"Mindig a frankót mondtam" - Interjú Bán Jánossal

2011. szeptember 27. kedd, 07:31

Ígéretes sportolónak, majd vegyésznek indult, de végül színházrendező szaladt utána papucsban az utcán kérdve: "Máshol mennyit ígérnek?". Több, mint húsz éve a Katona József Színház tagja. Bán János mesélt azokról az időkről, amikor még Dunát szagoltak Ujlaki Dini bácsival és arról is, hogy érzi magát most Katonán belül, kívül.

banjanos2Bán János, fotó: Dömölky Dániel

Többször is meséltél a kiskorodról, és arról mennyi mindennel foglalkoztál már gyerekként. Valahol említetted, hogy tornász is voltál. Nem értem, hogy jutott rá időd a foci, a tanulás és a diákszínpad mellett.

Bán János: Szerettem bukfencezni, szaltózni, „a fiúgyereknek mindenképpen sportolni kell” – mondta az apám, ezért hét éves koromtól tizennégy éves koromig tornásztam. Pár év alatt hirtelen nagyot nőttem, a gyűrűgyakorlathoz túl hosszúra nyúltak a kezeim és a testem. Váltottam a focira, a csapatjátékok egyébként is jobban izgattak.

Ennek már lehet egy kis köze ahhoz, hogy színész lettél.

Bán János: Igen, pedig amikor gimnáziumba kerültem, tehetséges vegyésznek indultam a kémia-biológia tagozaton. Országos kémiavetélkedőn lettem harmadik, „A légszennyeződés korróziós hatása a fémekre” című témát dolgoztam fel.

Lánygimnáziumba jártál...

Bán János: Győrben, annak idején két jó gimnázium működött. Hiába voltam kitűnő tanuló, „hely hiányában” nem vettek fel az elit Révaiba. Azt hittem esztergályosnak fogok tanulni, amikor kiderült, hogy fiúsítják az addig lánygimnázium Kazinczyt.

Ez igen! 

Bán János: Áááá! Akkor olyan jelentéktelen voltam, hogy a kutya nem vett észre! Édesanyámék meg is ijedtek, hogy mennyire elmaradtam a fejlődésben.

Te is megijedtél?

Bán János: Nem, mert még nem a lányok érdekeltek elsősorban, hanem a természettudományok és a sport. Ám a focilabdát le kellett cserélnem a kézilabdára, mert a Kazinczy abban volt erős. Az Országos Ifjúsági Kupán (OIK) legyőztük az addig győztes Révaisokat a mi kis szedett-vedett, de összetartó csapatunkkal. Ez kis elégtételt okozott a negligált felvételiért.

Amit mondasz nem igazán mutat humán érdeklődést.

Bán János: Pedig már általános iskolás koromban rendszeressé vált, hogy a magyartanárnőm szavalóversenyekre küld. Nagyon szeretett, én meg örömet akartam neki okozni. Ady Endre a „Proletár fiú verse” című művével 12 évesen nyertem is. 18 évesen Péchy Blanka művésznőtől vehettem át a Kazinczy díjat a szép magyar beszédért.

szepmagyarbeszed

Ebből végül az lett, hogy Sík Ferenc a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője futott utánad papucsban az utcán és kérdezgetett “mennyit ígérnek máshol?”…

Bán János: Igen, de előbb még bekerültem a Moszadár negyven napja című előadásba, a néhai Kisfaludy Színházba (most Győri Nemzeti Színház, a szerk.) és a Győri Ifjúsági Irodalmi Színpadra, majd a főiskolára.

Mikor tudatosult benned, hogy színész szeretnél lenni?

Bán János: Negyedikes koromban. Akkor már volt amatőrszínházi tapasztalatom. Apám kijelentette, őt nem érdekli, mi lesz belőlem, színész vagy sportoló, csak döntsem el. Ezért lemondtam a kézilabdáról. A felvételire nem nagyon kellett készülnöm, mert legalább 150 verset tudtam kívülről. Kitaláltam, hogyJanus Pannoniustól a modern költőkig fog terjedni a „repertoárom”. Horvai István- Kapás Dezső osztályába kerültem. Disszertációt tudnék írni arról, hogyan építkeztek óráról órára. Megtanítottak önállóan dolgozni, szerepet építeni, felfedezni azokat az elemeket egy darabban, amelyek instrukcióként felhasználhatók. Ebből később sok problémám is származott, mert több esetben képes voltam bebizonyítani, hol hibás egy rendező prekoncepciója. Amikor pedig kiderül, hogy a nyúl viszi a puskát, az zavarbaejtő.

