'Jóban vagyok a változással' - Interjú Alföldi Róberttel

2013. június 5. szerda, 07:00

A Nemzeti Színház idei évadából az Amphitryon, Gothár Péter rendezése jutott be a 13. POSZT versenyprogramjába. A darabról és a búcsúról kérdeztük Alföldi Róbertet, a színház távozó igazgatóját.

Az Amphitryon június 6-án látható a 13. POSZT első napján.

 

A Nemzeti Színház idei évadából az Amphitryon jutott be a POSZT versenyprogramjába. Gothár Péter azt nyilatkozta, miattad és Znamenák István miatt szerette volna megrendezni ezt a darabot...

Alföldi Róbert: Valóban régi nagy tervünk volt. Már akkor beszéltünk róla, amikor Gothár Péter az Én vagyok Te című Esterházy darabot rendezte. Emlékszem, hogy bejött az irodámba, és iszonyú fontosnak tartotta elmagyarázni, milyen is az Amphitryon. Azt szokták mondani Kleistről, hogy színháziatlan műveket ír, de Gothár az ilyesmihez nagyon ért, mert egy speciális agyú pali. Az Amphitryon szerintem is különösen jól sikerült, egy nagyon nehéz, szerteágazó anyagból vált egységes előadássá.

Közvetlenül az Amphitryon bemutatója előtt dolgoztál az Átriumban Péterrel. Nem volt sok az együtt töltött idő?

Alföldi Róbert: (Nevet.) Nem, őt nagyon jól bírom. Ráadásul inspirálja a színészt mind emberileg, mind művészileg, ha valaki bízik benne. Inkább az okozott nehézséget, hogy mindkét szerep, amit kaptam Pétertől, a meghasonlott Welsh atya a Vaknyugatban, és Jupiter az Amphitryonban, elég megfoghatatlannak bizonyult, mert mindkettőben eszköztelenül kell jelen lenni. Szerintem a világirodalom egyik legnehezebb jelenete Jupiter és Alkméné párbeszéde. Úgy játszom istent, hogy közben Amphitryont játszom, az ő képében beszélgetek a partneremmel, aki arról beszél, mi lenne, ha az lennék, aki egyébként vagyok, tehát Jupiter. 

 

a1Alföldi Róbert az Amphitryonban, fotó: Nemzeti Színház


Az imént színészként határoztad meg magad... 

Alföldi Róbert: Mostanában csak Gothár és Serban osztott rám szerepet. Tény, hogy az utóbbi időben másként gondolnak rám, hiszen sokat rendeztem, és az igazgatás mellett senki sem feltételezte, hogy ráérek, vagy lenne kedvem játszani. Pedig van! Egyébként fáraszt is rendesen. Újra rájöttem, milyen nehéz a színészet, kicsit kínlódtam is a kérdéssel, mit jelenthet például istennek lenni... ?  

Az elmúlt időszakban nem fordult elő, hogy valaki istenként viszonyult hozzád? 

Alföldi Róbert: (Mosolyog.) Nem, ezt nem mondanám, bár sok pozitív visszajelzést kaptam. De az, hogy a nézők a jegypénztárt ostromolták és olyan hangulat alakult ki a színházban, mint egy határlezárás előtt, nem csak nekem adott megerősítést, hanem az egész Nemzeti Színháznak. Ez „isteni” volt, az tény... Általában felfigyelek arra, ha valaki túlzásokba esik velem, vagy a munkámmal kapcsolatban, de normálisan tudom kezelni. Egyébként vannak emberek, akiket azzal bíztam meg, hogy tartsanak kordában, és ha véletlenül istenként kezdenék viselkedni, nekik jogukban áll bezárni engem egy szobába. 

Volt, hogy bezártak?

Alföldi Róbert: Igen, de nem az elmúlt öt évben. (Nevet.)

Znamenák István nemrég arról számolt be, nagyon tetszenek neki az Amphitryon papír-jelmezei, mert azt jelzik, most ideiglenesen hajtogatott a világ. Te ezt hogy látod?

