„Azt kerestük, ami összeköt bennünket” - Interjú a POSZT-válogatókkal

Császár Angelát és Sándor L. Istvánt kérdeztük

2014. március 13. csütörtök, 08:00

A két POSZT válogatót, Császár Angela Jászai Mari-díjas színművészt, Érdemes Művészt és Sándor L. István színházi kritikust, az Ellenfény című folyóirat főszerkesztőjét kérdeztük.

A versenyprogramot itt érhetik el.


Így kerek a program

Hogy alakult ki a 14. POSZT versenyprogramja?

Sándor L. István: Nagyon sokat utaztunk együtt Angelával, így rengeteget  beszélgettünk, és időről időre egyeztettünk, hogy ki melyik előadásról gondolja azt, hogy ott lenne a helye a POSZT versenyprogramjában. A közös listánk folyamatosan bővült, míg február közepén megegyeztünk kilenc előadásban. Ez jó konszenzusnak tűnt, amelyet kiegészítettünk azzal a kompromisszummal, hogy mindketten jelöltünk még 2-2 előadást a saját listánkról. Így február 18-án már meg tudtuk nevezni azt a 13 előadást, amit a versenyprogramba szántunk. Nagyon boldogok voltunk, mert úgy éreztük, jó eredményre jutottunk. De voltak még olyan nevezett előadások, amelyeket addig nem láttunk, és olyan új bemutatók is, amelyekre kíváncsiak voltunk...


Császár Angela: ....ezért még több helyre elutaztunk, többek között Pécsre, Szombathelyre, és az utolsó este Miskolcra, ahol jól elbizonytalanodtunk...

Sándor L. István: Az utolsó este Miskolcon Angela két előadást nézett meg, én pedig hármat. Többek között a Woyzecket is, amit másodszor láttam. Tulajdonképpen azért mentem le újra Miskolcra, hogy meggyőződjek arról, jól döntöttem-e, amikor nem ezt, hanem egy másik stúdióelőadást írtam fel a kompromisszumos listánkra. De épp az ellenkezőjéről bizonyosodtam meg: azt éreztem, hogy mindenképpen ott kellene lennie a POSZT-on. A hazafelé úton kiderült, hogy Angelának is tetszett a Woyzeck, azaz mindketten szeretnénk a versenyprogramban látni. És ekkor már több szó esett arról is, hogy tulajdonképpen így vagyunk az előző este Pécsett látott Bányavaksággal is. „Most mi legyen?” – kérdeztük egymástól. „Aludjuk rá egyet” – válaszoltuk. Tehát vasárnap este úgy feküdtünk le, hogy nem tudtuk, másnap milyen versenyprogramot fogunk kihirdetni.

Császár Angela: Reggel végül sikerült egy olyan listát összeállítani, ami mindkettőnk megnyugvására szolgált. Persze sok szeretett darab kimaradt belőle, ezekért nagyon vérzik a szívünk. Mégis azt hiszem, elmondhatjuk, hogy úgy kerek a program, ahogy az utolsó pillanatra kialakult.

 

kettenCsászár Angela és Sándor L. István

 

"Amiért fáj a szívünk"

Sándor L. István: Miközben tényleg rengeteg előadásért fáj a szívünk. Nagyon merev a versenykiírás, amely szerint hat nagyszínpadi és hat kamara- ill. stúdióelőadás szerepelhet a POSZT-on. Ez egyáltalán nem tükrözi azokat a tendenciákat, amelyek ma meghatározzák a magyar színházművészetet. Vadásztunk a jó nagyszínpadi előadásokra, de alig találtunk olyat, ami igazán szóba jöhetett volna – különösen azért, mert a budapesti művészszínházak lényegében kamaratérben játszanak. Viszont tele voltunk jó kamara- és stúdióelőadásokkal. 

