'Bele tudok halni a gyönyörűségbe' - Törőcsik Mari 80 éves

2015. november 23. hétfő, 08:00

Törőcsik Mari kétszeres Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze november 23-án nyolcvanéves. 

 

"A szemöldökök között az összegyűrt ránc, ez a kiugró és vándorló, gondterhelt vonás a legkevésbé drámai jelenetekben is végigkíséri Törőcsik szomorú arcát. Nem mintha a bekövetkező drámát, a rossz előérzetet akarná kifejezni. Nem, Törőcsik nem ez a sorstól hajszolt tragikus színésznő: ezek a ráncok nem elvont tragikumot, nem a végzet közeledő lépéseinek előrejelzéseit, hanem egy állandó szenvedésnek kitett érzékeny embert mutatnak meg, aki az élet legapróbb igazságtalanságát is érzékeli". (MGP)

 

torocsik

 

Törőcsik Mari pályájáról:

 

Egy apró moziban 

A Heves megyei Pélyen született, szülei pedagógusok voltak. Nagyapja apró mozijában a filmeket nézve arról ábrándozott, hogy jön majd egy híres színész és felfedezi. Egerben az angolkisasszonyoknál tanult, majd előfelvételt nyert a békéstarhosi zenei gimnáziumba. Végül mégis - az évnyitó napján - egy pesti közgazdasági gimnáziumba iratkozott be, Budapesten érettségizett.


Az egyetemen    

A Színház- és Filmművészeti Főiskola operett szakának elsőéves hallgatója volt, amikor megkapta Fábri Zoltán Körhintájának főszerepét és hirtelen ismert lett. 1956-ban a cannes-i fesztiválon sokakat megigézett törékeny alakja, kifejezőerejének gazdagsága; az író Jean Cocteau és a rendező Francois Truffaut is hódolói sorába tartozott. Utóbbi azt írta: "Anélkül, hogy a húszéves művésznő tudott volna róla, ő volt a fesztivál legnagyobb sztárja, ő érdemelte volna az Arany Pálmát". Törőcsik Mari az elismerést 1976-ban kapta meg, Maár Gyula Déryné, hol van? című filmjében nyújtott alakításáért.

Már főiskolás éveiben annyit forgatott, hogy három vizsgára nem jutott ideje, ezért diplomát sem kaphatott. Azt csak évtizedekkel később - amikor a Művész Színház igazgatója lett és be kellett mutatnia diplomáját - adta ki neki a főiskola az elmulasztott vizsgák pótlása nélkül.

 

torocsikmari2

 

A filmekben

A színésznőt 1958-ban a Nemzeti Színház szerződtette, továbbra is filmszerepek sorát játszotta, az első három évben tíz filmet forgatott. A kor legjobb alkotásaiban játszhatott: a Körhintát a Külvárosi legenda, a Vasvirág, az Édes Anna követte, majd felfedezte őt magának Jancsó Miklós a Csend és kiáltásban és neki osztotta a Szerelmem, Elektra címszerepét.

 

Ezt követte a Szerelem Makk Károllyal, majd megismerkedett későbbi férjével, Maár Gyulával, aki neki írt filmeket, például a Dérynét. Vígjátékokban is szerepelt, mint például Gárdos Péter Szamárköhögésében, Tímár Péter Csapd le csacsijában, később felfedezték maguknak a "fiatalok" - Xantus János, Kamondi Zoltán, Janisch Attila - is.

 

Legutóbb tavaly Fazekas Csaba Swingjében és A szarvassá változott fiúban szerepelt, utóbbi a Nemzeti Színházban bemutatott, Vidnyánszky Attila rendezte produkció filmes adaptációja. A közelmúltban fejezte be Mészáros Márta Aurora Borealis - Északi fény című új filmjének, valamint Kamondi Zoltán Halj már meg! című alkotásának a forgatását.


torocsikmariu

Fotó: Damokos Attila, Nagy Marcell, Szórád Máté

    

A színházban

A színházban kezdetben sokat kínlódott, elfogadott színpadi színésznővé Zorin Varsói melódiájában nyújtott alakításával vált, a darabban partnere Sztankay István volt. Kiváló rendezők segítségével bonthatta ki ösztönös adottságait, művészi eszközeinek kiteljesítésében Jurij Ljubimov és Anatolij Vasziljev is inspirálták.
    