Alföldi Róbert: Épp ezt élem. De alapvetően jóban vagyok a változással. Szükségem van arra, hogy bemenjek az őserdőbe, és vágjam az ösvényt. Öt évvel ezelőtt csináltunk egy tisztást, ott maradtunk, de most tovább kell menni. 

 

a2

Udvaros Dorottya és Znamenák István az Amphitryonban, fotó: Nemzeti Színház


Annak idején, amikor Zsámbéki Gábor és Székely Gábor megváltak a Nemzeti Színház művészeti vezetésétől, Zsámbéki egy írásában azt jegyezte le: „Amennyire a Nemzeti történetét ismerem, a színház éléről mindig keserűen, megbántva távozott mindenki, aki távozni tudott, és nem halt bele hivatali ideje alatt”. Te hogy fogsz távozni?

Alföldi Róbert: Emelt fejjel. Keserű, hogy egy méltatlan pályázatban maradtunk alul, de minden okunk megvan arra, hogy büszkének érezzük magunkat. Azért, hogy az általunk teremtett érték elpusztul, nem nekem kell restellnem magam. 

Három hónapja találkoztunk, mintha akkor több indulat lett volna benned...

Alföldi Róbert: Akkor még nagyon friss volt a helyzet. Haragudtam magamra és Attilára, mert azt gondolom, hiteles művészemberek nem asszisztálhatnak ahhoz, hogy szembeállítsák őket a másikkal, és nem engedhetik meg maguknak, hogy vélt vagy valós ideológiák mentén szálljanak harcba egymással. Természetesen nem akarom elhárítani a felelősséget... Élesen fájt, hogy elvesztettük az igazgatói pályázatot, mert az utolsó percig hittem abban, hogy nyerhetünk, hiszen kevés olyan kulturális intézményről tudok, mint a mostani Nemzeti, ami látványosan prosperál, sikerül megszólítania a fiatalokat, választ kínál arra, miként lehet társadalmi résztvevő egy színház. Minden országban kérdés, milyen legyen a nemzeti színház, a külföldi kollegák mégis elképednek, amikor arról hallanak, hogy nálunk valamiféle hamis romantikát kérnek számon rajtunk. Tény, nem mismásolt ez a színház. De egy normálisan működő demokráciában erre büszkék lennénk. Hasonló bírálatok értek engem is, mint a korábbi igazgatókat, például Németh Antalt, Major Tamást. Azt, aki korszerű színházzá, progresszív műhellyé szerette volna alakítani a Nemzetit, sürgősen eltüntették az intézmény éléről. A mindenkori politika inkább vállalta, hogy egy álságos, régi ábrándokat kergető intézmény legyen. Úgy látszik ez az ország nem sokat változik.

 

Az indulat átértékelődött? 

Alföldi Róbert: Azt remélem, hogy alkotói energiává alakul. A saját indulataim elgondolkodtattak arról, milyen méltatlan helyzeteket eredményezhet a dafkéból való létezés és a ragaszkodás. Rájöttem, hogy most nincs miért harcolni, mert a kialakult helyzetet nem tudom megváltoztatni. 

Úgy fogalmaztál az ÉS-nek, most nem csak önmagaddal kell foglalkoznod. Hogy látod, ez meddig lesz még így?

Alföldi Róbert: Addig, ameddig a Nemzetit vezetem, ez biztosan így marad. Felelős vagyok azokért, akik elmennek, és azokért is, akik maradnak; a lelkiállapotukért, a búcsúért. Nehéz pontosan megmondani, meddig tart ez a felelősség, de biztos, hogy mindig marad belőle valami, hiszen megváltoztatott, kötelességtudóvá, gondoskodóbbá tett. Remélem, még megadatik az életben, hogy ezekkel az emberekkel, akikkel végigcsináltuk az elmúlt öt évet, együtt dolgozhassak. Köztudott, hogy szerettem volna továbbvinni a csapatot, de nem sikerült, mert nem olyan a kulturális környezet, hogy megismétlődhessen az, ami a Katona József Színház alakulásánál történt. Meglepő lett volna, ha összejön. Az „átkosban” fontosabb volt, hogy egy igazán jól működő színházi műhely továbbélhessen, most, a demokráciában, úgy látszik, nem az.