Császár Angela: Annyit sikerült lazítanunk az előre megszabott szűk kereteken, hogy végül nem 12, hanem 13 előadás került be. De egy árnyék POSZT-ot is ki tudtunk volna stafírozni jó előadásokkal, amelyek végül nem kerültek be a versenyprogramba. Például a Nemzeti Színház Johanna a máglyán című nagyszerű előadása elsősorban technikai és anyagi okokból maradt ki. A Nemzeti speciális színháztechnikájára épül ez a költészetet, zenét, képzőművészetet egyesítő előadás… 

Sándor L. István: …Ez az összművészeti gondolkodás valóban kiemeli a Johannát a magyar színházi mezőnyből, amelyet ma ismét a szószínház ural. De sajnálom, hogy nem lesz ott Pintér Béla Titkaink című előadása sem, ami az én listámon szintén szerepelt, de Angela – miközben őt is megrendítette az előadás – nem jelölte a közös listára. Sajnálom, hogy a Radnótiból sem tudtunk olyat választani, ami mindkettőnknek tetszett volna, miközben továbbra is az ottani színészgárdát tartom az egyik legerősebbnek.

Császár Angela: Nekem fáj a szívem a Csíki Játékszín Revizorjáért, amelyet Parászka Miklós rendezett, a Centrál Színház Chicago című előadásáért, a szolnoki Salemi boszorkányokért, a kaposvári A király beszédéért, amely az utolsó pillanatban esett ki, és elsősorban Hüse Csaba alakítása miatt kellett volna szerepelnie a POSZT-on.

Sándor L. István: Hasonlóképp az utolsó pillanatban esett ki a Stúdió „K” Himmelwerkje is, amely az első olyan előadás volt, ami felkerült a közös listánkra. Mindketten szerettük a dunaújvárosi Májust is, Szikszai Rémusz rendezését, de tartottuk magunkat az „egy rendezőtől egy előadást” elvhez. Ugyanezért mondtunk le a Mezei Kinga rendezte Novemberi éjről, a debreceni színház előadásáról, amelyben mindketten erős ambíciókat, igazi színházi energiákat észleltünk. 

Császár Angela: Ha a nagyszínpadon játszható lett volna, biztosan bekerül a versenyprogramba. Nagyon szerettük mindketten a Székely Csaba darabjából készült Szeretik a banánt, elvtársak című produkciót is – Sebestyén Aba nagyszerű alakításával –, amely azért nem kerülhetett be a versenyprogramba, mert egyetlen műfajt zártak ki a szervezők a válogatásból, a monodrámát. De jó lenne, ha ott lehetne az előadás az off programban!

Sándor L. István: Én sokáig szerettem volna, ha bekerül a versenyprogramba egy másik Székely Csaba-darab is, trilógiájának utolsó része, a Bányavíz. Tettem egy kósza kísérletet, hogy elfogadtassam a szervezőkkel azt, hogy Csizmadia Tibor rendezése tulajdonképpen egy háromrészes előadás utolsó darabja, amelynek első két része, a Bányavirág és a Bányavakság ugyan korábban került bemutatásra, de maga a mű – a teljes trilógia – csak most lett kész, így ezt egyetlen előadásként kellene most szerepeltetni a versenyprogramban. Azt a választ kaptam erre, hogy ezek önálló darabok, az előző két részt az előző válogatóknak kellett volna jelölniük. Sajnálom, hogy elvetették az ötletem, mert igazi színházi unikumnak tartom, hogy lényegében ugyanaz a társulat egymást követő három évben bemutatja egy trilógia egyes darabjait, méghozzá úgy, hogy mindegyikben újabb és újabb színeket mutatnak a színészek, Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Tóth József, de a többiek is, akik nem szerepeltek mindhárom darabban. (Bozó Andreát kritikus díjra fogom jelölni a harmadik darabban nyújtott alakításáért.) Lehet, hogy a Bányavíz önmagában nem olyan erős, hogy biztos helye legyen a legjobb hét kamaraelőadás között, de a Csizmadia rendezte trilógia az utóbbi évek egyik legjelentősebb magyar színházi teljesítménye. Örülnék, ha az off programba be lehetne illeszteni egy Bányavidék maratont, amikor egy napon lehetne látni a három Csizmadia-rendezést. 

