hogy még többet adjak oda neki és nekem ne maradjon semmi. De megmaradt minden, megmaradt nekem, mert nem hívtam fel. A csókjai egyre jobban izgattak, egyre mélyebben sóhajtoztam, ő is, bennem egyre több kapu nyílt meg felé, megismételhetetlen és végtelen falak omlottak le, az évek óta elővigyázatosan őrzöttek, mindegyik végtelen vizekre vezetett, oda, ahol az örök szerelem ég megismételhetetlenül.
Mindhiába, ez tulajdonképpen két tánc volt. Mert harmadnap megismétlődött.



És utána a szeretkezés, több órán keresztül, azt szeretném, hogy menjél el, mondta, de én sokat ittam és kiszáradt a szám, olyankor nem tudok elmenni, aztán az ölében ültem egy padon és fáztam, azt mondtam, kérlek, gondoljunk a holnapokra, a tegnapokra, a létezőkre és létezhetetlenekre, majd megírjuk, mondta, de én nem akarom megírni, ez akkor teljesen értelmezhetetlennek tűnt számomra, ez a mondat, én csak szeretkezni akartam, ezen is jót kacagtunk. Hogy ő megírta-e, nem tudom.

Aztán megint megölelt, velem volt és végetért, másnap felkeltem és leírtam, mielőtt elveszik, tönkremegy, szétzúzzák az évek, a nappalok, az élmény a korlát, hogy soha nem fogok tudni olyan pasit megszerezni, aki felhív másnap magától, csak azért, mert kellek neki és szeret, a végtelen és a végtelen, a végtelen, hálózati falak a sejtek az életekre, mielőtt szétbomlanak a sejtek, leültem és végigírtam, megírtam és úgy éreztem, kiírom magamat az életből, ahogyan az eset után mindennap hánytam, többször is egy nap, akkor is arra gondoltam, hogy ezt hányom ki magamból, az élményt, még, még, még, le kellett írnom, mert tönkre fogják tenni a nappalok, örökké szét fog zúzódni és akkor már emlékezni sem fogok rá, az évek alatt nincsen szerelem, hogy hány ezerszer vártam a pasikra és ezekre a reménytelen telefonokra, látom magamat kislányként, ahogyan a piros telefont nézem órákig, várok, most fel fog hívni apa biztosan, ma fel fog hívni és kiderül, hogy tévedés az egész és én mégis számítok, valamit számítok neki és nem csak ez az emészthetetlen fájdalom hasít át, hogy nincsen boldogság, nincsen szerelem, mindent csak elképzeltem, megint szemét módon átvertek és megint évekbe telik, mire feldolgozom, vagy feladom örökre és soha többet senkivel sem próbálkozom, mert úgysem megy. Ez is mindegy, mert a tenger, a tenger ezüstös fénye szétárad bennem, és mert van barátnője, nem hívhatom telefonon, mert nem akarom megzavarni, hátha megint a barátnőjével van szeretkezés előtt vagy után, én pont akkor telefonálok és akkor vége örökre, megkapom azokat a mondatokat, amiket sosem akarok hallani többé. Hogy ez nem számított, hogy ez csak egy tánc volt és mindez azért volt, mert be voltunk baszva nagyon. Nekem kiszáradt a szám és száraz volt a torkom, fájt a fejem és végül azt mondta, egyedül akar lenni, menjek most el és ne beszéljünk erről senkinek, ez már gyanús volt, hogy megint átvernek, mert csak úgy tudjuk ezt a tikot megőrizni, mondta, csak úgy tudunk élni, csak úgy tudunk lenni, csak úgy lehet élni, ha ez a mi titkunk marad és végül igaza lett, én boldog voltam, fára másztam, majmokon ugráltam és egyetlen dolgot élveztem, hogy nem kell gondolnom a nappalokra, a jövőre, hogy nem kell félnem senkitől, mert take this waltz és mert élek, és ez jó, mert nincsenek boldog nappalok és évek, aztán mégis a szörnyeteg egyik karja, ami az életem során bizonyos időközönként elkap és eláraszt. Én elmondtam a barátaimnak, mert ehhez jogom van, és mert kikészít a némaság.

Másnap egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, csak harmadnap oldódtunk fel. Megígérte, hogy két nap múlva felhív, de nem hívott, a nappalok kijózanították, mégiscsak jó a barátnőjével, én pedig örök tengerek közt arra gondolok, hányszor hasított így belém a fájdalom, hányszor nem hívtak, hányszor vágytam rá ilyen eszeveszetten, és hogy most fogom először megtenni, hogy nem hívom fel én sem. Hiszen eddig mindig felhívtam őket, mindig elutasítottak, és mindig az gondoltam, azért, mert felhívtam őket, de nem én, inkább szenvedek egyedül, kiheverem, túlélem, találok mást és nem érdekel, elfelejtem, elfelejtem, hogy valaki végre megtalált és megcsókolt, hogy jó volt vele, mint senkivel, hogy olyan egyedien és megismételhetetlenül volt jó, ahogyan senkivel sem lesz többé. Hogy egy hullámhosszon voltunk, hogy semmi probléma nem lenne azzal, ha járnánk, mert egy hullámhosszon pörögünk, hogy fáj, de majd túlélem és találok olyat, aki felhív másnap vagy soha többé nem megyek bele ilyesmibe.

Hiszen vesztettem, megint vesztettem. De ez már mindegy.