1978-ban megvált a Nemzeti Színháztól és a győri Kisfaludy Színház művészeti vezetője lett, 1980-tól a Mafilm, 1990 és 1993 között a szolnoki Szigligeti Színház társulatának tagja, 1993 és 1996 között a Művész (Thália) Színház művésze, 1993-tól egy évig igazgatója volt. 1990-től 1992-ig a Magyar Színészkamara elnökeként is tevékenykedett. 2002 óta újra a Nemzeti Színháztagja, de vendégként más színházakban is fellép.
    

Az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb magyar színművésze eljátszott mindent, amit színésznő eljátszhat: tragikus alakoktól komédiáig, társadalmi szerepektől zenés játékokig, karakterszerepekig mindenfajta színpadi alakot megelevenített.


A túloldalon

2008 őszén újraélesztést követően kómába esett és hetekig intenzív ellátást igényelt. Először újra 2009 őszén a kaposvári Csiky Gergely Színházban Marguerite Duras Naphosszat a fákon című színművében, Anatolij Vasziljev rendezésében állt színpadra. Az elmúlt évadban két bemutatója is volt a Nemzeti Színházban, Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjában, amelyet Viktor Rizsakov rendezett, Lukát, a vándort alakította, majd Ibsen Brand című drámájában, Zsótér Sándor rendezésében a címszereplő anyját formálta meg.

 


szarvassa eorifotok

    

A kitüntetettek között

A művészetét elismerő díjakat felsorolni szinte lehetetlen. 1959-ben Balázs Béla-díjjal, számos nagy nemzetközi fesztiválon a legjobb női alakítás díjával tüntették ki és életműdíjat kapott 1994-ben a Magyar Filmszemlén. Kétszer tüntették ki Jászai Mari-díjjal (1964, 1969) és Kossuth-díjjal (1973, 1999), 1971-ben érdemes művész, 1977-ben kiváló művész címet kapott. 2000-ben a nemzet színésze lett. A Prima díjat 2003-ban, a Prima Primissima Jubileumi díját 2007-ben kapta meg. Többször is elnyerte a Színikritikusok Díját, legutóbb 2010-ben. 2011-ben a Színházi Kritikusok Céhének életműdíjával, 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal tüntették ki, idén Kölcsey Ferenc-emlékplakettet kapott.
    

2013-ban Körhintamenet címmel, Beszédes könyv Törőcsik Mariról alcímmel jelent meg Szabó G. László kötete a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában.

 

Most   

Törőcsik Mari különleges előadással készült nyolcvanadik születésnapjára: a nyáron kezdte Az öreg és a tenger című produkció próbáit Anatolij Vasziljev rendezővel, ám orvosai tanácsára végül nem vállalta a novemberi bemutatót. A NemzetiSzínház gálával és kiállítással ünnepli november 23-án a színésznőt.

 

torocsikmari1

Fotó: Keleti Éva

 

Törőcsik Mariról saját szavaival:

 

58: Ötvennyolc éve naponta arra készítettem fel magam, hogy a kútból is kiugorjak, ha próbálni kell, ha előadás van.

 

Később: Lehet, hogy kezdetben igazságtalanul bántottak annyit, de később nagyon elkényeztettek.

 

Színésznő: És jött Egri Pista, hogy Gellért azt üzeni, hogy menjek be hozzá. Akkor harmadéves voltam, és Gellért csak negyedéves vizsgákat rendezett. A beszédtanárunk volt. Bementem hozzá. Keskeny szoba volt, sötétzöldre festve, egy hokedlin ült Egri, Gellért rám nézett, és azt mondta: nem tudom, mi lesz majd velem, ezért szeretném, ha tudatosítaná magában, hogy maga nem paraszt színésznő, hanem intellektuális színész. És nem mertem ott a zárt osztályon megkérdezni tőle, hogy ezt miért nem mondta el a Soós Imrének?