 

a4

Tenki Réka és Alföldi Róbert az Amphitryonban, fotó: Nemzeti Színház


Nehéz volt elengedned a gondolatot?

Alföldi Róbert: Nem maradt más választásom. A saját életemmel hazárdírozhatok, de az embereim életével nem. Nem mondhattam, hogy gyertek velem a semmibe. Nota bene, én se mennék a semmibe. Egyrészt már nem vagyok olyan fiatal, másrészt nem vagyok az a típus, aki azt mondja, majd csak lesz valahogy. Nincs mi lett volna, ha... 

Gálos Orsi, a sajtófőnököd elárulta, amikor jobb kedve van, mesebeli fordulatokat képzel el …

Alföldi Róbert: Én nem gondolkozom ilyesmin. Most nem vagyok objektív állapotban.

Kerülhetsz valamikor objektív állapotba?

Alföldi Róbert: Talán igen, ha majd képes leszek félig telinek látni a poharat, és túlteszem magam a történteken. Most annak van itt az ideje, hogy feldolgozzam, akaratomon kívül zárul le egy meghatározó szakasza az életemnek. Egy hagyományos színházi keretek között dolgozó, aránylag sikeres ember vagyok, akinek a neve behozza az embereket a színházba, tehát nem lesz problémám azzal, hogy lehetőséghez jussak. Egyenként mindenki szereti, elismeri azt, amit a kollégáimmal közösen létrehoztunk, de a végeredmény mégiscsak az, hogy nem folytathatom. Ezen el kell gondolkoznom, mert ez is a tényekhez tartozik. Meg kell vizsgálnom, hogy miként tudom újradefiniálni a saját feladatomat a mai Magyarországon, ahol nem az a fontos, hogy miben mutatkozik potenciál, ahol nehezen tudunk egymással kommunikálni, és a legtöbb intézkedés nem valamiért, hanem valami ellen történik. Azt, hogy nálunk két színházi társaság született, alig hiszik el a kinti kollegák, hasukat fogják és kacagnak.... Ezen is muszáj eltörpengenem. Újra el kell helyeznem magam a térképen szó szerint és átvitt értelemben is.

“Schilling Ápád azt írja: politizálni kell. Szerintem meg beszélni kell” – mondtad a Népszabadságnak. Szerinted hogy tudnának kommunikációba lépni a szembenálló felek?

Alföldi Róbert: Ennek nincs más módja, mint az, hogy elfeledjük fensőbbségérzetünket, hogy kihagyjuk a párbeszédből azt a fordulatot, „hogy ha te így, akkor én úgy”, „akkor nem rendezhetsz fesztivált, nem kapsz annyi pénzt”. De zsarolási pozícióból nem lehet beszélgetni! Úgy biztosan nem lehet beszélgetni, hogy az egyik társaság be van kötve a hatalomhoz és ezzel visszaél. Úgy sem lehet beszélgetni, hogy kódolva van bennünk a félelem, ezért nem vagyunk hajlandóak vállalni magunkat, és azt várjuk, hogy más mondja meg. Amíg azzal áltatjuk magunkat, hogy ki tudunk maradni abból, ami körülvesz minket, amíg azt mondjuk, „velem ez nem fog megtörténni”, „én majd ügyesebb leszek”, „engem ez közvetlenül nem érint”, addig halogatjuk a megoldást. Addig nem lehet leülni egymással kvaterkázni, amíg nem ismerjük fel, hogy minden olyan szakmai helyzet, ami nem szakmai alapon kezd működni, értéktorzulással jár, amíg hagyjuk, hogy vélt, vagy valós ideológiák mentén szembeállítsanak minket a másikkal, amíg egy Nemzeti-pályázatnál, a kuratóriumi tagok az egyik pályázó beosztottjai. Azt gondolom, ezzel jogosan vagyok megbántva. És persze mindenki azt gondolja, hogy jogosan van megbántva. Tehát egyelőre nem lehet beszélgetni, mert különböző emberi meccsek, érzékenységek és egy gerjesztett életigenlő-pesszimista, nemzeti-liberális színházi ellentét mentén alakul az élet... Abszurdum...