Mindenképpen szerettem volna, ha van a válogatásban gyerek- vagy bábszínházi előadás, mert a magyar színházban ezt tartom ma a legkreatívabb területnek. Sajnos csak az utolsó utáni pillanatban jutott eszembe, hogy mit kellett volna Angela figyelmébe ajánlani, hogy egyáltalán esélye legyen bekerülni a programba. De nagyon örülök neki, hogy először a POSZT történetében a versenyprogramban fog szerepelni egy színházi nevelési előadás, mert mára a színház nemcsak azt látta be, hogy az ifjúság egy olyan fontos korosztály, amelyet mindenképpen meg kell szólítani, hanem azt is, hogy nagyon termékeny lehet a színház és a pedagógia összekapcsolása. 

Csak szakmai szempontok

Térjünk vissza a kezdetekhez. Milyen volt az első találkozásotok? Hogy csiszolódtatok össze? 

Császár Angela: Amikor először találkoztunk, Istvánnak még orráig ért a frufruja, és csak akkor látszott a szeme, amikor a haját kettéválasztotta, mint egy színházi függönyt. Eleinte tartottam tőle, hogy egészen másképp látjuk a színházat, egy darabig nem is szerettem volna elsőként kimondani a véleményem...  

Sándor L. István: Emlékszem, egyszer, amikor egy vidéki előadásról jöttünk, egészen Pest határáig hallgattunk. Aztán megszólaltam: „hát ez rémes volt”, mire te azt mondtad: „végre kibökted!” (Nevetnek.) 

Császár Angela: Akkor megkönnyebbültem, mert kiderült, hogy István ugyanazt látja, amit én. És ez az előadások 99 százalékáról elmondható. 

Sándor L. István: Engem Angela már az első vidéki utunkon meggyőzött. A székesfehérvári Mirandolinát láttuk, és Tóth Ildikó játékáról egészen finom megfigyeléseket tett. Úgy éreztem, hogy nagyon jó szeme van a színházhoz…  

Volt valami elhatározás, amivel nekiindultatok a válogatásnak? 

Császár Angela: Az természetes volt, hogy minden nevezett előadást megnézünk, de ettől függetlenül mi elhatároztuk, hogy minden színházba, a vidéki színházakba is eljutunk legalább kétszer, hisz a színházak többsége nagyon nehézkesen élt a nevezés lehetőségével. Ezt a tervünket túlteljesítettük, mert Budapesten a legtöbb bemutatót láttuk, vidéken pedig többnyire 4-5 előadást is megnéztünk. És sok határon túli előadást is láttunk, összesen egy hónapot töltöttünk Erdélyben, de jártunk a Felvidéken és a Vajdaságban is.

Sándor L. István: Először nyilván azt kellett tisztáznunk, hogy mi is az értelme a POSZT-nak. Erről is sokat beszélgettünk. És mindig oda jutottunk, hogy a POSZT egy szakmai fesztivál, vagy legalábbis annak kéne lennie, tehát mi csak szakmai szempontok alapján válogathatunk. Ezért mindig azt mérlegeltük, hogy milyen a darab vagy az átirat, hogy jól bánik-e az előadás az alapanyaggal vagy sem. Hogy gondol-e valamit a műről a rendező, s hogy van-e szeme a színészekhez, ki tud-e belőlük valami többletet hozni. Vagy hogy kiosztható-e egyáltalán az adott társulatban a darab. Energiát, munkát fektettek-e a mű elkészítésébe, az alakítás felépítésébe a színészek, jól dolgoznak-e együtt mint társulat… Sok hasonló szakmai szempontot lehetne még felsorolni. És az az előadás került a listánkra, amelyről azt gondoltuk, hogy szakmai erényei hangsúlyosabbak, mint szakmai problémái. 

Viszont soha nem foglalkoztunk azzal, hogy melyik színház melyik színházi társasághoz tartozik – mert ez nem művészi kérdés, hanem az érdekérvényesítés területe –, és azzal sem törődtünk, hogy melyik rendező vagy színész milyen politikai oldalhoz köthető, mert ennek sincs semmi köze az esztétikai értékekhez. Sőt, ha ilyen szemüvegen keresztül tekintünk a művészetre, akkor csak torzképét láthatjuk. 

