Elhunyt Koltai Tamás színikritikus - Kollégák emlékeznek

2015. július 19. vasárnap, 07:35

Életének 73. évében váratlanul elhunyt szombaton Koltai Tamás színikritikus, színházesztéta, újságíró - tájékoztatta a család vasárnapra virradóra az MTI-t.

Részvétem. Fájdalmas, sőt, kínzó a gondolat, hogy nem vitázhatunk, beszélhetünk, cseveghetünk többé. Hiányzik. (Ascher Tamás)

 

Koltai Tamás. Meghalt. Színészként fontosnak érzem elmondani,hogy olyan embert veszített el a szakmánk,akinek a jelenléte egy előadáson nem gyomorgörcsöt okozott,hanem kitüntetett, megtisztelő figyelmet érezhettünk, milyen jó hogy itt van és érdekli amit csinálunk. Köszönjük. (Nagy Zsolt)

 

 

Koltai Tamás pályájáról röviden:

 

Koltai Tamás 1960-1965 között szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Hosszú pályafutása során a Színház című folyóirat munkatársa, majd főszerkesztője volt, a Magyar Televízió színházi és filmszerkesztőségét vezette, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Az Élet és Irodalom, illetve a 168 óra című magazin kolumnistája, továbbá számos kötet szerzője is volt.


Életművét 1987-ben Jászai Mari-díjjal, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2011-ben Pulitzer-emlékdíjjal ismerték el.

 

Utolsó 168 órás kritikáját a Saul fiáról írta.

 

Koltai Tamas

Fotó: Népszava

Utolsó kötetéről:

 

"Koltai Tamás több mint 50 esztendeje, 1963-ban a Nagyvilágba írta első kritikáját, majd az akkori Kortárs, Új Írás is közölte színibírálatait, 1968-ban pedig már a Népszabadságban is megjelentek írásai. Mostanában az ÉS-ben és a Színházban olvashatjuk gondolatait a színházról. Fantasztikus, hogy immár fél évszázada írja recenzióit! Tulajdonképpen generációjában majdhogynem egyedül maradt: sokan elhunytak, vagy mást foglalkozást választottak. A szakmából manapság már szinte csak Koltait érdemes olvasni. Vannak fiatalok, akik nagyon tehetségesek, de hogy ötven év után is megmaradnak-e a pályán, és véleményük időt állónak bizonyul-e, még igencsak kérdéses. Amint az a beszélgetésben szóba is került: a kritikusoknak nincs rendszeres oktatásuk, és recenzióírásból nem lehet megélni" - írta Deák Attila a Terasz.hu-n Koltai utolsó kötetének (Tapsrend. Öt év nézőtéren és köztéren) megjelenése kapcsán.

 

Pályatársa, Szűcs Katalin Ágnes szavaival:

 

Kedves Tamás, nehéz elhinni, hogy „kiléptél”. Még őrzöm a 2009-es e-mailváltásunkat, amikor levélben reagáltál a Színházi Kritikusok Céhéből való kilépésemre. Akkor lettünk „meghitt” ellenfelekké – korábbi vitánk a sajtóban aligha volt barátságosnak nevezhető. Jól esett hát, hogy azt írtad: „Én azért úgy érzem, hogy továbbra is köztünk vagy és köztünk a helyed.” Most én mondom ezt Tamás…

 

Szolnoki András szerkesztő, tv-rendező így búcsúzik:

 

Drága Tamás! Felfoghatatlan a hír, nem tudom feldolgozni, hogy itt hagytál minket.Te nem csak a kollégám voltál elválaszthatatlanul -,ugyanúgy mint szegény Virág Kati, akivel évtizedekig együtt dolgoztunk az MTV " aranykorában"- hanem a barátom is..Olyanok voltunk, mint egy család. A mai MTV szerkesztői - MTV már nincs is - sohasem fogják megtudni, hogy hogy lehet úgy dolgozni, hogy nem csak kollégák vagyunk, hanem szinte családtagjai egymásnak.Hozzáteszem akkor, abban az időben, hagytak is minket így dolgozni. Ma ez elképzelhetetlen lenne. Nem véletlen, hogy régóta a közelében sem voltunk a közszolgálati médiának. Jaj, véletlenül közszolgálatinak neveztem, pedig már rég nem az. Ezt is gyakran megírtad, mert nem csak színikritikákat írtál, hanem közéletünkről is rendszeresen lehúztad a vizes lepedőt, félelmet nem ismerve, másoknak is példát mutatva, hogy ezt a szakmát másképpen nem lehet művelni. Te ezt nagyon magas színvonalon tetted, mércét állítva az utódoknak. Iszonyatos űrt hagytál magad után. Még csak ezután fogják sokan felfogni, hogy mekkora is ez az űr! Az írásaid és az általad készített műsorok, méltó módon őrzik az emlékedet! Nyugodj békében, a lelked köztünk marad! /Sz.A./

