"Az a dolgom, hogy a színpadon álljak és üvöltsek" - Interjú László Zsolttal

2016. szeptember 5. hétfő, 07:00

Első alkalommal vesz részt a Színházak Éjszakáján László Zsolt, a Radnóti Színház régi-új tagja, akit ennek kapcsán arról is kérdeztünk, a pályája során hogy alakult át a szenvedély, amit a színház iránt táplál.

 szej

 

Képzeld Zsolt, a legelső színházi élményem hozzád kötődik, a Micimackóból leginkább Fülesre emlékszem.

 

Számomra is emlékezetes... (Nevet.)

 

Miért?

 

Fülessel arattam az első osztatlan sikerem! Ráadásul a Micimackó végigkísérte a Radnóti Színházban töltött éveimet. Néha már az esti buli előtt beöltöztünk jelmezbe, hogy másnap ezzel ne menjen az idő előadás előtt. Ilyenkor nem kellett különösebben megerőltetnem magam, hogy állapotba kerüljek, zseniális volt másnaposan Fülest játszani! Amikor az Új Színházba mentem, sajnos ezt a szerepet se vihettem tovább.

 

Sokan szerződtetek el akkoriban...

 

Kerekes Éva, Takács Kati, Tóth Ildi, Széles Lackó, Andorai Péter meg én –, nyilván ez nagy érvágást jelentett Bálint Andriséknak (a Radnóti Színház korábbi igazgatójának, aki 30 évig vezette a teátrumot, a szerk). De többek közt ennek köszönhető a Radnóti másodvirágzása – ekkor került oda például Schell Judit, Kulka János, Gubás Gabi, akik új energiákkal töltötték meg a színházat.

 

Volt idő, amikor sajnáltad, hogy eljöttél?

 

Volt. De Székely Gábornak egyszerűen nem lehetett nemet mondani.

 

lear

Lear király, Radnóti Színház, fotó: Dömölky Dániel

 

Takács Kati egy csalódásokkal teli, végig nem élt szerelemnek nevezte azt az időszakot, amit Székely Gábor igazgatása alatt töltött, ugyanakkor a legnagyszerűbb társulati élményét is neki köszöni. Te hogy gondolsz az Új Színházi pályafutásodra?

 

Vegyes érzésekkel... A búcsú idején, amikor Márta István lett az igazgató, azt nyilatkoztam, hogy engem Gábor se tudott volna marasztalni. A végén már nem találtam a helyem az Új Színházban. Az induláskor túl sokat reméltem a közös munkától, de az a heterogén társaság, aki ott összegyűlt, nem érett csapattá. Az is zavart, hogy a problémákról, tévedésekről nem zajlott nyílt, elemző párbeszéd. A mai napig vissza tudom idézni, ahogy benn ülök egy főpróbán, rendületlenül hiszem, hogy Gábor, aki egy ízig-vérig értékcentrikus rendező, egy igazi színházi guru, azt fogja mondani, „na ezt nem mutatjuk be”, mert a produkció olyan ízlést képvisel, ami a „mi színházunktól” távol áll, és nem történik semmi, a hallgatás pedig a torkomat fojtogatja. Nem az volt a baj, hogy a termékeny időszakok mellett jöttek hullámvölgyek, hanem az, hogy a hibás lépésekről senki nem ejtett szót és ez jelentős belső erózióhoz vezetett. Én annyira besokalltam, hogy úgy döntöttem, inkább a szabadúszást választom. Ettől függetlenül nagyon nagyon sajnálom, hogy Székely Gábor már nem rendez és nem igazgat.

 

Később, amikor már a Nemzeti Színház tagja lettél, azt mondtad, hogy a szabadúszás egyáltalán nem volt neked való.