Kiemelkedő műhelyek

A sajtótájékoztatón elhangzott, nem csak az volt az alapelvetek, hogy egy rendezőtől ne legyen több darab, hanem az is, hogy minden színház csak egy előadással képviseltesse magát. Aztán másként alakult...

Császár Angela: Egészen vasárnap estig tartottuk magunkat ehhez a szemponthoz. Igyekeztünk minél színesebb programot összeállítani, de egyszerűen nem lehetett kihagyni bizonyos előadásokat...

Sándor L. István: Miközben a tavalyi válogatók például a Katona József Színházból egy előadást sem tartottak arra érdemesnek, hogy bekerüljön a versenyprogramba, mi öt olyan katonás produkciót találtunk, amelyről mindketten úgy éreztük, hogy helye lenne a POSZT-on: A nép ellensége, a Mártírok, A végítélet napja helyett végül a nagyszínpadi bemutatók közül a Fényevőket és a Kamra produkciói közül a Vöröst választottuk. Ez tulajdonképpen másfél előadás, mert az utóbbi a Szabadkai Népszínházzal közösen készült. 

Miskolc viszont tényleg két előadással képviselteti magát a POSZT-on. 

Sándor L. István: A tanítónő október óta szerepelt a közös listánkon, de a Woyzeck miatt nem akartunk lemondani róla, mert egészen más jellegű, stílusú produkció, és nem tudtunk volna a helyére hasonlóan ütőképes nagyszínpadi előadást választani. Végül is nem érzem túlzásnak, hogy Miskolcról két előadás szerepel, hisz az elmúlt két évben egészen különleges színházi műhely alakult ott ki. Egyszer már októberben eltöltöttem egy sűrű vasárnapot a városban, amikor két olyan produkciót láttam, amit egy hétvégén mutattak be. Ekkor egy harmadik bemutatójuk is volt, amit én később megnéztem, és azt éreztem, hogy Miskolc kétszer annyit dolgozik, mint más vidéki színház, ráadásul tényleg olyan erős színészgárdája van, hogy valóban bemutathat egy időben három előadást. Szerintem ez más vidéki színházról nem mondható el. Ugyanakkor ez az egyetlen hely vidéken, ahol egy erős rendezőgárda is a társulat része. Nyíregyháza is azért emelkedik ki a többi színház közül, mert ott visszatérően jó rendezők dolgoznak. Persze az ottani színészeket is szeretem.

"A színház nem sportverseny"

Voltak csalódások is?

Sándor L. István: Bőven. Voltak mélypontok, amikor úgy éreztem, hogy én ezt nem akarom csinálni.

Császár Angela: De ezeket a mélypontokat nem a másik személye vagy ízlése idézte elő. Inkább arról volt szó, hogy gyakran úgy éreztük, már teleettük magunkat. Mintha ott lenne előttünk a világ leggazdagabban terített asztala, de már alig bírunk ránézni, annyira telítődtünk… 

Sándor L. István: A telítettség érzése mellett számomra az is krízist okozott, hogy valamiféle sportversenyként kellett felfognom a színházat. Én kritikusként sem akartam soha eredményt hirdetni. A folyamatos méricskélés nem tesz jót a színházi élménynek. Örülök, hogy vége a válogatásnak, és mostantól kezdve újra felelőtlenül tudok örülni minden jó előadásnak, mert nem kell azon gondolkodnom, hogy vajon ez jobb-e egy másiknál, amihez természetesen semmi köze nincs, így nem is lehet őket összemérni. Már nem kell azon rágódnom, hogy mi fér bele a bűvös tizenkettőbe, tehát ismét képes lehetek önértékük miatt szeretni az előadásokat. A színház nem sportverseny, ahol csak egyetlen győztes lehet, és nem lehet a vesztes pozíciójába kényszeríteni olyan előadásokat, amelyekben tehetség, munka, odaadás mutatkozik. 