 

7167496a

A cikkre kattintva tovább olvashat - D. Magyar Imre kritikája Koltai Tamás utolsó könyvéről

 

Fáy Miklós kritikus így emlékezik a Nol.hu-n:

 

(...) Befejezetlen életmű, talán ettől is olyan szörnyűség a halálhír, de hát Koltai műfaja a befejezhetetlenség volt, az állandóság, hogy minden héten megjelenik ugyanott, kivéve az a június eleji hosszabb cikk, amikor a POSZT-ot szidja, de mindig másért és más szavakkal. Nyilván ezért nem volt unalmas. A rendszerességben pedig nem a kiszámíthatóság a szép, bár néha az is, hanem a meggyőződés. Itt egy ember áldozta az életét a színházra. (...) Folytatást itt olvashat.

 

Bóta Gábor újságíró, kritikus szavaival:

 

"Tény, voltak sommás véleményei. Amikor nem csupán produkciót, színházakat, vagy folyamatokat minősített, hanem embereket is. Amikor kerek perec kimondta valakiről, hogy közepes, vagy éppen azt, hogy meg kellene tanulnia rendezni. És voltak olyan teátrumok, melyekkel viszonylag kesztyűs kézzel bánt, másokat rendszeresen ostorozott. (...) 

Bölcsészkart végezve akkor lett színikritikus, amikor még a kritika jelentésnek is számított egy-egy íróasztalon. De soha nem vált feljelentővé. Megtanult úgy írni politikai szempontból kemény produkciókról, hogy közhírré is tette mi van bennük, de mégsem ártott vele. Őt magát persze többször bemószerolták, hiszen érdekeket sértett, és hatalma volt. Hétről hétre publikált az Élet és Irodalomba, vezette a Színház című szakmai folyóiratot, és a Magyar Televízióban is dolgozva, jelentős mértékben tőle függött, hogy milyen produkció felvétele kerül képernyőre. Amikor a kultúra néhai főkorifeusa, Aczél György behívatta magához, azt mondta, miközben lebarmolta, hogy több hatalma van mint neki, mert a magánvéleményét széles körben terjesztheti. Ez sok tekintetben igaz volt, mert, amit írt, gyakran került bele a köztudatba. És visszatértek azok az idők is, amikor a színikritika sajnos megint sokszor politikai publicisztikának is számít. Nem ritkán egyenesen sisteregtek a cikkei. A 168 órában kitalált magának egy sajátos műfajt, ami nem a klasszikus kritika volt, de bírálat az igen, a javából, a kultúrát politikával ötvözve írta meg mindig markáns véleményét.(...) Nagyon tudott írni, vérbeli krónikás volt, akinek szerették, nem szerették, de meghatározó volt a véleménye". A teljes írást itt érheti el.

 

koltaitamas1

 

Stuber Andrea színikritikus így írt róla:

 

„A pótolhatatlan veszteség kifejezés a nekrológműfaj legnagyobb közhelye, de most úgy érzem, mindkét szó szerint igaz. 1985 telén ismertem meg, amikor Erki Edit bulit tartott a lakásán az újságíró-iskolás osztályunknak és elhívta őt nekünk mintegy díszvendégnek. Már akkor is úgy gondoltam, hogy ő a legjobb. A legtudósabb, a legjobb tollú és a legbátrabb. Azóta annyi csak a változás, hogy máshogy ragozom. A legjobbunk ment most el”.

 

Tompa Andrea, a Színházi Kritikusok Céhének elnöke így fogalmazott:


„Tamás, elment veled valami, ami már sose lesz többé. Azok a szenvedélyes, fél évszázadnál is hosszabb kritikusi életpályák, egy életen át kitartó érdeklődés a színház iránt és írás, a ragaszkodás lapokhoz, kritikai rovatokhoz. Egyszóval ilyen kritikusi életmű, mint a tied, félek, nem lesz több. Sokat tanultam tőled, legfőképpen azt, hogy szenvedély és érdeklődés nélkül nem érdemes színházba menni. Legjobban azt szerettem, amikor egy fiatal szerző cikkét olvastuk és azt mondtad: nekem ez a szempont sose jutott volna eszembe”.