Másnap reggel ezt még nem tudtam, boldog voltam, felébredtem és a tousend kisses deep elöntött és elolvastam egy írását egy folyóiratban a dekadenciáról, tetszett, úgy éreztem, hozzám beszél, igen, járnék vele, de nem akarok, nem járnék vele mégsem, azaz nem tudom, nem fontos, mert a kapcsolat az éterbe helyeződött át, a hullámokba, a megsemmisülésbe, a nirvánába, ahol két sejt egyesül, veled van és te nem akarsz mást, csak élni a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokért, nem védekeztünk, csak nehogy terhes legyek, gondoltam, esemény utánit kell bevennem, de harmadnapra megjött a menstruációm úgyhogy ezt sem kellett, csak a fájdalom ne lenne állandóan úrrá bennem, amikor végtelenített szalagokon ugyanazt ismétlem és ugyanazoknak a pasiknak a telefonjait várom, és nem hívnak fel, nem hívnak fel soha többé. Dance me to the end of love. Ha nem jött volna meg a menstruációm, be kellett volna vennem a tablettát, hogy megöljem bennem a gyermeket és én túléljem, mert mi lesz a maradandó nyomokkal, ő is élni és élni fog, de más nem él, mert a sejtek a csontokon, a hús, a kapcsolódás, hogy vagyok és te nem vagy. Te nem én vagyok.



Én éltem a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokért, de nem akartam élni tovább mégsem és ő segített nekem velem lenni. Valahogyan a távlatokból, a csillagok és új galaxisok képződményeinek távlataiból ez sem számít- Thousend kisses deep. A kapcsolat átárad rajtam és velem marad örökké az érzés, hogy először tettem meg: nem hívtam fel a pasikat, miután kidobtak, otthagytak, csak a testem kellett nekik, kihasználtak és fájdalmat okoztak. Ilyenkor könyörögni szoktam és még párszor végighallgatni, hogy nem kellek. És mi csak éltünk örökké a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokért. Ott voltunk és fogtam a kezét, éreztem az energiaáramlást és nem érdekelt semmi, a nappalok sem, csak az energia, ami az agyamba áramlott és amiért megőrülök, mert megőrülök éted baby, annyira kívánlak, érted, megőrülök, nem kellene ezt csinálnunk, gondoljunk csak bele a holnapokba, a fákba, a tévedésbe, a létezhetetlen áramlásba, a tenger foltjain lévő örökkévalóságba, a kanonizációba, gondoljunk a túl jól sikerült mondatokra, apára és anyára, és én mégis félek, de velem vagy újra és elmossa a víz a kezeket, a beáztatott, idő mosta sebeket, a nappalokat, a szégyent, a gondolatot, a végtelen felhőket, a versírást és a foltokat, az olvasást, a gyönyört, apa és anya estét, mi pedig táncoljunk és áramoljunk örökké a fényben és legyünk jóindulatúak, ugye nem támadsz meg minket többé, kérdezte, most már te is a csoport tagja vagy – minden nő, akit megkúrtok, az a csoportotok tagja lehet, kérdeztem, és arról mi a véleményetek, hogy hallottuk, licitáltok a csajokra, én vajon milyen árfolyamon műkeltem el, biztos Karafiáth a legjobb nő, neki van a legnagyobb vételára, ez egy véletlenül kihallgatott beszélgetés volt, de sajnos igaz, milyen a szemem, kérdeztem, komoly, mondta, tényleg, kérdeztem, pedig én vicces akarok lenni.
− Most miért nézünk egymás szemébe?, kérdeztem kétségbeesetten, ki akarunk valamit olvasni belőle, meg akarunk tudni valamit a másikról, valami titkot, amit örökké rejteget? Én nem akarom tudni, engem nem érdekel, kérem a köpenyem, én aludni megyek, én élni akarok, a kockaszínű házban a bársonyos ízű mondatokkal, betakarózni takarhatatlanba, átlátni az átláthatatlant, ellentétekre épülő mondatokat írni, megőrizni a képzelt munkásságot, a sejteket, az áramlást a földeken, az életért a gyöngéket, hogy még azt akarom százszor szeretkezzünk, százezerszer, több milliószor, amíg meg nem elégelem, amíg meg nem unom, de nem akarom, hogy elváljon, hogy otthagyja a barátnőjét miattam, vagy akarom mégis?, nem tudom, csak azt, hogy ez így jó.

Mert az út a lényeg, ami kiáztatja a sejteket, a kocsikázást, az autóút ütemét, az idő kiáztatja az idő mosta sebeket, kiáztat mindent, a sejteket is és magához húz, velem marad örökké, mert az idő kiáztatja az időmosta sebeket, a létezést és elrongyolódik, minden porrá válik a végén, jól láthatóan, egyetlen atommá, az ősrobbanásból visszarobbanásba. Mert szeretlek, gondoltam képzeletben, mert szeretlek, gondoltam, két éve vágyom rád, amikor először olvastalak, máris szerettelek, és szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy jársz valakivel, jó volt érezni, hogy legalább valamilyen sejtatomod a végtelenből bennem volt egy kis időre, mert jó érezni, ahogy az idő kiáztatja az időmosta sebeket és selyemruháit, a tengert, hogy ez örökké így marad, mindig, mindig, mindig, hogy az idő kimossa az idő áztatta sebeket és eltűnik minden, elporlad a tengermarta tájon, velem együtt tűnik el. Ebből a távlatból a fájdalom lényegtelen és túlélhető variációja az életnek, mert az idő lemos mindent, az agyagos testek selyemruháit is.

Mert az idő kimossa az időmarta sebeket és selyemruháit, az őrületet, a szerelmet, a megkívánást, ahogyan két test egymásnak csattan, az idő kimossa selyemruháit.