 

Szerintem minőségi munkát hosszútávon csak társulatban lehet végezni, ahol nem a véletlen alakítja egy színész szakmai útját, hanem jó esetben egy olyan koncepció, amely megadja a továbblépés esélyét az egyénnek és a közösségnek is – azt tapasztaltam, ez a kettő összefügg. Különös játéka a sorsnak, hogy én szabadúszóként is olyan produkciókba csöppentem, amelyek szerencsés csillagzat alatt születtek és hogy vendégként is otthonra leltem Szegeden vagy a Budapesti Kamaraszínházban, ahol szerződés nélkül is társulati tagnak tekintettek és ahol olyan rendkívüli alkotókkal dolgozhattam, mint Alföldi Robi vagy Sopsits Árpád.

 

2002-ben a Bűn és bűnhődés, veled és Bertók Lajossal a főszerepben, el is hozta a POSZT legjobb előadásának járó díjat.

 

(Nevet.) A fesztivál utolsó napján léptünk fel, amikor a zsűri már megegyezett, hogy kik kapnak díjat. A bizottság elnöke, Ivan Nagel (Ivan Nagel, korának egyik meghatározó színházi gondolkodója és alkotója, a hamburgi Deutsches Schauspielhaus egykori intendánsa, a szerk.) viszont kijelentette, hogy ha ezek nem kapnak semmit, akkor ő azonnal elhagyja a POSZTot. Állítólag így nyertünk...

 

A kritika lendületesnek, szárnyalónak nevezett benneteket.

 

Rengeteg melót raktunk az előadásba! Szinte utáltuk egymást, annyit próbáltuk, viszont úgy lett egyre jobb, ahogy a konfliktusaink szaporodtak. Az egész darab egy cellában játszódott, arról szólt, hogy a börtönigazgatóság javaslatára kilenc rabnak elő kell adnia Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését a börtön ebédlőjében, és ha ez sikerül, akkor a parancsnok két embernek engedélyezi, hogy néhány napra hazatérjen a családjához. Tehát egy végletesen feszült helyzet megteremtésén fáradoztunk a színpadon, és közben mi is egyre türelmetlenebbek lettünk. Rettenetesen fura helyzet alakult ki: hiába kapaszkodtunk össze, nagyjából ugyanaz a viszonyrendszer jött létre köztünk, mint a darabbéli figurák közt. A második felvonást együtt írtuk, akkor különösen nehezen haladt a munka. Csak az utolsó simításoknál éreztük meg, hogy hihetetlen teremtő erő van a kezünkben és ez valami fantasztikus. Nekem a Lalival (Bertók Lajos játszotta Raszkolnyikovot, a szerk.) való találkozás is sokat jelentett, hiszen a főiskolán nagyon közel álltunk egymáshoz, csak aztán lebukott, osztályt ismételt, elsodródtunk egymástól... Ezek a színészbarátságok valahogy mindig a munka forrpontján tudnak föllángolni, utánuk csak a jóérzés marad, de a napi kapcsolat zömével megszűnik.

 

Stohl Andrással mégis 25 éve vagytok elválaszthatatlanok – ahogy ő fogalmazott. Alföldi Róberttel szintén a főiskola óta ismeritek és egy évtizede bírjátok egymást. Ezek a viszonyok hogy váltak egyre meghatározóbbá számodra?

 