 

Rögzíteni: Az ösztönösség fontos, a próbákon mindig vannak olyan igazi pillanatok, amiket nem lehet előre, tudatosan megtervezni. De tudja, milyen nehéz azt rögzíteni?!

 

A nagybácsi álma: A nagybácsi álma azzal a mondattal kezdődik, hogy „úgy örülök, úgy örülök, Vaszilij Ignatovics…" Olvasom ezt a próbán, Vasziljev felhorkan: „Maga mit csinál?! Legyen az öröm állapotában, de ne örömködjön a szöveggel!" Sose tudtam megcsinálni. Vagyis egyszer, de akkor már rég nem játszottuk az előadást. (...) Ő gyűlöli, ha valaki késik, de most pont ő késett. Valami dugóba került, egyszerűen nem tudott időre ott lenni. Mi várunk, várunk, hát nem jön ez a nagy ember. Egyszer csak kivágódik az ajtó, belép, én meg rákezdek: „Úgy örülök, úgy örülök, Vaszilij Ignatovics…". „Na végre jól mondja!", kiáltott fel Anatolij Vasziljev. De se előtte, se utána így nem tudtam. Van, amit nem tudok megismételni, ha cigány gyerekek potyognak az égből, akkor se.

 

torocsik-mari-or

 

Tanulni: Az ember megszületik valamilyen külső és belső adottságokkal és esetleg tehetséggel is. Vagyok, amilyen vagyok, és az elmúlt idő azt igazolta, hogy valamiféle tehetségem is van, volt legalábbis. De minden szakmát meg kell tanulni. Ha öltöztető vagy, azt, ha takarító, akkor azt. És ahogy múlik az idő, az ember élete egyre jobban beépül a színészetébe. Vagyis nem mást utánoz, hanem önmagát építi be.

 

Mosoly: Gondoljon valamire, és egyszer mosolyodjon el – nem létezik, hogy egy érzékeny, tehetséges ember arcán, tekintetében ne jelenne meg az, ami számomra is jelentéssel bír. Van nekem egy kincsként őrzött bókom Zsámbéki Gábortól, aki máskülönben takarékosan bánik a bókokkal. De hát én kiforszírozom azt, ha szükségem van rá: a Csirkefejet próbáltuk, egy adott pillanatban elmosolyodtam, ő meg felszólt a színpadra: „Drága Mari, ne tegye ezt, könyörgöm, mert ha maga mosolyog, elmosolyodik az egész Katona József Színház, de még a Petőfi Sándor utca is". Jól van, nem mosolygok, mondtam, és kacagtunk. Azt akarom én ezzel az egésszel kinyögni, hogy jelen kell lenni, létezni teljes lényemmel, és hogy a személyiség sugárzása nem spórolható ki a színészetből.

 

Öt-hat: Volt öt-hat estém meg néhány pillanatom – és ez nem kevés. Az ritkán jön össze, hogy úgy játsszunk, mint a hároméves gyerek a sarokban. De ha összejön, azt rögzíteni kell. Major tudta ezt nagyon. „Maga lesz Szombathelyi Blanka tizenhat arca!", ezt mondta nekem. Volt egy ilyen színésznő, be is mutattak neki, amikor hazajött Amerikából. Így hirdették: Szombathelyi Blanka tizenhat arca. A luzitán szörnyben egy csomó női szerepet játszottam, és volt egy monológom, amiben valaki elmond mindenféle szörnyűséget, ami vele és a családjával történt. Major azt kérte, hogy a monológ végén csorduljon ki a könny a szememből, aztán a kezemet, akár egy síró maszkot tegyem az arcom elé, így valahogy, és menjek ki. „Ne tréfáljon velem, Major elvtárs", mert sokszor így szólítottam. „Hidegen, ’mindenen túl’ mondja a szöveget, és váratlan helyeken, ahol az ember nem tartana szünetet, álljon meg egy pillanatra". Ezt mondta. És minden este, minden áldott este meg tudtam csinálni. Szöveg, könny, maszk, kimentem. Ezt a felvételt visszanéztem. Utálom magam visszanézni, színházban különösen. De ezt a felvételt szívesen megmutatnám a fiataloknak, mert láthatnák, hogyan dolgozott Major Tamás, egyáltalán, kiktől tanulhattam én a szakmát.