Bár Halász János az iménti sajtótájékoztatón azt hangsúlyozta, hogy milyen sok színházi fesztivál működik ma Magyarországon, az igazság az, hogy a POSZT-on kívül nincs olyan, amelynek igazi súlya lenne. Talán egészségesebb lenne a színházi élet – és a POSZT „válláról” is sok teher kerülne le – ha mellette még volna legalább két másik fesztivál, amelyen igazi rangot jelentene szerepelni. Ami szakmai igazolást adhatna műhelyeknek, alkotóknak, színészeknek, hogy jó úton haladnak. Akkor nem nyílnának a Facebookon minden eredményhirdetés után panaszfalak, amelyekre mindenki felírja, hogy szerinte milyen előadások maradtak ki a válogatásból. A POSZT versenyprogramja mindenképpen egy szubjektív lista, ráadásul ketten felelnek érte. Nem gondolom, hogy az a tuti, amit mi választottunk ki...

Császár Angela: Én sem gondolom, hogy az a tuti, pláne, hogy korábban nem jártam ennyit színházba, és számomra a felfedezésekről szólt ez az évad.

Sándor L. István: Szerintem azt kell hangsúlyozni, hogy a 2014-es POSZT versenyprogramja a mi kettőnk párbeszédének eredménye. Ha egyedül válogatunk, vagy ha másokkal „beszélgetünk”, akkor biztos más eredmény született volna. Így természetesen eszünk ágában sincs azt állítani, hogy ez a 13 legjobb előadás, amit az elmúlt egy évben bemutattak.

„Rendezők kerestetnek”

De azért néhány felismerés megérett bennetek. Császár Angela például úgy fogalmazott a sajtótájékoztatón, hogy benne az elmúlt időszakban az a szlogen érett meg, hogy „rendezők kerestetnek”... 

Császár Angela: Természetesen nem tagadhattam meg magam. Én színész szemmel válogattam, de örömmel fedeztem fel olykor az önérvényesítés helyett a rendező színészröptető munkáját. Az Ascher rendezte Fényevőkben Kocsis Gergő, Ónodi Eszter vagy Bezerédi Zoli játékában. Béres Attila rendezte Woyzeckben Görög László kegyetlenül költői figurájában.

Sándor L. István: A Woyzeckben az a metafizikai költészet szólal meg, amelyet hiányoltam a másik Büchner-előadásban, az Alföldi Róbert rendezte Danton halálában. A Vígszínház előadása a politikai szálat erősíti meg, s teljességgel elfeledkezik arról, hogy a darab végső soron a lét értelmére kérdez rá.   

Császár Angela: Összességében úgy tapasztaltam, kevesen lépnek a keskeny ösvényre. Nagyon sok idő és befektetett munka eredménye lehet egy jó alakítás, és nem elég, ha csak az egyik fél akarja... Sokszor – mivel a társulatban nincs megfelelő színész egy feladatra – annak adják a szerepet, aki szabad, vagy az is előfordul, hogy vendéget hívnak, de nem lesz belőle siker, mert a vendég túlfoglalkoztatott és nem éhes a szerepre, vagy csak a pénz motiválja, és nem fektet bele annyi energiát, amennyit megérdemelne. Ez persze az egész előadásra rányomja a bélyegét. 

Sándor L. István: Azért legyünk igazságosak, sok nagyszerű rendezőt találtunk…

Császár Angela: Elsősorban Ascher Tamást. 