Robival a főiskolán szó nem volt barátságról! Egyáltalán nem kedveltem, mert úgy harangozták be, hogy érkezik a zseni Szentesről. Amikor már sokat dumáltunk a kollégiumban, irigységgel vegyes tisztelettel fordultam felé. Csak hosszú évekkel később, a Velencei kalmárban keveredtünk össze újra. (László Zsolt alakította Antoniot a Budapesti Kamaraszínházban, a szerk.) Emlékszem, a próbák alatt sokat veszekedtünk, onnantól kezdve mégis egyértelmű volt, hogy szívesen dolgozunk együtt. Szóval mi észrevétlenül váltunk barátokká. Nem járunk össze, nem telefonálunk naponta, de mind a ketten tudjuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak. Bucival másként indult a viszony, vele meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt a főiskolán - másodikosként szúrtam ki az évnyitón ezt az atombombát a gólyák közt. Rögtön szimpatizáltunk, talán éppen azért mert, nagyon különbözünk: ami bennem nincs meg, az benne megvan és fordítva, de ő sem egy hazudós fajta és én sem. Kiegészítjük egymást. A főiskolán mindig kerestem az osztálya társaságát, valószínűleg azért, mert Zsámbékival és Székellyel elképesztő színvonalas vizsgákat csináltak, és az a színházi értékrend, amit a két mester képviselt, közel állt hozzám. Amikor az egyetem első évében eltörtem a lábam, egy darabig nem próbálhattam a többiekkel, úgyhogy esténként elbóklásztam a Katonába előadásokat nézni és vágyakoztam arra, hogy majd egyszer oda tartozzak. Ez végül csak Bucinak sikerült. Egy jó darabig külön utakon jártunk, de a Haramiáknál Alföldi összehozott minket. (Szintén a Budapesti Kamaraszínházban, a szerk.) Emlékszem, milyen boldogan jött a Robi, hogy végre talált nekünk egy darabot, amiben testvérek lehetünk - Buci Moor Károly, én meg Moor Ferenc. Aztán az olvasópróba környékén kiderült, hogy ennek a két embernek egy közös jelenete sincsen. Jót nevettünk... Iszonyú, hogy most mennyire hiányzik a közös munka Stohllal! Mindig keresem a naptárban, mikor játszunk már együtt, mert annyit ad nekem az a havi egy Bányavirág.

 

hamlet

Hamlet, Vörösmarty Színház

 

Mi lehet ennek az oka?

 

Olyan kémia működik köztünk a színpadon, hogy szereptől függetlenül, sokkal többnek érezzük magunkat együtt, mint külön-külön. Valószínűleg ezt a közönség is észreveszi. Nemrég Cserna Tóni nézte a Bányavirágot, és azt mondta, ő még ilyet életében nem látott, hogy két ember ekkora figyelemmel, mindent tudva egymásról létezzen egy előadásban. Ez a visszajelzés óriási elismerés volt számomra.

 

Vannak még kollegák, akikkel hasonlóan nagy öröm színpadra lépni?

 

Igen, vannak, ezért is jöttem el fájó szívvel Székesfehérvárról. Nem akarok neveket mondani, nehogy kihagyjak valakit, mindenesetre megszerettem ott egy csomó embert, akitől nehéz búcsúzni.

 

Miért térsz vissza a Radnóti Színházba?

 

Egyrészt komoly logisztikai feladatok elé állított, hogy vidéken játszom, miközben a családom a fővárosban él és egyéb munkák is Budapesthez kötnek. Másrészt érdekel, hogy Kováts Adél, a maga érzékeny, női látásmódjával, komoly szakmai felkészültségével miként tudja felpezsdíteni a színházat. Az Alföldi-féle Nemzeti utolsó két-három évét azért övezte óriási szakmai és közönségsiker, mert olyan témákról kezdtünk el beszélni a színpadon, ami sokakat megérintett, és a klasszikusokat, például Az ember tragédiáját is sikerült úgy megcsinálni, hogy fiatalok tömegeit vonzza be. A nézőket foglalkoztatta, hogy miről szeretnénk párbeszédet kezdeményezni, és látszott, hogy a mi törekvéseink meg az ő érdeklődésük sok ponton találkozik. Adél is azt szeretné, ha húsbavágó kérdéseket vetne fel a színház, ha aktuális témák köré szerveződne a repertoár, és ez számomra rendkívül szimpatikus. Hiszem, hogy akkor lehet megnyerni az emberek rokonszenvét és bizalmát, ha komolyan vesszük őket és minél személyesebb színházi üzeneteket foglmazunk meg számukra.

 

Milyen volt újra azon a színpadon játszani, ahol pályakezdőként?

 

A Platonov próbái közben megszálltak az emlékek, de csak pár napig tartott az érzelmi tüzijáték, mert nem sok időm jutott nosztalgiázni. A Lear idején már újra otthonosan mozogtam a Radnótiban.

 

A Lear királyért elnyerted a legjobb férfi főszereplő díját az idei POSZTon. Az átadón felhőtlenül örültél...