A tudás, amit kaptatok magabiztosságot adhatott, de az, ami végzősként történt veled, feltételezem, elbizonytalanított...

Bán János: Így volt. Horvai István, mint a Vígszínház igazgatója is, úgy tervezte, mindenkit leszerződtet, de történt egy malőr. Az Ahogy tetszikünket felvette volna a tévé, de a kamerapróbára egy osztálytársam elfelejtett jönni, ezért a tévé sértődötten elvonult. Horvai megharagudott ránk. Végül csak Gáspár Sándort és Papp Verát szerződtette, de mindenkivel leült beszélgetni. Én az igazgatói irodában ültem vele, amikor közölte: „Nézd János, te egy nagyon tehetséges fiatalember vagy, de sem szakmailag, sem emberileg nem tartalak elég érettnek ahhoz, hogy a pályádat a Vígszínházban kezd. Azt javaslom, menj vidékre, gyűjts tapasztalatokat és ha eljön az ideje, elképzelhető, hogy szerződtetlek”.

Ez nagyon rosszul eshetett.

Bán János: Persze! Ott kellett hagynom a barátaimat, Budapestet, amit nagy nehezen megszoktam, tehát a készülőben levő életemet. Horvai azt is hozzátette, ha jónak találom egy munkámat, akkor küldjek neki képeslapot és megígéri, hogy az első adandó alkalommal el fog jönni, megnézni. Erre azt feleltem: „Tanár úr, megtisztelő az ajánlat, de száradjon le a kezem, ha levelet írok. Ha olyasmit csinálok, akkor a Tanár úr hallani fog rólam. Ha meg nem, akkor segget nem csinálok a számból. A tanár úr is őszinte volt, én is az leszek”. Az első bemutatómon, A tenger asszonyán megjelent Kapás Dezsővel és a barátaimmal Dörner Györggyel, Gáspár Sándorral. Utána megjegyezte, mit rontottam el, mit rendezett félre a Szikora. „De amit csinálsz ott a vérköpés előtt az zseniális!” Rá két évre szerződést ajánlott, amit visszautasítottam. Akkor már Marton László vette át a helyét, én pedig azt gondoltam, amit elkezdtem, szeretném befejezni vidéken.

ban1. kép, Az imposztorban Major Tamással, 2.kép a Mulatságban Gáspár Sándorral és Dörner Györggyel, 3. a Vonó Ignácban Bajcsay Máriával, 4. Vajda Lászlóval a Menekülésben

Először Pécsre kerültél. Nagy akarás sűrűsödhetett össze benned, ami erőt ad, de gyötrő is lehet...

Bán János: Főleg azután, hogy láttam a leningrádi srácokat egy tanulmányi kirándulásunk alkalmával! Harmadévesen jártunk kint náluk. Bár mi kimagaslóan jó osztálynak minősültünk, fényévekre le voltunk maradva szakmailag azoktól a gyerekektől. Az ő hatásukra döntöttem el, hogy soha nem fogom abbahagyni a tanulást és adok magamnak öt évet arra, hogy kiderüljön, érdemes-e nekem ezt a hivatást művelni.

Ez miért merült fel benned?

Bán János: Azért, mert úgy véltem és vélem ma is, hogy szemétdombon kakasnak lenni nem érdemes.

Hiszel abban, hogy vannak legjobbak? 

Bán János: Nincs tíz aranyérmes, de vannak legjobbak.

Téged eleinte nem a legjobbak, hanem a politikailag megbízhatatlanok közé soroltak. Nem tűnik fáklyásmenetnek a pályád első 3 éve.

