2011. 03. 23. - Perger András

Az igazság pillanata?

Az atomenergia-ipar Csernobilt véletlen ballépésnek tekintette (vagy igyekezett beállítani), ahol számos szerencsétlen tényező egyszerre találkozott: egy rossz konstrukciójú reaktor, kijátszható biztonsági berendezések, rémes biztonsági kultúra stb. A másik súlyos baleset, ami eddig történt atomerőműben, az amerikai Three Mile Island (TMI) atomerőmű balesete volt.

Utóbbi balesetről úgy tartották (legalábbis a kommunikációban), hogy gyakorlatilag annál súlyosabb baleset nem képzelhető el egy könnyűvizes reaktorban. Ami, bár igen komoly következményekkel járt (részlegesen megolvadt az üzemanyag a reaktorban), de nem okozott (komoly) környezetszennyezést, a leolvadás következményeit a konténmentrendszer – viszonylag kis kibocsátásoktól eltekintve – magában tartotta.

Ehhez képest lényegesen nagyobb a baj Fukusimában, mint TMI-en. A TMI baleset alapján könnyűvizes reaktorokból eddig ugyan „elképzelhetetlennek” tartották a komoly mértékű kibocsátást, mégis, az eddigi fukusimai kibocsátások akár a csernobili 10%-át is elérhették.

A kibocsátási potenciál megbecsléséhez Fukusima TMI-nél sajnos sokkal megfelelőbb alapnak tűnik, azonban, jócskán vannak zavaró tényezők: a kibocsátások nem egy, hanem legalább 5 forráshoz, az 1-2-3 reaktorokhoz, illetve a 3-4 reaktorok pihentető medencéihez köthetőek, ezek aránya a kibocsátásokban egyelőre nem ismert. Tehát azt, hogy pontosan milyen következményekkel kell számolnunk könnyűvizes reaktor esetén, egy, még a TMI-inél is súlyosabb balesetet figyelembe véve, egyelőre továbbra is csak találgatni lehet. Fukusima viszont felhívta arra a figyelmet, hogy a reaktorok egy telephelyre való koncentrálása biztonsági hátrányokkal is jár, illetve, hogy típustól függően, nem csak a reaktorokkal, hanem a pihentető medencékkel is számolni kell!

Hogy mi legyen a könnyűvizes reaktorokkal – ez egy nagyon érzékeny kérdés: a csernobili típusú reaktorokat teljes joggal kiáltották ki (sajnos, csak a baleset után) „közellenségnek”, de tegyük hozzá, hogy mivel az RBMK egyedi típus volt, amiből kevés, és csak a Szovjetunióban működött, ez lényegesen egyszerűsítette a kérdést (egyébként ezek döntő többsége még ma is üzemel). Könnyűvizes reaktor viszont a ma üzemelő 442 reaktor mintegy 80%-a (60-20 a nyomottvizes-forralóvizes megoszlás), és sok ország, számos cég érdekelt ezek építésében, üzemeltetésében stb.

A jövő tekintetében mindenképpen szükség van a válaszokra, hogy mi miért sérülhetett meg a Fukusimában. Mennyiben játszott szerepet a méretezésen felüli földrengés, a cunami? Hozzájárult-e a balesethez az erőmű kora? Voltak-e tervezési hibái a rendszernek (erről bővebben itt)? Milyen volt az erőmű biztonsági és üzemeltetési kultúrája, mennyire vették komolyan az öregedés-kezelést, mennyire körültekintően, alaposan tervezték meg és hajtották végre a karbantartásokat? Az erőművet felügyelő hatóság lelkiismeretesen végezte-e a munkáját, elégséges erőforrásokkal rendelkezett-e a felügyelethez (szakértelem, a munkaerő létszáma, az ellenőrzésre fordítható idő stb.)? Volt-e esély még súlyosabb eseményre (amivel az amerikaiak, de valamennyire az oroszok is „fenyegetőztek”), és ha igen, azt hogyan sikerült elkerülni? Csak ezek fényében állapíthatjuk meg, hogy mi mennyire veszélyes (mennyivel veszélyesebb, mint gondoltuk), mely erőműtípus(ok) azok, amelyeket Fukusima után legjobb lenne bezárni. Csak ezen kérdésekre adott válaszok ismeretében húzhatjuk meg az elfogadható kockázat (ha még van ilyen; a kockázatokról bővebben itt) Fukusima utáni határát.

Ha véleményed vagy kérdésed van, írj a bejegyzés szerzőjének! perger@energiaklub.hu