Impotens őrület

Intenzív Projekt Avignon

2009. május 13. szerda, 12:03

Pessoát olvasva az embert elfogja a szenvedélyes érdeklődés: ki ez az őrült, ki ez a bezárt beteg fantázia, ez a fájdalmas emlékezés, ez a kitörő elvágyódás, ez a lázálom, ez a brutalitás, ez az erőszak, ez az önpusztítás? Ki ez az ember? És mit keres Avignonban? Mit keres a színházban? Mit keres egy harminc oldalas óda egy színházi előadásban? Egész eddig nyugodt voltam, most mégis elkap a rettegés. Mi van, ha unalmas lesz?

fernando_pessoa
Fernando António Nogueira Pessoa
(1888. 06.13. - 1935. 11. 30.)

 

Csodálatos séta Montfavet-n keresztül. Megy le a nap, gyönyörű fények, csodás illatok, már fáradó, de kitartó útitársak. Igen, ide még vissza kell jönni. Itt még dolgozni kell. Megérkezve szembesülök vele, hogy egy építési telken álló (belül csodálatosan kialakított) épületbe leszünk bezárva. Nem gondoltam, hogy a két szabadtéri előadás után ez ennyire tud majd zavarni. A terem maga is kicsi, a színpad iszonyú közel. A díszlet egy hajlított alumíniumlemez, a plafonról belógó alumíniumrudak és kicsit mögötte egy rudakon álló alumíniumstég. Annyira közel van. Az előttem álló eseményekre gondolok: hogy fognak itt elférni? Elképzelem a fények vad játékát az alumíniumlemezen, a visszacsapódó hangokat, és azt az embert, aki előttem fog megőrülni. Olyan kicsi erre a hely.

Másfél perce megy az előadás. Egy néző feláll a középső sor közepén és kiverekszi magát. Kimegy. A színész épp vele szemben áll. Igaz, hogy elég sötét van, és ő hihetetlen erősen koncentrál. Mintha nem is szöveget mondana, hanem énekelne. Ez egy különlegesen megszerkesztett hangjáték, ahol minden hang ki van találva, be van tanulva. Hónapok munkája (harminc oldalas szöveg!). A szavaknak ugyan nincs értelme, szenvedélye, energiája, nincsenek mondatok, csak hangzatok. És ez egy öreg ember. Valahogy a lényeg hiányzik belőle: az őrület, az élettől való rettegés, a szenvedésre való fékezhetetlen vágy, az élni akarás, az ölni akarás. Ez az ember két órán keresztül meg sem mozdul, áll a stégen, néha kiabál, de annak sincs indulata, csak pontosan kiszámított hangereje, művészien megfestett színe.

És az előadásból másfél perc telt el. Nem, még nem hiszem el, hogy ez végig így lesz. Hihetetlen érzékenyen, szinte észrevétlenül változnak a halványpirosból halványzöldre, majd teljesen sötétre, csak épp a színész arcát megvilágítva a fények. Nem hiszem el. Egy gong. Még egy. Megyünk az őrületbe. És a bátrak állnak föl és mennek ki. Nem, nem maradhat ennyi. Pedig most már egyértelmű. De vajon hogy kötöm le magam két órán keresztül, hogy ne zavarjon: be vagyok zárva a francia impotens sznobság túl kevés négyzetméterére? Pedig sírnivalóan tiszteletre méltó ez a munka, ez a koncentráció, de annyira nehezen tudom elhinni, hogy ez bárkinek valóban érdekes legyen. Nem tudok meg semmit arról, hogy mit gondol a rendező Pessoáról, a Tengeri ódáról. Nem tudok meg semmit arról, mit gondol a színész. Nem hallom Pessoa szavait, csak ezt a lassan idegesítővé váló dallamot.

És a bravó-nál arra gondolok, biztos túl fiatal vagyok, túlságosan türelmetlen, túl sok elvárásom volt, vagy nem eléggé francia, vagy csak nem eléggé nyitott. De az is lehet, hogy nem. Nem tudom.

Khaled-Abdo Szaida

 

Az Intenzív Projekt Avignon további írásai:

 

Az Intenzív Projekt Avignon fotógalériái:

----

Az Intenzív Projekt Avignon 2009. támogatói: Színház- és Filmművészeti Egyetem, Párizsi Magyar Intézet, Polgár Krisztina Emlékalap, Oktatási és Kulturális Minisztérium, NKA, Budapesti Francia Intézet, Magyar Közlöny- és Lapkiadó, Filmworks, valamint a litera.hu, a nol.hu és a szinhaz.hu weboldalak.

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.