 

Sokat kellett gyalogolnom, amíg elértem idáig. Azt hiszem, ez a díj inkább a pályámnak, nem kifejezetten egy szerepnek, egy teljesítménynek szól. Ha annak szólna, akkor Stohl András kapta volna az Istenítélet főszerepéért, nem én. Mondtam is, hogy egy pillanatig szeretném azt hinni, hogy a csúcson vagyok, de hangsúlyoztam, hogy ez csak egyetlen egy pillanat – másnap már valóban elillant az érzés.

 

Közel áll hozzád Lear?

 

Nagyon! Nem csak a szerep, az egész darab izgatott, mert azt a kérdést járja körül, mi volna, ha csak figyelnénk, szeretnénk egymást, ha nem hagynánk, hogy kicsinységek és kicsinyességek rombolják az életünket. Szívesen mentem próbálni, megkönnyebbülés volt, hogy végre nem egy fiatal karaktert, hanem egy korosztályombeli figurát játszhatok. Akadt, aki azt mondta, még nem nekem való, de szerintem Lear nem egy agyalágyult öregember. Ereje teljében van, büszkesége és bukása épp ezért óriási tragédia. Amikor az Új Színházban próbáltunk és az akkor 44 éves Cserhalmi György megjegyezte, hogy őt a koránál fogva már más problémák érdeklik, mint Ivanovot, nem értettem, miről beszél, mit számít, hogy hány éves. Ma már tudom, hogy az ember színészként sem tud kibújni a saját bőréből és nem mindegy, hogy áll rajtunk az a köntös, amit magunkra öltünk. Én úgy érzem, Lear nem lötyög rajtam.

 

16 éve Hamletet játszottál az Új Színházban. Akkor azt mondtad, ez a szerep nem sikerült jól, „elment melletted”. Mit szóltál, amikor 2015-ben ismét megtalált?

 

Őszintén? Nem örültem, hogy a világirodalom egyik legbonyolultabb alakjával kell újra megbirkóznom, mert sose vágytam Hamletre. Egyszerűen nem tudom magam mögé dobni, hogy húszezer esztéta fejtegette és tízezer oldalnyi tanulmány született a teszetoszaságáról. Biztos van, aki képes megfeledkezni arról, hogy minden jeles férfiszínész nekifeszült és hogy kultikus szereppé nőtte ki magát „a szomorú dán”, de én nem. Nekem Bajomi Nagy Gyuri a tökéletes Hamlet Szombathelyen: egyszerre elmés, okos, kiüresedett és cinikus, egy ámokfutó mackó, egy igazi here. Zseniális! Az én első Hamletem abból az elhagyottságból építkezett, amit az Új Színházban éreztem, ezért egy nagyon vehemens, kapkodó, hülye Hamlet lett. A székesfehérvári pedig kevésbé volt sokoldalú, mint gyötrődő. Szóval nem sikerült teljesen megfejtenem ezt a fazont, és a második alkalommal már az is zavart, hogy túlkoros vagyok a szerephez. Stanley Kowalskit például ezért hagytam ott a Pesti Színházban. Arra jutottam, ha csak két nézőben felmerül, hogy miért ez a középkorú faszi áll a színpadon, az már nem jó. Ötven éves múltam, nem lehetek örökké hősszerelmes meg macsó.

 

Mikor kezdett el foglalkoztatni az idő múlása?

 

Mostanában néha eszembe jut, vajon mikor kezdenek el rám is úgy tekinteni, mint egy vénemberre, aki egy letűnt kort képvisel.

 

Tartasz ettől?

 

Hóhóó, rettegek! Nem szeretnék ódivatúvá válni.

 

De ez nem törvényszerű...

 

Talán addig nem következik be, amíg inspirálnak a fiatalok, az ő tojáshéjillatuk. Kállai Feri bácsi azt mondta, hogy a tehetség akkor múlik el, amikor az ember már semmit nem akar ettől a szakmától. Úgyhogy van remény, mert én még sokmindent akarok a színháztól.

