A hosszú csend után

Speech after long silence; it is right…

Yeats

Van-e fasisztaveszély? Igen, van.

Önmagában ma a szélsőjobb gyenge, az egyetlen kérdés, hogy bekerülhet-e a parlamentbe. Ha ez megtörténne, akkor is valószínűtlen, hogy koalícióra lépne vele a Fidesz. (A többi parlamenti pártnál pedig kizárt.) A szélsőjobb egyetlen mandátumesélyes pártja ugyanis a Jobbik, amely tökéletesen szalonképtelen, ahhoz meg mindenképpen kicsi, hogy megkerülhetetlen legyen.. A párt egyszemélyes vezetése – Vona Gábor – ugyan még épp nevezhető eufemisztikusan radikálisnak, de rajta kívül mindenki egy kattintásra van az igazi, védhetetlen, vérszomjas, és a terrorizmust nyíltan támogató fasisztáktól. Velük szándékegységben, szép rendőri műszóval. Plusz az EP-listavezető Morvai Krisztina, aki egy külön állatfaj. Miss Szándékváltás – ő meg így nevezi azt, amikor valaki jogos felháborodásában benácul. Hát ezeket felvállalni, az azért csak büdös lenne Orbán Viktornak.

Nem mintha nem lenne hozzájuk köze: a mai széljobb sokat köszönhet a 2002-ben életre hívott polgári köröknek. Akkor esett ki – végleg – a parlamentből a MIÉP, az összeomló párt szimpatizánsai közül sokan egzotikus nevű körökben kötöttek ki. Vona Gábor például magával Orbánnal került egy karikába, ez volt a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör, amelynek tettei ma már legendaszámba mennek. Aztán elváltak útjaik, Orbán megpróbálta az elszabadult – és egyre kínosabban viselkedő – köröket visszaterelni maga alá. Nem egészen sikerült. Az akkor aktivizált sokezer born-again polgár annyira elhitte magáról, hogy ő most tényleg politizál, hogy már nem fogadta el a janicsárstátuszt. Neki véleménye volt.

Miért van mégis fasisztaveszély, ha egyszer a széljobb gyenge?

Azért, mert a „veszély” szó olyasmire utal, ami a jövőben előreláthatóan bekövetkezhet. Nem csak akkor kell észnél lenni, ha holnap Anschluss várható, sőt akkor már mindegy. Hanem érdemes évekre előre gondolkodni, és ha mondjuk árvízveszéllyel számolunk, akkor építeni gátat.

Momentán annyit lehet előre látni, hogy ha minden úgy marad, ahogy most van, akkor egyre többen fogják azt gondolni, hogy bunkók és buták ezek a fasiszták, és lehet, hogy nincs értelmes válaszuk a problémákra, de legalább nem hallgatják el őket. Nem mondják azt, hogy nincs cigánykérdés.

A fasisztáknak vannak egyéb agendáik is, többek közt zsidózással, Amerika- és/vagy oroszellenességgel, ezoterikus közgazdasági fantazmagóriákkal és síkhülye vallásossággal kereskednek. De a sláger, a flagship termék, az a cigánybűnözés.

A többire ugyanis van valamiféle mainstream válasz. A vallásos fundamentalizmus nehezen fér meg a tudománnyal és a józan ésszel, a közgazdaságtan tanulható, megismerhető, Amerika és Oroszország pedig szabad szemmel láthatóan is túl nagy ahhoz, hogy hadat üzenjünk nekik. A zsidóság a legtöbb embert nem zavarja; még ha meg is van a véleményük róluk, akkor sem rettegnek, ha szembejön egy kilincsorrú. Nem fog kirabolni. Kevesen ébrednek arra, hogy egy producer meg egy kreatívigazgató rángatózik az uborkákat védő villanypásztoron.

Ahol aztékoznak

A cigányokkal kicsit más a helyzet, ugye. Városban és vidéken, Keleten és Nyugaton egyaránt. A cigányokkal mindenkinek van kellemetlen tapasztalata; a legtöbb persze nem első kézből, de az sem ritka. Viszonylag kevesen gondolják, hogy ez szorosan összefüggne a bőrszínnel, az öröklött adottságokkal. Genetikai meghatározottságnak talán túlzás lenne mondani. De azok már nincsenek kevesen, akik úgy vélik, hogy egy körülírható kultúra rendelkezhet olyan sajátosságokkal, amelyek a többségi kultúra számára aggályosak. Netán elviselhetetlenek.

Ilyenek Nyugat-Európa városaiban a bevándorlókból (vagy azok gyermekeiből) álló színesbőrű gangek. Ettől minket a Gondviselés egyelőre megkímélt, de ott bizony felmerül a kérdés, hogy vajon nem azért aktívabbak-e a magukfajta fiatalok többek közt a csoportos nemi erőszak és az utcai rablás terén, mert a magukkal hozott kultúra egyrészt jószágnak tekinti a nőt, másrészt a fizikai erőszakot az érvényesülés egyetlen eszközének. Tudniillik ezt tanítja nekik Afrika.

Ha a kedves olvasó egy azték közösség szomszédságában élne, bizonyára lenyűgözné az ő sokszínű, gazdag művészetük, vallásuk, rituális táncaik. Ugyanakkor kissé szorongana is annak tudatában, hogy ez a megejtően ősi kultúra embereket szokott áldozni isteneinek, és e célból időnként embervadászatot szerveznek a környéken. Erről a mániájukról sürgősen le kellene szoktatni őket, gondolná a kedves olvasó, sőt hozzágondolná, hogy ha nem szoknak le róla, akkor viszont vigyék el őket valahova máshova, minél előbb. Ezt a véleményét fenntartaná akár az összes parlamenti párt ellenében; sőt fontolóra venné, hogy azt a pártot támogassa, amely az aztékság sajátosságai közül a negatívakat sem hallgatja el. Még akkor is, ha az a párt igazságtalanul általánosít, és nem veszi figyelembe a beilleszkedett, vegetáriánus aztékokat.

