"Titok nélkül nincs művészet" - Esterházy Péterre emlékezünk

2016. július 16. szombat, 07:00

Július 14-én a délutáni órákban elhunyt Esterházy Péter. Múltidéző összeállításunkkal emlékezünk a Kossuth-díjas íróra.

 „Kirándulást kedvelő, szőke, jókedvű, erotomán regényíró.” (Esterházy Péter leírása saját magáról)

 

Esterházy Péter pályájáról:

 

A kortárs magyar prózairodalom egyik legjelentősebb alakja tavaly októberben az Élet és Irodalomban írott cikkében jelentette be, hogy súlyos beteg, hasnyálmirigyrákkal küzd. Betegségéről könyvet is írt, amely Hasnyálmirigynapló címmel jelent meg az idei könyvhétre. A rendezvényt az író nyitotta meg június 9-én és ez a kötet volt a legnépszerűbb a könyvhét fővárosi programjain.


A történelmi szerepet betöltő Esterházy család fraknói grófi alágának leszármazottja Budapesten született 1950. április 14-én. Az író születése után nem sokkal a családot Hortra telepítették ki, a fiatal Esterházy Péter az 1956-os forradalom után főként az általános iskolában szenvedte el az úgynevezett osztályharc megkülönböztetéseit.


A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, az ELTE Természettudományi Karán diplomázott matematika szakon, számítástechnikai rendszerszervezőként dolgozott 1978-ig, utána az írást tekintette főfoglalkozásának. Első nagy sikerét az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény) című művével, a szocreál termelési regény paródiájával aratta.


A nyolcvanas évek elejétől évente jelentek meg kisregényei - Függő, Ki szavatol a lady biztonságáért?, Fuharosok, Kis Magyar Pornográfia, Daisy, A szív segédigéi -, 1987-ben nagy feltűnést keltett Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk című regénye, amelynek főhőse, Weöres Sándor Psychéjének modern utóda ékes 17. századi nyelven adta elő napjainkban játszódó szerelmi történetét.  Későbbi "nő-tárgyú" könyvei (Hrabal könyve, Egy nő) arról tanúskodnak, hogy írójuk hihetetlen beleérzéssel térképezte fel és tárta olvasói elé a nőiség lényegét, finom árnyalatait. Nagy siker volt Harmonia caelestis című fikciós családi krónikája, majd a Javított kiadás, amelyben saját ironikus-indulatos megjegyzéseivel adta közre apja ügynöki jelentéseinek egyes részleteit.

 

Futballkönyvei (Utazás a tizenhatos mélyére, Semmi művészet) is nagy népszerűségnek örvendenek. 2010-ben jelent meg Esti című kötete, amelyben Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláit írta tovább "esterházyul". 2013-ban publikálta Egyszerű történet vessző száz oldal című regényét, amely a 17. századba kalauzolja olvasóját. 2015-ben jelent meg Szüts Miklós festőművésszel közös kötete, A bűnös.


Drámaíróként is jelentőset alkotott, színpadon is játszották Rubens és a nemeuklideszi asszonyok, a Harminchárom változat Haydn-koponyára és az Én vagyok a Te című darabjait. Műveiből több film is készült (Idő van, Tiszta Amerika, Anna filmje, Érzékek iskolája).


Tagja volt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának és a Berlini Művészeti Akadémiának. Több rangos elismerésben is részesült, 1996-ban Kossuth-díjat kapott, 1999-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díjat vehette át.

 

esterhazyszebeni2

 Fotó: Szebeni András

 

Saját szavaival emlékezünk az íróra:

 

Pörgetés: Az irodalom, a művészet mindig illúziókeltés. Ha túlpörgetés, az nem jó, ahogy a szó is mutatja, de a pörgetés az rendben van, akkor is, ha valakinek az efféle nem tetszik.

 

Miért: Valójában sosem tettem fel magamnak ezt a kérdést, mert mindig is maga az írás foglalt le. Nyilván a prózaíró azért csinálja, mert kiderül, hogy tudja csinálni. Majd belebonyolódik. Közben arról se feledkezzünk meg, hogy ez kemény munka, „mondd meg anyádnak, nem szórakozni járunk ide”, vagy megfelelő helyen olvasható az is: „arcom verítékével”. Az irodalomtörténetben nem ismerek egyetlen komoly prózaírót, aki ne lett volna szorgalmas. Anélkül nem megy, de az sem elég. Ha tehetséges vagy, az jó, de a tehetségnek is vannak veszélyei. Ha pedig tehetségtelen vagy, az sem biztosíték a jó műre. Nincs semmire sem biztosíték. Arra sem, hogy az ember a következő könyvet meg tudja írni.