Bán János: Nem a szakmaiatlanságom miatt lettem „feketelistás”. Az első félévem Pécsett nem volt könnyű, noha vidéki vagyok, nehezen illeszkedtem be. Egy év után Szikorával együtt Győrbe hívtak – Törőcsik Mari művészeti vezető, épp lemondott, amikor megérkeztünk – egy színházi műhely teremtésének a lehetőségével. Másfél év után a városvezetés (nem a közönség!) úgy találta, meg kell bolygatni a színház állományát, ezért megfigyeltek, majd kirúgtak minket, hiszen ez a szabadelvűség politikai értelemben veszélyesnek tűnhetett. Egy olyan országban váltam munkanélkülivé, ahol hivatalosan nem létezett a munkanélküliség. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy közösen életre hívjuk a Stílusgyakorlat című előadást. 1982-ben Paál István leszerződtette a teljes győri csapatot Szolnokra, Szikora nélkül. Első évben rám osztották Vonó Ignác főszerepét, amire megkaptam vidéki színészként a legjobb férfialakítás díját. Fiatal pályakezdőként érvényes visszajelzése volt ez az addig elvégzett munkáimnak. Akkoriban komoly rangja volt az elismerésnek.

Miért nem mentél a Katonába első hívásra? 

Bán János: Zsámbéki Gábor először a Nemzeti Színházba hívott, még a győri időszakomban, de neki is azt mondtam, hogy valamit elkezdtem és szeretném befejezni. 1982-ben az induló Katona József Színházba kapott lehetőséget játszásra a Stílusgyakorlat előadás. Én 1983-tól lettem ott hivatalosan tag.

Akkorra már eltűntek a kételyeid?

Bán János: Igen, pedig még mindig nem telt le az öt év, amit magamnak adtam az útkereséshez. A célom az volt, hogy szakmai minőséget próbáljak teremteni. És nem hagytam abba az önképzést, például gyakoroltam a pantomimet.

Miért szeretted meg?

Bán János: Izgalmas technikának találom, mert nem természetes mozgás. Sokféle tánctechnika épül a klasszikus Decroix alapú pantomimtechnikára. A hetvenes évek elején még kultusza is volt, Marcel Marceau és Jean Louis Barrault idejében. A mai napig minden egyes munkámban tetten érhető a hatása.

Ez tudatos?

Bán János: Szerintem öntudtalan, beépült a színházi létezésembe.

 

Amikor legutóbb találkoztunk megemlítetted, micsoda időszakot éltetek a Katona első tíz évében. Nem számítottak a generációs különbségek, szinte családként léteztetek, a magánéletetek is háttérbe szorult. 

Bán János: Tele voltunk ambícióval és abszolút értékű kreativitással, tehetséggel. Gobbi Hildától kezdve Major Tamáson át Máthé Erzsiig, itt dolgoztak a legnagyobbak, és a korosztályom legjobbjai. A magunk módján, ledöntöttük itthon és külföldön a vasfüggönyt. Az egész magyar színházi élet a mi bulijainkra járt. Amikor bemutatót tartottunk, nem csak mi ünnepeltünk. Semmiféle arisztokratizmus nem működtette a színházat. Rendkívül erős volt a belső kohézió, örömöt találtunk egymásban.

Amikor Székely Gáborék elmentek, nem fordult meg a fejedben, hogy te is velük tarts?

Bán János: Én általában akkor megyek, ha hívnak. Akkor a Gábor engem nem hívott. No meg, valakinek maradnia is kellett.

Udvaros Dorottya azt nyilatkozta, idővel zavarta a bezártság, ami pozitíve és negatíve is jellemezte a Katonát. 

Bán János: El kell fogadni, hogy a sejtek hétévente megújulnak, egy színház prosperáló élete is körülbelül ennyi ideig tart. Óhatatlanul megunjuk, feléljük, gátoljuk egymást, előtérbe kerülnek bizonyos prioritások. Hiányzik az új közeg, amitől impulzusokat kapnánk. Megértem Dorottya szemléletét.

Mégis itt vagy a Katonában.

Bán János: Igen, de már háromszor kicserélődött körülöttem a társulat.

Most nem érzed a mellőzöttséget?