Cigányok, hercegek, grófok

Hogy a cigányság egy része valóban a többségitől eltérő kultúrát képvisel, azt simán bevallja – többek közt – az antifasizmus okleveles élharcosa, Varró Szilvia. Így ír a Népszabadságban:

Ne kapjon szociális segélyt, aki nem tartja be "a társadalmi együttélés szabályait", és "életvitele alapján" nem felel meg "a közösségi elvárásoknak". Ez nem a kurucinfo szerkesztőinek, hanem szocialista politikusoknak az ötlete. (...) Ki szabja meg a betartandó szabályokat? Mely közösség elvárásainak kell megfelelni? Mi van, ha valaki a helyi cigányságot érzi saját közösségének, és azon normáknak felel meg? Lesz-e jogorvoslat az ily módon totális hatalmat élvező helyi potentátok döntése ellen?

Tehát van egy ilyen választási lehetőség szerinte, hogy az állampolgár eldönti, a kékekkel van-e vagy a pirosakkal. És ha úgy dönt, hogy ő ahhoz a közösséghez csatlakozik, amelyik megengedi a más uborkájának ellopását vagy az útonállást, akkor azt tiszteletben kell tartani. Ez az ő önmegvalósítása. Pro-choice. Hát nem, kedveském. A „társadalmi együttélés szabályait” úgynevezett törvényekben rögzítjük. Ebben benne van például a más uborkájának védelme, az útonállás tilalma, meg az iskolakötelezettség. Azokat, akik a törvényenkívüliséget választják, egyáltalán nem kell az államnak támogatni, vagy akár elviselni, annyiban hagyni. A betyárnak sose járt segély.

Ha van olyan szubkultúra, amelynek szabályai szerint polgártársaink kirablása, megkéselése vagy meglopása elfogadható, akkor azt nem kötelességünk partnernek, multikulturális színfoltnak, megőrzendő értéknek tekinteni. Azt a szubkultúrát fel kell számolni. Ahogy a bűnszervezeteket, a közveszélyes szektákat, a pedofilhálózatokat. Felvilágosítással, oktatással, esélyteremtéssel megelőzve a bajt, és erővel, szigorúan odacsapva, ha már bekövetkezett. A menthetőknek pedig mutatni a kiutat, és sürgetni őket kifelé.

Kulturális meghatározottságról beszélni valamivel kisebb túlzás, mint genetikairól.

De még az is hülyeség. Magatartásminták vannak, determináció nincsen. Ha az afrikai bevándorlónak a fejébe verik, akár elrettentő példával, hogy errefelé nem hadonászunk bozótvágó késsel, akkor egy idő után leszokik róla, és a gyereke lehet akár Barack Obama. Ha nem verik a fejébe, ha a machetés rablást kulturális performansznak tekintik, akkor nyilván úgy marad.

Ehhez képest a mainstream – gyakran tévesen liberálisnak nevezett – álláspont az, hogy cigánybűnözés nincs, ha vannak kulturális különbségek, azok legfeljebb népviseletben és hegedülésben nyilvánulnak meg, a törvényességhez való viszonyban soha. Minden ember színesbőrű, yeah. Ha esetleg mégis megfigyelhetők nemkívánatos viselkedésminták bizonyos kisebbségeknél, az csupán a kirekesztettségükből ered, és ellene csak úgy tehetünk, ha még jobban szeretjük őket.

Fogadás jobbról

Erre aztán persze bekövetkezik a szándékváltás. A hivatalos, parlamenti politika eddig tagadta, hogy egyáltalán létezne ilyesmi, ezért a szélsőjobb monopolizálta az egész cigánykérdést.

A szélsőjobbnak azonban nincsenek, nem is lesznek kutatóintézetei, szakértői, apparátusa, esze. A bázis jórészt írni-olvasni is csak telefonos segítséggel tud, tehát épeszű javaslataik se lesznek. Nem is azzal hódítanak, hanem a nyers, formátlan gyűlölettel, nevetséges masírozással, teljesen gondolattalan hörgéssel. Nem volna nehéz legyorsulni őket, okosabbat mondani, kompetensebbnek mutatkozni. Csakhogy az ortodox PC nyelve már nem elég a megszólaláshoz. Az éppolyan értelmetlennek hat, mint a nyilas uszítás. Csakis az ortodox PC egyeduralma mellett fejlődhet potenssé és veszélyessé az a politika, ami gyűlöleten és erőszakon kívül mást nem kínál.

Tessék szépen megnyugodni, nincs itt semmiféle Hitler. A követendő példák nemhogy szalonképesek, de övék a szalon. Tony Blair nem az a lovaglócsizmás fasiszta, mégis kibökte végül, hogy a multikulti ebben a formában tévedés. Nicolas Sarkozy sem hozott arabtörvényeket, csak annyit ígért, hogy bűnözni nekik sem szabad. Hogy a francia állampolgároknak nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak, bőrszíntől függetlenül. Sem Nagy-Britanniában, sem Franciaországban nem pár ezer hibbant fasiszta diktálja a műsort. Nem övék a téma. Nincs fasisztaveszély.

Magyarországon is csak addig, amíg senki más nem nyitja ki a szemét és a fülét. Addig, amíg az érzékelhető valóságra egyedül a fasiszták reagálnak. És ha a hosszú csend után Kövér László az első fecske, akkor ne tessék fintorogni. Lett volna idő a békésebb ébredésre.

Tóta W. Árpád