Marschalkó Teofil: A temetés után
Száz kicsapongás szűnj meg
egy percre,
Víg tréfáiddal most megállj
dalom!
Stiller Gyulára gondoltam naponta…
S ma egyik karomat koszorú
nyomta,
A szívemet meg béna
fájdalom.
Ma láttam megint kemény
arcokat,
Kiket a gyepről már rég
ismerek,
Vad indulat ma nem volt
azokon,
A tört szív búja ült az
arcokon,
Ma sírtak ők, a zordon
emberek.
Ma láttam én sok cifra
koszorút,
Búcsúszavakkal megtelt
szalagot
És egy koporsót, melynek
oldalán
Most nem tíz erős bajvívó talán,
Hanem tíz megtört béna
haladott.
Ma láttam én egy szelíd
barna űrt…
Melyre szemünk száz csókot
vetett,
Hallottam könnytől ázott
szavakat…
S míg szemem könnye rögére
akadt,
A földbe temették az életet.
Ma láttam megtört,
meggyötört anyát,
Amint elsírta százszor: „Nem
adom!”
S míg búcsúdalok halk
hangját lesem,
Alélva hull a földre
csendesen
Egy jegygyűrűs, egy bájos
hajadon…
Száz kicsapongás szűnj meg
egy percre!
Vad iramában álljon a labda!
Gondoljunk rá, ki el van már
temetve,
Aki a labdát annyira
szerette,
Hogy életét is oda adta.
Stiller Gyula, eltemettünk, igen.
De ezrek szívében nyíltak ma
ajtók
S te jöttél keményen,
frissen be rajtok.
Te jöttél, emléked ott is
maradt,
Szívünkbe hullott minden
csepp véred!
Nem érhetted meg a forró
nyarat,
De
szívünk mélyén ragyogva megéred!
(Megjelent a Sport-Világ 1913. november 17-i számában)