Egy igazi Sally - Interjú Marozsán Erikával
2011. február 23. szerda, 08:29
A Duna Park kávéházban futunk össze. Azt meséli, legendás helynek számított a világháború után. A 30-as évek hangulatát idézi, akárcsak ő, hullámzó hajával, a háttérben egy zongorával, bár lehet, hogy ezt azért érzem, mert tudom: egy hete még forgatott egy Márai regényből készülő filmben. Most itthon van, ráadásul "színházazik", felragyog, ha erről beszél. Jázminteát kér. Nem ismerem, de valamiért azt mondanám, jellemző. Marozsán Erikával beszélgettem.
- Kiragadtam, egy mondatodat, amit nem fejtettél ki sehol: kiskorodban elvágyódtál Újfehértóról, koraérett voltál. Ez miben nyilvánult meg?
Marozsán Erika: A többi gyerek szaladgált a labdák után, de én tűnődni, képzelődni szerettem, akárcsak a lányom, Sárika, aki hathónapos korában, az éttermi menüt szerette a legjobban lapozgatni. Ha Budapestre utaztunk, új ízlésbeli impulzusokkal szembesültem, korán rájöttem: máshol más minőségű élet zajlik. Arról álmodoztam, nagy zongoristaként, koncerteken lépek föl. Most a kétéves Sárikán is azt látom, míg a játszóházban a többi gyerek mohón pakolja az építőkockákat, figyeli őket, elcsodálkozik rajtuk, analizál. Emlékeztet magamra.
- Orvosi javaslatra végül a zongorázás mellett új elfoglaltság talált meg.
Marozsán Erika: Nem szerettem enni, huszonöt éves koromig problémát okozott a soványságom. Azt mondták az első szél el fog fújni. Egy agyhártyagyulladás után az orvos nagyon rendszeres mozgást javasolt, ezért kezdtem el táncolni. Még a balettintézetben is szóltak: kéne kicsit híznom.
- A balettintézet megfelelt annak a képnek, amit megálmodtál?
Marozsán Erika: Igen. Mániákus gyerek voltam. Szerettem a klasszikus zenét, az Operaházat, a balettot, pedig akkor is tudtam, túlzott szigorral fognak, kicsit fojtogatnak. Talán azért is volt szuper az Yvettel (Bozsik Yvette, a szerk.) a közös munka, mert ő is hozza magával az intézet tapasztalatait, azt a tudást, hogy nem szabad nagyon meghúzni a gyeplőt, hagyni kell kibontakozni a kreatív erőket. Az utolsó vizsgámon vitt a lábam, hiszen akkor már felvételiztem a színművészetire, eldöntöttem, hogy abbahagyom a balettet. Soha nem voltam olyan jó, mint ott. Akkor tudok a legkevésbé teljesíteni, amikor valaki nagyon meg akarja határozni, mit csináljak.
- Pina Bausch rajongó lévén kiszúrtam egy nyilatkozatodban, hogy eszedbe jutott hozzá szegődni.
Marozsán Erika: Pina Bausch művészetét képtelenség szavakba önteni. Komolyan megfordult a fejemben, hogy elmegyek egy próbatáncolásra, amit időről időre tartott, de ez terv maradt. Azzal vigasztaltak, hogy túl fiatal vagyok.
- Shantala Shivalingappa, indiai táncosnő is nagyon fiatalon került a társulatához.
Marozsán Erika: Igen, és egy thaiföldi lány is. Pina egyszer azt nyilatkozta, ők ősi kultúrából érkeztek, ez beléjük ivódott és sugárzik. Szerintem engem is felvett volna... Úgy tudtam, olyan embereket keres, akik hordoznak már tudást az életről magukban, a testükben.
- Említetted, hogy gyereknek mániákus voltál. Kamaszként ez mennyiben jellemzett?