 

platonov

Platonov - Apátlanul / Radnóti Színház, fotó: Dömölky Dániel

 

Harminc múltál, amikor úgy nyilatkoztál: „érzem, hogy valami megváltozott – az energia, ami a főiskola után mozgatott, egyszercsak elhalt”. Azóta hogy alakult át a szenvedély, amit a színház iránt táplálsz?

 

A szenvedély a mai napig nem húnyt ki bennem, továbbra is forrón, odaadóan szeretem a szakmámat, és tisztelem azt a hatalmas erőt, amit a kezünkbe ad. Hiszem, hogy csak így lehet dolgozni... Ugyanakkor szelídültem, beláttam, hogy nem kell mindig forradalmárnak lenni. Sokkal mélyebbre jut az ember, ha fárasztó, aprólékos melóval ás lefele, mint ha szivattyúzza az energiát felfele. Harminc után megértettem azokat a csüggedt kollegákat, akiken korábban csak csodálkoztam, rájöttem, hogy a fásultság ellen keményen kell dolgozni, és hogy muszáj mindig mozdulni az új impulzusokért, amikor szárnyaszegettnek érzem magam, mert a kényelmesség nem művészeti kategória, áldozatokat követel. Ha nem hozol áldozatot - nem fektetsz be plusz energiákat vagy nem váltasz - akkor jön a csömör, jönnek a hullámvölgyek, amelyekből a saját hajadnál fogva kell kihúznod magad. Estéről estére tolni a szekeret, reprodukálni valamit úgy, hogy megmaradjon a jelenidejűség piszok nehéz, nem elég hozzá a lelkiismeretesség. Ezért fontos ébren tartani a szenvedélyt kihívásokkal. Áh… Szeretek is meg nem is a saját szakmámról beszélni. Nekem inkább az a dolgom, hogy a színpadon álljak és üvöltsek...

 

Mi az, ami komoly kihívást jelentett számodra az utóbbi időben?

 

Székesfehérváron például egy olyan közegbe érkeztem, ahol a nézők 90 százaléka biztosan nem látott még színpadon, velük el kellett fogadtatnom magam. Bevallom, ez egy ideig komoly görcsöt okozott bennem.

 

Miért?

 

Mert alapvetően egy zárkózott, kételkedő fickó vagyok, magamnak is újra és újra bizonyítanom kell. Színészek közt civilnek, civilek közt színésznek érzem magam... Fiatalkoromban sem voltam az a Zuboly típus. Nem őrülök meg azért, hogy nézzenek, a színházban inkább azt élvezem, hogy más törvényszerűségek érvényesülnek, mint az életben: nincs semmi gond, ha egy szerepben mondjuk üvöltözöm vagy tréfálkozom valakivel.

 

Egyszer úgy fogalmaztál, a színház élet és családellenes, mégis öt gyermeked van...

 

Ez a nőknek köszönhető. 16 évesen azt gondoltam, hogy nem szeretnék családot alapítani egy olyan pusztuló világban, mint a miénk. Színészként meg voltam róla győződve, hogy nem is lesz gyerekem, hiszen a fél életem a színházé, a munkám miatt fontos eseményekből fogok kimaradni. Aztán nagy büszkeségemre született két fiam és három lányom - sose bántam meg, hogy így alakult!

 

A legnagyobb lányod tagja a Katona Klubnak…

 

Hát, igen… Már egy vizsgafilmben is szerepelt… Amikor felkelt a forgatásra, láttam, hogy nem lehet hozzászólni, mert burok van a feje körül - na akkor éreztem, hogy mindennek vége. Az egyik fiam is színésznek készül. Próbálom velük megértetni, hogy kell egy B terv, ne csak a színházat célozzák meg, de ha bennük van a program, akkor nem lehet mit csinálni. Már a legkisebben is látszik, az Isten se menti meg attól, hogy ilyen irányba induljon. De ő még kicsi! Csak nyolc éves! Nyugtatom magam...

 

 

Tóth Berta / Színház.hu

 

László Zsolttal is találkozhatnak a Színházak Éjszakáján! A teljes program itt elérhető!

 

 

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem a Színház.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.