 

Más: Annyival más az a kép, amit az ember fölrajzol magának, amikor odaül egy könyvhöz, s ahhoz képest mindig kevesebb, amit megcsinál, még akkor is, ha egy pillanatra úgy érzi: na, ez most így jó. Aztán ez az érzés elmúlik, és akkor főleg azt látja, ami hiányzik belőle. Mindig marad a nyugtalanság, azt sem a fordítások jelezte sikerrel, sem semmivel nem lehet betapasztani. De nem is baj, úgy értem, ez hozzátartozik a dologhoz, ez a bizonytalanság. Azt nem mondanám, hogy örül neki az ember. Ez az alkotással, mint olyannal függ össze. Valami olyat csinál az ember, ami még nem volt, de aminek a szabályai szerint akar dolgozni, ám e valami nem létezik. Mindig ilyen Münchausen bárós helyzet van, mindig magunkat húzzuk ki valahonnét, és ebben az ember nem számíthat senkire, sem a kollégáira, sem az irodalom szellemére, sem a díjakra, sem a sikerre, sőt még a sikertelenségekre sem.

 

Művészet: A világ együtt hülyül. A művészetnek meg, vagy legalábbis a művészeknek lelkiismeret-furdalásuk van, ezért bizonyítani kívánják nélkülözhetetlenségüket, s szeretnének jófiúnak mutatkozni a társadalom szigorú, de igazságtalan tekintete előtt, e célból aztán elterpeszkedett egy szeriőz politikai, szociológiai beszédmód, az ideológia, a fontosság nyelve.

 

Képzelet: Más a képzelet, és más a képzelődés, ahogy más a beszéd, és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik, és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik, és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.

 

Titok: A művészet legfőképp szabad akar lenni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent akar és akarhat; az öncenzúra a művészet leglényegéhez tartozik. Öncenzúrán most nem azt a pusztító és bornírt processzust értem, amit gyakorolunk; szerte a világon, hol politikai, hol gazdasági kényszerek miatt - hanem azt az ősi tiltást, hogy van egy olyan terrénum, ahová nem szabad belépni, hogy van Megnevezhetetlen, hogy van Titok. Titok nélkül nincs művészet.

 

Fájdalom: Testünk a fájdalom és a kéj keresztjére ha nem is feszítve van, de ott üldögél, vagy inkább ott kuporog, igen, gátlásosan vacogva ott kuporog. A fájdalomról, ha már elmúlt, könnyen és szívesen beszélünk, abban az oktalan reményben, hogy nem jön többé. A kéjről, ha már elmúlt, hol szívesen, hol kevésbé szívesen, de mindig nehezen és nehézkesen, abban a félelemteli reményben, hogy majd újra jő, és soha el nem hagy bennünket.

 

Magány: Mit tudok én arról, ha igazán magányos valaki. Az olyan, mintha egy üvegházban élnél, üvegbura alatt, hívod az embereket, később már csalogatod őket, jönnek is, aztán, kopp, neki az üvegnek, csodálkozva megállnak, hallod is a koppanást, majd látod, ahogy fortyogva távolodnak. Hiába integetsz. Egy idő után nem integetsz, dögöljenek meg. Olyan, mintha leprás lennél, apró gennyes fekélyek lepnék el a tested, szivárogna a sárga undormány, kénes, büdös kis felhők röppennének föl rólad, vagy mintha lenne egy tábla rajtad, vigyázat, fertőző! Vagy hogy másodosztályú. És ha találkozol egy másik táblással, úgy viselkedsz, mintha te nem volnál az, ő pedig úgy viselkedik, mint te. A magányos embert elhagyta az Úristen, fiam.

 

Méltóság: Lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni.

 

 

Beatles: Én nagyon határozottan Beatles-párti voltam a Rolling Stones-osokkal ellentétben. De nagyon nem voltam heves ellenálló, mert mennyivel jobb egy Rolling, mint mondjuk a Hazy Osterwald Sextett. Ugyanezt gondoltam nagy naivan a rendszerváltozáskor is, hogy majdnem mindegy, jobboldali vagy baloldali az adott párt, a fő az, hogy végre nem a Hazy Osterwald Sextett játszik. Aztán ez kapott egy vajszínű árnyalatot.