Marozsán Erika: Az utolsó intézeti évben kezdtem el felfedezni Bauscht, Bozsik Yvettet és a kortárs táncszínházi előadásokat a PECSÁ-ban. Hirtelen elidegenedtem a balettól, abszurdnak láttam, hogy kétszáz éves koreográfiákat ismétlünk, menekülő útvonalakat kerestem. Mindenképpen tanulni akartam, elkezdtem készülni az ELTE-re művészettörténet szakra és a színművészetire is. Akkor még valami ellen akartam tenni, nem valamiért.
- Volt egy momentum, ami megragadt bennem: Horvai István, az osztályfőnököd azt kérte tőled az egyetemen, tegyél úgy, mintha színész lennél. Meddig volt erre a mondatra szükség?
Marozsán Erika: A mai napig szükséges. A férjem hosszasan tudna erről mesélni, ugyanis naponta elbizonytalanodom, tényleg színész akarok-e lenni. Horvai láthatta, nem tudom eldönteni, jó helyen járok-e. Elsősként különös érzéssel töltött el az újrakezdés, mivel már kész táncosnak, felnőtt embernek éreztem magam, készültem a nagybetűs életre. Ehhez képest gimnazista fejek közé kerültem, akikről semmit sem tudtam, hiszen a balettintézetben csak kőkemény szigorral edzett szakbarbárkák szaladgáltak. Mindenki inkább bulizni akart. Én viszont egy spártai helyről érkeztem, szorongatott a munkavágy. Emlékszem, hogy próbáltam elmagyarázni a társaimnak, miért érdemes dolgozni. Ezen sokat röhögtek, talán strébernek is hittek. Mondták, hogy nyugodjak le, élvezzem az életet, de ez a mai napig nem megy.
- Akik színházhoz szerződtek most kötelező, mindennapi hajtásban vesznek részt.
Marozsán Erika: A társulati lét sokkal átláthatóbb, de nekem is folyton akad dolgom. Amerikában és Németországban is egy ügynökség tagja vagyok, folyton új helyzetek elé állítanak.
A Palackba zárt szerelem c. német filmben
- Ez mivel jár?
Marozsán Erika: Azzal, hogy röpködök a világban. Az amerikai rendszerben a nevüket adják hozzám, kiajánlanak szerepekre, de a stúdióvezetők döntenek rólam. Egy százéves, patinás ügynökséghez tartozom, ami rendezőket, forgatókönyvírókat is tömörít. Olyan, mintha egy ligában vagy focicsapatban lennék. Ez egy bizonytalanabb ösvény. Idegőrlő, több türelmet és kitartást kíván. Sokszor elgondolkodom, jó választás-e.
- Az első csapatod az egyetem után az Új Színházbeli volt. Rossz kritikákat kaptál.
Marozsán Erika: Székely Gábor, Novák Eszter, Hargitai Iván mellett nevelkedhettem, fantasztikus munkamorál övezett. Olyan volt a színház, mint egy kibuc. A kritikák valóban fanyalogtak, még akkor is, ha jobban teljesítettem. Valószínűleg a személyiségemet nehezen tudják befogadni a mai napig.
- Pontosan mit érzel?
Marozsán Erika: Szeretnek az újságírók és a kritikusok is egy kicsit megtépázni, ugyanakkor a hozzáállásukból kettősség árad. Amikor külföldre kerültem, mindenki Oscar-díjat vizionált, amit később számonkértek. Most nem akarom elolvasni a Cabaret-ról szóló cikkeket, mert önfeledten szeretném játszani.
A Cabaret c. előadásban (Centrál Színház)
fotó: Takács Zsolt
További képek az előadásról >>>
- Befolyásolna, ha elolvasnád?
Marozsán Erika: Igen. Nem akarom kiengedni a kezemből azt a gyermeki boldogságot, amiben született ez az előadás. Ha már biztonságban érzem magam a szerepben, akkor elolvasom.
- Volt-e olyan, hogy felemelt az, amit olvastál?