Sándor L. István: …De fiatalabbakat is: Béres Attilát, Rusznyák Gábort,  Koltai M. Gábort, Gigor Attilát… De olyan rendezőket is sorolhatnánk, akik végül nem kerültek be a POSZT-ra, viszont a mai magyar színházi élet meghatározó alakjai lehetnének: Bagossy László, Bodó Viktor, Forgács Péter, Dömötör András. De én Horváth Csabát is ide sorolom, aki a tánc világából érkezett. Amikor a Pillangót néztem Székesfehérváron, ami a fizikai színház eszközeivel állított színre egy prózai darabot, azt mondta az előadás végén a mellettem ülő néző a társának, hogy „furcsa előadás, de jó!” Ez a mondat azt bizonyította nekem, hogy a színházak többet, jobbat is gondolhatnának a nézőikről. A legtöbb vidéki színház egyfajta konzervatív ízlés visszaállításán „dolgozik”, miközben a nézők is a 21. században élnek. Egyébként sajnálom, hogy későn jutott eszembe, hogy megnézessem Angelával a Pillangót, mert így utólag úgy érzem, hogy helye lett volna a nagyszínpadi produkciók között. De alapelvünk volt az is, hogy csak olyan előadásokat válogatunk be, amelyet mindketten láttunk. (Egy másik nagyszerű Horváth Csaba-rendezésről, az Irtásról pedig a következő válogatóknak kell dönteniük, mert ez már március 1-jei bemutató volt.)

Császár Angela: Én a rendezői felfedezéseim között Bérczes Lászlót említhetem, aki újságíróból, tanárból, majd dramaturgból lett kiváló rendező, a POSZT visszatérő vendége. Vagy Szikszai Rémuszt is, aki egy kecskeméti előadásban remek színésznek bizonyult, de rendezőként a dunaújvárosi társulatból is a tehetséget hozta ki...

Hősök kerestetnek

Sándor L. István: miközben tényleg sokszor éreztük azt, hogy hiányoznak azok a rendezők, akik igazi színészpedagógiai munkára képesek, azaz kibontanák, majd szárnyalni segítenék a tehetségeket. Valószínűleg egyszerűbb koncepciót gyártani vagy megteremteni egy nagyszerű teret, mint mélyen és alaposan dolgozni egy színésszel, és többet hozni ki belőle, mint amit ő valaha gondolt volna magáról. És azt sem szabad eltitkolni, hogy sok olyan társulattal találkoztunk, amelyek nagyon rossz színészi állapotban vannak, nincsenek igazán kiugró tehetségek köztük, sok a társulatban a közepes és gyenge színész, akik közepes vagy gyenge rendezőkkel dolgozva közepesen vagy gyengén teljesítenek. Néha már a színlap alapján is sejthettük, hogy sok jóra nem számíthatunk...

Császár Angela: Rám ez nem vonatkozik, mert én nagyon sok, számomra ismeretlen nevet láttam a színlapokon (amelyek közül az egy év alatt nagyon sokat megjegyeztem), de néha a helyszínen szembesültem azzal, hogy a bonviván 160 centiméter magas...

Sándor L. István: Azt is érdemes elmondani, hogy Angela nem csak a rendezőket kereste, hanem a férfi hősöket is. (Nevetnek.) 

Császár Angela: Bár tényleg hiányolom a Sinkovits Imréket és a Darvas Ivánokat a színről, nem hasonlósági alapon vagy centiméterben mérem a tehetséget, a karizmát, a jelenlétet. Egyszerűen csak azt feltételezem, hogy a néző vágyik arra, hogy olyan tartással, kiállással rendelkezzen egy színész, ami már ránézésre képviseli egy karakter emberi nagyságát, értékeit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy csak az lehet hős a közönség szemében, aki megtermett legény, vagy Sophia Loren méreteivel rendelkezik, hanem azt, hogy a különböző alkatok különböző emberi minőségeket képesek megjeleníteni, és bizony a rendezők néha nem jól ítélik meg, ki mire alkalmas. Ugyanakkor tényleg kevés a fajsúlyos színész.

István, te mit szólsz ehhez a felvetéshez? 

Sándor L. István: A mai színházi világban már nem a tradícionális színészi szerepkörök betöltése a fontos, hanem az, hogy a színészi adottságokból, alkatból és egyéb képességekből miképp születnek olyan figurák, amelyek megtalálják a maguk helyét az előadás világában. A mai tragikomikus kor tükre nem lehet egy hagyományos alkatú hős. Ha végiggondolom az utóbbi idők igazán megrendítő előadásait, akkor azt látom, hogy a tragédiához manapság mindig a humoron keresztül vezetett az út. Ezért azt hiszem, hogy az igazi hősökben ma mindig van valami groteszk is…  De ha a tehetség oldaláról közelítünk a kérdéshez, akkor meg azt látom, hogy nagyon sok tehetséges ember kerül ki a főiskolákról, akik végül nem találják meg a maguk helyét a mai magyar színházi világban. Pedig egy jó rendező mellett, egy igazi társulatban érvényesülni tudna a tehetségük. 