 

a3

Alföldi Róbert és Nagy Zsolt az Amphitryonban, fotó: Nemzeti Színház

 

Őze Lajos mondja a Megáll az idő-ben: „Mindenkinek igaza van”. Szerinted ez mennyiben volna helytálló kijelentés a színházi élet szereplőiről?

Alföldi Róbert: Szerintem rólunk az jelenthető ki, hogy mind úgy teszünk, mintha igazunk lenne, közben ideologikus köntösbe öltöztetjük az irigységet, a gyávaságot, a jogos, vagy jogtalan megbántottságot és a középszert. Pedig a színházi közbeszédnek nem a kompenzációról kéne szólnia. A személyes frusztrációkat nem kéne ráterhelni azokra, akiket kíváncsivá teszünk, a közönségre. Néha rácsodálkozom, hogy még mindig nem veszítettük el őket.

Te veszítettél a lelkesedésedből?

Alföldi Róbert: A búcsú megvisel, de nekem nem szabad siránkoznom, mert elképesztő szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindig kapok választási lehetőséget és szabadon rendelkezhetek az életemmel.

Mi következik számodra július elseje után? 

Alföldi Róbert: Elkezdem a vándoréletet, vissza kell térnem ahhoz az életmódhoz, amit a Bárka Színház igazgatása előtt folytattam. Mindenfelé megyek rendezni. Jön két zenés darab, egy a RAM-ban, egy Szegeden, aztán a Vígszínházban fogok dolgozni, utána Bécsben, majd Münchenben. Sok meghívást kaptam itthonról is. A következő három évre már vállaltam munkákat. Elég kapós lettem. 

Nem ijeszt meg néha a népszerűség, ha belegondolsz? 

Alföldi Róbert: A népszerűség relatív. Abban, hogy sok megkeresésre mondtam igent csak az a nehéz, hogy az új munkákat mindig a nulláról kell elkezdeni. Az új kollegákkal nem fűz össze minket hosszú évek tapasztalata, ezért csak az adott pillanatból, az ismerkedés élményéből tudunk kiindulni. Nagyon remélem, hogy meg fogok felelni az elvárásoknak, és nem fogok ócskább dolgokat csinálni, mint eddig. 

 

a5Alföldi Róbert az utolsó Amphitryon után, fotó: Puska Judit

 

Azt nyilatkoztad, hogy mostanában egyre többször érzed, hogy jót tenne, ha elmennél egy ismeretlen, turisták által nem látogatott szigetre, de ehhez nincs elég bátorságod. Miért kellene hozzá bátorság?

Alföldi Róbert: Azért, mert ahhoz, hogy ezt megtegyem, teljesen át kéne alakítanom az életem.

Azt is hozzátetted, azt a fajta munkaterápiát, amit művelsz, nehéz lenne leállítani...

Alföldi Róbert: Igen, de a történethez hozzátartozik, hogy engem senki nem kényszerít arra, hogy ennyit dolgozzak. Azért csinálom, mert szenvedélyesen érdekel a színház és az, amit nyújt nekem, illetve a közönségnek. A hajtásnak más oka is van, de az magántermészetű. És jó, ha marad valami, amire vágyakozhat az ember, nem?

 

Tóth Berta / Színház.hu

leadfotó: Puska Judit

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.