Marozsán Erika: Nem nagyon. A kelleténél jobban fékezem magam. Folyton tépelődöm, jó-e az ami történik, és elég komolyan veszem-e. Amerikában azt látom, az önmenedzselés jól megy az embereknek: ha egy pici sikert elérnek, minden fórumon megmutatják, összevágják, klippesítik. Én pedig mindig szégyenkezem. Arra treníroztak, hogy az igazi művész nem mutogatja magát, hanem hívják, felfedezik. Muszáj lenne megtalálni az egyensúlyt. Az se jó, ha az ember túl kelet-európai és elrejti a fiókban a filmjeit.
- Amikor Székely Gábort Márta István leváltotta az Új Színház éléről, téged eleinte nem hívtak. Horvai telefonált az igazgatóknak, nem fogadnának-e.
Marozsán Erika: Negyedik éve Székely Gábor igazgatott, mégis kiírtak pályázatot a posztra. Ács János és Márta István, azzal a hazugsággal jelentkeztek, hogy a társulat mellettük áll. Azt, hogy a Székely nem nyert felfoghatatlannak tartottuk. Huszonhárom évesen ezt megélni teljes téboly, nagy pofon volt. Bár az egész szakma erről beszélt, nem igazán fogott össze. Ezután a Horvai behívott és elmondta, hogy telefonálgat az érdekemben.
- Tartottátok a kapcsolatot?
Marozsán Erika: Nem, engem is meglepett ezzel. Egyébként imádtam őt, de a főiskolán még féltem tőle. Akartam róla forgatni egy portréfilmet, de addig halogattam, hogy nem kerülhetett rá sor. Főiskolásként csomó kérdést nem mertem feltenni neki, ezért terveztem, hogy kikérdezem a fiatalságáról, a karrierjéről, a családjáról, arról, mit gondolt rólunk, a metódusáról. Sztanyiszlavszkijnál tanult.
- Mi által hatott rád?
Marozsán Erika: Minden diákját egyenlőként kezelte, nem magyarázott, hanem magam jöttem rá, mit is tanít. Gondolkodó, önálló lényeket nevelt, akik képesek színházat teremteni maguk köré. Nagyon finom, polgári családból származott, kiveszőben lévő stílust, tudást képviselt. Sugárzott a lénye. Magával szemben nagyon kritikus volt, az apróságokra is ügyelt. Őrjöngeni tudott, ha egy Csehov darabban nem a fülénél fogtuk meg a teáscsészét. Azt mondta: „Igen, jó Csehov rendező voltam, amíg az Ascher Tamás meg nem született". Ennyire nagyvonalú volt. A színpadon pont a polgárpukkasztást várta el.
- Neked ez mennyire ment?
Marozsán Erika: Meg kellett szenvednem azért, hogy ne legyek szégyellős, hogy a saját érzelmeimet, csúnyaságomat, otrombaságomat mindenki elé tudjam tárni. Emlékszem, hogy csináltuk „A fekete folt" című sorozatot: kiválasztottuk a legsötétebb tulajdonságunkat és különböző formákban megjelenítettük. Magát a foltot utoljára, egy vallomásban lehetett megnevezni. Az volt a lényeg, hogy megismerjük magunkat, tágítsuk a tudatunkat, a képzelőerőnket. A főiskola olyan volt, mint egy regény: nem csak a storyja izgalmas, hanem a megjelenő személyiségek beépülnek az ember normáiba.
- Te milyen fekete foltot emeltél ki?
Marozsán Erika: Nem mondom el! Csak az osztály tudja. A gyakorlatok által közelebb kerültünk a másikhoz. A mai napig, nyitott könyvként állunk egymással szemben.
- Nem hiányzik ez a fajta közelség?
Marozsán Erika: De, nagyon! Ezért a forgatásokon törekszem közeli kapcsolatot kialakítani a partnereimmel, hogy valóban adjunk egymásnak valamit.
- Az Új Színház után a kaposvári társulatba kerültél...