Császár Angela: Az a baj, hogy kevés műhelyben zajlik tehetséggondozás. Sokszor mintha a biztonságos műsor összeállítása hangsúlyosabb cél lenne.

A színházteremtő egyéniségek hiánya

Hogy látjátok, mi lehet ennek az oka?

Császár Angela: Szerintem az egyik ok az lehet, hogy a világ körülöttünk nem csak gazdasági, hanem lelki válságban van, és ez a színházi világban is tükröződik. Többen szokták emlegetni a pénzhiányt, azt, hogy nem jut elegendő a díszletre, a jelmezre, hogy se a rendező nincs megfizetve, se a színészek, de erre rácáfol, hogy ott is születnek csodák, ahol borzasztó kopottság van...

Sándor L. István: Azt hiszem, az alapvető gond az, hogy a mai magyar színházi életből hiányoznak – vagy egyszerűen nem kerülnek helyzetbe – a színházteremtő egyéniségek, akik köré egy társulat épülhetne, akikért akár a világ végére is elmennének színészek. Erre bizonyára azt válaszolnák a mai igazgatók, művészeti vezetők, főrendezők, hogy nem igaz, amit állítunk, hisz ők igenis törekszenek a tehetséggondozásra. De közepes tehetségektől csak közepes eredményekre telik… 

Császár Angela: Básti Lajos mondta anno: „Hiszek a közepes és a rossz rendező kártékonyságában, aki a színészbe kapaszkodik, ugyanakkor önnön nívótlanságát hiszi mércének”. Ez a mondat ma is fontos és aktuális... 

Színház és politika

Sándor L. István: Az okok között azt is említeni kell, hogy ma minden végzetesen át van politizálva Magyarországon, nincs egyetlen olyan kérdés sem, amelyet egyszerű szakmai kérdésként lehetne feltenni. Ezért nem is születhetnek normális válaszok, értelmes megoldások. 

Úgy érzem, hogy a politika ilyen vagy olyan indokokkal teljességgel rátelepszik az élet minden területére, így a színházművészetre is. Ezért érzékelek egyfajta erős kontraszelekciót, amelynek eredményeit mi közepes vagy rossz előadásokban szenvedtük meg. 

Egyébként a beszélgetéseink során egyáltalán nem politizáltunk, de kultúrpolitikai vagy társadalmi problémák szóba kerültek. Én például azért nem vettem fel a vígszínházi Revizort a saját listámra – miközben nagyszerű előadásnak tartom, amelyben remek alkotói és színészi energiák működnek –, mert ugyanolyan egyoldalú kiszólásai vannak, mint a másik oldalról a Johannának. Viszont boldog vagyok, hogy szerepel a versenyprogramban az újvidéki Opera ultima, amely azt a plebejus indulatot fogalmazza meg, amelyet én magam is érzek a politikával szemben.    

Szerintem a művészetnek mindannyiunk közös emberi dimenzióit kell megnyitnia. Még a politizáló művészetnek is. (Erre a Katona előadásai jelentik a jó példát.) Szerintem a klasszikus görög kultúra adhat erre mintát nekünk. Az V. századi Athén is tele volt pártharcokkal és mocskos politikai játszmákkal. De a színház, a tragédia-előadások a mítoszok közös nyelvén szólaltak meg, amelyekről mindenki hasonlóképpen tudott gondolkodni, függetlenítve magát attól, hogy a belharcokban épp melyik oldalra sodródott. A válogatás során is azt kerestük, ami összeköt bennünket, s nem azt, ami szétválaszt.

 

A versenyprogramot itt érhetik el.

 

Tóth Berta / Színház.hu

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.