 

korhinta schandl

Fotó: Schandl Teréz

 

Létezni: Minden premiert elrontok. De nem azért mert izgulok, nem… Hogyan tudnám ezt elmagyarázni magának?! Pilinszky mondta, hogy van az „adó” és van a „kapó”, és nem az adónak kell elindulnia a nézők, a kapók felé, hanem egyszerűen csak létezni kell a színpadon, és akkor majd jönnek velem. Én a premieren még nem hiszem el, hogy már tudok annyit, hogy velem jöjjenek… Öt-tíz előadás kell, hogy már nem játszom, hanem létezni tudok a szerepben.

 

En suite: Én például nem tudok en suite játszani, vagyis nem tudom harmincszor lenyomni ugyanazt az előadást egy hónap alatt. Elkerülhetetlenül gépiessé válnak a gesztusok, a színészi megoldások, hiszen az ember egyfolytában ismétel. Tudok harmincszor játszani egy hónapban, de akkor ez hét-nyolc különböző előadás. Az egyik nap vígjáték, másnap pedig azzal megyek be, hogy "Vért, Jago, vért!" - ezt lehet. Mondok példát is az ismétlésre, mert láttam: Glenda Jackson igazán hatalmas színésznő, de amikor Londonban láttam egy előadásban, bizony, ezt is láttam rajta, és ez nagyon nem volt jó. De vannak más indokaim is: amikor odakint egy ekkora sztár játssza a főszerepet, mint ő, körülötte bizony nem mindig nagyon jó színészek vannak - és én ezt sem szeretném. És ami még nagyon fontos: kevés a jó rendező a nagy sztárok körül. Itthon meg ebből a szempontból is elkényeztetett engem a sorsom: több is jutott.

 

Körhinta: 1956. október 21-én vagy 22-én jöttem haza Párizsból a Körhinta bemutatójáról, mert a főiskola nem engedett ki Cannes-ba. Párizs legelegánsabb szállodájában laktam, a Maximba vittek, ahol akkor is a francia színészek krémje vacsorázott, száz szál nizzai rózsa várt a szobámban. Párizs legelőkelőbb mozijában mutatták be a filmet: a Vendome moziban. Francois Truffaut írt rólam egyoldalas dicshimnuszt. Utána minden évben Cannes-ba jártam, és hazatérve mentem statisztálni a Nemzeti Színházba, úgy, hogy kezem-lábam reszketett. A Garasnak mondtam, hogy tartsál engem, hogy le ne essem a zenekari árokba, mert vele mentünk némán a londoni színben. Színész akartam lenni, mert tudtam, hogy még nem vagyok az. Képes voltam különbséget tenni, azt is tudtam, hogy a Körhintával Fábri Zoltán egy olyan filmet csinált, amely először törte át a kelet-európai részről azt a falat, amelyen addig nem ment át film. Tudtam, hogy a filmekben sikerem van, de én semmit nem tudok ahhoz, hogy a színpadra lépjek, tisztában voltam vele, hogy nincsenek még a birtokomban azok az eszközök, amelyekkel ott ki tudom magamat fejezni. Jó természetem volt ilyen szempontból, de ez nem az én érdemem; anyámtól-apámtól örökölhettem, hogy helyére tudtam tenni a dolgokat. Mindig képes voltam magamban kételkedni, mindig, a jelen pillanatig. Másképp szerintem nem is megy, mert az ember soha nem lesz igazán jó a pályán, ha elégedett önmagával. Nincs az a sikeres pálya, ahol ne lehetne elhullani négyszer-ötször.