 

Normálissá lenni: A politikai elit nem a Holdról jön. Hiába kapálódzunk, az is mi vagyunk. Mert minden mi vagyunk, és nincsen valami nívós tartalék, amit most a cilinderből előkaphatnánk. Szóval, hogy az egésznek kéne változnia. Normálissá lenni, ez volna az előttünk álló hazafias föladat. Normálisnak lenni persze nehéz, és mintha nem volna elég erőnk hozzá. Erő híján handabandázunk. Itt elvárható volna az értelmiségtől valami plusz. De beljebb van a baj, az acsargás az már következmény. Sokan csalódottak, erre nem lehet legyinteni. Csak nagyon megszoktuk, hogy mindig mások a felelősek, a hibásak. Ez volt a jó a diktatúrában. Figyelem: irónia. Piros mindent visz, a felelősséget is.

 

Kultúra: Nekem szerencsém volt, mert amikor arisztokrata családomat, egyházamat megismertem, mind hatalom nélküliek voltak. És egy hatalmasság, amelynek nincs hatalma, az rokonszenves. A XV. század oligarchái sem voltak jobbak a maiaknál. Gondolom, az őseim is, amikor megszerezték, amit meg kellett szerezniük, legyilkolták és elárulták azokat, akiket kellett. Az már érdekesebb, mit jelent kulturálatlan újgazdagnak lenni. Csak a gőgös példa kedvéért: ha valaki nem tud jól késsel-villával enni, de intelligens, egy elegáns vacsoratársaságban rögtön leveszi a mozdulatokat. Csakhogy ez neki sokba van. Az állandó figyelés miatt a vitákban hátrányba kerül. Sokszor ütközünk abba, hogy egy helyzet megoldásához nincs kultúránk, nincs tapasztalat, nincs közmegegyezés. Például hogy már az első szónál pfujoljunk, ha a parlamentben zsidóznak. Gondolkodás nélkül. Mint a levegővétel.


Írás és nyelv: Írás nélkül el tudnám képzelni, ahhoz nem ragaszkodom görcsösen. De ha nem lenne viszonyom a nyelvhez, ez az erős, anyanyelvi viszony, azzal az intenzitással, kiszolgáltatottsággal és örömmel, amely engem a magyar nyelvhez fűz, nem tudom, mim maradna. Németnyelv-érzékem is van, csak csálé, hűvösebb, racionálisabb, nincs mire támaszkodjék. Az a forró kapcsolat, amely a magyarhoz köt, nagyon része lett az életemnek. Nélküle vak lennék. És képzavar.

 

Lelekesedés: Voltak lelkes periódusaim, például rögtön a kilencvenes évek elején. Aztán a lelkesedés elszivárgott, vagyis megmaradt a kicsit emelkedett nevetségessége ennek a dolognak, hogy bizonyos mondatokat le kell írni. Most Ujjgyakoknak mondom, máskor másnak, de tény, zsurnalisztikusabban kellene ezt csinálni, mechanikusabban, semmi emelkedettség, ha van valami, akkor azt meg kell írni. Ha sárga a pecsenyekacsa, megírom. Megjegyzem, abszolút nekem való ez a pecsenyekacsás program, lényegében eddig is ezt csináltam. Az idézett mondatban túl sok a rezignáció, ami nem jó. A sajátom sem, úgyhogy ez ellen kapálózom egy kicsit, amikor tervezgetem a rendszeres írást az ÉS-ben. Nem közvetlenül politikai jellegű cikkeket, de akár azokat is, ha belebotlok valamibe. Jól botolható ország. Inkább ezt a kékharisnyás szálat venném föl, írni könyvekről, főleg fiatalokéiról, lelkesedni...

 

Foci: Hát szerintem olyan '95-ben hagytam abba. 45 év után már nem lehet futballozni, ezt lehetett már akkor tudni, amikor én háromévesen belerúgtam a labdába. "Gondold meg, fiam", és én ezt háromévesen jól átgondoltam. Valójában azonban az a helyzet, hogy ez szerencse kérdése, mert lehet örökké sóvárogni ez után, és folyamatos megaláztatásként megélni, hogy már ezt sem tudod csinálni... 

Esterhazy2

 Fotó: Erdőháti Áron

 

Ki a legnagyobb: Ha ilyen nyelvi játékokat kell mondani, akkor Parti Nagy meg Kovács András Ferenc a jó, meg még a Sándor György, én hozzájuk képest ámátőr vagyok. Prágában voltunk egyszer KAF-fal és Parti Naggyal, mentünk, sétáltunk, és lábjegyzeteltük a várost körben, Parti Nagy mondta, KAF mondta, én mondtam, Parti Nagy, KAF, én, Parti Nagy, KAF, én, aztán kiszálltam, mint a kártyánál, és ezek meg még vagy ötöt übereltek arra a témára. Egy ideig tartottam magam, aztán mindig kiszálltam, nem érdemes kikezdeni velük. Ebben a játékosságban utolérhetetlenek. Tandori is ilyen, írásaiban is lehet látni, hogy a saruját nem oldhatja meg az ember. Ha azt nézzük, kinek áll így legjobban kezére a nyelv, akkor Tandori a legnagyobb.