 

 A Független Előadó-művészeti Szövetség is gyászol:


„A szövetséget büszkeséggel tölti el, hogy tagjai közt tudhatta a kiváló színikritikust és színházesztétát. Koltai Tamás ahhoz a nagy generációhoz tartozott, amely a magától értetődően független és szabad gondolkodás mellett a szaktudást, az olvasottságot, az informált véleményalkotást tekintette értéknek. (…) De talán mindennél fontosabb volt számunkra az a kérlelhetetlen szabadság, az a megveszekedett függetlenség, mely Koltai Tamás gondolkodását és írásait jellemezte. (…) Koltai Tamás nem törődött bele. Koltai Tamás nem adta fel. Koltai Tamás nem kötött kompromisszumot. Koltai Tamás soha egy percre sem felejtette el, mivel tartozik magának, nevének, szakmájának. Szokás kérdezni, mitől független a magát függetlennek mondó színház vagy színházi ember. Például attól, hogy Koltai Tamásnak hívják”.

 

Sándor L. István, az Ellenfény főszerkesztője így fogalmazott:

 

Nemcsak egy művészeti ág ötven évének értékeit teszi hozzáférhetővé, megőrizhetővé, továbbgondolhatóvá, hanem fél évszázad emberi, társadalmi történéseit is. Ennek az életműnek az összegzését maga Koltai Tamás végezte el, amikor 70. születésnapjára elkészítette a Zsöllyerablét című kötetét. Így itt áll előttünk a szinte teljes életét a színháznak szentelő kritikus számadása – maga kínálva kulcsokat művészeti, közéleti szerepéhez.

„Ez boldog rabság, amelytől sosem akartam szabadulni" – írja Koltai Tamás a Zsöllyerablételőszavában, mintegy magyarázatot adva a könyv címére. A szocializmus hazug viszonyai között felnőtt kritikus a színházban találta meg az igaz élet lehetőségét. Mert „kizárólag az a kis hely – a színház – a világ, az igazi világ, az egyedül létező világ. Ami a színházon kívül van, az hamisság, hazugság, látszat. A színház a valóság, amelyben élni lehet, minden más csak álság, utánzat, pszeudo." Ugyanitt – afféle szelíd, szomorú kritikusi ars poeticaként – azt is megfogalmazza, hogy „minél több hazugsággal találkozom az úgynevezett való világban, és minél inkább el kell tűrnöm az összest, annál kevésbé vagyok hajlandó elviselni ugyanezt a színházban. Megírom."

Hogy mi lehet egy életét a színháznak szentelő kritikus életcélja, azt már 1978-ban a Színházfaggatócímű kötetében megfogalmazta: „a színikritika nagykorúságát az jelentené, ha... felnőnének a valódi kritikusegyéniségek, akiket első pillantásra föl lehet ismerni jellemük és értékrendjük szilárdsága, esztétikai és világnézeti álláspontjuk világosságáról, szemléletük következetességéről és nem utolsó sorban stilisztikai erényeikről". Úgy tűnik, hogy Koltai Tamás kimondva-kimondatlanul ennek az eszménynek akart megfelelni. Ezt tette őt a mai magyar színházi kritika kiemelkedő egyéniségévé (akiről még nagyon sokáig csak jelen időben lehet majd beszélni, hisz szemlélete, fogalmazásmódja, sőt ízlése még sokáig hatással lesz a magyar színházi életre).

 

Koltai világosan látta a magára vállalt szerep ellentmondásosságát is. „Színház és kritika viszonya soha, a legjobb akarattal sem lesz harmonikus" – írta szintén a Színházfaggatóban. „Hiába dolgozunk ugyanazért a célért, a kritika mindig fog hibát találni a színház munkájában, és a színház ezért mindig megorrol majd." Aztán Vörösmartyt idézi, aki másfél évig felhagyott színházi krónikáival, mert egy bizonyos személyt csak dicsérnie illett volna. De végül visszatért a színibírálathoz: „Mert az, hogy valakinek nem tetszünk, hogy bajjal kell küzdeni, magában nem elég ok az elhallgatásra."

 

A teljes írást itt olvashatja.

 

 

 

Forrás: Színház.hu, MTI, Facebook, Népszava, ÉS, Pesti Műsor

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.