Bán János: Amit az általam játszott szerepek mutatnak, nem feltétlenül egyeznek azzal, amit magamról és a helyemről gondolok. Felismerem, ha statisztálok. De hadd tegyem hozzá, ha a Katonát nem érezném még mindig Magyarország egyik legérvényesebb színházi műhelyének, akkor már kiléptem volna. Sokszor nehéz pillanatokat hozott, amikor nem engedtek el, „mert fontosnak tartották”, hogy itt legyek, ne máshol kamatoztassam a tehetségemet. Ma már el tudok menni dolgozni, a szükséges impulzusokat be tudom gyűjteni. A 30 éves tagság olyan, mint egy házasság, hol nagy szerelemben élünk a Katonával, hol egymás közelében sem tudunk meglenni, vélt vagy valós emberi gyarlóságok miatt. Én mindig megpróbáltam tisztán a szakmai munkára koncentrálni, de megesett, hogy a személyes ügyeim befolyásolták az éleslátásomat.

Milyen ügyekre gondolsz?

Bán János: Összetűzésekre, amik adott esetben meghatározták, hogy érzem magam a Katonában, vagy másutt. Mindig igazságkereső voltam, mindig a frankót mondtam, ebből származott sok konfliktusom az életben.

Mit jelent az, hogy a frankót mondtad?
Bán János: A valós, szakmai véleményemet nem rejtettem véka alá. De soha nem az ízléssel vitatkoztam, mert a színházművészet mindig szubjektív megítélés alá esik.

Voltak hullámvölgyeid?

Bán János: Igen. Minden életpálya során adódnak hullámvölgyek és ilyenkor pótszerhez nyúl az ember, ami lehet szélsőséges sportmánia vagy alkohol, stb. A színészi pálya az első tizenöt évben pszichoterápia, az utolsó tizenötben pedig elmegyógyintézet.

Volt piás korszakod?

Bán János: Volt. Sokminden kellett hozzá. A magánéletemben is éltem nehezebb periódusokat. A Damaszkuszi útra el kell menni, de vissza is kell tudni jönni, ehhez pedig akaraterő szükségeltetik.

Neked nehezedre esett visszajönni?

Bán János: A váltás, az újrakezdés a pályán és a magánéletben is mindig olyan, mintha az emberből kitépnének valamit. Nem egyszer szakadtak meg hosszútávú kapcsolataim, mert a színészet minden pillanatban teljes embert kíván és én soha nem tudtam magam annyira függetleníteni a színháztól vagy éppen a gondolataimtól, hogy előtérbe helyezzek bármi mást.

Ez akár dupla bűntudattal is járhat: bűntudatod lehet, ha nem töprengsz “eleget” és akkor is, ha túl sokat töprengsz. Skizofrén helyzet…

Bán János: Velem azért nehéz együttlétezni, mert abnormális életformát élek. Általában este tíz óra körül ér véget az előadás; mire hazaérek már mindenki alszik. Nekem este hétre kell a legjobb fizikai és mentális állapotba kerülnöm, amikor minden normális ember megvacsorázik, tévét néz, családi életet él. Az elmulasztott intim pillanatok nem térnek vissza.

Most, hogy van két nagy és két pici gyereked nem változtathatnál az életformádon?

Bán János: Nem tudok, mert a színházi előadások most is este kezdődnek.

A fiad is a Színművészeti Egyetemre jár. Próbálod felkészíteni a “pálya buktatóira”?

Bán János: Egyáltalán nem tudom ezekre felkészíteni. Ő még egy egészséges gondolkodású fiatalember, és a kor is más… Persze a történelem ismétli önmagát, a személyiségcsapdákat, kétségeket nehéz lesz kikerülnie, de ezzel neki kell megbirkóznia.

És a színésszerelmeket?

Bán János: A színészszerelem elmúlik, mint a hasmenés, de szinte kivédhetetlen. Ha Rómeó és Júlia nem tud egymásba szeretni, akkor nem lesz igazán jó az előadás.

Alindának említetted, hogy nem mindig érzed magad tehetségesnek. Ez min múlik?