  

Kedves: Azt szoktam szerényen gondolni magamról, hogy én egy nagyon barátságos, kedves férfi vagyok, de a gyerekeim már mondták, hogy álmukba ne jöjjek elő...


Nyelvtan: Amikor a Miklós típusú gyerek már a harmadik egyest hozta haza nyelvtanból, mondtam neki, édes Miklóskám, nem olyan nagy szám ezt megtanulni. Na jó, papa, akkor üljél le, diktálom. Olyan egyeseket kaptam egymás után, hogy na. Ki tudja, hogy kell írni azt, hogy Dunántúli-középhegység, Margit-híd, zsíroskenyér? A matematikában biztos voltam. Bedolgoztam magyardolgozatba is, de azok kevésbé voltak sikeresek.

 

Könyvhét: Az a világ legjobb dolga, én azt szeretem a legjobban: nem kell csinálni semmit, hanem csak látja az ember, hogy vannak valóságos olvasók, akik még vevők is a tetejébe. Hihetetlen megtisztelőnek tartom, és baromira örülök neki. Ez egy tisztán hiúsági aktus, az ember kiül, kiteszi a hiúságát, ha az nincsen megetetve, vagyis ülni ott egyedül, az aztán mindennél rosszabb. 

 

Korszerűség: Amúgy korszerűségen én valami olyasmit értek, mint a Nyugat, mint a nyugatosok, ami tehát a legkevésbé sem áll konfliktusban a tradícióval, arra, azokra épül, nem is tudván mást tenni. Tradíció korszerűség nélkül – lejárt lemez, öregszag, áporodottság, védekezés, félelem, és így agresszivitás, bezárkózás, acsarkodás. Korszerűség tradíció nélkül – üresség, duma, divatozás, ez meg így félelem.

 

Igény: Köztünk szólva nem tudom, mire van igény. Azt meg végképp nem, hogy miként kell az olvasót megfogni. Ha megfogtam, akkor megfogódott, nem pedig becserkésztem. Nem is gazsuláltam az olvasónak, de nagyon örülök neki, ha van. És keserűséget okoz, ha nincs. És hogy kis ellentmondásba keveredjek a mondottakkal: egyre erősebbnek tetszik az igény az egyszerűségre, pontosabban a bonyolultság elvetésére, ami azért nem ugyanaz, és egyre nagyobb a hajlandóság az irodalomban ezt tudomásul venni. Én az ellenkező oldalról indulok, vagyis azt nézem, mi jó a megírandónak, és aztán reménykedem, hogy ez az olvasónak is jó.

 

 

Népszerűség: Persze min mérjük a népszerűséget? Presztízs, hírnév, példányszám, prófétaság? Gondolkodás nélkül kimondtam, hogy itthon, miközben, ettől talán nem függetlenül, nincs még egy olyan ország a Földön, ahol ennyit anyáztak volna. Konkrétan sehol máshol nem anyáznak engem, csak Magyarországon. De mintha ez természetes volna, mondanám mély fájdalommal a hangomban – tényleg semmi jó nincs benne –, vigyorogva – tényleg tehetnek egy szívességet.

 

Szerep: A szerep az már elég régóta kétséges, a felelősség meg kétségtelen. Csak felelősségteljesen szabad mondatot leírni, ne fogjunk könnyelműen a húrok pengetésihez, figyelmeztet a kolléga. Közép-Európában ez mindig kicsit más, mint Nyugaton. Akkor is marad e szerepekből valami, ha az ember nem törődik velük. És ez váratlanul ’90 után is valamelyest igaz maradt. Csak összekapcsolódott az értelmiségi tekintély elszivárgásával. Szuboptimális együttállás, mondanám. De ha van tekintély, ha nincs, ha fölnéznek az emberre, ha nem, erre a kis időre már nem érdemes korrumpálódni. Kiterítenek úgyis, jegyzi meg a másik kolléga.