 

naphosszatafakon

fotó: Memlaur Imre

 

Szerelem: Ennyi idő után már igazán kívülről tudtam nézni az egészet, benne magamat is. Azt láttam, azt kellett látnom, hogy ebben a filmben felzeng a szerelem. És ez ritkaság. Igen, téesz, nem téesz – itt felzeng a szerelem. Pedig a színészetről tényleg nem tudtam semmit. A sírás egyébként később is nehezen ment. Eltelt tíz év, hogy egyszer végre sikerült. Tíz év! De akkor volt tíz év. Adott Major Tamás, adott a Nemzeti… Hogy megtanuljam, amit meg lehet tanulni. Ma már könnyen megy a sírás, elég öreg vagyok ahhoz, hogy bármikor elsírjam magam.

 

Egy jó történet:Déryné…-filmre megkaptam a cannes-i díjat és vissza kellett utaznom. Bonyolult volt az utazás, Párizson keresztül oda, Zürichen át vissza… Megérkeztem Nizzába, átöltöztem, rákészültem. Nagy dolog volt ez az én életemben, és fontosnak tartottam, hogy majd elegánsan, méltósággal vegyem át a díjat. Van, aki ott zokog meg ugrál meg megköszöni a jó ég tudja, kinek is. Úgy örülök, amikor az általam szeretett színészek elegánsan veszik át a díjat, mert azt úgy kell. Ott Cannes-ban féltem egy kicsit. A díjkiosztó méregdrága jegyeit a szupergazdagok veszik meg, akik persze ismerik a híres amerikai sztárokat, előttem vette át Scorsese meg Robert de Niro, aztán szólítják Törőcsik Marit Pélyről, és ők majd bámulnak, hogy kerül ez oda?! Szólított is Tennessee Williams, a zsűri elnöke, aki különben a szavazásnál csak annyit tett, hogy egy papírra felírta, „minden díjat a Dérynének…", és mázlim volt: az erkélyen ülő újságírók, szakmabeliek elkezdtek tombolni, a sznob gazdagok felnéztek, és tomboltak ők is… Na igen, ez egy jó történet, de ahogy lenni szokott, elveszítettem a fonalat…

 

marimari1

 

Két év pályán kívül: Talán épp maga kérdezte Zsámbékit és Székelyt egy interjúban akkoriban, hogy miért van konfliktus a Nemzetiben még azokkal a színészekkel is, akik annyira várták őket. És azt mondták, azért, mert ezeknek a nagy színészeknek mindent vattába kell csomagolni, csak úgy lehet beszélni velük. Mondták ezt rám is, akinek Major A szecsuáni jóléleknyilvános főpróbáján is fölordított a színpadra, hogy "hangsúly". Na, akkor nagyon dühös voltam, mert nekem mindent lehet mondani, de ha ott van a közönség, az más. Aztán bocsánatot kért, hogy a nagy izgalomban elfelejtette, hogy ott van a közönség. Zsámbékinál beugrottam két szerepbe, de az első igazi találkozás a Szent György és a sárkány volt. Nagyon nehéz volt, de jól dolgoztam vele - és az utolsó előadásokra már kezdtem is jó lenni, bár volt egy monológ, amit sosem tudtam megcsinálni.

 

Tudja, én imádok próbálni, de olyan nagyon boldogan, "örömködve" szeretem csinálni. Zsámbéki meg udvarias volt, figyelmes volt, visszafogott volt - hiába mondtam neki, hogy kiabáljon nyugodtan. És az egyik próbán - ott voltak a fiatalok is a színpadon - éppen térdeltem, előreborulva, lehettem már vagy hetvenéves, és valahogy nem ment tovább. És akkor odaszóltam Zsámbékinak: "Gáborom, jöjjön már ide, boruljon le itt előttem, és mondja azt, hogy Mariska, olyan jó magával dolgozni." Erre fölnevetett, hogy ő ilyet nem szokott. Mondtam neki: "Gáborom, szokjon. Maga soha nem tud annyira unni engem, mint én saját magam. És azért jöttem el ide, erre a pokolian nehéz szerepre, mert nekem mindig kell valaki, aki elhiteti velem, hogy érdemes."

 

Fiatalok: A fiataloknak azt szoktam mondani, hogy sajnálom őket, mert ma nincs idő. Rögtön kell siker, rögtön a csúcson kell lenni. Rólam annak idején tíz évig írták egyfolytában, hogy ne kísérletezzenek velem a színházban. A közeg tartott életben, a kollégák és a közönség. Ma nincs erre tíz év - és nemcsak itthon nincs, de sehol a világon. Figyeljen ide, ma engem nem vennének föl a főiskolára. 