Bán János: Kálmán Gyuri mondta, “kisfiam, néha nagyon elegem van, és nem érdekel, nem motivál a színészet”. Az ember egy idő után szembetalálkozik a kérdéssel, “tulajdonképpen miért is csinálom én ezt”? A válaszom attól függ, milyen fázisban vagyok, mennyire kíváncsiak a munkámra. Sokszor eszembe jut a Gyuri-féle gondolat, néha megfáradok, de a hitemet visszaadja, amikor Máthé Erzsit, Olsavszky Évát, Kun Vili bácsit nézem. Hogy nyolcvan év fölött valaki színpadon legyen, az lenyűgöző!

Egyszer közölted, ha a többiek előre mennek, te hátra mész…

Bán János: Ez egy filozófiai megközelítése az én művészet szemléletemnek, mert kicsit máskép látom a világot, mint az átlag.

Vannak terveid. Diogenész hordójába szeretnél belebújni…

Már kinéztem a hordót. De erről egyelőre még nem akarok mesélni.

Mondtad, hogy szívesen filmeznél, de a fiatalok nem sűrűn keresnek. (Bán János egyébként szerepelni fog Mátyássy Áron Átok című sorozatában, amit hamarsan az MTV-ben vetítenek. A szerk.) Tudom, csak úgy vállalsz fellépést, ha fizetnek érte. Egyszer rendezőasszisztens voltam egy főiskolás filmben és felhívtalak, mondtam, hogy nem tudunk fizetni, és nem jöttél. Ennek mi az oka?

Bán János: Egyrészt én is fizetek mindenért. Miért volna alacsonyabbrendű termék az, amit itt, a fejemben és a szívemben hordozok, mint egy tejeskifli 20 forintért? Egyszerűen nem vagyok hajlandó az általam megszerzett tudást, ingyen, bárkinek a rendelkezésére bocsátani.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy nemrég felkértek Prágában egy diplomafilm szerepére és jelképes összegért vállaltad.

Bán János: Jók az információid. Azt sose mondtam, hogy csúcsgázsit kérek. Csak azt kell megérteni, mint ahogy a lámpa, az elektromos áram, a helyszín bérlet pénzbe kerül, a színész sincs ingyen. Aki művészetben gondolkodik, annak meg kell tanulnia, hogy a legfontosabb tényező az ember. Akkor vagyok mélyen szomorú, ha ezt elfelejtik.

Téged nem felejtenek el, még külföldön sem, az utóbbi időben három díjat is besöpörtél.

Bán János: A díjak fontos állomásai az életemnek, megmutatják éppen hol tartok, továbblöknek. A cseh Trebbia Európai Díj, a szlovák Színészi Küldetés-díj és az Ivánka Csaba-díj is mind szakmai elismerések, nem egy politikai lobbi adományai.

Itthon érzed a hiányát a visszajelzésnek?

Bán János: Igen.

A Katonát nézik, elismerik..

Bán János: Ez részben a divaton múlik, részben annak tudható be, hogy továbbra is magas szakmai színvonalú munka folyik a Katonában.

Mit hiányolsz?

Bán János: A kritikák jelentős része mutatja a kritikus felkészültségét és a prekoncepcióját egy darabról. Egy érvényes szakmai kritika viszont nem a darab elemzéséről szól, hanem a darabelemzés tükrében, a látottakról. Ilyet keveset olvasni. Ez a probléma korábban is fennállt. Életem egyik legemlékezetesebb kritikája így hangzott: “a színház szemmel látható módon, a kispados csapatát küldte pályára”. Ezután kaptam meg a legjobb férfialakítás díját a Vonó Ignácra. A díjátadó után az író odajött hozzám és elnézést kért. Mondtam neki: “Drága Misikém, nem kell tőlem elnézést kérni, te a kritikáddal saját magadat minősítetted.”

Mesélted nekem, hogy egyszer mentetek “Dunát szagolni” Ujlaki Dénessel. Ez mostanában is előfordul?

Bán János: A bohém időknek vége, de az ember alapattitűdje változatlan, a vér nem válik vízzé. (Nevet.)

Tóth Berta/ színház.hu

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.