 

Munka: Hogy hagynak-e dolgozni? Kik is? Minthogy a munkám nem függ intézménytől, fütyülhetek „rájuk”. De azért ez kicsit diadalmasabban hangzik, mint kéne. Csak a munkát engedhetem meg magamnak, meg is engedem… A munkát sokféleképpen lehet akadályozni, nem kell bevezetni a tilt-tűrt-támogatott jól csengő t-jeit, elég a megfelelő gazdasági szabályozás, elég a kuratóriumok átrendezése, általában a pénzcsapok leleményes, lényegében ortodox kezelése.

 

Diktatúra: Gyerekkoromban, 1951-ben kitelepítették a családot, innen tudtam meg, mit jelent arisztokratának lenni. De azért egy gyerek számára az nem olyan veszélyes dolog. Amúgy meg én együtt nőttem fel a Kádár-korral, ami, hogy felmondjam az iskolai leckét, kezdetben kemény volt, aztán lett a puha, kontúr nélküli, gyakorlatias élet, ami azt is megengedte, hogy én publikálhassak. Nem sokat számított a családi helyzetem. Még az iskola- és egyetemválasztásnál igen – nem mehettem tanárira, nem irodalmat studíroztam, hanem matematikát –, de ez csak hasznomra volt. Más arcú diktatúra volt, mint a romániai, az sokkal keményebb volt. A Kádár-rendszer arctalan dolog volt, ami nem jelentette azt, hogy nincs diktatúra, de egy csomó lehetősége volt a túlélésnek. Nagyon beleestem az írásba, s amikor ott akadályba ütköztem, nehéz volt eldönteni, hogy azt a nevemnek köszönhetem, vagy inkább annak, ahogyan írok. Nehézkesen jelentek meg a dolgaim, nem lehet eldönteni, hogy a komcsik voltak-e a hibásak, vagy én. De hát nincs is már nagy jelentősége.

 

Kritika: Szokták mondani, hogy valakit nem érdekel a kritika, de ez nem igaz. (...) Általában nem zavar, ha másként látják, de az kiszámíthatatlan, hogy az embert mi zavarja és mi nem. Néha a legkisebb dolgon halálosan felidegesíti magát, máskor meg egyáltalán nem érdekli. Elég kiszolgáltatott viszony, amikor egy könyv megjelenik.

 

Halál: Sejtjeink valóban a halál felé menetelnek – egész életünkben. Előbb-utóbb nem lehet nem arra gondolni, hogy kéz a kézben mi is velük tartunk... Minden egyes pici izomhúzódás (vagy hogy a ma délelőtti konkrétumot említsem: minden feszülő, begyulladt Achilles-ín) emlékeztet a halálra és csakis a halálra. (...) Könnyű, de legalábbis magától értetődő úgy a halál jegyében állni, ha nagybetegen fekszünk. Ám egészségesen, lényegében fitten, fiatalosan (bár föltehetően a tartalékpadon ülve) lenni az elmúlás fennhatósága alatt, az mély, komoly, bonyolult élmény. Ezt a bölcseleti mélységet minden harmadosztályú futballista birtokolja. Van bennem félelem az öregségtől. A betegségektől, a fájdalomtól, a karbantartási nehézségek növekedésétől. A betegség mint foglalkozás: ezt szeretném megúszni. A poklot kórháznak képzelem. De ez a kisebbik félelem. A nagyobbik az az egész embert érintő változástól van, amely függetlennek tetszik – s a félelmem erre vonatkozik, s nem a változásra magára – a változást elszenvedő alkatától. Vagyis hogy kitalálhatatlan, milyenek leszünk öregen. Ez elvileg lehetne izgalmas is, de inkább félelmetes.

 

 Esterhazy Des

Fotó: Mohai Balázs/MTI

 

Ünnep: Tevékeny részvételünk nélkül az ünnep csak halott forma, merev díszelgés valami előtt, ami tiszteletet érdemel, az ünnep mint jólneveltség, mint imamalom, mint hatalom, mint kötelességtudás (mert rend a lelke mindennek), elhárítás, elkerülés, megúszás, konzerválás, ilyen az az ünnep, amelyből elvesszük a személyes tétjeinket. Az ünnep nem ünnepség, ahol mindent előkészítettek már, s csak be kell vonulnunk, hogy legyen végre valaki, aki értékelje a hidegtálakat és a ragtime-zenekart.

 

Eper: Híveim az Úrban, szeressétek az epret tejszínhab nélkül, és ne legyetek hülyék.

 

Forrás: MTI, Revizor, Litera.hu, Irodalmi Jelen, Vasárnapi Hírek, Kaligram.eu, Citatum.hu, Origo, nol.hu, hvg.hu

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.