 

marii

Fotó: Farkas Tamás / MTI

 

Idő: Aktív voltam, jöttem-mentem, mint a mérgezett egér. De tágasabb időben léteztem: volt időm várni a holnapra, belefeküdni a jelenbe és visszakapaszkodni a múltba. Múlt nélkül nincsen élet. Ezt ma nem mindenki tudja. Azt figyelem, és bocsánatot kérek azoktól, akikre ez nem igaz, hogy a fiatal színházcsinálók mindenáron szakítani akarnak a múlttal. Sokat piszkáltuk Majort, hozzák fel vidékről az új, fiatal tehetségeket: Zsámbékit, Székelyt, Rusztot, Paált… De ők a színházat, annak kétezer évét nem tagadták meg, sőt. Ők gondolkodásban akartak mást, újat hozni. A forma, az ötlet csak a gondolkodás velejáró hozadéka volt. Ha nekem az új formát mutatják, a bravúros technikát, ami mögött nem lelem a gondolkodást és amögött az embert, akkor az nekem semmi.

 

Második élet: Pénzes professzor CT-re, hogy megnézzék a tüdőmet, hál’istennek jól vagyok, lekopogom, ez a professzor különben mindent tud az újraélesztésről, és elkezdtem neki panaszkodni a kezem miatt. Hogy nem tudom úgy használni, mint régen. Rám nézett tágra nyitott szemmel: „Maga nem érti, mi történt?! Mi mindent megtettünk, és maga is erős, de Isten nélkül ez nem történt volna meg." Csoda, ami történt, én meg jövök itt a kezemmel…

 

Nem: Egyelőre nem látom azt az időpontot, amikor azt mondom: abbahagyom. (...) Én a Nemzetiből megyek a sírba.

 

Gyönyörűség: Bele tudok halni a gyönyörűségbe, ha valami jót látok! És mindig azon izgultam, hogy minél jobb partnerek legyenek körülöttem. Nem minden jó színész jó partner is egyben. Az én csodapartnereim: Kálmán Gyuri, Garas Dezső, Bara Margit… Csoda volt velük játszani. Mert általuk én is jobb lettem.

 

T r csik Mari Herbst Rudolf

fotó: Herbst Rudolf

 

Amióta elment: Amióta Maár Gyula elment, egy centivel sem lettem jobb színésznő, de azóta másképp látom a világot. Sokkal bátrabban nézem. Megengedek magamnak olyan dolgokat a színpadon is, amelyeket korábban nem. 

 

Pilinszky: Mondom egyszer Maár Gyulának, ahogy így beszélgetünk, hogy milyen is az élet, meg hogy mennyi mindent kaptam, és ha nehéz is, azért jól van minden, és példának említettem Pilinszky két sorát, ez jutott eszembe az imént: „Minden jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot…". Morzsolgattam a szavakat, mert zavart valami, ez valahogy nem így van. Kimondhatatlanul, ez az! „Kimondhatatlanul jól van, ami van, minden tetőről látni a Napot." Micsoda különbség, félelmetes!

 

Isten: Az Isten mindig a tenyerén tartott. Kell az, hogy az ember szívós legyen, türelmes és erős. „Mariska, te egy tűrőbajnok vagy", mondta Simon Zoli, a Nemzeti karnagya. Igen, tudok tűrni. De kell a szerencse is, és én egyik szerencséből zuhantam a másikba. Nem kellett soha megérnem, hogy nem kellek, és nem kellett soha megérnem, hogy nem kellek akár a legjobbaknak is. Ennél többet egy színész nem kaphat ezen a földön.

 

Mindig: Hál’ istennek mindig tudok adni valamit, amiért tudnak szeretni.

 

 

Forrás: Színház.hu, MTI, JELENKOR, Magyar Narancs, Népszabadság, Revizor, Origo

 

Összeállította: Tóth Berta

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.