Marozsán Erika: Két évet tötöttem ott. Szerettem, de nem éreztem a szerelemnek azt a hőfokát, amit az Új Színházban, ahol az első felfedezések mámora átitatott. Akkoriban kaptam az első külföldi felkéréseket, a Szomorú vasárnap sikere után. Ezekre könnyebb volt igent mondani egy olyan társulatban, amelynek nem váltam teljes értékű tagjává. Néha Magyarországon is megtörténik, hogy ha az ember valami jót csinál, annak folytatása lesz.
- Megtanultál németül is emiatt.
Marozsán Erika: Most is kínlódom a nyelvvel néha, mert a gondolkodásom magyar.
- Hogy dőlt el, hogy a filmszínészet irányba fordulsz?
Marozsán Erika: Lassan. Nem költöztem el, de egyre nehezebbé vált engem egyeztetni. Egyszercsak észrevettem, hogy többet dolgozom külföldön.
- Valamiért az volt a benyomásom, hogy tudatosan választottál, talán azért, mert azt nyilatkoztad: a producerekhez úgy közelítettél, mint egy újságíró.
Marozsán Erika: Amerikában, kvázi bemutattak a szakmának. Bár a Szomorú vasárnap független forgalmazású film, voltak mozik, ahol nem tudták levenni a műsorról, mert kígyózó sorokban álltak az emberek a jegyért. Szájhagyomány útján terjedt a híre. Megjelent egy nagy cikk a Los Angeles Times-ban rólam, és leszerződtetett az ügynökség. Ők egy belső újságot küldenek szét a stúdióknak. Mivel ebben szerepel, kit szerződtettek, rengetegen akartak velem találkozni. Három hónapig szinte minden napra jutott egy meeting.
- Miről szól egy ilyen találkozó?
Marozsán Erika: Ismerkedésről, olyan, mint egy interjú.
- Ez a három hónap olyan lehetett, mint egy tanulmány.
Marozsán Erika: Igen, de nem szivaros dörzsöltekkel futottam össze, hanem úriemberekkel. Kettő közülük a barátommá vált, egyikük egy stúdió igazgatója, aki Bíró Yvette-től is tanult és magyar mániás.
- Kedveseddel és a leánykáddal hogy tudod összeegyeztetni a sok utat, a munkáidat?
Marozsán Erika: A lányom nagyon jól bírja az utazást, kiegyensúlyozott. A férjemmel eddig napi huszonnégy órát együtt töltöttünk, de amióta elkezdtem próbálni a Cabaret-t, ő is több munkát vállalt Amerikában, fotós. Hazajön, amikor csak tud, non-stop babázik, olyankor intenzíven vagyunk együtt. Szerintem nem különbözünk más családoktól, csak másként oszlik el az az idő, amit egymásra szánunk.
- Említetted, hogy gyerekként rádöbbentél, máshol más minőségű élet zajlik. Külföldön is hasonló történt? Vissza tudnál állni?
Marozsán Erika: Ady Endre másképp kávézhatott, miután hazatért Párizsból és a költészetére is hatott az út élménye. Én is beleszagoltam sokmindenbe, de ettől talán még inkább érvényes tagja lehetek az itthoni társadalomnak. Muszáj lenne mindenkinek kitekintenie innen, a kertből.
- Miért mondtad, hogy nem akarsz hosszútávon gondolkodni?
Marozsán Erika: Azért mert képtelenség tervezni, kiszolgáltatott vagyok a felkéréseknek, másrészt most sem tudom, mi akarok lenni. Egyelőre örülök a Cabaret-nak.
A Cabaret c. előadásban (Centrál Színház)
fotó: Takács Zsolt
További képek az előadásról >>>
- Hogy fogadtad, hogy Bozsik Yvette felkért Sally Bowles szerepére?
Marozsán Erika: Amikor átküldte a szövegkönyvet, rádöbbentem, olyan, mintha rám írták. Furcsa tragikum és törékenység rejlik Sallyben, ugyanakkor erős, a kétes identitású féfiakat is ki tudja mozdítani a helyéről. Kallódik a világban, nem tudjuk honnan jött, hova tart... akárcsak én.
Tóth Berta | Színház.hu
Színházak gyorskereső
